Szabad ég alatt járkálni

Az Ez a nap a miénk című regény trilógiává szerveződik Gion Nándor két korábbi regényével, a Virágos katonával és a Rózsamézzel (melyek együtt Latroknak is játszott címmel jelentek meg 1976-ban). A trilógia „kapcsolóelemei” az azonos helyszín (Szenttamás), az azonos szereplők és az időbeli folytonosság: a három regény a századfordulótól 1945-ig tartó időszak sajátos krónikája. Sajátos az egyes szám első személyű narrátor miatt (Gion kedvenc nézőpontja!), aki egyrészt saját életútját rajzolja meg visszamenőleg, másrészt családja történetét meséli (egyben az íróét is, hiszen a narrátor feltehetően anyai nagyapja!), harmadrészt pedig fél évszázad történelmi eseményei is beleszövődnek az egyéni történetbe. Az emlékirat, a nevelődési regény, a családregény, a történelmi-társadalmi regény specifikus jegyei ötvöződnek tehát, így mindhárom regény a klasszikus hagyományokat folytatja.

Az Ez a nap a miénk 1941 húsvétján indul (így közvetlenül épül a Rózsaméz zárlatára). Ez a legkonkrétabb időjelölés és viszonyítási pont, a narrátor történelmi jelentőségű eseménnyel – a magyar csapatok bevonulása Szenttamásra – is alátámasztja. Az időben vonalszerűén halad előre, de nem egyenletesen; olykor egy nap vagy egy délután eseményei tesznek ki egy fejezetet. Az eseménycsomópontok gyakran ünnephez kapcsolódnak, egyházi (karácsony, húsvét), családi ünnep (születésnap, névnap), esetleg történelmi fordulópont (szerb hatalomátvétel) vagy újonnan teremtett hagyomány (báránysütés májusban Török Ádám tanyáján) indítja őket. A regény a háború végével zárul, így a trilógia harmadik darabja vállalkozik a legrövidebb időszak „feldolgozására”.

A narrátor tehát a 2. világháború zavaros forgatagában tájékozódni próbáló kisemberek világán vezet át. A kevert nemzetiségű település – magyar, sváb, szerb, zsidó – lakói kénytelenek alkalmazkodni a szokatlanul gyorsan változó körülményekhez. A felszabadító-megszálló csapatok (ezt természetesen nemzetiségi és/vagy erkölcsi szempontból értékelik a szereplők) átvonulásának következtében könnyű a hatalomhoz (és vagyonhoz) jutás, de ugyanolyan könnyen nagyot bukhat bárki, vagyis a kisember teljesen kiszolgáltatott, nem maga irányítja sorsát. Hacsak nem eléggé ravasz. A narrátor-főhős ilyen szempontból „túlélő” („Te a túlélők fajtájához tartozol” – Török Pista), hiszen mindkét hatalomváltás kedvezően alakítja életét, ugyanazt a megbízatást (állást) kapja a hatalom magyar képviselőitől, mint a szerbektől: mezőőr lesz, vagyis a termőföldeket vigyázza (ennek jelképes jelentőség is tulajdonítható!). Szerencséje azonban nem valamiféle pálfordulásból következik. Jól ismeri a környezetében élő embereket, nemzetiségre való tekintet nélkül, jellemvonásaik, cselekedeteik, a másikhoz való hozzáállásuk alapján elfogadja vagy megveti őket, de sosem érdekből teszi, viszonyulásán tehát semmiféle külső körülmény hatására nem változtat. Rendkívüli módon hisz a szó erejében. Békeidőben például kiszínezi Paulinának, az egyik tanyatulajdonos bunyevác feleségének egyforma napjait a távoli nagy folyókról szóló meséivel. „Furcsa dolgokról beszél... Szépen és érdekesen beszél” – állapítja meg a nő, s olyannyira enged a szép szavak csábításának, hogy hamarosan fiút szül, akinek apja minden valószínűség szerint (az egyébként nagyapa korú) narrátor. Nemcsak elvarázsol a szavak segítségével, hanem életet is ment, pl. amikor Török Ádám a szerb gazdáktól elveszi a „jussát”, a narrátor dicsérő közbeszólásának hatására – némi túlzással – Török Ádám megkegyelmez a földön térdelő, könyörgő földtulajdonosnak. A szó erejébe vetett hit segíti Rojtos Gallait életveszély esetén is: a szerb vérengzések idején megvető hangnemben beszél azzal a két fiatalemberrel, aki éppen megkínzásának kegyetlen módját tervezi. Jól irányított szavai, fordulatai miatt tehát még az ellenségei is tisztelik. Ezért kap újra állást, sőt ezért szervezik be az úgynevezett szabad választásokat előkészítő kampányba. A „túlélő” Rojtos Gallai ebbe is belemegy, bár nem hisz a sikerben. Szavai csak akkor találnak telibe, ha szabad elhatározásból jönnek, nem pedig kényszerből!

Bizonyos értelemben a narrátor-főhős kívül, felül tud helyezkedni a világ dolgain. Ez összefügg szemlélődő-álmodozó magatartásával, aminek következtében a ronda dolgokat megszépíti, s így optimizmusa határtalan. Úgy gondolja, a boldogság megszerezhető állapot, ha az ember a körülményekhez alakítja igényeit, s megpróbál valamiképpen független maradni. Rojtos Gallait a boldog kívülállásban az is segíti, hogy voltaképpen művész: citerajátékával megszabadíthatja magát és barátait a hétköznapi gondoktól.

Van a regénynek egy másik főszereplője is: Török Ádám, a hasonló és mégis teljesen ellentétes gyerekkori jó barát. Rokon vonásuk a szabadság feltétlen tisztelete, de ezt Rojtos Gallai leginkább szellemi-érzelmi téren éli meg („én szeretek a szabad ég alatt járkálni”) úgy, hogy közben nem rúgja fel társadalmi kötöttségeit. Török Ádámnak viszont semmiféle konvenció nem számít, csak egyéni – főleg anyagi – érdekeit tartja szem előtt („Az ügyes ember kihasználja a zűrzavart és fejetlenséget és gyorsan gyarapodik.”); a könnyű megélhetés miatt akár bűncselekményeket is elkövet: lovakat csempész, lop, erőszakosan megtorolja a rajta vagy családján esett vélt vagy valós sérelmeket („Én mindig csak azt veszem el az emberektől, ami nekem jár.”). Rojtos Gallai a tisztességtelen cselekedeteit gyakran a szemére hányja, s természetesen nem ezekért tiszteli, hanem bátorságáért („...mert a bátor embereket egyetlen hatalom sem szereti... a gyáva emberek sokat dolgoznak, és minden hatalom szereti a dolgos embereket...”), és azért is, mert mindig azok mellé állt, akiket ártatlanul vádoltak vagy kínoztak. Például pálinkát fizetett a kocsmában két zsidó fiatalembernek, amikor a zsidótörvények miatt nem akarták őket kiszolgálni; egyiküket hetekig rejtegette is (Rojtos Gallai kérésére); a regény végén igazi önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, amikor előjött nádasbeli barlangjából (ahol nem találtak volna rá a háború végéig), hogy megmentse testvérei életét.

Az első fejezet bizakodása – ezer évig tart ez a nap (ti. a magyar csapatok bevonulásának napja), az új szabadság – tehát nem tartott sokáig, hiába volt bő termés a mezőn, hiába nevelhettek egyre több disznót a családok, hiába születtek egészséges gyerekek (igaz, volt rossz előjel is, pl. a Székács-tanyán egy disznó majdnem fölfalta az újszülöttet, vagy Krebs Pétert véresre verték), hiába ünnepelték az új életet báránysütéssel Török Ádám tanyáján. A szigorúan szerkesztett regény második felét tragikus események szövik át, emlékezetesebbek, megrázóbbak, mint amilyenekkel a csaknem idillikus első részben találkozhattunk. Rojtos Gallai megborotváltatja magát Rézivei, és ünneplőbe öltözik, amikor a községházára (kivégzésre) viszik. Korábbi magatartásának köszönheti, hogy megkegyelmeznek neki. Hazaérve a felesége megfürdeti; a megtisztulás jelképes („Nehéz tisztának maradni ebben a piszkos életben.”). Erre kapcsolódik névnapi vigassága, amikor megfélemlített barátait feloldja egyre hangosabb citerajátékával és énekével („Azt akarom, hogy éneklésünk egészen a községházáig elhallatsszon.”), valamint a Török Ádámmal töltött búcsúéjszakája. Barátja pusztulása olyannyira megrendíti, hogy nem is ő meséli el, hanem egy szemtanú (Gion számára rendkívül fontos, hogy az eseményeket mindig a szemtanúk vagy a hősök saját szavaikkal meséljék el!) szájába adja. A narrátor-főhős ezután elvégzi Török Ádám gyászszertartását: egész nap halkan citerázik. így „kommunikál” Török Ádám pokolra jutott lelkével. Azután pedig felkeresi barátja búvóhelyét a nádasban, s magához veszi fegyverét mint ereklyét.

A Gion-regényből fakadó alapélmény az, hogy az emberek között létezik kommunikáció. Nyelvi kommunikáció is, annak ellenére, hogy a szereplők különböző nemzetiségűek. A szerző végig nagy gondot fordít a párbeszédek megszerkesztésére. A dialógusokban alkalmazott nyelvi jelekre utalásos jelentéshálót épít, így tudja kitágítani a zárt világot egyetemes méretűvé.