Teremtésgyakorlat vagy végső regény?

„Fölösleges dolgokról beszélsz” – szólt Hui Ce Csuang Ce-hez. „Ismernünk kell a fölöslegest, mielőtt a szükségesről szólhatunk. A föld nagy és széles, de az embernek ahhoz, hogy megálljon rajta, éppen elegendő akkora hely, amekkorán a lába elfér. Ha azonban közvetlen a lába mellett az alvilágig tátongó hasadék nyílna meg, lenne még valami haszna az embernek abból a helyből, amelyen áll?”

„Semmi haszna sem lenne” – felelte Hui Ce.

„Világos tehát – szólt Csuang Ce –, hogy a fölösleges is szükséges.”

(Csuang Ce bölcsessége – ford. Brelich Angelo)

A halál számunkra külsődleges jelenség, ezért csak induktív módon ismerhetjük meg, ugyanakkor a feltámadás az egész természet számára természetes válaszunk erre a tőlünk idegen jelenségre.

(Nyikolaj Fjodorov: A közös ügy filozófiája)

Bobeóbi, szólt a száj,

oecómi, szólt a két szem,

pieeó, szólt a szemöldök,

lieej, szólt az orca,

gzi-gzi-gzeó, szólt a lánc.

És így szinte az összhang vásznán

téren kívül élt az Arc.

(Velemir Hlebnyikov: Bobeóbi – Tellér Gyula fordítása)

A Gilea nevű moszkvai-tallini könyvkiadó 1992-ben jelentette meg Jegor Radov Zmejeszosz (Kígyószopó) című, meglehetősen szerény kiállítású regényét. Az Oleg Dark írta előszóból megtudjuk, hogy a szerző a könyv írása idején még messze nem töltötte be harmincadik évét, és azt is olvashatjuk, hogy Radov jelen regénye mellett tucatnyi elbeszélést, több színdarabot és még egy regényt írt. Úgy tűnik azonban, hogy már ezzel az egy könyvével is maradandót alkotott; a regény, művészi erején túl, azért is érdekes, mert a szerző a lehető legtöbbet hozta ki a regény műfajából – egészen addig feszíti a húrt, amiután már elpattanna, és a regény gondolattöredékek, képek, szavak halmazává változna. Mindeközben a regény rendkívül fontos, aktuális kérdésekre válaszol, mégpedig úgy, hogy a válaszok felveszik a kérdések hullámhosszát, de az olvasó számára is – aki talán nem olvad bele a regény világába – érthetők maradnak.

A realizmustól és a realitásoktól is távoli világot teremt Radov; ez a világ az orosz realizmustól is idegen, bár a szélsőségekben, furcsaságokban bővelkedő orosz szellemtől, gondolkozástól már korántsem annyira. Ennek érzékeltetésére említsük meg, hogy a könyvben gyakran idézett Nyikolaj Fjodorov nevű, a múlt század második felében működő filozófus A közös ügy filozófiája című munkájában evidenciaként kezelte a halottak feltámadását, feltámasztását. Fjodorov a fiatal Ciolkovszkijt bízta meg, „részfeladat” gyanánt, hogy oldja meg a feltámadtak elhelyezését. Ciolkovszkij ekkor kezdett az űrhajózás gondolatával foglalkozni, és elmélyült, de végső soron amatőr elméleti munkát és kísérleteket folytatott a rakétatechnika területén. Az már az orosz élet furcsaságait, szélsőségeit jellemzi, hogy a Kalugában afféle városi csodabogárként funkcionáló idős Ciolkovszkijt a szovjet mítoszteremtő – vagy talán a „rakétás lobby” érdekeit szolgáló – propaganda akkor tette meg az űrhajózás és rakétatechnika atyjának, amikor a hadmérnökök már a rakétafegyverek kifejlesztésén dolgoztak, és talán kísérleti szakaszában volt a Katyusa, Ciolkovszkij pedig rég nagypapa korban járt.

Az orosz világban nem áll olyan messze egymástól a furcsa, az egyedi és a hétköznapi, mint kissé nyugatabbra, és talán ezért van, hogy Radov az olvasók inzultálása, provokálása, direkt ingerlése nélkül, természetes otthonossággal tárja elénk furcsaságokban nem hogy bővelkedő, hanem csak furcsaságokból álló világát.

Nézzük a regény fő gondolati ívét! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy világ, amelyben az emberek születtek, éltek, meghaltak. Egyszer aztán megszületett egy Antonyina Kovalenko nevű nő, aki Fjodorov és Buddha szellemi örököseként, inspirációikat hatványra emelő megvilágosodás után, és vele született természetfeletti képességei birtokában, egy szeretkezés során kivonja egy férfiből annak halhatatlan „én”-jét. Ettől kezdve minden ember énje, lényege a test halála után új testbe költözik, Antonyina Kovalenko pedig isten- és papnőként végzi a Centrumban „a sorsok és személyiségek beosztását”.

A lelkek, lények, emberi lényegek azonban nem bírnak magasabb rendű értelemmel, metafizikus tartalommal; olyan ez a világ, mintha végtelenbe nyúló nyári vakáció folyna, anélkül, hogy a vakáció értékét adó „iskolaév” létezne. A lények unt rutinszerűséggel lépnek újra és újra a létforgatagba, élményt legföljebb egy jó kis testi szenvedés jelent számukra.

Egyszer aztán megszületik az önmaga – és önmagán keresztül minden létező – lényegének, magasabb rendű tartalmának keresésére, megtalálására hivatott hős, Misa Ono. Nyomon követhetjük csecsemő-, gyermek-, és ifjúkorát, a küldetésére való felkészülését, számtalan kalandját. Misa néha már arra is hajlik, hogy az egyszerű, a személyiség, az én megsemmisülésével járó végleges halál is megoldás lenne, hiszen az egyszeri élet súlya, jelentősége megnőne. Hosszas kalandok után – amelyek alkalmat adnak Radovnak, hogy fantáziáját nekiszabadítva minden részletében megálmodja ezt a világot – eljut a Centrumba. Megöli Antonyinát, de Antonyina énje átköltözik a helyébe lépő papnőbe, azé pedig – amikor Misa azt is megöli – a következőbe. A papnők meggyilkolása tehát nem hozza meg a megoldást; ezt látva Misa önmaga és önmagán keresztül – hiszen ha egyszer megsérül egy nagyon finom rendszer, akkor pusztulásra van ítélve – minden élő halálát akarja elérni. A Centrum egyik őrével a halhatatlanságot megtestesítő és szimbolizáló testi jegyébe, a halántékán lévő vörös csillagba lövet. (A vörös csillag kabalisztikus, mágikus jelképként szerepel a könyvben, bár azért mintha Radov ironikus hümmögését is hallanánk e két szót olvasva.) Az író a lövés pillanatában zárja a történetet, és így titok marad számunkra, eléri-e Misa a célját vagy pedig folyik tovább a lények rutinszerű körforgásba zárt újjászületése.

Radov időfelbontásos technikája és sajátságos időszemlélete miatt – amely szerint Mőbiusz-szalagként egymásba csavarodik az örökkévalóság és egy konkrét pillanat – csak rekonstruálni lehet a könyv gondolati ívét. A valóságban sokkal bonyolultabb a történet; hogy csak egy konkrét példát hozzunk fel: Misa Ono egy későbbi megtestesülése nemzi önmagát Antonyinával, és miközben magzatként a megszületésére készül, önmaga és Antonyina későbbi megtestesüléseit is betölti. Ugyanígy Antonyina egy ideig méhében hordja a magzatot, akit aztán az első terhes férfi szül meg, illetve Misa kipattan a fejéből, mint Zeuszéból Paliasz Athéné. Az apa-mama megnyeri a világ első állapotos férfiújának kiírt egymillió dolláros pályadíjat, amelyet aztán diktatórikus országának – lehet ez az ország a hajdani Szovjetunió, de akár Uganda vagy Assziris is – cinikus bürokratái megpróbálnak elszedni tőle, de a boldog atya, miközben ügyesen kivédi a hivatalnokok támadását, olyan fenséges is, mint az Olimposz ura.

Az eddigiekből sejthető, hogy Radov könyvében a hétköznapi élet momentumai és a kultúr- és vallástörténeti mozzanatok egyenrangú elemként keverednek. Misa és Antonyina viszonya nagyon hasonlít a mediterrán Magna Materek és isteni jegyeseik, Tammuz, Adonisz viszonyához. Jelen vannak a regényben keresztény elemek, de igazi szellemi közegét a buddhizmus és a taoizmus – a filozófiai és a „varázs”-taoizmus egyaránt – alkotja, a megírás technikája pedig egyértelműen a klasszikus kínai regényt idézi. Ez így elég képtelen és ijesztő dolognak tűnhet, de az itt közölt részletből meggyőződhetünk róla, hogy Radov anélkül dolgozza össze a távoli világok elemeit, hogy érdes-éles sorják maradnának a szövegben a hegesztési varratokon – ehelyett az író az elemeket rendszerré szervező finom mechanizmust hoz létre. A viszonylag rövid, a regénynek mintegy tizedrészét alkotó szövegben legalább kéttucatnyi kultúrtörténeti utalást fedezhetünk fel – attól kezdve, hogy Misa Ono csecsemőként megküzd egy sárkánnyal, mint Héraklész a kígyóval; azon át, hogy Aleszandr Ivanovics egyszerre idézi a fasiszták kezében rendületlenséget tanúsító szovjet hőst és a Sherlock Holmes mellett „bamba pacáki” funkciót betöltő doktor Watsont; befejezve azzal, hogy a Misa Ono létállapotában bekövetkező változást úgy kíséri intenzív fényjelenség, mint a naiv buddhista legendák szerint Buddha megvilágosodását a világot elárasztó aranyfény. Matematikai, fizikai, rendszerelméleti utalások és indíttatások is bőven szerepelnek a műben.

Az író nemzetiségére legfeljebb abból következtethetünk, hogy a regényben szereplő keresztnevek többsége orosz, a megírás körülbelüli idejére mindössze az a jelenet utal, amelyben a hősök egy presszóban pezsgőt isznak, és egy deci pezsgő egy rubelbe kerül.

Meglehetősen sok brutális, akár perverznek is mondható jelenet, leírás szerepel a könyvben, de a szerző mentségére fel lehet hozni, hogy ez a hang azért nem „általa jött be a világba”, és az ő hősei, másokéival ellentétben, újrakezdik életüket a nekik még jól is eső kínhalál után.

Amennyire taszítók lehetnek ezek a részletek, annyira lebilincselő Radov humora és sajátos, a líra határait kitágító patetikus, érzelmes megjelenítő ereje. Az itt közölt részletben inkább az utóbbi jelenik meg, de a könyv egészét elárasztja az alább következő jelenetben foglalt és a hozzá hasonlító humor: Misa egy őrkatonának elmeséli egy gyönyörűséges álmát, amire az is megosztja vele legszebb ilyen élményét: álmában a felsőbb lények tanácskozásakor a konferenciaterem ajtaja előtt feszített vigyázzállásban.

Az eddigiek alapján azt is mondhatnánk legyintve, hogy Radov könyve az inspekciós három napos posztmodern csoda.

Ám igazából az „nem ügy”, hogy posztmodern-e egy alkotás, hiszen ez a módszer, mentalitás a legrégebbi időktől sem idegen az irodalomtól, kultúrától. Valószínűleg akkor jelentkezik a legmarkánsabban és leggyakrabban, amikor egy kultúra megismerte, birtokba vette módszereit, hatásmechanizmusait, tartalmait és további terjeszkedésre már nincs módja sem a földrajzi térben, sem az emberi mélységek felé, de a dekadencia, az erjedés ideje még nem érkezett el. A legjellemzőbb és legnagyobb példa az Isteni színjáték, amelyet akkor írt Dante, amikor lassan elvesztek a keresztes háborúkban szerzett területek, Európa pedig már meg volt térítve. Dante laikus létére az Avignon-Róma „pankrációba” melegedett klérus „vizein kalózkodva" foglalta össze a középkor világképét; testi valójában belép ebbe a rendszerbe, és ellenségeit, szövetségeseit, példaképeit, halott ismerőseit a maga gusztusa szerint helyezi el az állítólag isteni törvények irányította világban.

Radov a művészi megismerés, megismertetés, hatás rendkívül magas fokát érte el, miközben a regény technikai lehetőségeit a lehetséges határokig tolta ki. Végképp izgalmassá az teszi ezt a művet, hogy olyan tökéletesen következetes, önmagában létező rendszert alkot, amelyet azokhoz a számítógépes programokhoz lehet hasonlítani, amelyek segítségével a földön lévő pilótaülésben gyakorolni lehet a légi harcot. De ez már a világ kihívására adott válasz, amelyet Radov a tehetség, intuíció nevű meglehetősen titokzatos valami segítségével fogalmazott meg.

Érezhetünk ebben a válaszban valami életen túli, apokaliptikus hatékonyságot, de lehet, hogy az a fölösleges sejlik fel benne, amely a mottóként szereplő taoista szöveg szerint értelmet ad a szükségesnek.