Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából

Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából

részlet

                   

Melyben a beszélyek írója másnaposan azon töpreng, kinél is töltötte az éjszakát, s belátja, járhatott volna rosszabbul is, mondjuk úgy, ahogy Pálinkás Egon

                       

Előfordult-e már veletek, barátaim, hogy felébredés után hosszasan hunyorítva, félve nyitottátok ki szemeteket, elodázva a pillanatot, mikor vakító fénykévéivel, akár tolakodó, feltartóztathatatlan fáklyásmenet, tör rátok az új nap, hogy szembesüljetek a valósággal, mellyel szemben inkább fenntartásaitok vannak, rossz előérzetetek, mintsem ujjongó bizalmatok, ahogy a gonosz sejtések, koponyátok belsejéből elősettenkedő ködképek, fantazmagóriák formájában körülveszik e percekben még rejtélyes fekhelyetek, türelmesen várakoznak, mint akik biztosak dolgukban, ráérősen mellétek fekszenek, míg a nyoszolya nagyságát, az ágynemű minőségét tapogatjuk, viaskodva a rémisztő krapulával, a tikkadtság belső lázával, akaraterőt összeszedve ülünk fel olyankor, hadd vágódjon az arcunkba a kendőzetlen igazság, szégyenteljes hajnali végállomása féktelen, parttalan bolyongásainknak, melyeknek mozzanatai, szégyellni való részletei e pillanatokban, s amennyiben szerencsénk lesz, a jövőben sem elevenednek felidézhetőkké, hacsak jóakaratának nem kimondottan nevezhető egyének által terjesztve ki nem tudódik az éjszaka egyik-másik részlete, melyeket, úgy tetszik, gátlástalanul, a felelősségre vonás réme nélkül színezgethetnek olyanok, kik éjszakáikat gyaníthatóan a leeresztett spaletták közötti rések előtt töltik, éber őrszemekként strázsálva a sötétség felett, vigyázzák az utcát, mit sem törődve az álmossággal, rögtön ugrasztják elérhető rokonaikat, ismerőseiket, hogy duhajkodó vonulásunk egy rövidke darabját végigkövethessék, s a látottak alapján megvitathassák az előzményeket, következtetve a végkifejletre, felzörgetve a szomszédokat is, ha nem ismerik fel teljes bizonyossággal valamelyikünket, vagy ha kicsúszunk látómezőjükből, mert úgy gondolják, éppen akkor követjük el a legemlékezetesebb, leginkább megbotránkoztató csínyeinket, amikor nem láthatnak bennünket, így hát a mellettünk lakók ablakaiból tovább kísérve vonulásunkat, alattomosan szítják a minduntalan körülöttünk lappangó szóbeszédeket. Töretlenül víg, megzabolázatlan jókedvünkben cirkuszuktól szabadult araszlánok módjára járjuk az utcákat, örökké nyitva tartó bájzli reményében, trágár kocsisnótákkal akár farkasok, vonítjuk meg a teliholdat, úgy járunk, mint lélekvesztők a háborgó tengeren, házfaltól házfalig csapódva, lassanként elmaradozva egymástól az utcakövek szüntelen hullámzása miatt, s a ködbe veszünk kísértethajókként, elnyel mámorunk, búvópatakká varázsolja tudatunk, s csupán ösztöneinkre hagyatkozva folytatjuk vándorlásunk az általa kiválasztott cél felé. Amikor egy szemvillanásnyi időre felnézek, s körvonalazódni látszanak előttem egy fekete polcon a színes vignettájú butéliák, ahogy különböző szeszfokú tartalmaikat vigyázva egymás mellett sorakoznak a tompán csillanó poharak fölött, hálával átitatott nagy nyugalom száll meg, amiért baj nélkül révbe értem, hazaevickéltem, magam sem tudom, mi módon, ám elégedettségem rögtön semmivé foszlik, amint bedagadt, csipás szemem újra kinyitom, hogy megszemlélhessem a reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám szegecselt rézlemezekkel borított pultját, ám fájdalom, káprázatként helyébe immár könyvespolc telepedik, mely, persze, még mindig kellemesebb látomás, mintha a Getszemáné-kertet látnám, míg afféle gagenfrist okán visszahanyatlok. Hányszor, de hányszor végigjátszott szembekötősdi kezdődik önmagammal, ahogy már sejtve az el nem kerülhető szembesülés megmásíthatatlan végeredményét, mégis a cihát, a huzatokat tapogatom, kizárásos alapon találgatva, hol is lehetek, s az, hogy ágyon fekszem, puha matracok árkába mélyed testem, eleve kizárja, hogy, teszem azt, a Stofek Tamás vendégszeretetét élvezzem, ami kissé felvidít, tekintettel a nála uralkodó viszonyokra, egy alkalommal például úgy ébredtem nála, hogy térdem beszorult valami fazékféleségbe, s ahogy félálomban piszkálgattam, éreztem, langyos lé csorog ujjaim között, megrémültem, hátha nyílt törést szenvedtem, kezem kikaptam a pokróc alól, kis híján szívszélhűdést kaptam, úgy bámultam véres ujjaim, de még mielőtt elájultam volna, nagy megkönnyebbülésemre felfedeztem, hogy a céklakompótos üveggel aludtam. Béla von Goffa ágyát ismerem, mint a tenyerem, nála a huzatok közé beette magát valami finom, kiszellőztethetetlen vegyespálinka illat, mintha örökké abban öblögetné a vásznakat, s reggel, ha józanon feküdt is beléjük, kótyagosan ébred az ember, mintha nem is a tollak alatt nyújtózott volna, hanem egy ákovitakotyvasztóban, hol másról sem beszélnek, csak a körtének, a szilvának, a törkölynek meg a tavalyról megmaradt borseprőnek helyes keverési arányáról, s úgy érzi, akárha maga is elválaszthatatlan része lenne a cefrézőkádakból időnként felbuggyanó rothadt sárga masszának. Sajnos, elképzelhető azonban, visszaemlékezve az előbb felbukkant könyvespolcra, hogy Aftergutéknál vagyok, eltévesztettem az emeletet, amikor régi szeretőm hálószobája felé nyomultam, helyzetemben azonban nehéz eldönteni, nem lett volna-e nagyobb galiba, ha meg is érkezem hozzá, s hogy egy emelettel lejjebb ébredek, arra is volt már precedens, elmondhatatlan gezereszt váltva ki a ház urából, akit nem hagyott azért cserben filantróp természete, mivel hitbélijéről van szó, ám ebben az esetben, borzongok meg, bármelyik percben rám törhet az egész mispóche, számon kérve rajtam minden bűnöm, fél lábon ugrálnak majd a sok szörnyűség hallatán, úgy kántálják a rontás ellen való könyörgéseket, hiába hivatkozom restelkedve, pironkodva dipszomániámra, ahogy azt reb Winimer Metusélah, a patikus, roppant bölcsen elmagyarázta, s ellenszeréül a gyakori beöntéseket javallta. Új ötletemtől, lehetőségeimhez képest, meglehetősen erőre kapva árulkodó monogram után kutatok a ciha huzatán, hátha a betűkből következtethetnék, kihez is kerültem, majd miután belefáradok a ráncok kisimításába, bátran kinyitom szemem, hirtelen felülök, mintha attól tartanék, fehér köpönyeges, roppantul megértő arcú, előzékeny, ámde kérlelhetetlen ápolók nyomnának vissza a következő pillanatban, ahogy az egy alkalommal szegény Pálinkás Egonnal megtörtént, aki egy átdorbézolt éjszakát követő reggelen katzenjammerével viaskodva arra ébredt, hogy minden oldalról háló veszi körül, ami eleinte nem is zavarta, hiszen előfordult már vele korábban is, hogy a futballpálya környékén heveredett le a pázsitos földre szunyókálni, csak akkor kezdett el gyanakodni, amikor a lepedőt markolta ki maga alatt, mert azt már nem tudta elképzelni, hogy az örökké mogorva szertáros megágyazott volna neki valamelyik kapuban, heccet sejdített, gólt dörmögött, a nevüket kiáltozta, tapogatózott, ám a hálónak csak nem akart vége lenni, minden oldalról az vette körül, de akkorra már kétségbeesetten kért bennünket, hogy szabadítsuk ki a kelepcéből, megpróbált felállni, mire pár markos ápoló vetődött rá, mintha csakugyan a pályán lettek volna, testnyílásain keresztül a legkülönfélébb folyadékokat pumpálták bele, s csak ezen tortúrák után tudhatta meg, hogy a városi közkórház új részlegének, a kijózanítónak első kliensét tisztelik személyében. Nyár lévén meglehetősen hiányos öltözetben szállíttatott be, fűzöld klottgatyáján kívül mást nem is viselt, s megértő kezelőorvosa sem tudott egyebet ráadni, midőn első önálló sétáját engedélyezte az ispotály kies parkjában, mint bolyhos gombócú egyenpapucsot, s erős anyagú kényszerzubbonyt, melyben a leginkább madárijesztőhöz hasonlatosan bujdosott a kerítés mellett, abban a reményben, hogy megbízható, titoktartó ismerősre akadhat a falon túl korzózok tömegében, ki diszkréten behozhatná polgári öltözékét, melyet a parkban, esetleg a szökőkút mellett hagyhatott, elbocsátása letétjét, s a kecskerágók levélfüggönye mögött lapulva pisszenni sem mert, ha szomszédot, kotnyeles, kárörvendő ismerőst fedezett fel. Mondanom sem kell, mekkora ijedséggel járt, amikor a szép, napsütéses délelőttön, hónom alatt Ambrozovics Dezső verseskötetével, a hazafiság emelkedett, pátosz itatta érzésein elgondolkozva baktattam a kórház mellett, Schön Attilához igyekezve, hogy megütköztessük nézeteinket, mikor váratlanul, mintha csak a Megnevezhetetlen hangján, rám reccsent valaki, a nevemen szólítván, gyakorlott tűzoltó lévén beleszimatoltam a levegőbe, hátha megérzem az égő csipkebokor füstszagát, kioktattak tudniillik, merő képtelenség szerves faanyagnak füst és károsodás nélküli égése, de még csak a lángnyelveket sem láttam, így hát az iszákoskodások, éjszakázások okozta hallucinációnak tudva be váratlan megszólíttatásom, indultam volna tovább, mikor a hang újra feltartóztatott, s a varjútövisek közül Pálinkás Egon oly vadul integetett felém, mintha ezer év után most érkezett volna vissza a túlvilágról, bizalmasan bevont az egyik kiszögellés mögé, ahol is hiába szabadkoztam, bizonygatva, nem ruháival hónom alatt érkeztem kiszabadítására, de kétségbeesett könyörgéssel, át nem gondolt ígéretekkel beédesgetett az udvarra, az árnyas bodzaligetben levetkőztetett, biztosítva, csupán annyicska időre veszi kölcsön ruháim, míg azok láttán a főorvos el nem bocsátja osztályáról, s miután hózentróglimat eligazítva nadrágomat karjára fektette, örömében dalra fakadva iramlott a prímárius irodája felé, magam pedig cseppet sem lelkesedve az események ilyen alakulása miatt, lelkem a Tóra néhány idevágó fejezetével megerősítve egy szál alsónadrágban lekuporodtam a bokrok aljára, egyre feszélyezettebben, dühösebben számolva a perceket, ráadásul szerencsétlenségemre éppen akkor nyitották fel a sorompókat a látogatók özöne előtt, s hiába is igyekeztem mosolyogva tudomást nem venni a felpakolt batyukkal görnyedezők epés megjegyzéseiről, miszerint hallatlan, hogy a zárt osztály ápoltjai póráz nélkül az épelméjűek között lebzseljenek, nagy hangon figyelmeztettek, hogy még nem érett a bodza, ráadásul egy éltesebb, rendjének öltözetében pompázó apáca szemérmet-lenségem láttán el is ájult, csődületet okozva, s a lincseléstől csak a végveszély utolsó másodpercében feltűnt Pálinkás Egon mentett meg, bár a mai napig csodálkozom rajta, miképp juthattunk át épségben a főkapun, tekintve, hogy barátom pomponos papucsban lépdelt, csípőjén feszülő nadrágomban, melynek szára kacéran szabadon hagyta bokáját csaknem térdmagasságig, kedélyesen köszöngetett jobbra-balra gondosan kötött csomójú kravátlimban, viszont az ing az rajtam volt, s még szerencse, hogy az alja elfedte térdem, zoknimat pedig olyan magasra húztam fel sípcsontomon, amilyenre csak bírtam, a mellékutcák szövevényei felé igyekeztünk, jómagam hindusztáni cserkészhez hasonlatosan, aki összeakad egy szórakozott, gőzfürdőből hazafelé tartó árral. De, hogy visszatérjek vívódásaimhoz, a talányhoz, kinél is lehetek, elszántan felállók és határozott léptekkel elindulok abba az irányba, ahol az innivalót sejtem, hogy nekieshessek a vízpadon álló vödörnek, csillapíthassam belsőmben a Beliál szította tüzet, amikor felpattintva eddigi bizonytalanságom zárját, végre azonosítom a helyszínt, a velem szemben magasodó falon nagyságos Hisnyóbányay uram könyvespolca néz vissza rám, de felfedezésemen el sem gondolkozva teveként vedelek, fejem csaknem a vödör aljára nyomva, nem is szomjam hamarabbi enyhítése okán, inkább a rám törő szégyen miatt, mert ki tudhatja, milyen késői, esetleg korai órán zavartam meg tisztelt Hisnyóbányay uram szeretett családja álmát, mikoron tébolyult kornétásként bevágtattam a lakásba, előfordulhatott persze, hogy vonszolniuk kellett a kapualjból, míg kocsisnótákat óbégattam ebben a csendes házban, felbolygatva nyugodalmukat, elvonva Hisnyóbányay uram figyelmét, aki mellett csupán skriblernek érezhetem magam, bokros, sürgős teendőitől, feltételezhetően valamelyik nagy volumenű eszmefuttatásának megírásától, mely vezércikként a Galántha és környéke felkérésére készült, ráadásul szemérmetlenül megabajgathattam kedves nejét is, gügyögve az ilyenkor szokásos szóáradatom, ganefként italt kunyeráltam, hücpéskedtem, kivetkőzve minden méltóságomból, ki a megmondhatója, mennyi ideig ődöngtem szédelegve, novemberi döglégy módjára, míg végre az ágyba vonszolhattak, pedig közben roppant magvas, megjegyzésre érdemes dolgok hangozhattak el, feltartóztathatatlan áradatban előtörve a poéta laureatus szájából, látom magam, amint máris pironkodva restelkedem alkalmatlanságom miatt, próbálkozom visszaidézni legalább egyetlen huncut mondatocskáját, egyetlen momentumot, de sajnos sehogy sem sikerül Hisnyóbányay uramat elképzelnem, ahogy kókadozásom közepette költeményeit szavalja, felkészülök, hogy hasogató krapulám ellenére a lehető legelgondolkoztatóbbakat, bölcseket, kedveseket mondjak, mégse excedációm képe rögzüljön bennük, természetesen hasztalan iparkodással, pedig látnivalóan nem nagyon neheztelnek rám, jólneveltségem okán mégis sűrű bocsánatkérésekkel, kézcsókokkal, fogadalmakkal mentem helyzetem, éppen csak illedelmesen belenyalva a kényszerű vendéglátóm öntötte kisüstibe, míg haza nem érek alapvető lelkiismereti, erkölcsi kérdésekkel gyötröm magam, azért is, mert elmulasztottam a felkelés után előírt kézmosást, tépelődöm, miért nem győződtem meg a gilujról, vagyis vizet ittam olyan edényből, mely, meglehet, egész éjszaka fedetlenül állt, s már látom, ügetnek értem a gehenemből kiszalasztott ördögök, hogy pontot tegyenek éjszakai vándorútjaim végére, hogy örökre magukkal vigyenek, esendő vétkest. Úgy bukom be szobámba, mint aki versenyt futott a halállal, s csak hajszál híján tudott elinalni előle, örömmel nézek szét vackomban, Augiász istállójában, melyet az éjszaka révületemben elkerültem, a reggel izgalmaitól megfáradtán zuhanok le ágyamra, ahonnan meglepett nyögéssel pattanok fel Stofek Tamással egyetemben, aki addig a dunyha alatt szuszoghatott, a rémületet látom álmos szemében, gyűrött arcán, melyet lassacskán felvált a csodálkozás, vajon hogyan is keveredhetett hozzám, mikor abban a hiszemben hunyta le szemét, hogy meghitt otthona melegében szenderül el, s most ferde szemmel néz rám, mint aki azt feltételezi, hogy amíg aludt, a tréfa kedvéért saroglyán áttoltam ide, felzörgetve útközben néhány közös ismerőst, ugyan, értesítsék már legközelebbi rokonait, szörnyülködjünk egy sort javíthatatlan notóriusnak kiadott barátomon, ki az egész procedúrából mit sem sejt, félrebillent fejjel nyugoszik a tolóalkalmatosságon, a korán aludni térők buzgalmával szellentésekkel és nyögésekkel segíti álma folyását, hortyogva skáláz, mint aki szünet nélkül pincék létrafokait járja. Mielőtt tisztáznánk, mozaikdarabkáiból összerakhatnánk az éjszaka történéseit, az ágy alól előveszem a flaskát, visszafekszünk, betakarózva saccolgatjuk, detektívekként figyelembe véve a körülményeket, vajon hol aludhatott Béla von Goffa, kinél tért nyugovóra Pepik Zefstein, merre kujtoroghattak a többiek, illatosított szoknyakelmék, lobogó női sörényekbe locsolt pacsulik után szaglászva a csípős hideg sötétben, kivilágított ablakokat lesve, megállíthatatlanul róva az utcákat, akárha szent meggyőződésük lenne, hogy a következő sarkon túl, ha nem is elveszett kincsesládára, de unatkozó, kalandra vágyó leányzóra lelnek.

                         

Melyben Béla von Goffa és Stofek Tamás ínyencek módjára nekifognak egy palack jamaicai fehér rumnak

                       

Jut az eszembe, barátaim, hát emlékeztek-e még arra az esetre, mikor Stofek Tamás és Béla von Goffa a bolondos, nagylelkű von Kuffner bárótól valamilyen segítségük fejében egy palack valódi, hamisítatlan jamaicai fehér rumot kapott, s egymás markából kapkodták ki az üveget, akárha létfontosságú lett volna számukra, hogy kezük rajta melengessék, úgy hozták, mint egy felbecsülhetetlen értékű kapitális vadásztrófeát, melyet nagy nehézségek árán sikerült megszerezniük, kérkedve vonultak vele a kastélyból reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámig, élvezkedve a cukorgyári répafőzők irigykedő arcának látványában, fennhangon hirdetve, mi is van a kezükben, nehogy valaki azt hihesse, petróleumot sétáltatnak az utcán, boldognak, boldogtalannak újságolták, hogy a fiaskó egyenesen a karibi szigetről érkezett, a nyakán van még a pecsét, kalózivadékok meg zsenge rabszolgalányok verítéke öntözte a palántákat, melyen a cukornád termett, lehurrogták a kotnyeleskedő Herr Vincenzót, aki azt bizonygatta, hogy a Herés-dűlőben a cukorrépa között a víz közelsége miatt nád sarjad, megpróbálkozhatnánk levének kisajtolásával, a többit elég lenne a spirituszfőzők gondjaira bízni, fennhéjázva pultom elébe járultak, fontoskodva méricskélték a kikért poharakat, megfelelnek-e a jamaicai fehér rum ivása követelményeinek, pedig szavamra, addig beérték a pléhbögréből szörtyölgetett sillerrel is, s a fene tudja, honnan ellesett csízióval a poharak megnedvesített peremét porcukorban hentergették meg, hófehér sávot varázsolva rájuk, citromért meg olivabogyóért szalasztották a csaposom, bár Herr Vihcenzó melegen ajánlotta az apróra vágott csirkemájat pár szem cukorborsóval s puhára főzött daragaluskával, úgy nyitották ki az üveget, mintha abban a spanyol ezüstflotta elrejtett, elsüllyedt rakományait jelölő térkép lett volna, szaglászták, mint akik akár azt is lehetségesnek tartották volna, hogy különleges dugattyúfirniszt nyomtak a kezükbe, mert való igaz, eredeti rummal még nem találkozhattak, a nálam árult Eisler-féle finomítottnak pedig merőben más, tolakodó szaga volt, mely még akkor is maradéktalanul érvényesült, ha nyakig friss ganéjba ágyazódva történt elfogyasztása, a kocsisrumról pedig észrevettem, hogy leszámítva gyakori sercegését, kékeszöld szikrákat hányását, a cilinderüveg erősebb kormozódását, a lámpába töltve egészen kiválóan világít, csak büdösebb, mint a petróleum. Talán még asszonynak sem mondanak annyi dédelgető, dicsérő szót, míg harisnyáját húzzák le, végig hosszú combján, zsámolyon üldögélve, elbontott ágy előtt, mint amennyivel beborították, elhalmozták a tengerentúli nedűt, aprócskákat kortyintva belőle, a fény felé fordítva, láthatóvá téve az ital tetején a tükröződés okozta csillogás gyűrűit, s amennyiben makulátlanul tiszta lett volna a pohár fala, akár torzító lencsén keresztül is szemrevételezhették volna reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám belsejét, dicshimnuszok hangzottak el az erősségre és a zamatra vonatkozóan, közben az üveg vignettáját tanulmányozták, olybá tűnt, onnan olvassák le a sok ékes szót, vendégeim közelebb húzták széküket hozzájuk, akárha ostromzár alatt tartották volna asztalukat, kiguvadt szemmel figyelték, miképp kell az olajbogyó magjával pontosan lőni, s kezeikkel motollák módjára terelték a levegőt kitágult orrlikaikon keresztül tüdejükbe, hátha megrészegíti őket a pára, Stofek Tamás és Béla von Goffa alig győzte letorkollni hangadóikat, azzal érvelve, hogy karampampulához szokott garataikra kár lenne azért a pár csepp jamaicai fehér rumért, melyért minden elképzelhető jót könyörögve felajánlanak, fennkölt, emelkedett társalgásba kezdtek, ezzel is hangsúlyozva, csak ők hivatottak ilyen nemes ital fogyasztására, a világmegváltó kozmikus képlet ide vonatkoztatható leképzésein, folyományain kezdtek el vitatkozni, vitézül állva az erőszakoskodók, fenyegetőzők rohamait, s meglepődtem, hogy előkelő, gerinces magatartásukkal, kimért mozdulatokkal történő megfontolt koccintásaikkal lecsendesítették a körülöttük háborgókat, gondolatvezetésük mind merészebb pályája egyre távolabbra tanácsolta az érdeklődve betérőket, először mindössze az tűnt fel, hogy Béla von Goffa arca vörösödni kezd, mint a szüntelen rakott, jól szelelő kályha teteje, hangjuk időnként megcsuklott, ágy tetszett, elérzékenyültek vagy meghatódhattak valamin, amit már nem hallhattunk, kezükben egyre merészebb ívben csapódott ajkukhoz a pohár, furcsállottam is, amiért az orrukon, fülükön keresztül igyekeznek magukba dönteni, majd fokozatosan kanderwelschül kezdtek el társalogni, kirekesztendő alpári közegük, egyre szembetűnőbb kókadozásuk azonban immár nem maradhatott leplezve, nóbiszokhoz méltatlanul, ujjaikkal kergették a jégkockákat poharuk alján, hogy kicsippentve elropogtassák azokat, s már láttam nimbuszuk szakadozását fintoraikban, amint a citromszeleteknek héjastul való elfogyasztásába kezdtek, széjjelköpködve a magokat, akár a béresek a szotyolahéjat, boldogan röfögtek, az emsék közé vetett kanokhoz hasonlatosan, s a végére már az asztal alatt hevertek, egymás szájáról tépve le az üveget, gurgulázva iszákoltak, s nyakukon folyt a szesz, szemük ragyogott, mint a nádvágók machetéje, kis híján belebukfenceztek pultom poháröblítő mélyedésébe, mikor bódulatuk betetőzéseként kupica szligovicát kértek, nyakladozva röhögtek a bánatos Herr Vincenzón, aki világfájdalommal arcán szopogatta a megviselt citromhéjakat, örökké járó nyelvével python módjára körbenyalogatta a poharakat, attól tartottam, mohóságában ki találja lyukasztani őket, úgy szopogatta belsejüket, akár az őszibarackmagokat.

                     

Melyben Herr Vincenzó megverekedik a jokulátorok szerecsen erőművészével majd dicsőségének zenitjén csúnyán végzi egy mosókonyha ablakában

                         

Herr Vincenzó, a gourmand-ok példaképe, számtalan elvetélt gondolat, módszer kiagyalója, hogy segítségükkel rinocéroszi vastagságú, ingeit feszítő hájrétegeit acélos muszklikká gyúrja, s végre a nők bálványa lehessen, mindig kísérletet tett rá, ha hölgyekkel találkozott, hogy tekintélyes pocakját behúzza, mellét kidüllessze, ám ilyenkor olyan proccosan masírozott, akár egy katonaló, s kudarcán búslakodva tömte magába esténként a tarkedlit, felemlegetve egy évekkel ezelőtti esetét, amikor valóban városkánk hőse lett, bár akkor, fűzi hozzá aggodalmasan a nadrágszíjra atyaian boruló hasát simogatva, sokkal jobb erőben érezte magát. Történt ugyanis, hogy stájer vándorcirkusz látogatott el hozzánk, megannyi attrakcióval, gyíkemberrel, Titusz Líviával, a rettenthetetlen medvetáncoltatóval és jódliművésszel, bukfencező kutyákkal, akrobatákkal, illuzionistákkal és Ibrahimmal, a legyőzhetetlen török erőművésszel, patkóhajlítóval, ki messzi vidékről vonzotta a vállalkozó kedvű legényeket, hogy megverekedhessenek vele, ám a rettenetes markok között mindannyian csúfosan végezték. Mondanom sem kell, valamennyien a vásártéren felállított hatalmas csíkos sátorban szorongtunk, amit eleinte csak kívülről szemlélgettünk, csodálva építőinek munkáját, tapogattuk a ponyvát, ellenáll-e tűznek, víznek, tartja-e a meleget, ugyanis közeledett szükesz, a sátrak ünnepe, mondják, Aarmin Müller-Rosenlőwen alkudni is próbált rá, olyannyira megtetszett neki, s mindent megadott volna érte, ha nagyobb sátra lehet a Wollnerékénél, a derék polgárok pedig benn szórakoztak önfeledten a trükkökön, hajmeresztő bravúrokon, csupán a bohócok idétlenkedéseit fogadták fagyosan, szóvicceiken csak Schön Attila röhögött fetrengve, a klaunok ugyanis horvátok voltak, ám érezni lehetett, mindent csupán felvezetésnek tekintenek, összekötő műsornak, kellemes időtöltésnek, míg be nem jelentik a legnagyobb produkciót, Ibrahimot, s végre dobpergés közepette a kopasz igazgató bekonferálta a szerecsent, a függönyök feltárultak, döngő léptekkel előjött az izmaelita, összefont kézzel, két lábon járó bikaként rögtön pocskondiázni kezdte a férfiakat, hogy arabus káromkodásaival feltüzelje őket megverekedni a fűrészporral felszórt porondon ezer koronás jutalom ellenében, persze csak ha sikerülne valakinek, egy tántoríthatatlan, vakmerő önkéntesnek két vállra fektetnie a rémisztő moszlimot. Ibrahim, miközben bemelegítésként sikerült kiegyenesítenie néhány nagy nyomású kazánhoz való könyökcsövet, s rettentő, villogó hófehér lófogaival jancsiszögeket rágott, bár szavamra, nem úgy nézett ki, mint aki vashiányban szenved, az első sorokban ülő, vérig sértett elöljárók bajszait huzigálta, rémeseket ordított, ahogy Pepik Zefstein szokott, ha túlságosan nagyot szippant a rapéból, olajjal lekent muszklijait ugráltatta, s ilyenkor úgy nézett ki, mintha óriáskígyók tekeregtek volna a bőre alatt, míg a megcibáltak esdeklő pillantásokat vetettek a mögöttük ülőkre, hátha valaki kiszabadíthatná őket a szerecsen szekírozásából, feleségük, jegyesük előtt mentegetőztek, hogy a közelharc, mely azért kétes kimenetelű lenne, figyelembe véve a szokatlan, idegen terepviszonyokat, összeborzolná frissen pomádézott hajzatukat, nem is beszélve arról, hogy akár karcolások, véraláfutások is következményei lehetnének a tusának, márpedig holnap a gazdakörben az új rendszerű vetésforgókról tartanak előadást, így, fájdalom, nem vállalhatják a kockázatot, noha néhányan hites feleségüket kapacitálgatták, kinek csapottjait mindig illő tisztelettel emlegették, olyannyira, hogy elkerülésük végett az érintettek hajlandók voltak az elbarikádozott szenespincében éjszakázni, valaki meg is kérdezte, engedélyezett lenne-e a sodrófa vagy a palacsintasütő használata, Ibrahim pedig a két ujja között hajlítgatta a patkószögeket, kidolgozott hasizmaival harmonikázott, tigrisbődüléseit elértve az első sorokban ülők közül néhányan felnyitották esernyőjüket, mások vízhatlan köpenyüket öltötték magukra. Ekkorra már szelíden toszogatni kezdtük kifelé a sorból Herr Vincenzót, kinek a szája tele volt törökmézzel, így nem tiltakozhatott, sőt, végtagjait sem nagyon tudta ellenkezése kifejezésének szolgálatába állítani, mert akkor el kellett volna engednie az ölében tartott zsákszerű papírzacskót, lerúgta ugyan a kalapot néhány ember fejéről, míg a hóna alatt, csaknem vízszintes helyzetben vonszoltuk a padon, de Pepik Zefstein rögtön megnyugtatta a méltatlankodókat, hogy barátunk csak a bemelegítést végzi a nagy összecsapás előtt, valami hasonló rúgással próbálkozik majd a szerecsen ellenében is, hétrét görnyedve lecipeltük a tribünről, eközben Schön Attila ott duruzsolt a füle mellett, miszerint ez a szerencsétlen azt ordítozta, balgán azt gondolván, hogy montenegróiul városkánkban senki sem ért, szóval, áldja a magasságos Allahot, s az összes szál szőrt a Próféta szakállában, amiért a gyaurok nem mernek kiállni ellene, mert a legutolsó helyen is úgy megverték a korcsmában, hogy zörgött minden csontja, s amint összegyűjt egy kis tőkét, kávéházat nyit majd valamelyik békés kisvárosban. Herr Vincenzó elkerekedett szemmel csinált helyet nyelvével a fél kilónyi törökméz között, úgy sorolta a mondottaknak szerinte ellentmondó észrevételeit, s amíg mi a ragacsos nyálat törölgettük ruháinkról, Schön Attila csak fölényesen legyintett, így adván helyt csodálkozásának, amiért még senki nem vette észre, hogy a nagy hűhót csapó mohamedán, aki különben őt erősen emlékezteti a rongyos Silberstein fiára, aki néhány évvel ezelőtt megszökött otthonról, mert kéményseprő szeretett volna lenni, medvecukorból készült rudakat hajlítgat, pedig a vak számára is látnivaló a turpisság, fél kézzel kipofozható a porondról, Herr Vincenzót nem győzték meg maradéktalanul polihisztorunk szavai, de már nem tanúsított olyan nagy ellenállást, az is lehet persze, hogy egyszerűen csak elfáradt, kifulladt, míg izgő-mozgó alaktalan pakként, akár árvíz a hajómalmot, levonszoltuk az első sor elejéig, mire Ibrahim felénk szökkenve felordított, meglepetésünkben szerteszét inaltunk, Herr Vincenzó ijedtében az egyik delnő terebélyes szoknyája alá akart bújni, ám akkor megpillantotta a legyezője áramlatait élvező Malackát, titkos szívszerelmét, amint egy tüzérhadnagy vállbojtjaiba fúrja fejét tettetett rémüldözéssel, a hadfi ekkor talán éppen sajnálkozva a szolgálati szabályzatra hivatkozik, mely huszonnégy órás kurtavassal bünteti a nyíltszíni verekedéseket. Herr Vincenzó felállt, arcán titokzatos tudás ragyogott, s közben vonásai olyanná keményedtek, akár Görgey Artúr lovas szobráé, ahogy talapzatáról a nagysallói huszárrohamot szemléli a Takarékpénztár előtt, a törökmézes zacskót hanyag mozdulattal leejtve, határozott léptekkel indult a porondra, mit sem törődve Soós Gézánénak, a Női Olvasóegylet pénztárosának sikításával, aki pár pillanaton belül több alkalommal elalélt, míg üggyel-bajjal végül sikerült kiszabadítania keblei közül a nyálas, ragacsos édesség fognyomatokat viselő tömbjeit. Megszólaltak a fanfarok, kezében cilinderét szorongatva előtrappolt az igazgató, hogy egész cirkusza nevében forró parolázással üdvözölje a mutogatnivalóan bátor önkéntest, akiben a városka becsületének megmentőjét tisztelte, a sorokon a meglepetés felzúdulása hullámzott végig, többen lekapták kalapjukat, természetesen nem elismerésük jeléül, hanem hogy belegyűjthessék a hatosokat a fogadásokra. Herr Vincenzó, kinek csak mostanra sikerült lenyelnie törökmézadagját, lelkesítő beszédet szeretett volna mondani tekintettel Malackára, de az sem volt ellenére, mikor rövid szoknyás, csinosított lányok bekísérték az öltözőkabinba, hogy versenytrikóját magára öltve szembeszálljon Ibrahimmal, a legyőzhetetlen törökkel. Az erőművész és pankrátor pedig csak kacagott, s mikor Herr Vincenzó eltűnt a függönyök mögött, homlokával kettétört egy derékvastagságú gerendát, mire a fogadások licitálásai a holtpontra zuhantak. Unaloműzőként táncoló kutyák jelentek meg a porondon, ezért előbb Stofek Tamás mászott hősünk után, eszébe jutott, hogy zsebében van a Bibliája, s úgy gondolta, nem árt, ha felolvassa a Dávidra és Góliátra vonatkozó passzusokat, megemlítve a Gondviselést meg az eleve elrendelést, a végső esetben a feltámadást, mannát és ambróziát, melyeket már pár perc múlva megízlelhet, erre Pepik Zefstein, ritka nagylelkűen, felöltője titkos zsebéből gondosan becsomagolt tízóraiját vette elő, hátha a Pick-szalámis kenyér nagyobb erőt kölcsönözhet bajnokunknak az igéknél, ellágyulva hivatkozott arra, hogy Herr Vincenzó többször is említette, olyan halálra vágyik, hogy érzékszervei utolsó szikrájával még tudatosíthassa, olyan libazsírral kenték meg a veknit, mely alá zsenge hagymát vágtak, mászott Schön Attila is, megtámogatandó a vitézi szívet, harsányan buzdítva, akár egy football-match előtt, sebtében megmutatva a zsebéből kikapott könyvből, ami a szamurájok életéről szólt, néhány fogást, melyek segítségével talán meghosszabítható ez a drága földi ittlét, s utóbb mentem én is, hajtatva az őszinte kíváncsiságtól, milyen is vajon, ha egy keresztény utolsó kenet nélkül néz szembe a halállal, a Tolnai Világtörténet aprólékosan kidolgozott litográfiái nyomultak elém, az ókori amphiteátrumok. gladiátorok, vadállatok, de furcsa módon még meg is nyugodtam, mikor a porond mellett megláttam két békésen cigarettázó szanitécet, akik arcrezzenés nélkül készítgették egy darab fehér vászonra az érszorító csipeszeket, csontfűrészt, szikéket, kampókat, gézkötegeket, egyedül Béla von Goffa maradt a helyén, észrevette ugyanis a közönség sorai között Gabinkát, akivel szemben gyengéd érzelmeket táplált, negédesen integetett neki, nyilvánvalóan olyan fényben szándékozván tündökölni, miszerint maga is kacérkodik a kiállás gondolatával, mely, amennyiben bekövetkezne, végzetes kimenetelű lenne a cirkusz attrakciójára nézve, egy-egy karlendítése, mely csaknem kicsattant az energiától, lendülettől, feltételezte, a díszhelyen meg a legolcsóbb helyeken ülőkre nézvést is minő életveszélyekkel járnának fogásai, ezért csak a porond mellől küldözgette csókjait, mint olyan, aki csak végveszély esetén avatkozna közbe afféle mentőangyalként, s miközben gúzsba kötné a dühtől tajtékzó pogányját, kellemes, érces baritonján minduntalan a nyugalom és rend megőrzésére szólítaná fel a közönséget önkéntes tűzoltó hadnagyként. Herr Vincenzónak négyen veselkedtek neki, mégsem tudták belegyömöszölni a cirkusz által rendelkezésre bocsátott legnagyobb tornamezbe, melynek egykori tulajdonosa a segítőkész mazsorettek tanúsága szerint Rosaline, a két és fél méter magas, kétmázsás óriásasszony volt, Herr Vincenzónak könnyei potyogtak, úgy nevetett, mivel a segítő ujjak nagyon csiklandozták az oldalát, alig bírtuk lefogni, bár türtőztettük magunkat, mikor az összevizelés előfordulhatóságára hívta fel figyelmünk, verítékezve nyögtünk, cibáltuk a szövetet, vállalkozásunk mégis olybá tűnt, mintha titokzoknit szerettünk volna felhűzni egy elefánt lábára, felvetettem, hazafutok a táleszomért, s abban álljon ki bajnokunk, de nem támogatták ötletem, arra hivatkozva, az esetleg provokációnak tűnhet a nagyérdemű szemében, ráadásul, gyakorlatlan lévén, belegabalyodhat a tfilinbe, mindenesetre mindnyájunk számára kínosan hatott, hogy egy ilyen kis malőr miatt várakozik az ezerfejű cézár, mely, hallottuk jól, máris háborog, zajong, ordít, talán a belépti díjat követeli vissza, felháborodása nem ismer gátat. Áthidaló megoldásként Stofek Tamás felvetette az igazgatónak, aki gutaütöttekre emlékeztető kivörösödött fejjel kétségbeesetten kapkodott mellettünk, hogy Herr Vincenzót ebben az állapotában vigyük ki a porondra, s látványáért szedjünk különdíjat, tudniillik valóban úgy nézett ki, mint egy kinőtt bőrét vedlő anakonda, mely közben meggondolatlanul elfogyasztott egy bivalyt, és most saját magába szorult, erre, mivel a direktor valóban úgy tett, mint aki elgondolkozik az ajánlaton, Herr Vincenzó megadással tűrte, hogy a hasára telepedve kinyomjuk belőle a levegőt, de még így is örökkévalóságnak tűnt, míg sikerült betűrni a tekintélyes nagyságú hájfodrokat a kék-fehér csíkos anyag alá, melynek pamutszövete vészesen megfeszült, s barátunk úgy nézett ki benne, mint egy extra nagy prágai sonka a necchálóban, ráadásul pajorszerűségét növelte, sajnos, hogy csak akkor tudta, teszem azt, a bal karját felemelni, ha egyidejűleg a bal lábát is lendítette, miközben összepréselt gyomra, tüdeje miatt úgy hörgött, mint egy levegőt kapott sörpumpa. Nehezen álltuk meg kacagás nélkül, midőn talpra állítottuk, vigasztaltuk, a keresztes vitézek sem voltak fürgébbek, ha eliramlott alóluk lovuk, talán még Ibrahimnak is megtetszik maskarája, s megteszi azt a szívességet, hogy teljesen elerőtlenedik látványán, noha ez nem látszott valószínűnek, ezért Schön Attila tébolyult ugrabugrálással a japáni harci művészetek alapfogásait igyekezett megtaníttatni vele, körülötte sündörgött, felhíva figyelmét a here, a szem meg a gége sebezhetőségére, nem felejtve ki a tarkót, a vesét meg az orrot sem, némiképpen lelket öntött a korlátozott mozgásra kárhoztatott Herr Vincenzóba, kit a leginkább mégis azzal sikerült feltüzelnünk, hogy a nézők sorai között helyet foglaló Malackát emlegettük, a nyilvánosház legújabb szerzeményét, kinek hatására Herr Vincenzó tekintete a megindultságtól, a tenni akarás vágyától teljesen elhomályosult, szemrebbenés nélkül nekigyalogolt egy tartóoszlopnak, négyünknek kellett talpra állítani. Csúfos végét sejdítve hősködésének előresiettem, bár az csodálattal töltött el, hogy még mindig nem kérdezett rá, ártalmatlan heccnek szánjuk-e megjelenését, értékelendő igyekezetét, szolgálatkészségét, s még a függöny elől visszacipeljük, meghallgatjuk duzzogását, hogy bezzeg megint neki kellett jópofáskodnia az egész város előtt, ezért megérdemel némi engesztelő csokoládét, s éppen akkor huppantam Béla von Goffa mellé, mikor a két szanitéc hólapátszerű alkalmatosságokkal a hordágyra fordította Madró Eleket, aki ezek szerint meggondolatlan kalandvágyát élte ki a porondon, amíg mi Herr Vincenzót öltöztettük. Elképedve néztem a nem éppen szívderítő jelenetet, ekkor döbbenve rá, a fele sem tréfa, a direktor nem csak a nagyobb látogatottság érdekében kiáltotta ki Ibrahimot fékezhetetlen, vérengző fenevadnak, sápadtan rendőrért akartam kiabálni, azonnal verjék bilincsbe a hóhért, de egy pillantással felmértem, a nagyérdemű milyen kéjjel lafatyolja a vért, legfeljebb engem vezettetnének ki, amiért meg szándékoztam zavarni fejedelmi szórakozásukat, pedig, sóhajtotta aggodalmasan Béla von Goffa, ki gondolta volna, hogy a termetes lapaj, ki a vágóhídon egyetlen ökölcsapással szenderítette jobblétre a tehenekért folytatott csatában szép sikereket elért bikákat is, ilyen gyorsan végzi, jóformán annyi ideje sem maradt, hogy özvegy édesanyját üdvözölhesse a közönség sorai között, máris a fűrészporban találta magát, a szerecsen izmai úgy feszültek testén, akár hordón az abroncsok, egy rettenetes satu acélpofái, mely közé üveget tettek, ütései pedig a cukorgyári gőzkalapácséval vetekedtek, s szegény Madró Eleknek még sóhajtásra sem futotta erejéből, máris inthették be a felcsereket, Ibrahimot pedig hosszú pálcákkal kellett lebökdösni áldozatáról, talán a koponyáját szerette volna felnyitni, pedig, mintha mi sem történt volna, csak épp egy diót roppantott volna össze, most vicsorogva cigánykereket hány, míg a hölgyek végre ki mernek pislantani legyezőjük, parasoljuk mögül, az urak zsebéből előkerülnek az élet legnagyobb megpróbáltatásaira tartogatott, rejtegetett laposüvegek, s váratlanul, akárha egy új felvonást jelentettek volna be, a zenekar tust húzott, a szemünk előtt megilletődötten, mozgásában szerfelett korlátozottan megjelent Herr Vincenzó, aki, szerencséjére, az előbbi közjátékból semmit sem láthatott, mert egyébként minden látszólagos körülményre rácáfolva a légtornászok árbockosaráig ugrott volna. Gyorsuló dobpergés hallatszott, a porondszolgák éppen az utolsó simításokat végezték azon a mélyedésen, mely az imént még Madró Elek becsapódásainak a helyét mutatta, gyakorlott mozdulatokkal, szenvtelenül döntötték ki a taliga homokot, mintha számtalanszor csinálták volna már, Herr Vincenzó gépies járással végiggyalogolt rajtuk, szemében régen kihalt lovagok tüze lobogott, kik várkisasszonyok keszkenőjéért megverekedtek a sárkányokkal is, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak akkor billent meg vészesen, amikor talpa alatt miszlikbe tört a taliga, de szűk ruhája nem engedte, hogy hanyatt essen, akár egy balerina állt meg Ibrahim előtt, vádliját kacéran kivillantotta varrataiban pattogó cérnájú, feszülő nadrágjából, abban bízva, Malackát megigézi a tökéletesen ívelő lábszár látványa, melynek kis formátlansága csakis az anyag tökéletlenségére fogható, tekintetével reménykedve végigfutott a sorokon, hátha szívszerelme kibújt már a hetvenkedő hadnagy öleléséből, s majdan, honorálandó áldozatkészségét, az érte hullajtott könnyek áztatta batisztkendőcskéjét az elsőként fogja gyorsan hűlő tetemére teríteni, s talán még meghallgatja, amint végsőket ziháló lovagja, mielőtt kiadná lelkét, háromszor egymás után elsuttogja nevét. Megvallom, egy pillanatra összezártam szemhéjam, midőn Ibrahim nekirontott Herr Vincenzónak, ám borzadályom azonmód ovációba csapott át, amint láttam, a kutyahitű kontyos hiába is keres kedvező fogást barátunk derekán, acélkajmószerű ujjai alól minduntalan kisiklik áldozata. Herr Vincenzónak, ahogy kurtákat nevetett, a nyála fröccsent, tudvalevő volt, milyen érzékeny az oldala, úgy tetszett, mintha csak a másik hibájára várnának, kígyóként bűvölték egymást, mígnem a felfokozott hangulat, az elvárás, az izgalom hatására Herr Vincenzó emésztőrendszere fokozta működését, rémisztőt böffentett, reggelije tömény fokhagymafelhőjével borítva be ellenfele ábrázatát, mire az visszahőkölt, merem állítani, pályafutása folyamán első alkalommal, megtántorodott, s a továbbiakban csak tisztes távolságból merte méregetni barátunk, minek előtte mély lélegzeteket vett, akkor is csak az ujjával bátorkodott böködni, mint egy különösen mérgező egzotikus rovart, melyről még az is feltételezhető, hogy hirtelen szárnyra kap, vagy tüzes nyilakkal kezd lövöldözni, de már csak megszokásból is üvöltözött, ágált, harci táncot lejtett, akár egy keringő dervis, látnivalóan megzavarodott, mert, persze, nehéz is volt eldönteni, melyik Herr Vincenzó eleje, s hol kezdődik a hátulja, ki tudhatja, micsoda titkos fegyverekkel vértezték fel, barátunk pedig, hallva földijei üdvrivalgását, hogy ázsióját emelje, a keleti harcművészetek megannyi fortélyát, szertartásszerű mozdulatát igyekezett felvonultatni, már amennyire tornatrikója anyaga engedte, a becses közönség pedig őrjöngött, látva a halált megvető bátorságot, a hetyke szemtelenséget, hányavetiséget, hogy Herr Vincenzó kísérletet sem tesz a menekülésre, pedig pár perce Madró Eleket az oroszlánketrecek rácsai közül kellett visszaráncigálni. A török, látva direktora idegesen rángó bajszát, melyből talán megvonásokat olvasott ki, vagy azt, hogy már régen Titusz Líviának, a medvetáncoltatónak kellene porondon lennie, lábra cselezett, Schön Attila az alacsony palánk szélén állva ordítozta utasításait, időnként szélsebesen lapozott a könyvben, leellenőrizendő döntései helyességét, barátunk fel is kapta a szerecsen kaszáló mozdulata elől a lábát, mire a ruhaanyag feszességének köszönhetően akaratán kívül lendült a keze is, pompás horgot helyezve el az ütésre nem számító török állcsúcsán, ki önmagát hergelve csapkodott, ordított, hogy a porondmesterek alig tudták megnyugtatni félelmükben vinnyogó, ketreceik mélyén lapító vadállataikat. A sorsot maga ellen kihívó mohamedán kombinált tomporlökéssorozattal lendült támadásba, amellyel pár évvel ezelőtt Szingapárban világbajnokságot nyert, de azóta, tekintettel a fogás brutalitására, csak a tengerészkocsmákban tűrik el, mi, kívülálló szemlélők, csupán az irdatlan porfelhőt láthattuk, ágy tetszett, bomba csapódott közébük, még a kakasülőn körmüköt rágok is a fülükből rázogatták a fűrészport, a nézőtéren olyan tolongás, hangzavar keletkezett, mint egy süllyedő hajó fedélzetén, s mikorra a porondra betrappoló szanitécek lapátaikkal előkotorták az összegabalyodott küzdő feleket, néhányan rázendítettek az Óh, édes megváltómra, mások eltakarták a gyengébb nem elől a kibontakozó látványt, levetett felöltőikkel csinálva átmeneti paravánt, leírhatatlan megrökönyödésünkre Herr Vincenzó ott terpeszkedett, teljes súlyával rányomódva, a legyőzhetetlennek kikiáltott Ibrahimon, baljával tétován az egyik kiegyenesített kötővas köteg után tapogatózva, boldog, sunyi mosollyal arcán, amiért végre jóllakhat medvecukorból, s mire felfoghatta volna, rozsdás vasdarabot nyalogat, addigra kicibálták alóla az életjelt nem adó pankrátort, akinek, reb Wimmer Metusélah rögtönzött diagnosztizációja alapján két pár bordája tört el, egyéb zúzódásait, ficamait már számba sem vette, míg a cirkuszdirektor elrohant revolverért, gyanítottuk a kegyelemlövést kívánja megadni egykori büszkeségének, de az is lehet, önmagával szándékozott végezni az ezer koronás jutalomdíj miatt. A fellelkesült tömeg a vállán szerette volna körbehordozni a városkán Herr Vincenzót, aki titkon Malacka kéjittas csókjaira várt, a markosabbjai nekiveselkedtek, hogy megemeljék, de beléjük szorult a szusz, ezért letettek eredeti szándékukról, megegyeztek egy fáklyásmenetben, az elsőként a győző elébe siető polgármester meleg üdvözlésre lendítette a karját, szívélyes kézfogással tiszteletét leróandó. Herr Vincenzó utánozta mozgását, fogadni a hódolatot, amivel sajnos úgy tökön rúgta a túlhevült lokálpatriótát, hogy azt még hetekig loblohasztó flastromokkal kellett kezelni. Herr Vincenzó a későbbiekben semmi pénzért nem mondott volna le arról, hogy minden este el ne játssza megverekedése történetét, s bár mi testületileg minden lehetséges módon elleneztük bemutatóját, a tudatlan, beavatatlan többség buzgón helyeselt és tapsolt, attól tartva, ha nem járnak a kedvében, mindnyájukat megveri, ha megjelent reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban, egyszerre tízen is ugrottak, hogy felajánlják széküket, barátunk pedig miután, nagy bosszúságunkra, átrendeztette az ivót, megfelelő nagyságú teret biztosítandó, olyan cselsorozatokat mutatott be, akár egy hasmenésben szenvedő, kitől nehezen elérhető távolságban van még az árnyékszék. Az egész leginkább árnyjátékra emlékeztetett, ha megfelelő lett volna a világítás, a falakon láthattuk volna a nyuszifejeket, szárnyaló sasokat, de ahogy szokta volt említeni, mindezt csak azért teszi ilyen lassú mozdulatokkal, hogy szemünkkel be tudjuk fogni az egyébként villámnál is gyorsabb ütéseket, elgyönyörködve kiélvezhessük a látvány minden cseppjét, mely erőről, magabiztosságról tesz tanúbizonyságot, ez alkalommal a sziámi harcművészet segítségével. Fárasztó bemutatója után a megkönnyebbült, átszellemült arcú polgárok, akik szerencséjüknek tartották, amiért Herr Vincenzó nem kérte fel őket, hogy rajtuk szemléltesse gyilkos leszorításait, egymással versengve fizették neki a kochokat, dohogtam ugyan a pojáca ripacskodásai miatt, már-már rá akartam venni Schön Attilát, szedje ráncba, de egyúttal természetesen örültem is, mivel az akklamációknak köszönhetően szépen megnőtt a forgalmam még Gesztről is leszekerezgettek, hogy megtekintsék Herr Vincenzót, aki az emlékezetes produkcióra egy idő elteltével már úgy emlékezett, akár egy rókatáncoltatásra, naponta megismételhető semmiségre, melyet csak kellő kvalitásokkal bíró ellenfelek hiányában nem gyakorolgat, később mint elsöprő forgószél tetszelgett, minek előtte a Tolnai Világlapja rajzos beszámolót közölt az Éjszakamerikai Egyesült Államokon végigvonuló trópusi tornádóról, a távolabbról érkezőknek, akik minden apróságról kifaggatták, szereléséről szerényen csak annyit mondott, egy indiai rádzsa csodatévő köntöse volt rajta, melynek magnetizáló ereje megvédte az ütésektől, csak mi tudtuk, hogy erről pedig az Érdekes Újság írt, igaz, olyan összefüggésben, hogy a nevezetes lepel, mikor az őserdőben tigris közeledett viselője felé, nagy erővel világítani kezdett, megvédve a veszedelemtől a szent életű hindut. Stofek Tamás hiába bizonygatta fennhangon, hogy Herr Vincenzó a cirkusz elefántjának takarójában pompázott, mivel nagyobb ruhadarabot hirtelenjében nem tudtak keríteni, noha felvetődött, tekerjük talpig nemzeti trikolórba, von Kuffner báró éppen akkor varratott tízméternyi hosszúságút a diadalkapura, melyen keresztüllépdelve ünnepelte bárói címmel való megjutalmazását, ám a közjegyző mereven elutasította az ötletet, attól tartva, így Herr Vincenzó a nemes magyar nemzettest egységét testesítette volna meg, s esetleges veresége a kutyafejű oszmántól több mint kettőszáz esztendővel Szavojai Jenő zentai diadala, a karlócai béke után kellemetlen, nemkívánatos incidens lett volna, továbbá megjegyezte, immáron utána az eseményeknek, dacára örvendetes végkifejletének, azért a jövőben is indokoltnak tartja, még ha a Galántha és környéke számot is adott róla, a „Mi erős fekete bégünk” című élménybeszámoló cikket a „Mi Kinizsinkre” változtatni, mivel az eredeti cím sugallta kétségtelen külső hasonlóságok esetleg visszatetszést keltenek a nemes vármegye olyan vidékein, hol tudhatnak hősünk cigány származásáról. De ugyan ki törődött az efféle intrikákkal, még ha többségükben ott helyben, a reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban születtek is, mígnem, legnagyobb sajnálatomra, Herr Vincenzó, csakis a rebach miatt, nem sokáig sütkérezhetett a dicsfényben, pedig utóbb, mint arról óránként beszámolt, jelentős haladást ért el Malackával kapcsolatban is, már ott tartott, hogy az ablakán bedobott bokrétákat nem szinte ugyanazzal a lendülettel vágta vissza, hanem eltelt közben néhány másodperc is, s történt ilyentájt, hogy egy tisztes, köztiszteletben álló polgár, akinek egyetlen féltenivalója hites neje volt, nagy bödön inerszt beígérve rávette népszerű hősünket, ki teátrális megnyilvánulásaiban egyre inkább kezdett Ibrahimra hasonlítani, már persze csak ami az őrjöngéseket és a pózokat illette, rázná ráncba feleségét, mivel az különböző fenyítéseket helyez kilátásba s valósít is meg, ha késve talál hazamenni, pedig a bokros teendők, na meg a baráti kör, belátható ugyebár, súlyos, nemes kötelezettségekkel járnak, legfőképpen szüretkor meg a disznótorok idején, s hovatovább egyre kellemetlenebbek a kimagyarázkodások, melyeket a kék foltok meg a véraláfutások tesznek indokolta, körmönfont történetek kiagyalására kényszerítik, hivatkozva balszerencsére, mely, lám, nap mint nap éri az embert, akár ha vizes szappanokkal talpán közlekedne, s minduntalan lecsúszna a lépcsőkről, ellenben, ha a vérmes némbert valaki megtépázná, vélhetően elvenné kedvét túlzott szigorától, örökre megjuhászodna az. Herr Vincenzónak vajból volt a szíve, ha segítségért folyamodtak hozzá, ráadásul ennek tetejében dicsérték merészségét, hájjal kenegetve, s tettre készsége csak fokozódott, ha a magasztaló himnuszok mellett valódi kacsa-hájat is kilátásba helyeztek, ugyanis az a gyengéi közé tartozott, sok egyéb mással egyetemben. Barátunk azon a végzetes estén rövidre fogta a kínai önvédelem nagymestereire jellemző fogások bemutatását, s feltűnően jókedvű, nagyvonalú trinkgeldeket osztogató felbujtójával együtt árnyékboxolást mímelő mozdulatokkal megindult a tett, jobban mondva a leszámolás színhelyére. A nagypolgári lakás bejárati ajtajához már lábujjhegyen mentek fel Herr Vincenzó javallatára, ki a meglepetésre helyezte a hangsúlyt, kiemelve, fárasztó és megalázó lenne számára, ha arra kényszerülne, hogy odáig alacsonyodjon, harci kiáltásaitól megrémült asszonyt kelljen kiráncigálnia az ágy alól vagy a mosogatódézsából, szakavatottként nagyvonalú gálánssággal felajánlotta, a sötétség leple alatt mindvégig úgy irányítja az akciót, hogy áldozata ne ismerhesse fel, s a kellő pillanatban belépő férj vegye át szerepét, aki, míg Herr Vincenzó jól végzett munkája után angolosan távozna, világot gyújt s kegyet gyakorol, minek előtte kilátásba helyezi, ezentúl, ha a szemrehányások, felelősségre vonások meg nem szűnnek, ilyen kutya idők jönnek, majd megropogtatja ujjcsontjait, párat belecsap tenyerébe a miheztartás végett, s megengedi a sebtében felmosott, megszeppent, félelemtől reszkető asszonyának, hogy lehúzza csizmáját. Mielőtt Herr Vincenzó megkezdte volna attakját, a leckéztetés kiagyalója némi lelki tusakodás után arra kérte az arcát épp harci színekkel megfestőt, hogy ütéseit korlátozza testre, a nehezen elvéthető hátsó fertályra, nem kell olyan kérlelhetetlennek lenni, mint a szerecsen Ibrahim ellenében, mivel nekik holnap meg kell jelenniük egy ünnepélyen, s mégis kellemetlen lenne, ha párja ábrázata pulykáéhoz hasonlítana. Herr Vincenzó megértően bólintott, mély lélegzetet vett, s berohant a házba, vállával öklelve ki keretéből az ajtót. Ennél a pontnál a történetet is elnyeli a sötétség, Herr Vincenzó legelszántabb faggatásunkra is csak annyit közölt, hogy mindennek a mosókonyha küszöbe az oka, abba botlott bele, arra a kérdésünkre, hogy miképp volt lehetséges, hogy beszorult a mosókonyha ablakába, már nem tudott kielégítő választ adni, noha hatalmas látványossággá változott, dacára a késői órának, pillanatokon belül összefutottak libegő slafrokban a szomszédok, az utcakövezetről szemlélték, ahogy az egykori verhetetlen hérosz kétségbeesetten két ököllel döngeti a falat, ajkát segítségért rimánkodó szavak hagyják el, mintha azzal fenyegették volna meg, szigorú böjtöt kell tartania, lábaival belógott az épületbe, az emeletnyi magasságban található ablak, mint vérengző, csillapíthatatlan éhű vadállat záródó állkapcsa szorította hátsó fertályát, odabentről csörömpölést, tompa puffogást lehetett hallani, olyasfélét, mint mikor a szőnyeget porolják prakkerrel, tempós, kimért ütésekkel. Csak a csendbiztosoknak sikerült nagy nehezen rendet teremteniük, úgy beszélik, négy embernek kellett lefognia a tajtékzó feleséget, kit a kezében egri asszony módjára forgatott mángorló miatt bajos volt megközelíteni. Herr Vincenzó, akár derékba tört zászló lógott órákon keresztül az ablakból, életjelet csak fájdalmas, elhaló nyögésekkel adott, mikor próbálkozásokat tettek, hogy haját gyömöszölve kifelé tuszkolják vagy bevonják, s már virradt, mire megérkeztek a kőmívesek, hogy megbontsák a falat, s ponyvában leszállítsák összetört barátunkat, ki ezek után csak a záróra elteltével mert halkan bekopogtatni reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám ablakán, sokáig csupán hosszas nekikészülődés után tudott leereszkedni a vánkosokkal felpúpozott székre. Ilyenkor búsan meredt a semmibe, akárha valahol, elmondhatatlan messzeségben Ibrahimnak immár köddé vált alakját kutatná, s a babérokat, melyekhez újra csak a főzelékekben lesz érkezése, ímmel-ámmal falatozgatott a rósejbniből, fátyolos hangon Malackát emlegetve, akivel hasonló malőr feltételezhetően nem történhet, mivel tumort visel a szoknyája alatt, de úgy rémlett neki, s azóta aludni is alig bír a szüntelen visszatérő rémlátomás miatt, határozottan felismerte a tömegben a lányt, ki ujjával gúnyosan böködött felé, karjaival pedig hatalmas hordóhasakat rajzolt magának a levegőbe, akárha közvetlenül szülés előtt állott volna, így szégyenítette meg barátunkat, majd egy nyársat nyelt vasedényügynökbe karolva távozott.

                       

Melyben Herr Vincenzó étkezési kultúrájáról esik szó, nem mindennapi fogyókúrájáról, melynek ellenére mégis sikerül felszednie valamicskét

                                 

Korpulens barátunk hangulatának állapota olyan mértékben aggasztó volt, hogy elhagyta a poligáfia összes tünetjelenségét, bár mindent megtettünk, hogy melankóliájából kibillentsük, végül Stofek Tamás vetette fel, amennyiben tetszeni kíván Malackának, s el szeretné kerülni a jövőben a hasonló szorult helyzeteket, ideje lesz fogyókúráznia. Pesten már amúgy is az a divat, a legutolsó kóser étteremben is kapható diétás koszt, s ha végre megszabadulhatna fölös kilói tucatjaitól, az élet minden területén szép sikereket érhetne el. Schön Attila sportlapokat mutatott, bennük délceg athlétákkal, tornászokkal, kikre eladdig rá sem nézett félelmében, nehogy elvegyék étvágyát. Herr Vincenzó már másnap felkereste reb Wimmer Metusélahot, aki kuruzslással is szokott foglalkozni, valamilyen árkánum reményében fiolás labdacsokért, a fogyás csodaszerében bízva, mellyel szemben barátunk egyetlen kikötése, noha mindig kalapot emelt az orvostudomány vívmányai előtt, az volt, hogy lehetőleg a mellékíze is édes legyen, legfeljebb limonádéízű, lelkesedését sajnos nagyon kíméletlenül eloszlatta a sarlatán, ki jó pénzért patkánymérget is készített, külön megrendelésre pedig macskáknak, kutyáknak való szert, melyeket az egymással haragban levő szomszédok zabáltattak fel a másik jószágával, s híresztelik, még mikor kezdő volt a patikus, előfordult, hogy a kinyúvasztás céljából megetetett állat, kivel szemben addig az egyetlen fenntartás a kora reggeli nyávo-gás vagy ugatás volt, a későbbiekben valóságos fenevaddá változott, összerágta a méregadó minden száradni kitett lepedőjét, még a gyepmestereket is megkergette, vagy ellenkezőleg, mindenkire a farkukat csóválták, odaadóan simultak egy kis fülvakarásra, a templomok körül tébláboltak, előfordult, hogy besomfordáltak istentiszteletre is, hátha kaphatnának ostyát. Reb Wimmer Metusélah a lefogyásra csak a naponkénti tíz alkalommal véghez vitt beöntést tudta javasolni, étkezés előtt, helyett és után, továbbá ricinuskúrát, hánytatókat, végbélkúpokat, egyszóval csakis olyan szereket, melyek megemlítése méltán undorral tölt el egy gourmand-t, ki felháborodottan tiltakozott, hogy leibspajszát hashajtóval kell leinnia, nem porterrel. Maradt persze a vallások előírta böjt, mint megannyi halandó számára, légyen az bármilyen hitű is, ámde Herr Vincenzó ez irányban olyannyira szibarita volt, hogy éppen mindig ahhoz a felekezethez tartozónak vallotta magát, mely az adott időszakban a legnagyobb elnézést tanúsította a torkoskodókkal szemben, ráadásul hosszú pályafutása alatt tapasztalattal felvérteződvén tudta, számtalan kibúvó kínálkozik, elsősorban a betegek irányában, ennek folytán Herr Vincenzó az élete legnagyobb megpróbáltatásait hozó nagyböjtöt bandázsokban szokta eltölteni, az utcán úgy vánszorgott, akár egy eltévedt szökött légiós a Szaharában, az őt kevésbé ismerő idegenek készségesen támogatták, reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban fennhangon végeérhetetlen jeremiádokat vágott ki előrehaladott bélrenyheségéről, gyomorsavtúltengéséről meg az epéjéről, melynek állandóan dolgoznia kell, különben, mint azt jeles bécsi szakorvosokkal megkonzultálta, az könnyedén rátapadhatna a tüdejére, akár élete is veszélybe sodródhatna, biztosította az éppen koplalókat, maga is szívesen velük tartana, csak hát az egészség mindennél fontosabb. Csont és bőr vagyok zárszóval megremegtette hajait, s azok inge alatt ágy rázkódtak, akár tányérjában a szulc, melyhez, miközben két tucat kiéhezett, az ideig kenyéren és híg levesen tengődő, az illatokra remegő orrlikú vendég meresztette szemét az étel felé, éppen rájuk való tekintettel, nehogy gusztust találjon nekik csinálni, nem kért ecetet. Mikorra azok spriccereiket feledve közelebb húzódtak székeikkel hozzá, akár fázok a tábortűzhöz, hogy legalább az illatokkal csillapítsák hangos gyomorkorgásuk s jóllakhassanak az evőeszközök csörömpölésével, Herr Vincenzó szemernyi bűntudattal hangjában böffentgetett, nagy hangon, akár egy megfellebezhetetlen kinyilatkoztatást tevő pátriárka, eltanácsolta a bűnbeeséssel kacérkodókat, mivel hogy rágós a malacfül vagy kevés hás van a csülkön, nem zavartatta magát a sok nyálcsorgós szemtüzében, aggodalmasan gyomrát gyűrögette, érette összehívott konzíliumokra hivatkozva ropogós kenyérhéjjal tisztára törölte a tányér alját, a porcogókat olyan fényesre szopogatta, hogy azonnal szemléltető eszközként hasznosíthatták volna az állatorvosi főiskolán, de természetesen mindezt csupán azért tette, mert nem bírta volna elviselni, ha a mosogatólányt kísértésbe viszi, utána újra rögtönzött előadást tartott emésztőrendszere betegségeiről, elképedve szemléltük, számtalan kacifántos nevű nyavajája ellenére, melyek között voltak olyanok is, melyeket eddig csak összetett gyomorral rendelkező állatokon tudtak megfigyelni, milyen jól tartja magát, majd kicsattan bőréből, nyögve, hogy azt hihettem, a papot kéreti magához az utolsó kenet ügyében, érdeklődött, nem maradt-e egy kis zaftos valamialja, mert lám, rosszul osztotta be a falatokat, maradt fél szelet kenyere, s hogy ne vesszen kárba, tunkolna még egy sóhajnyit, meg egyébként is, az orthodoxoknál csak a jövő héten kezdődik a nagyböjt, köszönve a Julián-féle kalendáriumuknak. Az egyik este, mert hát, tudjátok, barátaim, azokban az időkben általában a jeles, emlékezetes dolgok este kezdődtek, Malacka szabadnapos barátnőivel a biográfba tartott|megálltak reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban egy stampedli likőrre, s míg töltöttem, fitos orrocskáik felhúzva körbeszimatoltak vendégseregemen, akár az állami ellenőrök vagy a fináncok, kiket tévedhetetlen szaglásuk elvezet a legjobban álcázott zugpálinkafőzőhöz is, s magam is szippantottam a levegőből, melynek most, fizetés után nehéz, székre ülni kívánkozó fajsúlya volt, akárha moslékfőző üstből tört volna elő, félni kezdtem, becsmérlő megjegyzéseket tesznek majd, rosszhírem költik, ám vastagon rúzsozott szájuk fülükig felszaladt, kivillantva hamis fogaik, mikor meglátták a blattot verő Herr Vincenzót, felnyihogtak, mint a növendékcsikók, ha kockacukrot látnak, bár egy szót sem szóltak, csak egymást bökdösve kuncogtak, alig bírták kivárni, míg az ajtó mögé kerülhetnek, hogy kirobbanhasson belőlük az addig elfojtott röhögés, túlsúlyos barátunkat, ki látva a dolgok alakulását, könnyeivel küszködve renonszra okot adó hibát is vétett, megerősítvén elhatározásában, hogy szigorú diétába kezd, mely mindaddig tart majd, míg a Berta szobácskáinak ajtaján nem oldalazva kell bemennie. Schön Attila örömmel látta el szakirodalommal a felbuzdultat, röpke másfél nap alatt összeállította az ide vonatkozó repertóriumot, s éjszakánként, míg a snapszerpartik szüneteiben a sóletet kanalazgattuk, összekacsintva mosolyogtunk Herr Vincenzón, ki a petróleumlámpa fényköre alatt magányosan üldögélve fennhangon olvasgatta az egyes változatokat, talán hogy a kanálcsörgés, lafatyolás hangjait elnyomja, úgy szavalta a gyümölcs meg kétszersültkúrákat, mintha azok legalábbis partecédulák lettek volna, fontoskodó körültekintéssel keresgetett, összevetett minden mellékhatást a várható eredménnyel, majd némi tépelődés után egy ősi egyiptomi módszerre esküdött, mely a legfájdalommentesebbként a hánytatást javasolta, s felkészülvén az előtte álló megpróbáltatásokra, bőségesen megvacsorázott, pocskondiázva a napi húsz babszemet előírókat, zöldségpréselményeket ivókat, tűcsinálóként szuszogott, azután egy literes fazekat teleengedett vízzel, hozzácsapott pár merőkanál sót, s gondos mozdulatokkal az egészet, akárha grogot szeretett volna főzni, a kályha vörösen izzó platnijára állította, szüntelen ellenőrizve a keveredés, olvadás állapotát, bele-belemerve a lébe, azt magasról visszacsurgatta, talán a színét figyelte, időnként ujját dugta a fazékba, az előírtaknak megfelelően langyos-e már, majd elszörnyűlködve figyeltük, pedig bőbeszédűen kommentálva az eddigi történéseket, felkészülhettünk volna rá, ahogy egyenletes, nagy kortyokban nyeli gyógyszerét, azt hihettük, illuzionistaként, míg éberségünk elaltatta, sörré változtatta vagy varázsolta a lőrét. A hatás kedvéért úgy a nyolcadik deci tájékában szünetet tartott, libabőrös ábrázatunkat látva maga is megborzongott, fancsali pofákat vágott, hadd lássuk, mit meg nem képes tenni az ember az egészségéért, vártuk, mikor üt át a só bőrén, de csak csettintgetett a nyelvével, mintha a só összeragasztotta volna, feltételezhető, a tapsot és az elismerő szavakat várta, hogy ezek után megkapja megérdemelt jutalmát, mondjuk egy rúd szalámit, képesnek tartottam arra is, hogy sikerére való tekintettel ezentúl esténként a nagyközönség szeme láttára csillogtatja meg képességeit, bizonytalanul megbirizgálta orrát, mérhetetlen szenvedésére szándékozván ráirányítani a figyelmet, miközben úgy tűr, akár egy vértanú, zokszó nem hagyja el ajkát, noha nekem az volt a gyanúm, rájött már a langyos sós víz ízére, láttam magam előtt, amint a legközelebbi alkalommal kér majd bele csipetnyi majorannát, fél fej cseresznyepaprikát, majd fokhagymát, pár szem daragaluskát, májgombócot, a végén pedig egy nem túl öreg tyúkot, csakis a mellékíz jobbá tétele miatt, a különválasztott belsőségeivel. Émelygett gyomrunk, a sólet visszakívánkozva megindult felfelé, mire letette az üres fazekat, vártam, mikor kottyantja el magát, hogy nem is volt rossz, inna még egy fél adagot, csak mintha sok lett volna benne a víz, s csak mikor látta, hogy nagyokat nyeldekelve felháborodottan számon kérjük, amiért semmi hatását nem mutatja a kúrának, csak a szája szélét nyalogatja jóllakott kandúrként, hogy Schön Attilát a tudományokba vetett hitében meg ne rendítse, vonult ki cseppet sem sietősen az árnyékszékre, s mint aki jól ismeri szervezetét, előre is bocsánatot kért, amiért majd tovább időzik a megszokottnál, elmenőben kecses mozdulattal kiemelte kasszámból, az aprópénzes reteszek alól „Lulu, a párizsi kurtizán megpróbáltatásai” című rongyossá olvasott könyvecskét, melyet Pepik Zefstein szerzett be az egyik bécsi tanulmányi kirándulása alkalmával, bezárkózott hangtalan tüntetéssel, mint aki szándéka ellenére jár a kedvünkben. Pálinkát kellett innunk, hogy megemészthessük a látottakat, füleltünk a budiajtó előtt, honnan nyögések, elfojtott szuszogás szökött ki. Herr Vincenzó csaknem egy óra elteltével ódalgott ki szégyenlősen, akár egy csődöt mondott kísérleti alany, egy kivétel, aki erősíti a szabályt, kiérdemelve, hogy ezentúl belőle is lehet tanulmányt írni, megcáfolva egy négyezer éves kúrát, aztán nekifogott a sólet maradékának, felvetve, ha annyira ragaszkodunk rögeszménkhez, hogy hányjon, hát fizessünk neki egy palack konyakot, amúgy is szerelmi bánata van a Malacka miatt, majd mint akinek a gyönyörűen vörösre főtt marhalábszárról jut az eszébe, hirtelen szüneteltette lapátoló mozdulatait, ártatlan, szende hangján közölte, hogy míg az öklendezés rohamait várta, unalmában éppen azt olvasta, hogy Lulunak hánynia kellett, értetlenül bámultunk rá, de erősködött, tudnunk, emlékeznünk kell rá, ahogy ott a híd alatt, mikor hiába könyörgött kegyelemért attól a nagydarab néger tengerésztől, az fellációra kényszerítette, nem jegyezte meg, éppen csak hogy átfutotta a szöveget, mert beleire összpontosított, pörgette a lapokat, hogy elterelje figyelmét fájdalmairól, de mégis, mi lehetett az, amitől Lulunak öklendeznie kellett, míg a divatszalonban vett kockás szoknyája le volt tépve, s hímzett ingecskéjéből, melyet még dajkájától kapott ajándékba, az a nagydarab néger tengerész durva mozdulattal kiemelte keblét, melyen szív alakú anyajegy volt, egyszóval, csak úgy mellékesen, mivel az előzményeket nem ismeri, s a következményekben is csak addig jutott, hogy megjelent Oscar, a kíméletlen kocsis, s a körmösostort suhogtatta a lemeztelenített hátsójú Lulu fölött, mégis, árulják már el, mi a felláció, s ha hánytató gyógyszer, akkor vajon cseppfolyós-e, bár persze Pápuában a kannibálok a megrágott agyvelőt katlanba köpködik vissza, és erjesztik a napon pár hétig, de ott más szót használt a misszionárius, akinek sikerült megszöknie, nem a fellációt, s nem is tudom, attól még talán nekem is felfordulna a gyomrom, fejezi be, mert kenyeret kell szelnie. Ekkorra már a kártyaasztal mellett ültünk, élvezve a pálinka áldásos csillapítását, azon tanakodtunk, milyen szövetekkel is lehet vajon kibélelve Herr Vincenzó gyomra, mivel az ellenáll minden ingerlésnek, s figyelemreméltó tágulási tulajdonságokkal rendelkezik, ám abban megegyeztünk, egyedül Malacka tudná kimerítő szemléletességgel megmagyarázni, hogy a szövegkörnyezetéből önkényesen kiragadott szó valójában mit takar.

                         

Melyben Schön Attila futóedzéseit végzi, majd jelzőzászlóval kezében elüt egy ökrösszekeret

                           

Schön Attila a sportra fektette a hangsúlyt, számtalanszor leszögezve, az arányos test megmaradásának milyen kiiktathatatlan feltétele a rendszeres mozgás. Egy alkalommal Herr Vincenzót is sikerült rábeszélnie, tartson vele a hajnali futótrainingjén, nagylelkűen még azt is megígérte, hogy kilométerenként pihennek egy-egy percet kedélyesen fekvőtámaszolgatva, elvégre a felső végtagokat is meg kell mozgatni, ám Herr Vincenzónak, ki egész éjszaka a reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám ivójában melegített, dupla adag vacsorákat magához véve, hogy elegendő ereje legyen a táv abszolválására, már ötven méter után kificamodott a bokája az egyik sarokkváderen, ölben kellett visszahozni, fájdalmai csak a reggeli betakarítása után enyhültek, amikorra polihisztorunk már bizonyosan kellő távolságba elfutott, nehogy meglephesse, amint valcert táncol. Schön Attila pedig fáradhatatlanul, lankadatlanul rótta nagy léptékű térképen kijelölt pályája távját, edzettsége, spártai kitartása legendássá nőtt, s midőn von Kuffner bárónak, városkánk kegyurának, mindnyájunk jótevőjének Párizsból leszállítottak egy automobilt, messze környéken az elsőt, az akkori üzemeltetési előírásoknak eleget téve, szerződtette Schön Attilát, hogy az automobil haladását jó előre jelezze a jármű előtt futva, piros zászlócskát lobogtatva. Vasárnaponként, ha az előkelőségek befogattak könnyű bricskáikba, hogy kivonuljanak a kies természetbe piknikezni, csaknem belesárgultak az irigységbe, hiába prüszkölt a cséza előtt egy pár fényesre csutakolt pej, ha meglátták a von bárói címerpajzs színeibe öltöztetett Schön Attilát, amint standess-gemass szökellésekkel integet magasra tartott zászlócskájával, hogy a kocsisoknak legyen idejük megmarkolni a gyeplőt, hírül adva, mögötte ott pöfög a benzinfelhőbe burkolózott automobil, rázkódtatva utasait. Eleinte, míg kímélték a járműt, s nem igazán lehetett tudni, milyen végsebesség is várható el tőle, nem mondja-e fel a szolgálatot a kátyús, sáros utakon, csak rövidebb utak megtételére vállalkoztak, a szomszéd faluig vagy udvarházig, ám mivel a motor megbízhatónak bizonyult, már télen is nekivágtak negyven-ötven kilométer megtételének dűlőutakon, vadcsapásokon át. Schön Attila ilyenkor szüntelenül dohogott ugyan, hogy állandóan várnia kell az elakadt, meredekebb emelkedővel nehezebben birkózó automobilra, ekkor, hogy el ne merevedjenek izmai, helyben futott, máskor meg, főképp a Kis-Kárpátok erdős útjain s leginkább hegymenetben, annyira el szokta hagyni a sofírozókat, hogy percekig kellett visszafelé futnia, míg a hengerek harákolása alapján meglelhette a nehezen vánszorgó járgányt. Megbízható, csendes előfutónak bizonyult, aki, ha az autóban utazók nem is, bizonyosan megérkezett a célul kitűzött helyre, s tudatában fontosságának, nélkülözhetetlenségének, szinte állandóan az automobil közelében tartózkodott. Ezért egy-egy kiadósabb túráról visszaérkezve azt vettük észre, míg söreinket hörpintgetve vitattuk a világ folyását, Schön Attila az asztalfőn csendesen brummog, aprócskákat rázkódik, mint mikor a motor neutrálban jár, ha pedig feláll, hogy elinduljon valahová, kezével olyan mozdulatot tesz, akár egy obsitos huszár, aki élete végéig érezni fogja oldalán kardját, s időnként fantomfegyveréhez kap, megsimogatandó glancolt markolatát, játszogatva bojtjával, úgy áll fel a székről, nehogy a lába közé keveredjen a vas, Schön Attila a nem létező sebességváltó karokat húzogatta önfeledten, miután kiengedte a kéziféket, óvatosan gázt adott, pöfögött, ekkor szokott rá a pipára is, melynek segítségével élethűbb füstfelhőbe tudott burkolózni, úgy fájta a karikákat, akár a cilinderek, harákolt, ha történetesen nem talált rá elsőre a megfelelő fogaskerék-áttételekre, félni kezdtünk, nehogy szögbe találjon lépni, attól tartottunk, a káromkodásokkal kommentált ugrabugrálás helyett fáradt megadással leereszt, ahogy a tömlőből száll ki a lélek, s a sörpumpával kell majd életet lehelni bele. Mintha már akkor sejtettük volna, milyen szomorú véget ér egy végzetes balesettel hírnöki pályafutása! Barátságtalan, jégcsapokat hizlaló zimankós időben, akkora ködben, hogy az ember az orra hegyéig sem láthatott el, Schön Attila teljes sebességgel nekifutott egy ökrösszekérnek a nemeskosúti bekötőúton. Ezúttal semmit sem ért, sajnos, a zászlólengetés a mostoha látási viszonyok miatt, az automobil, melynek ilyenkor félpercenként dudálnia kellett volna, messze mögötte maradt. Az egyik sőre még ott a helyszínen kimúlt, a másik a példás gyorsasággal kihívott állatorvos karjai között szenderült jobblétre, a vasalt szekérből gyújtásnak való maradt csupán, a bakon ülő, agyrázkódást szenvedett gazdát Schön Attila a vállán cipelte a kötözőhelyre. Önfeláldozó tettével elkerülte ugyan a komolyabb következményeket, a von báró lelkiismereti furdalásokat érezve megtérítette a keletkezett kárt, a csendbiztosi megbízott ellenben eltiltotta Schön Attilát a további automobil előtt való futástól, illetve, csak abban az esetben engedélyezte volna a közlekedési minisztérium beleegyezésével, ha Schön Attila előtt is zászlót lengető figyelmeztető haladt volna, de ilyen vállalkozó, barátunk nagy bánatára nem akadt.

               

Melyben Pepik Zefstein és Herr Vincenzó a Társaság-szigetekre utazik, ám egy viharban zátonyra futnak, s kis híján odavesznek

                         

Mint azt említettem volt, barátaim, Pepik Zefstein képviselő ár szeretett közülünk a leginkább utazgatni, mi többiek otthonülő fajták voltunk, s lám, belátható, nem éppen eseménytelenül teltek napjaink, neki foglalkozása következményeként adatott meg, hogy a legtöbb időt töltse távol városkánktól, mint a Dioseker Oekonomie, azon belül a Zucker und Spiritusfabriks Aktiengesellschaft báró von Kuffner és Hirsch Oszkár főrészvényesek által kinevezett képviselője járta a környező cukorgyárakat, hogy új csomagolási, kifőzési technológiákat lessen el, előadásokat tartson a környező falvak gazdaköreinek a cukorrépa nemesített fajtáiról, élősdijeiről. Alig tudtuk kivárni, hogy hazaérkezzen, hozza a távoli vidékek híreit, melyeket ugyan nem tudott élvezetesebben előadni az újságoknál, de legalább a szemünk nem gyengítettük, éjszakánként, ha a stinkadóreszek könnyeket csaltak a szemünkbe, bátortalanul körbesandítgatva, akárha attól tartott volna, elmesélendő története valamiképpen személyesen érint bennünket, vagy a közelben található annak szenvedő figurája, aki esetleg meghallgatja, miket terjesztenek róla, vagy esetleg korábban már elsütötte anekdotáját valami mással kapcsolatban, vontatottan, kellőképp csigázandó kíváncsiságunk, s hogy kiolvashassa gúnyos mosolyunkból, ezúttal másképp kell fűznie fabuláját, állítólag megtörtént szerelmi afférjait osztotta meg velünk, mi pedig, míg poharainkból kortyintgattunk, csodálkoztunk, hogy az eldugott kúriák, majorgazdaságok mekkora nagy tömegben rejtik falaik, kazlaik közé a kikapós, mindenre kész fehérnépeket, kik vélhetően csak arra várnak, hogy vándor panoptikumként sötét öltönyében, fényesre suvickolt köcsögkalapjában, karra akasztott parapléval, elmaradhatatlan utazótáskájával, melynek rekeszei között a legújabb, legkimerítőbb répatermesztési szaktanácsokkal foglalkozó könyvek, színes rajzok lapultak az írástudatlanok kedvéért, az ügyesen feltekert váltászoknikkal, hosszú szárú alsónadrágokkal, gondosan becsomagolt batisztkendőcskékkel, melyek az asszonyszemélyeknek járó figyelmesség miatt kerültek Pepik Zefstein poggyászába a pektáz feliratú címkécskét viselő üvegcsékkel, melyekben azonban pálinkák gyöngyöztek, betoppanjon, s máris omlottak, bomlottak leeresztett kontyokként, megadóan, tárulkozó-an, amerre csak a képviselő úr megfordult. Sejtelmes kék erecskékkel átszőtt kebleket rajzolt lajbija óralánca elé ültében Pepik Zefstein, szemléltetve legutóbbi fogását, tátott szájjal, álmélkodva hallgattuk, akár a Magyar Földrajzi Társaság kutatóját, akárha most tért volna meg őseink kereséséből Szibériából, hol buja természeti népek futkostak a sztyeppén, bár csak Trencsénteplitzben volt, vagy valahol Nyitra vármegyében, de spanyolosan hangzó nevű majorgazdaságokat nevezett meg a hatodik sör után váltig állítva, egyszer még az Éjszakamerikai Egyesült Államokba is eljut, s hogy addig felkészülhessen a hosszú, fárasztó útra, néhány jeles alkalommal hagyta magát meggyőzni Herr Vincenzó által, ketten kerekedjenek fel, vágjanak neki a világnak, s I.-tenkém, azoknak a kalandoknak lejegyezhetetlen fordulatai az élelmiszertartalékok beszerzésével, csomagolásával kezdődtek, búcsúzkodással, horgonyfelhúzással folytatódtak, s ahogy vitorlát vonnak a háborgó tengeren! Ülnek az ablak előtt, térdig feltűrt nadrágszárú lábuk bádoglavórban áztatják, langyos, sós vízben, a délszaki óceánok jelképeként, a víztükrön gyermekek parafából faragott állatkái ásznak, kacsák, békák, mint megannyi óriáskalmár, leviatán, felfedezőink fején újságpapírból készült csákó, a zeniten álló nap gyilkos tűzése ellen, falatoznak a nehéz nap előtt, Zefstein kapitány rendelkezésére kiutalt dupla adag dobostortának álcázott sózott heringet franciakrémes-szerű kétszersülttel, tengerek lehelete cserzette inas tagjaikat szemlélgetik elégedetten, meg a horizontot, hol a víz összefolyik az égbolttal, ott terpeszkedett a közepén reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám rézpultja, várva, mikor érkezik a rumadagjuk. Herr Vincenzó kezében Bauttberg Frigyesnek az Óceánia leírása című kétkötetes művének első része, s időnként betűket tévesztve felolvassa a hollandus hajónaplóját: „Április 23-án hagytuk el S'uvben S'uvben kikötőjét apálykor, ötös erősségű keleti széllel. A bennszülöttek királyukkal élükön megjelentek búcsúztatásunkra, ajándékokkal halmoztak el, hajónk elé virágokat szórtak a vízbe.” Pepik Zefsteinnek e hírre, melyet látnivalóan már régóta várt, felugrik szemöldöke, szalutál, minden jel szerint az említett királynak, ki szutykos patkolókovács képében pacalt kanalazgat a kályha mellett, majd söröskriglivel kezében kapitányi minőségben kiadja a parancsot másodkapitányának, Herr Vincenzónak a vitorlák kibontására. Herr Vincenzó mutatóujját a mondaton tartva összezárja a könyvet, átnyúl az asztalon, erőteljes, ugyanakkor szakavatottságról árulkodó mozdulattal belecsimpaszkodik a sötétítő rolettába s csikorgó rugója segítségével lehúzza azt. Időnként meglengeti, szemléltetve a kedvező erősségű szelj árast, lábukkal lágy hullámzásra bírják az addig mozdulatlan víztükröt a lavórban. „Dagálykor arktikus (a negyedik nekifutásra sikerül az elolvasás) áramlás vette hátára hajónkat”, kántálja Herr Vincenzó, erre Pepik Zefstein beintésére a földanya szerepében tetszelgő Stofek Tamás egy kancsó jéghideg vizet zúdít a lavórba. A két utazó sziszegve kapkodja lábát, épp jókor, mert Bauttberg Frigyes is viharba került a harminckettedik szélességi fokon, a lavórban tajtékozva fröccsen a víz, a korlátokon keresztül átcsapnak a hullámok a hajópadlóra, mely viszont már reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám aljzatát képezi, de nem szólok, felesleges, húszezer kilométernyi távolságról úgysem hallanák meg, ráadásul el vannak foglalva a pusztító ciklonnal, mely hirtelen tört rájuk, pedig már felködlöttek előttük a Társaság-szigetek vulkanikus nyúlványai. Herr Vincenzó ördögöt sem félő kormányosként cipőfűzővel székéhez, vagyis a parancsnoki hídhoz kötözi magát, Pepik Zefstein, egyensúlyát alig bírván megtartani a széken a nagy hánykolódásban, két lábán illeg-billeg, túlharsogva a hullámverést és a Béla von Goffa szájából a „csak egy kislány van a világon” dallamát fütyülő orkánszerű szelet, kiadja az utasítást a vitorlák bevonására, mire Herr Vincenzó erejét megfeszítve igyekszik menteni a vásznat, nehogy derékba törjenek az árbocok, versenyt nyög a viharral, mely mindenfelé tekergeti a rolettát, félő, kitépi kezéből, s életveszélyes vállalkozása, mely során testi épségét kockáztatja, előfordulhat, a hágcsóról belezuhan a lavórba, vagyis az óceánba, s már csaknem sikerrel jár, amikor egy alattomos széllökés meg Herr Vincenzó súlya kettétöri a főárbocot, a roletta kiszakad helyéről, a felfedezők nyaka közé esik, kik székestül, lavórostul feldőlnek. Pepik Zefstein felüvölt, a szomszédos szék felé kap, mentőcsónak gyanánt belekapaszkodik, Herr Vincenzó visít, a fél városka tudomására hozza a süllyedés tényét, irdatlan porfellegeket kavarva, gyorsúszástempókat mímelve hason fekve kezévellábával döngeti a padlót, elhesseget néhány kardhalat meg emberevő cápát, kiaszik az első asztalhoz ujjongva, hogy a szirtet elérte, megtörli verítéktől csillogó képét, s az időközben a mentőcsónakszéken ugrálva, Pepik Zefsteinnel levegő után kapkodva, testvéri egyetértésben megegyeznek, milyen felejthetetlen kalandokat élhet át az ember, ha nem elégszik meg annyival, hogy egész életében a korcsmákban ténferegjen, s romantikusan ragaszkodjon néhány unalmas faluhoz, melyet a szülőföldjének nevez ki. Megfáradtán, elcsigázottan vánszorognak el csillogó rézpultomig, s a hideg spriccert szopogatva ábrándosan belefognak az Északnyugatiátjáró felkutatására szervezett expedíciójuk tervezgetéseibe a Hatteras kapitány című Verne-regény segítségével, s már előre szívom a fogam, elképzelem, ahogy beöltözve, mint a nyoszolyós lányok, dunyhákon, lepedőkön, akár hómezőkön keresztül, hátukra fordított teknősbékaként kapálódznak majd, széttépnek néhány vánkost a hóförgetegek kedvéért, idétlenkednek, rendetlenséget hagyva maguk után, s míg a szódát engedem a borba, találgatom, milyen is lesz, ha a Holdra készülnek majd.

                                       

(...)

                             

Melyben a beszélyek írója a népszerűség múlandóságáról elmélkedik, Herr Vincenzó az étlapgyűjteményét rendezgeti, majd vonaton utazva talányos lekvárokat kóstol

                                 

Tudhatjátok, szó sincs hencegésről, barátaim, ha azokról az időkről szólok, mikor népszerűségünk dicsfényében sütkéreztünk, s tucatjával árasztottak el bennünket a megtisztelő ebéd, uzsonna, zsúr- és vacsorameghívások, főleg a lányos házak részéről, hol bazsajgó, megfontolt anyák kínálták portékájukat, előre hízva, virulva, elképzelve szomszédasszonyuk, barátnőik sápítozó irigységét, mekkora héroszok tisztelik meg jelenlétükkel házukat, keblük alig fért fűzőjük alá, felpúpozott hótorlaszokként vonzották pillantásunk, míg büszkeségtől dagadozva körbevezettek a szobákon, bekvártélyozásra váró generálisokként bizalmasan körbekalauzoltak kacéran ránk kacsintva, mikor a hálószoba ajtaja elé értünk. Úgy ültettek az asztalfőre, akárha az oltár lett volna, szentély, ahol nem illik nemet mondani, lestek kívánságaink, na meg azt, miképp is szemrevételezzük szende leányaik, akik legszebb ruháikba öltöztetve szerényen a háttérben maradtak, jelezve, akaratunknak alávetve magukat a jövőben is a háttérben maradnak, onnan halmoznak el szerető figyelmességgel, hasonlóképpen mint most, mikor ábrándosan poharainkat szuggerálják, csatangoló, felajzott képzeletük helyettünk is szívja, szürcsöli belőlük az aranyló, ünnepnapokra tartogatott nedűt, hogy máris mellettünk teremve előzékenyen megtöltsék azokat, mintha szerelmük lenne a mérték, csordultig engedve a nemes italt, szerét ejtve, hogy észrevétlen hozzánk dörgöljék vágytól feszülő csípőik, belátva, anyáik érett halmaival nem konkurálhatnak. Pocakos, a haza szolgálatában megöregedett, különböző polgári társulásokban, egyletekben tekintélyt kivívó apák kényszerítettek pertura, nagy hangon előhozakodva olyan dolgokkal, melyeket őseiktől hallottak csupán, bizonyítva, nem akármilyen uborkafára felkapaszkodott családhoz van szerencsénk, mert mindegyik ágból részt vett valaki Budavár valamelyik visszavételében, küzdött Nándorfehérvár sáncán, öklelte dölyfös Abát Rozgonynál, s meghatva tapasztaltuk, a történelemnek eme fényes fejezeteivel lett egyenértékű tűzoltási tettünk, mintha legalábbis hatunknak sikerült volna okkupálni Bosznia-Hercegovinát, ám nem akarom elhallgatni azt sem, fejet hajtva a történelmi hűség előtt, szinte kivétel nélkül mindenki arra a jelenetre volt kíváncsi, ahogy Schön Attila a létrafokhoz csatolva, a fogai között tartja a tömlőt, hasonlatosan ama ókori athéni hőshöz, ki a Marathon mezejéről menekülő perzsák hajóját, miután fokozatosan elvesztette mindkét kezét, mellyel a horgonykötelet húzta, végül a fogával tartva hátráltatta a kifutást. Elhihetitek, barátaim, Herr Vincenzó aratta a legnagyobb sikereket az esemény szemléltetésével, ahogy rémisztő állkapocs-csattogtatással harapott ketté hurkákat, kolbászokat, mélyesztette fogát pulykák, pávák combjaiba, nyárson sütött süldő malacokat emelt meg tálaikon az elképedésükben tenyerüket vörösre tapsoló házigazdák örömére. Pepik Zefstein ilyenkor a konyhába somfordált, hogy a tűzbiztonsági előírásokat ellenőrizze, bárhol bőven markolható begyes szakácsnőnek súgta fülébe, az ő tömlője sokkal izgalmasabb a benn ecseteiméi, előzékenyen felajánlotta, míg a szoknyája alatti tűzfészek felé tapogatott a hős tűzoltó közelségétől fülig pirult frajlának, maga is megtapasztalhatja, hogyan kell a tömlőt szájban tartani. Bizony, barátaim, kevély urak nyitották meg házaik, kastélyaik kapuját, táblai ülnökök, cs. és kir. szállítók, valóságos titkos tanácsosok, bankvezérek, csak hát, minden csoda hét napig tart, fokozatosan elmaradoztak a meghívások, invitálások, ebben talán közrejátszhatott, hogy a konyakot feltűnően zaufoljuk, két szó között böffentünk, bár az szerintem még egy bírónak is megbocsátható, feltéve ha gusztussal issza a sört. Előfordult ugyan, hogy a halkést süteményes kanálnak néztük meg a szolgálólány fenekét csipdestük, csacskaságokat sugdosva. Lassanként eltűnt körülöttünk a Schlaraffenland, elpárolgott, akár a dicsőség, felemésztődött, mint a roskadozó tálak, festett porcelántálalók, ezüsttálcák tartalmai, s azok, akik azon a napon világvégét, Szodomát és Gomorát emlegetve pincéik mélyén reszkettek, vagy ablakszárnyaikat spékelték, nehogy az üveget betörje a légnyomás, esetleg szomszédjuk sebtében elhagyott, nyitva felejtett ajtaja lakásán az otthagyott bútorokat mustrálgatták régen kölcsönadott diódaráló keresése címén, kikoptatták emlékezetükből tűzoltóegyletünk helytállását, mind kevesebbet beszéltek róla, maguk pedig az idő haladtával, akárha az sodorta volna őket, egyre közelebb kerültek a tűzvészhez, bár akkora szemtelenséget senki sem mert megkockáztatni, hogy azt lódítsa oktalanul a felcseperedő utódoknak, a slaufot fogai között tartotta, azért mindenki oltott valamicskét, dobott egy-két lapát homokot vagy salakot a tűzre, behúzta a tömlőket, szaggatta a környező épületek tetejét, s ha valaki venné a fáradságot, hogy összeszámolja a tűzre hányt homok köbmétereit, rájönne, a Ferencz József-csúcsnak kellene magasodnia a raktár fölött. Úgyhogy előbb-utóbb valamennyien visszaszállingóztunk reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámba, eleinte első hópelyhekként nem találtuk helyünket a kemény lócákon a pislákoló petróleumfényben, megszokva lakosztályok csillárvakítását, de azután újra rájöttünk a vinkó zamatára, az idénymunkások kicserélődtek, a raktár helyébe egy nagyobb részleget húztak fel, még csak nyoma sem maradt a híres zuckerfabriki tűznek. Az egyetlen maradtam talán, barátaim, ki kemotáfiumot emel a múltnak eme megtartásra érdemes darabkája fölé. Alázatos unalmukkal megint beköszöntöttek a szürke hétköznapok, s én cseppet sem bántam, hogy újra egyszerű korcsmárossá vedlettem, asszonyok, kik kiházasításomra szövögették hálóikat, immár kenet nélkül, cifra szitkok közepette emlegetnek, a meleg családi tűzhely kioltójaként, a romlásba, pusztulásba, nyomorba vezető lejtő portásaként tetszeleghettem, lakom elkerülték a házassági szerződésekkel házaló közvetítők, pedig mennyire élveztem, mikor ismeretlen özvegyeket, leányokat írtak lé, fejemben megannyi világszépe zsongott, csak kezem kellett volna értük nyújtanom. Mégis ellenálltam a csábításnak, mert mindennél jobban szerettem azokat a napokat, mikor korsókkal rakott tálcákkal loholhattam a padok között, izzadságszagotok gőzeiben pácolódva, megannyi fokhagymafüzérként ültetek, várva a zárórát, mikor varázsütésre mindenki elcsendesedik, talán mert lejjebb csavarom a kanócot a lámpában, suttogóra fogja a szót, némán iszik, mintha az törvény lett volna, hogy a záróra utáni hangoskodókat kipenderítem, csendben, egymás után távoznak, halk köszönésük biztosítéka, hogy reggel még nyitás előtt beengedjem őket, ugyanezzel a gubbasztó csönddel, mely a nyitás percéig tart majd, addig akárha egymást sem ismernék, megtűrt koldusokként, legendás karthausikként iszogatnak a homályos sarkakban, csak hat óra múltával törik meg a bűvös varázs, belerikoltoznak az újabb napba, s hogy kipótolhassák előbbi osonásuk, csatalovakként porzónak el rézlemezekkel borított pultomig, előre fröccsen nyáluk, hallva a pukkanást, ahogy a dugókat húzom a palackok szájából, székeket taszigálva foglalják el kedvenc helyük. Szeretem azokat az órákat, barátaim, amikor egyedül maradunk reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban, snapszerhez készülve együtt hágunk a nyakára a feleslegnek, a mások már megfizette boroknak, melyek víz formájában csorogtak le a gyomrokba, a habként bajszokra, szakállakra ragadt söröknek, s ha olyan kedvetek volt, a látványt élvezve figyeltem, amint mindegyikőtök a maga steckenpferdjét éli ki, Stofek Tamás Béla von Goffába karolva a nyúzott phonola fémes ütemeire rángatózik, mindenféle ocsmány ordenáré versikéket szavalva a gépzongora taktusaira, Pepik Zefstein a további képviselői előmenetele szempontjából hasznosnak tartott, elsősorban mezőgazdasági jellegű idézetek után bogarászik Beniczkynének Szőke, mint a búza című kötetében, hogy azokat alkalomadtán sikeresen elsuttogja udvarházak fejőlányainak, már ha érzitek, barátaim, milyen fejőlányokra gondolok, látnivaló, hogy türtőzteti könnyeit a romantikusan megható részek felett, Schön Attila Wallensteinnel viaskodik a dessaui hídnál, Herr Vincenzó étlapgyűjteményét rendezgeti ezúttal a halételek szempontjából, a fél ivót ellepik a legkülönbözőbb nagyságú és formájú étlapok, korsómmal magam is a szenvedélyes gyűjtő mellé telepedem, elnézem töprengését az arab vagy japáni nyelvűek fölött, kegyesen megengedi, hogy a kezembe vegyem a Ritz, a Sacher, vagy a Buenos Aires-i El Grandé luxusszállók aranycirádás, bőrkötéses ajánlatait az 1889-es esztendő február 2-áról, mikor is, mint azt megtudom, Latin-Amerika miniszterelnökei tanácskoztak az épületben, étlapritkaság Madridból, XIII. Alfonz megkoronázása alkalmából, XIII. Leó pápa böjtös menüje Lourdes-ból, majd rengeteg, korántsem értéktelen kordokumentum a Monarchia egész területéről, a mindent behálózó vasút restijeinek ajánlatai Voralbergtől Bukovináig, Galíciától Fiúméig, telítve helyi különlegességekkel, étkezőkocsik kínálatai, beleértve az Orient-expresst is, afrikai gyarmatok, oroszországi járatok, az észak-amerikai transzkontinentális vasutak egyes társaságainak jelvényeivel díszített étlapok, több száz éves, azóta már nem létező vendégfogadók, csárdák, karavánszerájok, török kávézók kézzel írt, elrongyolódott emlékei. Frissen sült krapflik, kacsazsírban pirított kurtonok, parmezános omlettek, remegő velővel töltött pofesenek, tournedosok, hogy csak az előételek közül említsek néhányat, a számtalan ismeretlen főételt meg sem próbálom számba venni. Herr Vincenzó elmélázva rendelget, félhangosan rebegi álmai lucullusi lakomájának egyes fogásait, s nagy gonddal megválogatott ételeit, melyek asszerint változnak, hogy éppen milyen minőségében tetszeleg. Mint Mátyusföld emigrációban élő nagyfejedelme a halételekre, tengeri rákokra esküszik, mi mellé szibériai halak kaviárját szolgáltatná fel, cukormágnásként a savanyú mártással készülő vadételeket, gyémántbányászként az elefántfület, gazelladagadót részesítené előnyben, majd szerepeibe belezavarodva, minden rendszert nélkülözve, áttekinthetetlen sorrendben rendel bálnabelsőséget, teknőstojást, sztrapacskát, megvallja, Ausztrália étel- és italajánlataiból viszonylag szegényebb gyűjteménye, időnként olyan közel hajol egy-egy étlaphoz, úgy tetszik, csalhatatlan szimatával a flandriai és svájci sajtok érettségét szeretné ellenőrizni vagy a kagylók és egyéb puhatestűek frissességét, magam is csaknem késztetést érzek, hogy orrom a színes lapokra nyomva beleszagoljak a kínai, esetleg a marokkói konyha illataiba, délszaki fűszerek jellegzetes illatlengedezésébe, s ahogy figyelmesen tanulmányozhatom Herr Vincenzó arcizmainak rándulását, állkapocsmozgása elárulja, éppen mit fogyaszt, látható, hogyan viaskodik a sózott, szárított fókahússal, ajkát csókra csücsöríti az édes mentaszószban főzött éti csigára, nyelvének fürge járását látva sejtem, tűzből kikapott batátát forgat szájüregében, parányi bosszúság költözik szemébe, ha evőpálcikákkal fogyasztja a rizses-sáfrányos bambuszt, s nagy sokára, immár talán jóllakva, kronológiai szempontok szerint elkezdi az összeszedegetést, hangosan jajong, a fogát szívja, lemondó keserűséggel nosztalgiázik a száz évvel ezelőtti árak felett, mikor a meszely bort a bazini és modori vincellérek hat krajcárért árulták, a főtt tyúk csaknem ingyen volt, s már tudom, mi következik, mikor csinos csatokat fűz dossziéira, rábeszélően győzködni kezd, igyekszik rávenni, magam is állítsak ki étlapokat, reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmám történetében először, s ilyenkor mindig otthagyom, belefáradva menütanácsainak, javaslatainak özönébe, eltűrve pocskondiázó gúnyát, hogy maradinak bélyegez meg, amiért nem szakítok a hagyománnyal, melyet lustaságomból kifolyólag tántoríthatatlanul ápolok, ahogy nap mint nap sólettel és pacallal várom az étkezni szándékozókat, s megvallom, el nem tudom képzelni, mit szólnának a cukorgyári portások, szénlapátolók, az orruk hegyéig olajos lakatosok, álomszagú fuvarosok, ha Herr Vincenzó tanácsát követve Oundleville hercegnő kedvencével, savanyú lében kifőzött polipsalátával fogadnám őket, talán még a tetőt is rám gyújtanák azzal a meggyőződéssel, hogy újabban kútmérgezés helyett mással próbálkozunk, nem is beszélve arról, hogyan nézne ki a bejárat mellé akasztott táblácskán a Welsh-rabbit, belegondolni is borzongató, előre tudva, a faragatlan bugrisok röhögőgörcsökben fetrengenének a küszöb előtt, hogy elírásommal morbid kannibalizmust terjesztek, kérdezgetve, vajon a körítés orthodox, kongresszusi, esetleg status quo lesz-e? Herr Vincenzó alkatából, természetéből fakadóan vonzódott a különleges ételekhez, szenvedélyesen ragaszkodott parorexiájához, mindannak ellenére, hogy legtöbbször kénytelen volt beérni zsíros kenyérrel és hagymával, rögeszmésen meg volt győződve arról, egyszer még a legelőkelőbb helyeken étkezhet majd, sőt, ínyencségeket neveznek majd el róla, melyeknek fantáziadús, találó, minden nyelven érthető elnevezésein álmatlan éjszakáin töprengett, gyomorkorgása által inspirálva, őszintén sajnálva, hogy az álmok csupán színesek, esetenként hangosak, ám sohasem illatosak. Tervbe vette, hogy ez ügyben tanácsot kér a leghíresebb álomfejtőktől, hátha kidolgozták már valamilyen módszerét az olyan hipnotikus álomnak, melyben a szaglás és ízlelés kerülne előtérbe. Úgy sejtem, csak a természetes szemérme akadályozta meg Herr Vincenzót, hogy végigfeküdjön égy pszichoanalitikus kanapéján, tartott a nemi életre vonatkozó esetleges kérdésektől, félt, hogy félálomban Malackáról fecseg majd malacságokat, a lélektani vájkálás esetleg leleplezheti, hogy jobban vonzódik a kremzlihez, mint az édesanyjához, kit tudata alatt utál, amiért csak a kenyereslányságig vitte, noha egyébként ilyen sohasem jutna az eszébe, mivel szülőjének köszönhetően volt ellátva mindig friss péksüteménnyel, de persze, ha jól meggondoljuk, a szakavatotton elkészített ropogós kremzli többet is ér néhány kramplinál. Érdekelt volna pedig, a lélekbúvároknak mi lett volna az álláspontjuk azzal kapcsolatban, hogy Herr Vincenzó imádja az étlapok gyűjtését és olvasgatását, ellenben a szakácskönyvekre rá sem néz, még csak rántottát sem tanult meg elkészíteni, megrekedt a mindenféle masszának, pástétomnak, egyéb terméknek kenyérre kenésénél, bár valljuk meg, barátaim, kemény krétalapon kacskaringós betűkkel a brassói szűzérméknek vagy a kolozsvári rakott káposztának olvasata sokkal izgalmasabb, képzeletgerjesztőbb, nyálkiválasztóbb, mintha annak előállítási folyamatát böngészgetné az ember zsíros ujjlenyomatok tarkította, foszladozó gerincű szakácskönyvből, honnan esetleg még oldalak is hiányoznak, gyaníthatóan a legsikeresebben elkészített ételek receptjeivel, s egy ínyenc számára olyannyira profán, útszéli dolog a húsokkal, zöldségekkel, hozzávalókkal való érintkezés, hogy néha már az az érzésem, vallási megfontolás állhat mögötte, akárha tisztátlanná válna a klopfolás, csontozás, nyúzás, dagasztás, metélés, spékelés, kisütés, megfőzés, párolás részleteibe történő beavatás következményeitől. Kiábrándító lehet az, akár körülrajongott, ünnepelt kisasszonyt szellenteni hallani, miközben éppen szerelmünkről biztosítjuk, vagy csipásan, takarók gyűrte mezítelen bőrrel látni, amint toalettjét végzi, s ezzel szemben nem felemelőbb, lelkesítőbb, ha csak akkor szemrevételezzük, mikor páderezett, kisimult arccal megjelenik, levendulák bódító illatfelhőjébe merítkezik, gyönyörű selymekbe burkolózik feltűzött hajjal, hát nem szenvedélyszítóbb akkor látványa, amikor izgatott tépelődéssel hirtelenjében el sem tudjuk dönteni, honnan is kezdjük a proporciók kibontását, honnan étvágygerjesztő bőre kóstolását. Herr Vincenzó is kizárólag a már elkészített, feltálalt ennivalóért lelkesedett, feltételezhető, akár éhen is halt volna, ha valamilyen körülmény folytán arra kényszerítette volna a sors, hogy neki magának kell majd főznie. Véleményem szerint inkább külön fogyasztotta volna a lisztet, a tojást, a nyers húst, mintsem sütni kezdjen, így azután nem vetette meg a félkész, tartósított termékeket, a nyalánkságokat. Főleg a lekvárok tartoztak gyengéi közé, s engedjétek meg, barátaim, hogy ezzel kapcsolatban elmeséljek egy anekdotát, mely állítólag vele esett meg, mikor egy alkalommal vasúton utazott. Herr Vincenzó öröktől fogva nagy szeretettel kéredzkedett be azon kupékba, melyekben sápkóros csemetéiket kísérték fecsegő pesztrák vagy aggódó anyák, hozzátartozók, messzire kígyózó tapasztalataiból tudta, hogy korunk válogatós, elkényeztetett, rossz étvágyú gyermekeit csak mekkora könyörgések, terjengős rábeszélések, fenyegetésbe átcsapó rimánkodások után lehet rávenni egy-egy falatka elfogyasztására, sokszor elfenekeléssel egybekötött megtorlások közepette, ezért ügyesen a táplálkozásra terelte a szót, akár egy szabadnapos szakács vagy kirándulást tevő diétás orvos, kinek hosszú gyakorlat áll már a háta mögött, aljasán számításba véve, előbb-utóbb lekerülnek tartóikról az elemózsiás kosarak, melyekbe mintegy ellenőrzésképpen belepillantott, az ott felhalmozott ételeknek megfelelő-e a vitamintartalmuk, nem tartalmaznak-e túlságosan sok szénhidrátot, zsírt, sűrűn bólogatva dicsérte, bármi volt is a kendők alatt, majd látva a szájuk görbítő, fintorgó gyermekarcokat a szájacskák elé tuszkolt takaros szalonnáshuszárok előtt, az orrocskák alá dugott kacsacombok, mézessütemények útját álló, dacosan összeszorított fogakat, hogy nagylelkűen elejét vegye a nevelő szándékú pofozásnak, segítőkészen felajánlotta az élelmet mind erőszakosabban tuszkoló felnőtteknek, hogy jó példával elöljárva mindent megtesz, hogy étvágyat teremtsen a kákabélű csöppségnek, kiket hasonló cselekedetre biztatott, midőn egyetlen harapással tüntetett el fél almákat, őszibarackokat. Akár mesterboncnok szemléltette, miként kell a húst maradék nélkül leválasztani a csontokról, a végén összerakni a szárnyas csontvázát, hogyan kell elbánni a szalámis, zöldpaprikás huszárregimentekkel, azokat hol kontyos oszmánoknak, hol nemzetrontó labancoknak kiadni, bár itt meg kell jegyeznem, a különböző finomságokkal megtűzdelt kenyérszeletkéket szemrebbenés nélkül kiadta kurucoknak is, ha azt az örökös tartományokból utazók úgy sugallták. Pedagógiai jártasságát bizonyítja, hogy a túrós tarisznyák fogyasztása közben a pékek gyűrűjét keresgette, mely láthatatlan, csak nyelvvel kitapintható, így míg haspók barátunk bendőjét tömte, az elképedt kisdedek csodálkozástól tátva felejtett szájába is került néhány falat. Herr Vincenzó közvetlen, könnyed rábeszélő társalgásának, szellemességének köszönhetően még a legszigorúbb, legszárazabb angolkisasszonyok gyanúját is szertefoszlatta, hogy börtönszökevénnyel, elveit feladó éhezőművésszel hozta volna össze a sors, a váratlan, hihetetlen étvágyat nagy gonddal összeválogatott, helyesen megválasztott étkeik finomságával hozta összefüggésbe, a nevelésükre bízott gyerekekre is megtették hatásukat a látottak, csínyből majmolni kezdték az étvágygerjesztőt, annak csámcsogását, böffenéseit, ahogy cseppet sem zsenírozva magát, a padlóra potyogott darabkákat könnyed bájjal pöckölte cipője orrával a pad alá. Közben tele szájjal is képes volt szóval tartani a szalvéták, törlőrongyok után kétségbeesetten nyúlókat, kik előtt ekkorra talán felködlik az állatkertekben látott táblácska, miszerint az állatok etetése tilos, de mire felismerésük idáig érne, Herr Vincenzó kalapját elegánsan megemelve elköszön, s a következő kupé után néz, míg az otthagyottak a kalauztól tudakolják, melyik állomáson várakozik majd annyi ideig a szerelvény, hogy készleteiket pótolhassák, elvégre még fél napot kell a vagonban tölteniük, annyi ideig mégsem maradhatnak a gondosan leszopogatott csontok társaságában, s fülükben csengő feddéssel, hogy legközelebb ne feniklis teát, hanem könnyű spriccert hozzanak magukkal, csemetéjük étvágyára a leghatásosabbat, s ha az sem segítene, néhány szippantás virzsínia még ebben a korban sem árthat. Történt, barátaim, hogy végre az anekdotára térjek, a kiszámíthatatlan sors Herr Vincenzót olyan fülkébe sodorta, hol egy magányos, szikár, savanyú úriember üldögélt a maga mellé rendezgetett befőttes-üvegekkel, s nem kell találgatnotok, bizony azok érett méz aranysárga tartalmának nem tudott ellenállni barátunk, latolgatás nélkül lemondott az utálkozó kisgyermekekről, úgy tépte fel a kupé ajtaját, mintha az üvegek helyett elrabolt tárcáját pillantotta volna meg, de türtőztette magát, akár ragadozó, aki bizonyos benne, prédája nem menekülhet, csak az alkalmas időt kell kivárnia, míg annak figyelme lankadni kezd. Az úriember konzervgyári lekvárkollekció mintapéldányaival házaló ügynöknek tűnt, aki szatócsboltok, cukrászdák tulajdonosait kapacitálja, hogy munkáltatója újdonságaiból minél nagyobb tételben rendeljenek, s már csak ezért sem állhatta meg Herr Vincenzó, hogy beüljön mellé, hiszen elképzelhető, azok a lekvárok még ki sem kerültek a forgalomba. S bár szerfelett furdalta oldalát a kíváncsiság, ugyan mifajta ízek bújhatnak meg a patentos zárak alatt, jólneveltsége tiltotta, hogy kertelés nélkül feltegye a kérdést, helyette a gyümölcshozamok kilátásait jósolgatta, átkozva a lisztharmatot meg a jégverést, hátha útitársa rákap a témára, majd a konzervgyárak árai és kínálatai felől érdeklődött fogyasztói minőségében, ám a kérdezett mogorvasága még tüntetőbb lett. Herr Vincenzó arra gondolt, talán megsérthette, amiért házaló ügynöknek hitte, óvatosan másfelől próbálkozott, s a válaszul kapott vállrándítások mindenki mást eltanácsoltak volna a monológ további folytatásától, kivéve barátunkat, ki ezek után egy orosz tudósról kezdett beszélni, ahogy azt Schön Attilától hallotta reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt korcsmámban, ki a vérkeringést és a felsőbb idegtevékenységet tanulmányozva rájött, milyen fiziológiai és lelki folyamatok befolyásolják az emésztést. Itt Herr Vincenzó rámutatott, bizonyos tárgyak látványa kiválthatja a nyáltermelés megindulását, s vágyakozóan a befőttesüvegekre gúvasztotta szemét, mire útitársa érdektelenséget mutatva újságja mögé bájt, s időnként, akárha alantas módon bosszantani szándékozta volna barátunk, mintegy szórakozottan egyik-másik üveget felemelve azokat az ablak felé fordította. A napfény nem járta át a lekvárokat, mégis ide-oda fordítgatta, a feje tetejére állította, akárha arról szeretett volna meggyőződni, kellő keménységűek-e a főzetek, elgondolkozva vizsgálódott, hümmögött, homlokát ráncolta, mint aki nem tudja eldönteni, primőr árut tart-e a kezében, s arra gyanakszik, eladhatatlan selejtet sóztak rá, noha Herr Vincenzó esküdni mert volna, az üvegek megfizethetetlen, délszaki gyümölcsök ritkaságait rejtik, s a narancsos-citromos, ananászos lekvárok gondolatára összefutott szájában a nyál, hovatovább leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy valamelyik üveget birtokolhassa, tenyerében tartva dédelgethesse, ajnározhassa, mielőtt megkóstolná, s bár eredeti úti célja Érsekújvár lett volna, elhatározta, addig nem száll le, míg a remegő ízekbe bele nem mélyeszti ujját, eltökélve, ha kell, a végállomásig, a budapesti Nyugati pályaudvarig kitart. Úgy helyezkedett, hogy szemtelenül befurakodhasson az újság hasábjai közé, s akár mellékes dologról, mintha a Torontál vármegyei esőzések juttatták volna az eszébe, arról érdeklődött, mennyit kóstálhat a banánlekvár, ám csalódnia kellett, mivel az üvegek birtokosa efelől sem szándékozott vagy tudott felvilágosítást adni. Megvesztegethetetlen, kőszívű kapzsiként markolta kincseit, mintha megneszelte volna Herr Vincenzó fondorlatait, szorosan maga mellé gyűjtötte azokat, mintegy jelezve, semmi szín alatt sem engedi át illetéktelen kezekbe, ugyanakkor úgy tetszett, élvezi barátunk feszengését, örömét leli önkéntelenül dolgozni kezdő állkapcsai látványában, nyirkos tenyereiben, melyek szüntelen az üvegek alakját rajzolják ki. Herr Vincenzónak az a sejtelme támadt, hogy már találkozhattak, s ezek szerint nem tett jó benyomást útitársára, pedig, mélázott el, ezen a vonalon meglehetősen ritkán szokott utazni, s amennyiben mégis, a rövid távok kizárták a komolyabb evéseket, meg kellett elégednie a kedvcsináló jelleggel elfogyasztott desszertekkel, zörgő zsírpapírba csomagolt rétesekkel, lekvárral csak süteményekben, barátfülékben találkozhatott, ezzel az úrral pedig minden bizonnyal nem, ugyanis ki nem állhatta tartózkodó modorukat, szőrös szívüket, most is egyedül az üvegek látványa csalogatta be, a kíváncsiság tüzelése, vajon milyen zamatokat rejtegetnek. Mindenképpen a talány végére szándékozott járni, színe alapján legalábbis az egyik füge avagy datolya-e. Párkány környékén a szüntelen zakatolások miatt rosszallóan dohogó úr kimért léptekkel elhagyta a fülkét, hogy az étkezőkocsiban frissítőket vegyen magához, minek előtte biztosította poggyászát Herr Vincenzó által, ki a nem várt fordulat miatt felcsillanó szemmel tett ígéretet, vigyáz dolgaira, míg távol lesz. Ismeritek, barátaim, ugye ti is, a nyavalyatörősök kutatóorvosok által leírt remegését, mely akkor szokott volt Herr Vincenzó tagjaiba beállni, ha halaszthatatlan gyorsasággal, szempillantást nem tűrő sürgősséggel szeretne valamit bekapni, megízlelni, a szájában tudni, lacikonyhás sátraknál meg sem várni, hogy a zsír gyöngyözése alábbhagyjon a tálon, miután a pecsenyét kikapták a tepsi fortyogásából, máris nyúlt érte, mit sem törődve a forró sült elrettentő égetésével, ujjbegyei felhólyagzásával. Csörgőkígyóként sziszegett, ahogy a húst nyelvével szélsebesen ínyei között forgatta, attól tartva tán, a kihűléssel arányosan töpörödni kezd az étel is, vagy bizonyos aromák elillannak belőle, s akkor, a vonaton is sietős, reszkető ujjakkal pattintotta fel a befőttesüvegek fedelének patentját, a legjobb pedigrével rendelkező vadászkopóként szimatolt bele az illatokba, úgy ítélvén, több éves, a kamara sarkában felejtett töklekvárhoz van szerencséje, aggodalmasan a folyosó vége felé lesve mélyen beledugta ujját a sűrű masszába, cuppogatva nyalogatta, szopogatta a cseppet sem édes, sárgásbarna, nyúlós tartalmat, mely alig akart elszakadni az üveg oldalától, majd torkossága nyomait eltüntetendő, simára nyomogatta a felületet, s kapott a másik üveg felé, melyben, vélekedése szerint, naspolyaízre bukkant, s némiképpen élvezhetőbb zamatok áradtak szét, olvadtak el szájüregében. Még ez a fanyar, kesernyés íz sem tanácsolta el a harmadik üveg megkóstolásától, jámbor módján azt remélte, a végére marad a legjobb, de abban határozottan felismerni vélte a berkenyét, annak ehető, nemesített fajtáját, s ugyan ez sem elégíthette ki maradéktalanul elvárásait, melyeket még a megízlelés előtt, tulajdonképpen abban a pillanatban, ahogy beült a fülkébe, s meglátta az üvegeket, kialakított magában pusztán a színek hatására, az összes közül a legízletesebbnek találta, noha ebben is egy közelebbről nehezen meghatározható mellékíz kísérte a falatokat, gyötörte kifinomult ízlelőbimbóit, legyűrve ellenszenvét, s hogy némiképpen kárpótolja magát a kerülőútért, elszántan mártogatta ujját. Jóllakottságról szó sem lehetett, ha el szerette volna kerülni a feltűnő, szembeötlő hiányt, ezért míg fürge nyelvével fogai között a maradékok után kutatott, a helyére tette a gondosan visszazárt üvegeket, eltöprengve, vajon az előbb miért nem tűntek fel a nehezen rágható, makacs, szívós darabkák, melyeket fogaival aprított, őrölt, s olyan ízük volt, akárha pelyvát rágott volna, a berkenye szármaradványaira, esetleg magházára gyanakodott, szemrehányásokat téve önmagának, amiért nem figyelt jobban oda, mikor Schön Attila a vadon termő gyümölcsökről adott elő. Csalta ugyan még magát a hiú reménnyel, hogy olyan ritkaságot evett, melyről még Schön Attila sem hallott, így mindent eredeti állapotába rakva, böffentgetve elégedetten várta, mikor bukkan fel mit sem sejtő megdézsmált útitársa, azt fontolgatva, a legkisebb feltűnéssel miképp terelhetné a szót naspolyákra, berkenyékre, cserszömörcékre, sulyomokra, melyek közül valamelyik bizonyosan a kóstolt lekvárok alapanyagául szolgált kétségtelen tájjellegű beütéssel, csalhatatlan ismertetőjellel. Valószínű, útitársa cipszer származású. Eszébe jutott, hogy Pepik Zefstein egyszer említette, az odavalósiak mindenféle erdőben talált bolondságot megfőznek, őt magát is savanyított birkatejjel és mókushússal kínálták, melyhez körítésnek áfonyaszószt szolgáltak fel, majd merész ötletébe belelovallva magát úgy határozott, megkockáztatja, hogy hiányos ismereteiről fellebbenti a fátylat, s Afrika gyümölcseit emlegeti majd. Képzelete pálmafák, áthatolhatatlan őserdők közé repítette, ágyékkötős vagy éppen teljesen mezítelen rabszolgaleányok körvonalazódtak előtte, amint a kolonizátorok suhogó ostorcsapásai alatt nyögve gyűjtik a ritka, arannyal azonos árfolyamú bogyókat, áttetsző terméseket, hogy azok lepárlók, érlelők raktárait megjárva felbukkanjanak valamelyik császári és királyi udvari szállító gyarmatáru-kereskedésében. Csapongó képzelete minduntalan visszacsábította az ültetvények zsenge leánykái mellé, látomásai keveredtek Lulu, a párizsi kurtizán megpróbáltatásaiban olvasottakkal, s effélékről tűnődött még akkor is, mikor útitársa egy másik idegen társaságában visszatért a kupéba. Elmélyült eszmecseréjüket egy pillanatra sem szüneteltették, Herr Vincenzó pedig a Vácott történő kiszállás előnyeit fontolgatta, megszokásból bele-belefülelt a szemközti ülésen folyó beszélgetésbe, honnan főleg a veterinárius szó jutott tudatáig. Megbékélten konstatálta, ezek szerint valamelyik régi csata túlélői, s most a szokásos évi összejövetelükre tartanak, tábortűz melletti merengésre, batyubálba, hol emlegetve régi rohamokat, elsáncolásokat, azóta felszámolt garnizonokat feleségük főzteivel traktálják majd egymást bajtársi egyetértésben, dűlőre jutnak, mi miatt is vesztették el a sadowai ütközetet. A szerelvény Vác felé közeledett, Herr Vincenzó hubertuszát gombolgatva még azt szerette volna megtudni, milyen rangban obsitozott veteránokhoz is volt szerencséje, mikor a lekvártulajdonos az egyik üveget társa kezébe nyomta latin szavak kíséretében, melyek között Herr Vincenzó valamilyen ki nem fecseghető hadititkot sejtett, ám az áj útitárs ahelyett, hogy belekóstolt volna a befőttesüveg tartalmába, orrnyergére kanyarintotta csíptetőjét, miközben az üveget a fény felé tartotta, a jelentőségteljes fontosság birtokában külön hangsúlyozva minden egyes szót, tehenek bélsárjáról meg a Galgóc környékén dühöngő, barmokat támadó hasmenéses járványról ejtett pár szót, mire az üvegtulajdonos bacilusokat, gombaspórákat sorolt fel, bizalmasan közölve gyanúját, miszerint a szerb marhabehozatal felelős az egészért, már elrendelte néhány majorság állományának megsemmisítését a tiszti orvosok jelenlétében. Most a veszély nagyságát megállapítandó, a veterináriusi intézet budapesti laboratóriumába tart, hogy vegyelemzésnek vessék alá ezeket a Galgóc környéki istállókból nyert leleteket. Herr Vincenzó utóbb maga sem tudta, hogyan került le a vonatról, lelkiállapotáról, feldúltságáról csak annyit, hogy a váci vasúti resti tulajdonosa, kitől a legerősebb pálinkát követelte, majd pincéreket szalasztott a patikába tiszta szeszért, ösztöneire, megérzésére hagyatkozva érdeklődött a rendőrségen, nem fegyházból szökött rab-e, aki vendéglőjében vizespohárból vedeli a pálinkát, tiszta szesszel gargarizál, bagót rág, szünet nélkül köpköd és átkozódik.