Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / Kéjes rettenetek lobogóival

Kéjes rettenetek lobogóival

Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén című regényéről

Talamon Alfonz művének értelmezésekor kétségtelenül nagyobb figyelmet kell szentelnünk a helynek és közegnek, ahol született, élt és alkotott, hiszen szlovákiai magyarként szembe kellett néznie a kisebbségi lét minden hátrányával, a szlovákiai magyar értelmiség sajátosan összetett helyzetével, másrészt viszont szinte a levegővel együtt szívhatta be közvetlen környezetének mondhatni kettős műveltségét: gondolok itt a magyar irodalmi hagyományok mellett a kafkai hagyományokra, Hrabalra, Kunderára, és nem utolsó sorban a cseh filmművészet nagyjaira Menzelre, Formánra és a többiekre.

Grendel Lajos Elszigeteltség vagy egyetemesség? című tanulmányában (Regio könyvek, Bp. 1991) így ír a szlovákiai magyar irodalom helyzetéről: „A szlovákiai magyar irodalom kettős prés nyomása alatt létezik ma. Egyrészt mint irodalom próbál létezni. Olyan tág és nyitott jelrendszerben próbálja kifejezni magát, hogy ne mint kuriózum helyezkedjék el a többi nemzeti és kisebbségi irodalom perifériáján, hanem hogy jelrendszere megfejthető legyen máshol is. Másrészt a maga sajátosságát keresi és próbálja bekódolni egy egyetemesebb jelrendszerbe. Irodalmunk ilyen értelemben kísérleti irodalom ma. S hogy a sajátosnak és egyetemesnek ez a szintézise megvalósul-e, irodalmunk jövőjének legaktuálisabb, legelső kérdése.”

A regényben is hatalmas szerep jut az irodalmi hagyományoknak, ámbár nem olyan látványosan és talán kevésbé tudatosan, mint mondjuk Zeke Lászlónál. Talamon munkájában meg kell fejtenünk a részletekben, mondatokban, egyes szavakban megbúvó utalásokat, ki kell hámoznunk a jelképek értelmét, meg kell értenünk azt a jelképrendszert, mely mintegy váza a regénynek, sőt, maga a regény.

Ami azonnal szembetűnő, az a mű kafkai hangulata. Madocsai László Kafkáról írt tanulmányát olvasva úgy éreztem, ezt akár Talamon Alfonzról is írhatta volna: „Az embertől elidegenült társadalom gépezete megöli az egyéniséget, az ember nem önmaga, elveszti emberi lényegét, az emberi teljesség igényéről lemondva egész életét egy szerepbe erőszakolja, egy részfeladat végrehajtójává, a gépezet egy csavarjává válik. Elszigetelődik, emberi kapcsolatai eltorzulnak, mesterkéltek, üresek és erkölcsileg romlottak lesznek. Ez az állapot kétségbeesést és bűntudatot eredményez. Az ember bűnösnek érzi magát, mert az elembertelenedett világnak maga is részese lett, és ez megfertőzte: a létezés kedvéért elárulta a létet. Keresi a szabadulás lehetőségeit, bár ezekben maga sem hisz. Ki akar lépni önmagából, színleléssel, álcázással igyekszik menteni magát. Színlelése ugyanakkor valami öntudatlan öncsonkítás, önbüntetés is. Lényegében kettős, egymással ellentétes törekvés vezeti: egyrészt szakítani akar a világgal, meg akar szökni, az átlagostól, a társadalomtól, teljesen meg akar szabadulni minden kapcsolattól, de ezért magánnyal, szorongással, megsemmisüléssel kell fizetnie; másrészt a kiszakadt ember kapcsolatokat keres, hogy visszataláljon a világba. A bűn az elszakítottságnak nem csak az oka, hanem következménye is: a kiszakadt ember gyönge, nem tud magában maradni, hogy valóban önmaga legyen.”

Talamon Alfonz regényében meghatározó a mindent átitató, és mindenre kiterjedő bizonytalanság érzése.

A cselekmény helyszínéről annyit tudunk meg, hogy egy hegyvidéki kisváros, valamint hogy az ország távolabbi részében már valami más nyelvet beszélnek. Az idő meghatározása annyiban biztosabb, hogy a busz, a vasút 20. századi vívmányán kívül a 20. század második felének emberi szokásaival is találkozhatunk (pl.: az állandó cigarettázás). A főszereplőről annyi derül ki, hogy a neve B. B. (jusson eszünkbe Kafkánál Joseph K. vagy K.), foglalkozása forgalmista, (gondoljunk csak Hrabal és Menzel közkedvelt vasutasaira) az állomásfőnök házában él, szolgálati lakásban. Szokásaiból, „egykori" életviteléből arra következtethetünk, hogy hősünk nyilvánvalóan fiatal. Múltjáról szinte alig sejthető valami. Nem tudjuk, vannak-e szülei, testvérei, ha igen hol, ha nem, mi lett velük. Csak távoli rokonokról tesz említést a könyv, akikhez B. B.-t nem fűzik túl erős érzelmi szálak. Múltjából mégis feldereng néhány homályos utalást tartalmazó emlékfoszlány, kihámozható, hogy B. B. „neveltetésénél fogva visszahúzódó”, és hogy bizonyára művelt, hiszen könyvek sorakoznak a polcán, sőt még a vonatútra is magával visz néhányat. A kezdeti bizonytalanságot csak fokozza az, hogy eleinte azt sem tudjuk, valóság-e az, ami a regény elején történik, vagy csak álomképek gyötrelmes játéka, hiszen az első huszonhét oldalon tulajdonképpen nem történik semmilyen, szokványos regénybe illő cselekmény, marad a bizonytalan lebegés álom és ébrenlét határán, a tényleges helyszín sem változik, a forgalmista szobájában zajlik minden, az ágytól jóformán el sem szakadva. B. B. valamiféle érték-vesztettség állapotába került, hiszen már-már elkerülik az álmok. Valamikor régen, amiről szintén nem tudjuk, hogy mikor és miért, még minden rendben volt, álom volt az álom és valóság a valóság. A regény első, úgymond „igazi" cselekménye a postás megjelenése. Ez indítja el a történetben a későbbiek folyamán többször is kulcsszerephez jutó abszurd események sorát. Már a postás neme is felettébb furcsa, hiszen eddig mindig csak nők hordták ki a leveleket. Leselkedik az ajtó mögül, kaján kárörömét sem rejti véka alá a katonai behívó átadásakor, jellegzetes sántikáló járása nem csak abnormális és gonosz viselkedésre vall, hanem valamiféle közvetett utalás arra, ami később egyre nyilvánvalóbbá válik – hiszen a levélkihordó valószínűtlen időpontokban tűnik fel és rendre más és más ember képében –, hogy a postás Bulgakov Wolandjának reinkarnációja, a 20. századi sátán, csak egy lefokozott, minden heroikusságot nélkülöző változatban.

A behívó átvétele után B. B. tanácstalan bolyongásba kezd, akár egy 20. századi Odüsszeusz. Bolyongásainak ugyanúgy állomásai vannak, mint az ókori hősének, csakhogy esetünkben a negatív élmények dominálnak, hiszen a hős kalandjai mind eseménytelenebbek, céljai, melyek maguk is ködösek és erőtlenek, nem valósul(hat)nak meg. Minden, amibe belekezd, balul üt ki, az események visszahőkölnek, katarzis helyett antikatarzis jön létre, a hős antihőssé degradálódik (lép elő?), az apró-cseprő ügyek és törekvések nem magasztosulnak fel. B. B. bolyongása az antik hős kalandozásainak paródiájává válik, persze a hősök hiánya már Csehovnál, Ibsennél is probléma, tehát az író már meglévő hagyományokra épít.

„Hősünk” útja jelképes, a helyek, ahová betér, szinte szimbólumértékűek. B. B. a szobájából indul el útjára. A szoba, ami végül is az otthont is jelenti, elvileg a biztonságos, menedéket adó hely jelképe. Viszont a főhős itt ugyanúgy nem lehet boldog, mint máshol, hiszen ki van szolgáltatva saját szorongásainak, félelmeinek, álmainak, illetve álmatlanságának. A félelem eredetére nincs biztos magyarázat, de valószínűleg nem belülről, pontosabban nem csak belülről fakad, vagyis közvetetten tör fel, hiszen a külső világnak való kiszolgáltatottság, a rettegés annyira megmételyezte B. B. lelkét, hogy többé nem szabadulhat tőle, már-már lételemévé vált. A mű egyetlen hagyományosan értéktelítettnek nevezhető élménye mégis a szobához kapcsolódik; a gyermekkoráról szóló álmot saját ágyában fekve látja. A gyermekkor tehát megmaradt édennek. Az egyetlen menekülési út, melynek lehetősége feltűnik a hős előtt: átugrani a szimbolikus ablakon keresztül a mögötte lévő, gyermekkort idéző tájba. Itt is érdekes motívum bukkan elő: a cipőé, melyet nem talál, amikor át szeretne ugrani az „álomvilágba”. Ugyanez még egyszer feltűnik, amikor egyik részegségi kábulatából úgy ébred, hogy valaki másnak a cipője van a lábán. A cipőnek, mint használati tárgynak konkrétan Beckett Godot-ra várva című drámájában van jelentős szerepe, tulajdonképpen a földhözragadt Estragon jelképe, gondolkodásának, lelkének tárgyiasulása. B. B. nem tud elszakadni a baljós világtól, nem menekülhet, ha nincs meg a cipője, ami a földhöz ragasztja. Másképpen: a cipő-nélküliség az álomvilágot, illetve ennek nemlétét jelképezi. Az, hogy valaki másnak a cipőjét találja a lábán, akár úgy is értelmezhető, hogy elvesztette a személyiségét, hogy ebben a világban már bármi megtörténhet, hiszen mindenki annyira lélektelen, fásult és szürke, hogy teljesen mindegy, hogy ki kicsoda. A személyiség devalválódik, megoszlik, és mindez még csak nem is lényegbevágóan fontos. Hiszen milyenek ezek az emberek? Elutasítóak, mogorvák, magányosak. Nincsenek mély érzéseik, nem örülnek, nem sírnak, megnyilvánulásaik teljesen közönyösek, a kafkai, camus-i hősökhöz hasonlóan Talamon szereplői is azt „hirdetik”: a világ ellenséges, az emberi lét értelmetlen, abszurd, az ember szükségszerűen magányos, bele van vetve egy olyan világba, amely létét, egzisztenciáját veszélyezteti.

B. B.-nek nincs valódi kapcsolata a körülötte levő emberekkel. Rokonaival nem találkozik, szomszédait igyekszik elkerülni, főnökére kizárólag beosztottként tekint. Barátai nincsenek, csak ismerősei, akikkel régen kocsmákban találkozott, de most már – ki tudja, miért – ők sem keresik. Egyetlen egyszer próbál beszélni az egyik ismerősével, véletlenül futnak össze az utcán, ám figyelemre sem méltatja B. B.-t, csak a saját szerelmi bánatával van elfoglalva. Talán szerelmes sem volt soha, talán igazi barátja sem volt még. Felmerülhet bennünk a kérdés, talán minderről B. B. tehet? Talán ő az egyedüli okozója saját égbekiáltó magányának? Hiszen a regény során sok minden kiderül B. B.-ről, csak jó tulajdonságok nem. Nyilvánvalóan kicsinyes, a végletekig gyáva, mindentől és mindenkitől fél. Ahhoz, hogy valamire rászánja magát – ráadásul általában teljesen egyszerű, hétköznapi dolgokra –, órákig kell bátorságot gyűjtenie, s ez gyakran már csak az ital segítségével sikerül. Nem támaszt nagy igényeket saját életével szemben, nincsenek nagyra törő céljai, tervei. Amiben örömét leli az a bor, a cigaretta, – ha lehetősége van rá – a szex, valamint ha ismerősei körében a társaság középpontja lehet, ha „felvághat” történeteivel. Példaképei a mozifilmek hősei. Szeret beszélni, hiszen mindig azon gondolkodik, hogyan mesélné el ismerőseinek az őt ért kalandokat. Ami pozitívumot találunk B. B. személyiségében, az is feltehetőleg a – legalábbis a jelenhez viszonyítva – valamelyest értéktelített múltból származik. Talán éppen ezért nem tudja megérteni azt sem, hogy a bordélyházi lányok miért adják oda magukat minden szégyenlősség nélkül. Furcsa, hogy B. B. olvasott, környezeténél feltehetőleg műveltebb ember, mégis csak egy forgalmista. Az örök alkoholizálás és részegség, az állandó cigarettázás, az elnyomott értelmiség felsejlő képe, a félelem, a bürokrácia meglehetősen erős indíték arra, hogy lassanként egy közép-európai diktatúra képe kezdjen kibontakozni előttünk. Ez lenne az oka annak, hogy az emberek elveszítik önmagukat, gondolataikat, cselekvőképességüket, múltjukat, érzéseiket, érzelmeiket? Vagy mindez egyenesen következik a 20. század világából? Vagy esetleg a kettő együttesen? Vagy egyedül az egyén felelős ezekért a dolgokért? Ezek azok a kérdések, melyeket a 20. századi írók szinte kivétel nélkül feltettek, de egyértelmű választ még senki nem adott rájuk.

B. B. meghatározó életérzése a félelem. Félelmének oka hol valóságos, hol megalapozatlan. Képzelete mindent veszélyessé nagyít; retteg a sötétben; a madárcsicsergést titkos jeladásnak véli. Ebben világosan kimutatható a groteszk, ez a tipikusan huszadik századi esztétikai minőség: hiszen ez a félelem mindentől – félelem a semmitől annyira tragikus, hogy egyben nevetséges is. Mégis félelmeinek egyik legfőbb okozója a pletyka. Tudjuk, kisvárosban vagyunk, ahol nem mindegy, az ember mit csinál, mit mond, mit gondol, mert ha valami kitudódik, azt azonnal megtudja az egész város. Talán az örökös ivászat, a cselekvésképtelenség, a felszínes emberi kapcsolatok együttesen sem képeznek akkora bűnt, mint az, hogy B. B. nem meri vállalni önmagát, mert fél, hogy kibeszélik és folt esik a becsületén. A bordélyházba is csak akkor mer elmenni, amikor már úgyis mindegy, hogy kitudódik-e, mert másnap úgyis elutazik a városból. Látszólag ok nélkül, állandóan arra gyanakszik, figyelik. A főszereplő félelmeiből arra gondolhatunk, talán tényleg elkövetett valami bűnt. (És itt gondoljunk K.-ra A perből, aki szintén nem biztos benne, hogy ártatlan, bár emlékezete szerint semmilyen „valódi” bűnt nem követett el.) Érdekes módon ismerősei közül senki sem csodálkozik, hogy B. B. behívót kapott, sőt ő maga is csak a kezdetekben reménykedik abban, hátha az egész csak valami tévedés. Később belenyugszik az általa megváltoztathatatlannak ítélt sorscsapásba, és a lehető legteljesebb odaadással igyekszik a törvényeknek megfelelni.

Hősünk útjának következő helyszíne a katonai bíróság épülete, mely A per Törvényszékével rokonítható. Ebben az épületben szinte csak nevetséges és abszurd dolgok történnek B. B.-vel. Először eltéved, majd miután végre talál egy tisztet, aki reményei szerint tehet valamit az érdekében, a katona először nem foglalkozik vele, majd hosszasan beszélget telefonon a vadászat szépségeiről, miközben B. B. várakozik és igyekszik a lehető legjobb benyomást kelteni. A térképen nem találják a behívó által megjelölt várost, a városparancsnok nincs sehol és várhatólag még napokig nem is fog előkerülni. A keresést követően B. B. nem találja az épület kijáratát, majd egy egészen groteszk fordulattal a városparancsnok hullájába botlik. Ez akár történelmi utalás is lehet, például Sztálinra, akinek halálát sokáig nem árulták el, a nevében kormányoztak, de lehet bármely politikai vezető, akit bábként irányítanak a különböző háttérben meghúzódó erők. Ez a groteszk hatalom minden ok és indoklás nélkül bármikor elrendelheti emberek büntetőtáborba küldését, a félelem olyan magas fokú, hogy megbénítja a józan ítélőképességet, de az önvizsgálatot is.

Az általános bizonytalanság érzetét fokozza a főhős személyes bizonytalansága. B. B. általában nem tudja, mennyi az idő, nappal van-e vagy éjszaka. Előfordul, hogy saját jól ismert kisvárosában nem tudja, hol van. Ezt felerősíti a már említett általános létbizonytalanság, hiszen nemcsak hogy a kisváros, de még az ország nevét sem tudjuk, mi több, semmilyen név nem szerepel a történetben, kivéve a főszereplő legkevésbé sem egyénített nevét. A tér és idő bizonytalansága kitágítja az értelmezés lehetséges kereteit, általános érvényűvé teszi a művet.

A történet következő helyszíne a bordélyház. Ha továbbra is megpróbálunk párhuzamokat keresni az Odüsszeiával, akkor itt 20. századi nimfákkal találkozhatunk, akik a tiltott gyümölcsöt kínálják fel az arra járó „vándoroknak”, azzal a különbséggel, hogy manapság már nem is annyira tiltottak az ilyen jellegű örömök, így B. B.-nek csak az az énje tiltakozhat, amelyik „neveltetésénél fogva visszahúzódó”, akinek még azt tanították, hogy egy normális értékrendű világban a testi és lelki szerelem együtt jár. Másrészt a paráznaság csak annak bűn, akinek van kihez hűségesnek lennie, de mint tudjuk, hősünknek ez nem adatott meg. A bordélyházi jelenet groteszksége abban nyilvánul meg, hogy B. B. – a rengeteg vágyakozás után – akkor sem tudja kielégíteni vágyait, amikor végre megfelelő alkalom adódik; még önnön teste is cserbenhagyja.

Nyelvhasználat szempontjából a művet egyneműség jellemzi, az író nem szól közbe, nincsenek befejezetlen mondatok. A homogenitás arra utal, hogy az elbeszélő nem birtokol olyan horizontot, mellyel a centrumát vesztett világ bármilyen (többlet)jelentése belátható lenne. A történéseket a szereplő gondolatain keresztül látjuk. Mivel a szereplők közül senki sem ütközik meg az abszurd és érthetetlen fordulatokon, úgy vélem, lehetséges volna egy olyan interpretáció is, hogy az egész történet csak B. B. képzeletében játszódik le. Hiszen ha ő maga sem tudja, hogy álom vagy valóság-e az, ami megtörtént vele, akkor az olvasó honnan tudja? Minden valószínűtlen és bizonytalan, semminek sincs sem kézzelfogható oka, sem bizonyítéka. Az egyetlen biztos tárgy a katonai behívó.

A műfajok váltogatása szintén nem jellemző a műre, ámbár hosszú mondataival, gazdag jelzőhasználatával néhol inkább emlékeztet lírára, mint prózára.

A mű időkezelése szokatlan: a cselekmény mintegy két nap története, ami a regény hosszúságát tekintve meglehetősen rövid idő. Ez azért lehetséges, mert az események egy részét a főhős szemével látjuk, más részük B. B. agyában játszódik le, vagyis az ún. belső időben. A lassan induló cselekmény a történet végére felgyorsul. A mű utolsó negyedében nagyjából annyi esemény zajlik le, mint előtte összesen. Az események intenzitása és jelentősége megnő.

Az utolsó részben a természet – melynek eddig nem sok szerepe volt a regényben – is kezd elbizonytalanodni: valószínűtlenül hosszú ideig tart az éjszaka és valószínűtlenül hideg van az évszakhoz képest. Alom és valóság kezd teljesen egybemosódni. B. B. félelme szinte kozmikussá fokozódik. Retteg, hogy kirabolják a vonaton (pedig nem is lenne mit ellopni tőle), fél, hogy kinevetik a kalauzok, ha megkérdezi őket, hol is van éppen.

Végül hősünk elérkezik a teljes idővesztés állapotába, és egy szimbolikus tájra. Itt nincs idő, a hely meghatározhatatlan (hiszen a térképen sincs rajta), a nappalok és éjszakák öntörvényűen váltják egymást, az emberekkel való minimális érintkezési viszony is elveszik, hiszen már a nyelv is érthetetlen. Ez a kihalt, fagyos vidék, ahol olyan köd van, amilyet B. B. még sehol nem látott, a totális és intenzív magány jelképe. Lelki tájként is értelmezhetjük, hiszen éppoly sivár, félelmetes és elhagyatott, mint B. B. és a hozzá hasonló emberek élete, gondolkodása, érzelemvilága. A sziklában talált szent fülkéje a múlt századi évszámokkal arra utal, valamikor itt egy értékesebb, megbecsülhető világ létezett, mely eltűnt ugyan, de nyomot hagyott.

Amikor visszafelé menet B. B. majdnem megmenekül, az ég kivilágosodik. Ám a történet folytatása nem igazolja a kedvező jelet. B. B.-nek el kell buknia. Hogy a főszereplő bűnös volt-e vagy nem, mindenkinek magának kell eldöntenie. Bűnös volt annyira, mint Joseph K., hiszen elfogadta a felszínes emberi kapcsolatokat, a látszat-életet, nem lázadt a körülötte zajló hazugságok, a kiszolgáltatottság, a lelket porba tipró diktatúra ellen. Ám ki tudja, nem ez volt-e a túlélés egyetlen módja?

Bukása szükségszerű, hiszen az ember születésével életre ítéltetett, és ez az élet, ha a vegetáció szintjén zajlik, rosszabb, mint a halál. B. B. meg sem halhat, hiszen azzal csak megváltást nyerne ebből az életnek nevezett lidérces álomból.

A címben szereplő Imbrium tengere a Holdon található „marék” egyike. Az égitest Föld felé néző oldalán nyugatról keletre haladva az Oceanus Procellarum (Viharok-óceánja), a Mare Imbrium (Esők-tengere), Mare Serenitatis (Derültségtengere), a Mare Fecunditatis (Termékenység-tengere) és a Mare Nectaris (Nektártenger) követik egymást. Ezek a „tengerek” valójában nagyméretű ősi becsapódások révén létrejött medencék, melyeket később lávatömegek árasztottak el, víz sosem volt bennük. Ezen a víz nélküli tengeren halad előre az emberi rabság jelképe, az örökös szolgaságra és szenvedésre ítéltetett emberiség gályája: „A gálya tarka, feszülő, csattogó vitorlázatában vágyak, elfojtások, apró, gyilkos, kéjes rettenetek lobogóival méltóságteljesen úszik át egy elhagyatott vasútállomás felett, mintha egyenesen az Esők tengerére tartana, a tengerre, melyben sosem hullámzott víz. Mindez olyan, mint egy álomkép, kiragadva az álmodás öntörvényű folyamatából, ám a látomásokba belopják magukat a hétköznapok bármikor ránk törhető rettenetei, szörnyűségei, a valóság összekeveredik a képzelettel, akár egy álomban, melyből nincs ébredés, akár egy ébrenlétben, melyből nem lehet az álmok közé menekülni.”