Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / Megszólal a kimondhatatlan; és kimondja önmagát

Megszólal a kimondhatatlan; és kimondja önmagát

Talamon Alfonz emlékére

Mottó: „...A bábák kora lejárt. Csak a szülés ősi természetessége maradt. A mű csupaszon lép be az életünkbe, akár a halottak lelkei Kháron ladikjába. Az olvasó, aki tovább tudja vinni, s lelki csónakjából az alvilági háborgások közepette sem ejti ki e meztelen kincset: újrateremti őt. így bízták ránk a költők morzsányi szavaikat is: ne legyünk nagylyukú, ügyetlen sziták, hogy válogatás nélkül kihullassuk magunkból őket. Az igazi mű apró, finom szemcséi belénk – kecses vázákba, öblös köcsögökbe és otromba edényekbe – töltődnek majd, átvéve kinek-kinek lelki formáját, s megtöltve üresen kongó részeit. Ha az olvasott mű belénk ágyazódik, ha gyökereivel szétágazik és görcsösen szorongatja lelkünket, s magába szívja tápanyagainkat: tudnunk kell, hogy belőlünk nő és belőlünk is erősödik. Ha fává nyújtóztatja ki magát, ne lebzseljünk árnyékában, s ne várjuk tátott szájjal lepotyogó, érett gyümölcseit: hanem rázzuk meg alulról vadul, hogy ez a lelki földrengés minket is fölélesszen és szétziláljon kicsit. Ezt a fajta ziláltságot és zaklatottságot kell éreznünk minden olvasás után, meg kell remegnünk, ha csak nyelvünk hegyével érintjük is a géniuszok alkotásait. Vannak keserű és savanykás gyümölcsök is, ám ezek ugyanúgy borzongatnak, mint az édesek: ne higgyünk hát a puhaságnak és ne higgyünk az érdességnek sem. Ha a lelkünket megragadó olvasmány belőlünk kinőtt fa, akkor a szüret nélkül, önerejéből lepotyogó termés önfeledt fogyasztása maga az irodalom? Ilyen egyszerű és ennyire fennkölt lenne a születés? Vegyünk csak kezünkbe egy kocsonyás, remegő gyümölcsöt. Nem csúszik-e ki belőle, mielőtt a szánkhoz érintenénk? ...”

(Részlet egy elképzelt német romantikus költő leveléből)

                           

* * *

Egy rozoga, düledező épületbe próbálok bemászni évek óta. Gyűjtöm a lelkierőt. Zsugorodom. Fejet hajtsak egy töpörödött nyílás, egy dohszagot árasztó lyuk előtt? Ilyen fiatalon? Ennyi energiával a tagjaimban? Biztosíthatom önöket, hogy az ajtón való bejutás sem kevésbé megalázó. Ugyanannyi görnyedtséget és fesztelenséget igényel. Maga a ház is, innét, az utca vége felől – nézzék csak meg! – egy hajlott hátú anyókára emlékeztet. Az oldalára felfuttatott bozót alatt bizonyára szemérmesen takargatott bőrcafatok vannak. Ha akarom, bordának nézem a kiálló tégladarabkákat, s az eldobált bútorokat élettelen, összezsugorodott belsőrészeknek. Büszke lehetek a fantáziámra! S most, a sokadik próbálkozás után, még a nyomai sincsenek meg bennem az undornak és a kétségbeesésnek. Vén lak, ó, házak háza! Hallgassalak tisztelettudóan, vagy kiröhögjelek, mint a gyerekek az igazán tehetetlen öregeket? Legkönnyebb a ház körüli törmelékeket összeszedni. Mondjuk, térden állva. Úgy hatásosabb. Önök talán elhiszik, hogy ezt a széklábat bentről hoztam? Miért ne!? Ki járt ott közülünk? Ki látta ezt a széket egészben? Elképzelni is szörnyű. Szorongató érzés. Mint egy gyomor belsejében, emésztetlenül.

* * *

Nyilvánvaló, hogy ha egy palack tetejét lecsavarjuk, a szellem ki fog jönni belőle. Fölénk vagy körénk tekeredik majd, esetleg belénk bújik. Egyik sem kevésbé veszélyes. Gondoljuk csak el, hogy egy vers szelleme, mondjuk a „Nincsen apám, se anyám”, belénk költözik. Vagy egyszer csak az Igor ének párás levegőjét kezdjük érezni magunk körül, s hajnalonként Jaroszlavna sírását halljuk, félálomban, Putyivolból. Lidérces dolgok ezek! Kerüljük hát Maldoror énekeinek gyilkos gőzeit, s kerüljük az Ezeregyéjszakát is! De ha mégis bátrak vagyunk, mint a mesebeli Dzsánsáh királyfi, s nemcsak a készséges mamelukokra bízzuk magunkat, nézzünk meg minden szigetet és nézzünk be minden zugba! S ne csodálkozzunk, ha utunkba költők akadnak, kiknek nyelvük nem hasonlít majd semmilyen emberi nyelvre, hanem olyan lesz, mint a madárfütty, s ne lepődjünk meg akkor sem, ha egy különös ember, akit írónak mondanak, hirtelen jobbra, majd balra fordul, középen kettéhasad, egyik fele elindul jobbra, a másik meg balra, s végül mindkét fele ránk támad, hogy fölfaljon és magába nyeljen.

* * *

Igazi közhely már, hogy az író egy követ. Kérdéseinkkel küldözzük őt az épp ügyeletes prófétához, s ő – megrakodva üzenetekkel – egy-egy kis időre visszajön. Természetesen csupa életbevágó kérdést teszünk föl neki, melyekre ő – hiszen bizonyára magától Illéstől vagy Elizeustól jön – mindenképpen tudja a választ. Persze, hiszékeny olvasó, ha tudni akarod, felgyógyulsz-e betegségedből, ne higgy Hazáelnek, a követednek sosem! Megtörténhet, hogy miután megígéri a gyógyulásodat, megfojt mondjuk egy vizes lepedővel, s holnaptól ő lesz helyetted Szíria királya. Mert az írók kíméletlenek. Hogy tudnak kéjelegni egy-egy olvasó meggyilkolásán! Hogy tudják szívni a véredet! De te, olvasó, csak tűrj et destinatus obdura!

* * *

Bátyám, kerge lapp legény,

énekmondó, én szegény,

eladott egy vén költőnek,

s jaj, örökre itt vagyok,

Väjnämöinen hálójában,

versbe mártva, lecsorgatva!