A szenvelgés féregjárata

„Midőn a jelenlét napja felé szárnyal, Ikarusz nyomai szólongatják.”

(Jaques Derrida)

Egy zöld tavacska körül lépkedek, az igazat megvallva alig figyelek rá, épp csak hogy észreveszem a halak izgő-mozgó árnyait a vízfenéken. Előttem egy jobb élet víziója, mögöttem tisztázatlan szerepű évek sora, szóval: klasszikus konfiguráció. Tele vannak valamiféle fekete lyukakkal: kellemetlen emlékű helyszínekkel, mára teljesen használhatatlan pózokkal. A tisztázatlan évek átlátszó emlékek tömkelegében lebegek. Emlékszem egy reggelre, épp mentem az utcán és a villamoszörej, az autózaj és a járókelők zsibongása közepette rányílt a szemem a női arányok különös összhangjára. Teljesen felhőtlen égbolt él az emlékezetemben, annak ellenére, hogy a lány, vagyis hát az arányok különös összhangja, egy idő után, mely azóta eltelt és az eseményeket deformált perspektívájával eltorzította, kitartóan állítja, hogy aznap igenis esett. Jómagam persze biztos vagyok benne, hogy az ég derült volt, áttetsző, mint a kristály, felhőnek nyoma se. Igen, kék, kék, mint a romantikus költők verseiben, a nyakamat tenném rá. A levegőből a legkifinomultabb illatok áradtak felém, melyek különféle exhalátumokkal keveredtek. A buszmegállóban állt, s azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a megbeszélt baráti találkozóról késni fogok, végül aztán el se mentem, mert még aznap sikerült megismerkednünk, egy szakállas trükköt dobtam be: rögtön, mikor észrevettem, hogy rá akar gyújtani és gyufát keresgél, előkaptam mindenre elszánt öngyújtómat; illedelmesen elmosolyodott, néhány év múlva persze ezt is elfelejtette, állításomat pedig azzal cáfolta, hogy ő akkor még nem is dohányzott, sőt, még egy történetet is kanyarított hozzá, mely az ő verzióját volt hivatott igazolni találkozásunkkal kapcsolatban, ami úgy, ahogy van, nem más, mint szemfényvesztés és égbekiáltó hazugság, s mintha ez még nem is lenne elég, azzal jött, hogy én tettem e káros szenvedély rabjává. Sajnos, a tények engem igazolnak: abban az időben ugyanis nem dohányoztam, és az öngyújtót csak a hasonló alkalmak kedvéért tartottam magamnál. Az ő változata az időjáráson állt vagy bukott, míg azt állította, hogy esett, én épp az ellenkezőjét hangoztattam, egyetlen támpontja az eső volt, a friss, kiadós és heves eső, ahogy a maga ellenállhatatlan beszédmodorában mondta. Állítólag ebben az esőben találkoztunk, gálánsán fölajánlottam az esernyőmet és nedves ruhában meghívtam egy kávéra. Csakhogy akkor, és ezt hangsúlyozom, akkor hétágra sütött a nap, hát mi az ördögnek lett volna nálam esernyő, jól emlékszem bársonyos bőrére és szabályos fogsorára. Meghívtam kávéra, de mivel kávéjuk nem volt, hát söröztünk, még most is látom magam előtt, hogy mosolygott, amikor csak úgy szórni kezdtem az elkötelezetlen bókokat, még ha később azt is állította, hogy épp azért figyelt föl rám, mert nem hízelegtem neki, meg hogy szerinte olyan romantikus volt a tekintetem. Ennek persze egy csöpp valóságalapja sincs, el tudnak engem képzelni romantikus ábrázattal? Sörözés közben megbeszéltük a másnapi randit. Másnap moziba mentünk, a Vadság a szívbenre, a film után szeretkeztünk először, nálunk, otthon, emlékszem, kék függönyeim vannak, a kontraszt köztük és a lány teste közt fölizgatott, szép, arányos teste volt, rugalmas és egyszersmind alázatos. Ennek ellenére szexuális közeledésünk időpontját későbbre tette, akkorra amikor már jobban elmélyült a viszonyunk. Egyetlen dologban azonban csodálatos módon közös nevezőre jutottunk: ez a dolog az ő klasszikus szépségének a ténye volt, homloka lágy ívű, tekintete érzékeny, dudorodó mellei nem feszítették gusztustalanul a blúzt, illedelmesen megbújtak a textil redőzete és a levegő mögött, pucéran még szebbek voltak, libabőrösek és minden egyes orgazmus után összeráncolódott a bőre. Finom intelligenciája nem engedte, hogy szeretkezés után azonnal fölöltözzön, gyakran fölkelt az ágyból és meztelenül, esztétikus látványt nyújtva járt-kelt a szobában. Dísz akart lenni, sajnos, mélyen érző és intelligens ékesség. Kapcsolatunk első hónapjaiban puszta esztétikai objektumként kezeltem, gyakran felejtettem a szememet szabályos és pontos, esztétikai törvényszerűségeknek engedelmeskedő járásán. Egyéves ismeretség után összeházasodtunk.

Még egy másik nap is az eszembe jut: este volt, a munkám fölött ültem, valahogy nem jött össze semmi, künn meleg volt és sötétség, a lámpám világított, ablakom tárva, beröpült rajta egy rovar, a fény felé iramodott, és amikor elérte, megdöglött, letámadtam a tollam tetejével, akkor vettem észre egy nőstényszúnyogot, mely a hátán fekve rángatta a szívószálát, hat hajszálvékony lába a levegőben kalimpált, és én váratlanul úgy éreztem, hogy az a nőstényszúnyog én vagyok. Pontosan tudtam, mit érez, tudtam, hogy csak a fényt érzékeli, hogy micsoda óriási fénynyalábokban árad összetett szemébe, tudtam, hogy nem érzékeli a színeket, hogy csak szíve óriási ösztönző erejét érzi és szédülést, hogy parányi agya maximális teljesítményre kapcsol, hogy életben tartsa ezt a létformát, melyből az öntudat folyamatában csak töredék marad, keringő fellegek. Még sokkal azután, hogy nem élte át élete legdrasztikusabb élményét, himbálta a szájszervét és a tagjait és én az ő agyával éreztem a halált, elképzelhető, hogy működésbe lendült néhány agysejtem, valamiféle reszentimentum, az élet atavizmusa, mely azokból az időkből való, mikor nagyjából egyforma alakúak voltunk, és ez elég is volt ahhoz, hogy az a pár sejt utasítsa a tudatomat, hogy az adott élményt az önazonosság-tudat kialakítására képes alany nézőpontjából értékeljem, s így bonyolult szerkezetű agyam megélhette a rovar halálélményét, melyet megfelelően nem adhatott a tudtára, legalábbis úgy vélem. Ekkor lépett a szobába, átkulcsolta a vállam és kért, hogy menjek aludni, erre lehúztam a bugyiját, felhajtottam a hálóingét és figyeltem a szívverését, esze járásának tükröződését a szemében, többszörös orgazmusra vágytam, amilyet a nők élnek meg, már nem emlékszem, összejött-e, ilyesmire azért emlékeznem illene, ugyebár. Abbéli igyekezetemet, hogy valami olyasmit éljek át, amit a jazz fejez ki, valami eszméletlen nagy, váratlan és spontán élvezetet, nem koronázta siker. Ezután a lelki baki után azt mondta, hogy egy pillanatra úgy érezte, mintha ő lett volna én. Én persze nem éreztem magam jogosultnak, hogy ugyanezt mondjam neki. Valamit éreztem, nem tagadom, de ez még mindig nem volt egyéb, mint testem pillantása porhüvelyére, a következetes megtestesülésnek mint ahogy azt az ezoterikusok előírják, nyoma sem volt. ítélőképességem sértetlen maradt. Működött és értékelt. Ráadásul, ha jól emlékszem, néhány könyvelési művelet is átfutott az agyamon, azt hiszem az értékcsökkentési leirat átvezetése a javítást végző számlájára, kiegészítésül az ingatlanbefektetési vagyonalaphoz, egészen pontosan az, hogy miként állapítja meg a törvényhozás a köteles ügyfél számára az adóleírást az állami költségvetésből. Egyik helyről a másikra csoportosítani a számlákat... Alattam feküdt a zegzugos test, a test, melynek értelme egy percre az én testembe szállt át, a test, melynek pupillái gyors egymásutánban tágultak ki és húzódtak össze. Aztán azt mondta, annak ellenére, hogy egy pillanatra úgy éreztem, hogy én vagyok te, és lehet, hogy épp pont ezért egyúttal úgy is tűnt, mintha mikroszkóp alatt lennék, vagy mint a béka a biológiaórán. Fürkésző tekinteted tényleg zavarba hozott. Erre fölálltam, föltettem David Sylvian nagylemezét, az Gone To Earth címűt, és melléfeküdtem a földre, hallgattam könnyű lélegzését, mint a legkitűnőbb ambiens zenét, és igyekeztem teljesen elengedni magamat. A fejemben persze tovább cikáztak a könyvelési műveletek.

Egy másik napra is emlékszem, körülbelül száznegyvenöt centi magas voltam, egy fa tetején ültem, mely tulajdonképpen kerítés volt, olyasmi, mint Nabokov Lolitájában, ahová kiültek a lányok; mely elválasztotta a kerteket az erdőtől; himbáltam a lábam; a környéken jártak a barátaim, s mert hívtak, velük mentem a strandra. A strand zsúfolásig volt emberrel, a víz spriccelt, a medencék peremén a legcsinosabb nők napfürdőztek, a mellükön és a karjaikon fénylő krémbevonat, a sötét szemüvegekben tükröződött a vízfelszín, körülöttük idősebb fiúk sündörögtek, bele-belelökték őket a vízbe, jaj de irigy szemekkel lestük!, később meguntuk és játszani kezdtünk. Ma már csupán a kristályos víz fátylába takartan tűnnek elém az arcok, a vízébe, melyet mindenfelé szertefröcsköltek, és ez a fröcskölődés bizonyára csak akkor ért véget, amikor beesteledett. Este azután rosszullét jött rám, forgott velem a világ, minden összemosódott: gyerekek ujjongása, valami krimi, a vécékagyló porcelánjából sárga anyag bugyogott a napvilágra a lehető legmélyebbről.

Egy másik napon a strandra mentem a gyerekekkel, a fürdő már messziről zsongott-zsibongott (mint azelőtt), éreztem, hogy hatalmasodik el a gyerekeken az idegesség, ugrándoztak, egyikük, már nem tudom, ki, még úszni is elkezdett, arcomon túlságosan hülye mosoly ragyogott. A gyerekek, mihelyt letelepedtünk a szomszédasszony mellett, aki szintúgy a gyerekeivel volt, zuhanyozni szaladtak és miután magukra vették úszógumijaikat és egyéb gumialkalmatosságaikat, belevetették magukat a vízbe, mint a fókák az északi sarkkörön túl. A szomszédasszony napozott, a barátnője kóláját iszogatta és nem kötelező érvényű megállapításokat fűzött a mai fiatalság viselkedéséhez, főleg a gyengébb neméhez, mely úgyszólván alig-alig látható másodlagos nemi jellegét ilyen bőséges ruházat alatt rejtegeti. Az igazat megvallva féltem, nehogy előugorjanak a mellei, amikor nagyobb lélegzetet vett, és kikandikáljanak a melltartó alól; ebben a pillanatban ezt maga is észrevette, megtorpant és témát váltott. Meghívott egy italra, amíg, úgyszólván, ki nem tombolják magukat a gyerekek, poharazás közben mindenféle kétértelműségeket és célzásokat engedett meg magának teljesen önkéntes alapon. Majd valahogy a vetkőzőkabinba csábított, és miután maga mögött gondosan bezárta az ajtót, már tudtam, hányadán állunk, eléggé érzéketlenül megmarkolászta a tojásaimat, és rúzsos ajkai közül kiszökött egy félreérthetetlen „akarod?”. Nem válaszoltam szavakkal, de egy másik érzékszervem megsúgta neki a választ, lehúztam a bugyiját, nyilvánvaló volt, hogy hátulról szereti inkább. Az egyház egyértelmű ellenvéleményét semmibe véve ráálltam, sőt, még blaszfémikusan mindezt el is mondtam, elnevette magát. Beszélgettem Szent Tamás nézeteiről ezzel a közösüléstípussal kapcsolatban, fölsóhajtott vagy nevetett, nem tudni. Úgy tűnik, egy mosolygós sóhaj lehetett, mint mikor szalonnametéléskor az ujjába vág az ember, miközben a tévére pislog és valami olyat néz, ami földobja, mondjuk a belföldi híreket. Amikor visszatértünk a pokrócokhoz, a szomszédasszony gyerekei verekedtek, határozottan szétválasztotta őket és mindkettőt fölpofozta. Egyik gyerekem még mindig sírt az idegességtől. A víz habzott és szivárványoson ragyogott gyerekeim zokniján, alaposan megtörölgettem őket. Mire hazaértünk, kész volt a vacsora, a feleségem az íróasztal mögött ült, haja a térdére omlott, megsimogattam, rám mosolygott. Amikor az ágyban feküdtem, lefektette a gyerekeket és pucéran lépett a szobába, esztétikusan, mint mindig, s mindez lényegében intellektuális élményt nyújtott.

Emlékszem arra a napra, mely megítélésem szerint sokat jelentett a kapcsolatunkban, sajnos ezen a ponton sem egyezett a véleményünk: míg ő azt állította, hogy akkor nem jött el a találkára, merthogy lekéste a buszt, addig én kulcsszerepet tulajdonítottam ennek a találkozásunknak. Többször is az eszembe jutott, nem más nőt vettem-e feleségül, vagy ne adj' isten egy ikerpárt, mely igen csúfos játékot űz velem, néhányszor meg is említettem ezt neki, amikor megfeszítette a húrt. Azon a napon határoztam el ugyanis, hogy megkérem a kezét: egyetlen gesztusa alapján, mely elbűvölt. Bort töltött a poharamba és én figyelve csodálatos ívű könyökét úgy döntöttem, hogy ezt a mozdulatot többször is látni akarom. Még emlékszem a mosolyára, még ha állítása szerint ott sem volt.

Egyszer elment a háztól a gyerekekkel és azt mondta, hogy látni se akar, hogy velem nem lehet kibírni, hogy mindig az enyém kell hogy legyen az utolsó szó. így ücsörögtem otthon és egy elbeszélést írtam a második világháborúról, a munka nem ment, hát úgy döntöttem, hogy utánamegyek, elnézést kérek és hazahívom. Útközben a gyümölcsöktől zsúfolt fákat figyeltem, még ma is látom, és éppoly érzékletesen, mindenfajta becsületes ügyeskedés látószöge nélkül. Amikor kiszálltam a téren, már sötét volt, a sarkon utcalámpa, alatta terpeszkedő fölirat: „Vendéglő”, beléptem, teát rendeltem. A kocsmában férfiak ültek és kiabáltak, gyorsan fölhörpintettem a teát és az elnéptelenedett utcákon a lakás felé vettem az irányt, amelybe költözött. A lakás a második emeleten volt egy bérházban, fölmentem a lépcsőn és az ajtó előtt, melyen az anyja neve állt, megálltam és becsöngettem. Ő nyitotta ki, az ajtórésen először csak szép, fekete szemét láttam. Mit akarsz itt, kérdezte. Érted jöttem és a gyerekekért, mondtam. Gyere be, szólt. Bementem az agancsokkal teli lakásba. Tudod jól, hogy már nincs mit mondanunk egymásnak, mondta. Bocs, de én látom így, mondtam. Ez engem természetesen nem izgat, szólt. Akkor visszajössz, szóltam. Jó, de csak holnap, egyezett bele, nálunk alszol, és a szobák irányába bökött, minden az anyjáé volt, aki az ajtó mögött hallgatózott. Ágyba bújtunk, hosszú idő után feküdtem újra mellette és hallgattam könnyű, ambiens lélegzését, egész este nem aludtam, alvó arcát és testét fürkésztem és megpróbáltam valamit érezni, valamit éreztem is, de a jó ég tudja, mi volt az. Reggel, amikor fölébredt, azt mondta, szörnyű egy alak vagyok, aztán átvágtunk az erdőn. Egy fánál megállt és mesélt valamit a múltjából, nem nagyon figyeltem rá, rám mosolygott és azt mondta, hogy tisztában van vele, hogy mindent, amit mond, nem beszédként fogom fel, hanem egyfajta zenei kísérletként a hallgatásomhoz, igen, tudja és épp ezért meséli, és elkezdte kigombolni az ingét.

Egy nap elgázolta a villamos, amikor átment az úton a bevásárlószatyraival, bizonyára arra gondolt, hogy még tejet kell vennie. Az igazat megvallva letaglózott a dolog, nem is a halál ténye, hanem hogy ez az egész megszégyenítette, megalázta és kedvezőtlen fényben tüntette fel őt, nem abban a szépséges teljességben, mely élete során kísérte, és íme, most ama jelzőtlen művész áldozata lett, a véletlené. Amikor láttam a rendőrségi fölvételeket, ésszerűen voltak elrendezve a feleségem aktáján, a Hearts filthy lessonsra gondoltam, a próféta szavaira. Valóban nem ezt érdemelte. Azóta nem tudtam aludni, éjjel-nappal metafizikai kérdések gyötörtek, bár gondolataim puszta szósorok voltak, szavak, szavak. Úgy néztem ki, mint egy E. A. Poe-elbeszélés romantikus hőse, nem volt elég erőm a munkához. Csak a gyerekeimet kísértem iskolába és haza, azóta is ezt teszem.

Ma, amikor a zöld tavacska partján lépdelek, vagyis jobban mondva ez egy víztározó vagy mi, azt mondja, na látod, megint hazugságon kaptalak, te visszaeső romantikus, hogy gázolhatott el a villamos, ha egyszer itt vagyok veled és beszélgetünk? Te ehhez nem értesz, mondom, finom stílusban lehunyja a szemét, intelligensen hátravet a feje búbjára egy homlokára lógó csintalan tincset, ez a mozdulata akár egy proskripció mementója is lehetne, hogyha nem lenne másképp, lehetséges, hogy teljesen melléfogtam, még ha minden arra vall is, hogy igazam van. Újra átcikáznak az agyamon a könyvelési műveletek, úgy sejtem, hogy a szociális biztosítás alapítványával kapcsolatos ügyvitel. Újra kigombolja a blúzát, és mint mindig, sokkolni akar melle fehérségével. Már hallom is, miként terjed az épp induló villamos zaja önök felé a távolból. A tavacska, vagyis a tározó fenekén halak árnyai csillognak, vagy a víztükrön úszkáló levelek árnyékai csupán?