Szimulációs kísérlet

Használati utasítás: Olyan egyszerű ez! Valószínű, hogy az egyik válasz mindig helyes.

A (META)TEXTUS MŰFAJI MEGHATÁROZÁSA

a. Elbeszélés. Azt, hogy a Szimulációs kísérlet című szöveg esetében elbeszéléssel van dolgunk, legfőképp a extratextualitás ténye támasztja alá. Ez a (látszólagos) paradoxon azt bizonyítja, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni a témával (a szöveg műfaji hovatartozásának meghatározásával) és ugyanakkor kizárni az összes nem-szöveges körülményt, illetve nemkívánatos, fölösleges összefüggést (szerző, olvasó, irodalmi légkör...). Másrészt viszont, e paradoxon nélkül a szóban forgó szöveg elveszítené multikommunikatív jellegének egyik (nincs kizárva, hogy meghatározó) dimenzióját. Most arra a tényre utalunk, hogy a Szimulációs kísérlet megírását a Poviedka '96 (Elbeszélés '96 – a ford. megj.) nevezetű irodalmi pályázatban való részvétel szándéka előzte meg, amely terv – a pályázat feltételeinek figyelembevételével – pontosan meg is valósult. így aztán valóban fölösleges akár csak lamentálni is arról, hogy az inkriminált szöveg elbeszélés-e.

b. Az elbeszélés interpretációja. Azt a döntést, amely szerint a Szimulációs kísérlet interpretációnak (metaszövegnek) minősíthető, sokoldalú (pontosabban kétoldalú: tartalom, forma) mélyanalízis előzte meg. Fölösleges lenne itt a műértő nyilvánosság széles rétegei számára idézni az ismert sláger refrénjét arról, hogy mi derült ki az analízis folytán, s ugyancsak fölösleges lenne (akár még nagyobb terjedelemben is) kifejteni azt a megjegyzésünket, hogy a továbbiakban a textus fogalmat ott is használni fogjuk, ahol, meglehet, metatextussal lesz dolgunk (tesszük ezt az érthetőség megkönnyítésének érdekében). Ami azonban e helyütt nyugtalanítóan hat ránk, az az irodalomtörténetből jól ismert azon elbeszélések (textusok) kérdése, amelyek olyan benyomást kívánnak kelteni, mintha interpretációk (metatextusok), kvízek, elemzések, reklámszövegek stb. volnának. Mi azonban tudatában vagyunk, hogy az ilyen elméleti okoskodások csak zavart keltenek és kétségbe vonják a Szimulációs kísérlet általunk történő besorolását. Ha viszont annak a meggyőződésnek adunk hangot, amely szerint minden olvasott textus már eleve a textus interpretációja, akkor a témánkat érintő további vita irreleváns. Az irodalomelméleti spekulációk berkeitől csak egy ugrásnyira vannak az irodalomtudomány territóriumai. Mivelhogy nem szeretnénk az olvasót fárasztani (valljuk be, számunkra ez nem érdektelen), nem fogjuk tovább részletezni a textus nemlétével kapcsolatos (hipo)tézist. Ennek ellenére felvázoljuk a textus önállóságának, illetve ontológiájának problémakörét. Ha minden olvasott textus metatextus (magán viseli az olvasó „tapasztalatának” és más textusokhoz fűződő kapcsolatának bélyegét...) maga a textus (önmagáért való textus) (olvasó nélküli textus, olvasation textus) textus (elbeszélés) lehetne s nem pusztán egy interpretáció (metatextus). Szántszándékkal mondjuk azt, hogy „lehetne”, mivel (újból) fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon az a textus, amelynek nincs olvasója (tanúja), aki megerősítené létezését, létezik-e egyáltalán...

c. Kvíz. Iroda(lom)tudósok egyik csoportjának (az adott elnevezés összhangban áll az ir. tud. csoport elnevezésével) állítása szerint a vizsgált szöveg legpontosabb klasszifikálója a kvíz. Vesszük a bátorságot s mi is ezt a nézetet támogatjuk, egy pillanatra sem feledkezve meg arról a tényről, hogy a Szimulációs kísérlet egy játékos szöveg, szöveg-játék, mi több: kvíz. Az olvasónak (a válaszolónak) így lehetősége nyílik választani a felkínált lehetőségekből, s ahol csak tőle függ, megfontolni a választ, ill. az értelmezést, hogy „ebben” a textusban „melyik" textust fogadja majd el. Igaz, hogy helyzetét (a klasszikus kvízzel ellentétben) az is jelentős mértékben súlyosbítja, hogy nem csak egy helyes (?) válasz jöhet szóba, hanem kettő vagy akár mind a három is elfogadható lehet (lásd a használati utasítást). Ugyanakkor azonban az is lehetséges, hogy egyik válasz sem helyes. A választásnak ez a lehet(etlen)/(ő)sége a Szimulációs kísérlet textusának komponenseivel teljes összhangban megy végbe, s úgy véljük, éppen a játék (misztifikáció, szöveg-szimuláció) motívumát hivatott demonstrálni.

WHO IS WHO avagy KICSODA TEXTUSUNK TITOKZATOS FŐHŐSE – G. M. ÚR

a. Gardeman. A Szlovák nyelv szótára szerint a „garde” szó kétféleképpen értelmezhető: 1. figyelmeztetés sakkjátéknál, amikor a királynő veszélyben van; 2. gardedám, leányra vagy fiatalokra felügyelő (sic! – a szerz. megj.) személy (főleg ha azok szórakoznak). A mi esetünkben az adott szó második értelmezése a fontosabb, mely itt a „man” szóval (a „dáma” behelyettesítése, mivel az a bizonyos G. M. úr, tehát hím nemű személy) képez összetételt, mely összetett szó két tagjának kezdőbetűi a G. M. iniciálét alkotják. Tényleg, G. M. úrnak mi más feladata lehetne, ha nem az, hogy felügyeljen a Lányra, kísérje a textusban s megoltalmazza őt a cselszövések elől... A gardemannak, vagyis G. M. úrnak, avagy a textus központi hősének szerepét tágabb értelemben is felfoghatjuk: mint egy olyan valakit, aki az olvasót kíséri s vigyáz rá, nehogy többet fedjen fel a megengedettnél.

b. George Marié. (A mi társadalmi-kulturális közegünkben még mindig „elfeledett” „elcsépeletlen” név; a WHO IS WHO c. kiadvány szerint (N.Y. 1969) „Timothy Leary egyik legjelentősebb munkatársa az LSD-vel kapcsolatos kutatásoknál, a hippinemzedék központi személyisége és művész-guruja...”, mi pedig hozzátesszük: a „Tripoem” című felejthetetlen s legendás költemény alkotója.) Arra, hogy a G. M. monogram mögött éppen George Marie bújik meg ( a Lány jelenléte mellett – lásd a harmadik fejezetet) elsősorban a „titokzatos szöveg" motívuma utal. G. M. úr a Szimulációs kísérlet több pontján olyan furcsa látomások szemtanúja – melyek jellege a „trip”-nek nevezett állapotra utal (amely hallucinogén anyagok fogyasztása után áll be), amiről a szövegben konkrétan is említés történik –, amelyek ismétlődésük és leleplezhetetlenségük miatt hősünket a kétségbeesésbe taszítják: „Recehártyáján újra megjelent a titokzatos szöveg. A betűk, mert G. M. úr csak betűket volt képes felfogni és megfejteni, regisztrálásukat követően más betűkké változtak, elmozdultak, hullámoztak, elcsavarodtak, színt változtattak. G. M. úr kétségbeesetten igyekezett olvasni, de mint mindig, igyekezete most is kudarcra volt ítélve: nem csak hogy képtelen volt az összefüggő szöveg, mondat legalább egy darabkáját (meg)látni, de még egyetlen szót sem... Csupán önmagukban (önmagukért) értéktelen szavakat, jeleket volt képes elolvasni...”; „S G. M. úr lehunyta a szemét. Koncentrált, de mindhiába. Nem tudta elolvasni ezt az üzenetet, a betűk szédületes sebességgel változtak, mindenhonnan süvítettek, mint az aszteroidok az űrben, szétrobbantak, villogtak.”; „...lassan-lassan kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy sosem sikerül megtudnia, milyen nyelven íródott az a titokzatos szöveg. Legjobban talán annak a lehetősége izgatta, hogy olyan, számára ismeretlen nyelvvel van dolga, amelyet nem bír s mégis (képességeit meghaladva) ő az alkotója (?), tekintet nélkül arra, hogy a szöveget ismeri-e vagy sem. Képtelen volt azonban arra, hogy teljes egészében (szóba jöhetett ez egyáltalán?) fogadja be, csupán foszlányok, cafatok, próza(vers)darabok jutottak neki osztályrészül. Azok azonban használhatatlanok voltak.” Az elhangzott néhány idézet a „titokzatos szöveg” motívumának – amely a Szimulációs kísérlet vizsgálatánál elengedhetetlen – fontosságát volt hivatott alátámasztani. Ugyanakkor G. M. úr és az olvasó közötti párhuzam lehetősége sem érdektelen. Az olvasó ugyanis okvetlenül úgy kell hogy észlelje a (látszólag teljes, befejezett) textust, mint egy egyedülálló jelet más textusok kontextusában, más „jelekhez" fűződő kapcsolatában...

c. Gustav Meyrink. G. M. úrnak az ismert (századeleji) német íróval, Gustav Meyrinkkel való azonosításakor szükséges, hogy rámutassunk az ún. „korai poénre”, amely a Szimulációs kísérletben a Lány hátára letörölhetetlen festékkel íródott szó (szavak) megfejtése. A „STAV-MEY” kifejezésről van szó, amellyel majd behatóbban (más összefüggésekkel kapcsolatos összefüggésekben is) foglalkozunk a későbbiekben, és amelyik, ha feltételezzük, hogy a GU-STAV MEY-RINK szavak része, megerősíti G. M. úr azonosságát Gustav Meyrinkkel. A felirat egy mára már jószerivel elfeledett eset, az ún. „Eltemetett elbeszélés” körüli botrány része, amellyel majd behatóbban (más összefüggésekkel kapcsolatos összefüggésekben is) foglalkozunk a későbbiekben, és amely az „Eltemetett elbeszélés” írója által íratott a lány (nő) hátára, és a szerzőség beismerése a bűnügyi-irodalmi talány megfejtése lett volna. Ebben a pillanatban maga a textus – gondolunk itt a mi textusunkra – egy kissé bonyolultabbá válik, és az olvasó az egyes motívumok és összefüggések megfejtése közben – amelyek nemcsak hogy elkerülik a figyelmét, de részben ráadásul még be sem voltak mutatva – nehézségekkel néz szembe. Szíves elnézésüket kérjük az adott helyzet miatt, a felelőség a Szimulációs kísérlet című vizsgált szöveg rendkívüli multiszintűségét terheli, ami a legnagyobb összhangban van Gustav Meyrink, hírhedt spiritiszta, okkultista, kísérletező és misztifikátor személyével, ami, végül is, az ún. elbeszélői válság jeleként is felfogható. Fogjuk rövidre a szót: Ha a Lány, mint G. M. úr élettársa, a Gustav Meyrink aláírás hordozója, amelyet egy nyári reggelen egy futó közösülést követően G. M. úr írt a hátára, lehetetlen, hogy G. M. úr nem Gustav Meyrink, amit több más összefüggés is megerősít, amelyekkel majd behatóbban (más összefüggésekkel kapcsolatos összefüggésekben is) foglalkozunk a későbbiekben.

WHO IS WHO avagy KICSODA A LÁNY

a. Lány – személynév. Ha azon töprengünk, miért kezdődik a szövegben levő Lány lexéma (lássuk el dolgozatunkat a szakértelem fémjelzésével) nagy betűvel, be kell hogy valljuk, a kérdésre feltehetően csak a szerző illetékes választ adni. A „szerző” viszont egy eléggé tág és relatív fogalom (kategória). Ezért aztán kénytelenek vagyunk értelmezni a szöveg kínálta talányok sokaságából ezt a következőt is. Valószínűleg a legegyszerűbb (általában a legegyszerűbb rejtekhelyek a legnehezebben fellelhetők) magyarázat az lesz, amely szerint a Lány substantivum proprium (hűha), tehát személynév. Meglehet, első látásra (hallásra) az ilyen név szokatlan, kénytelenek vagyunk megvallani, hogy manapság, amikor a gyerekeket gépkocsikról, filmcsillagokról vagy csokoládékról nevezik el, nem annyira rendhagyó ez az eset. Ráadásul, ha jobban belemélyedünk memóriánkba (komputerünk memóriájába), érdekes információra bukkanunk. Egy bizonyos lánynak Lány volt a neve (a „Girl” ragadványnévről volt szó – a valódi, eredeti név nem maradt fenn): a számunkra már jól ismert happening-művész, George Marie partnere, szeretője, művészi pályatársa, a Lány. Ez a tény ugyanakkor azt a (hipo)tézist támasztja alá, amely szerint G. M. úr azonos George Marieval.

b. Lány – Szimbólum. A föltételezés lényege, hogy a Lány valami magán kívül eső instanciát képvisel, egy absztrakt érték jelképe: Szépség, Szerelem, Termékenység (szaporodás... a textusoké), hogy ez a Lány nem konkrét, nem egy (épp ellenkezőleg: nem-egy), hanem Lány mint szimbólum, Lány-elv. Ezt az alábbi (ma már majdhogynem legendássá vált) kijelentés is megerősíti: „A Lány a Lány Lány” – amely egy nyári reggelen, egy futó közösülést követően hangzott el. Ha a fenti kijelentést vizsgálatnak kívánjuk alávetni, először kétségtelenül ráébredünk arra, hogy egy olyan, már tényleg legendássá vált kijelentés parafrázisával állunk szemben, amely a mi kontextusunkban vagy textusunkban új (vagy esetleg régi) konotációs értelmeket nyer. A Lány kifejezés végtelen megsokszorozódása mintha okok és okozatok láncolata lenne, az idő (a hangzók) csendes múlása, az élet (textus) folyama, a befejezetlenség szimbóluma, a befejezés lehetetlenségéé, a végtelenség – a nemzés diktátuma.

c. Lány – a szerző (?) rosszmájúsága. Nem vagyunk azon a véleményen, hogy a „Lány” szóalak túlzott hangsúlyozása egyáltalán szükséges, főleg ha tudatosítjuk, milyen szöveggel van dolgunk. A játszmák (és játékok), rosszmájúságok, kelepcék és süllyesztők útvesztőjében merészség volna azt állítani, hogy a nagy „L” kezdőbetű a textus kódjának egyik kulcsa. Nézetünk szerint csupán interpretációs szétszóródás előidézéséről, a vizsgált motívum (s az egész textus) többértelművé tételéről van itt szó. Pontosan ez a Lány szövegbeli küldetése – felkínálni a bizonytalanságot, a választás és gondolkodás lehetőségét. Ugyanennél oknál fogva mi is felkínáljuk – ezt – az interpretációt, amivel egyidejűleg elfogadjuk a játszmát, amelynek szabályai, enyhén szólva, visszafordíthatatlanul kiforgathatok.

FOLYTATÁSOS ELBESZÉLÉS avagy AZ ELTEMETETT ELBESZÉLÉS

a. A Szimulációs kísérletben az „Eltemetett elbeszélés” motívumának megkülönböztetett figyelem szenteltetik/Nincs ebben azonban semmi különös, mivel, feltehetően, az egész textus legnagyobb horderejű motívumáról van szó. Az „Eltemetett elbeszélés" a szöveg főhősének, G. M. úr érdeklődésének középpontjában áll. G. M. úr ugyanis élete nagy részét az elbeszélés vizsgálatának szentelte és arra vállalkozott, hogy kutatásainak eredményeiről tanulmányt írjon. Egy nyári reggelen, egy futó közösülést követően az alábbi szakmai véleményének adott hangot: „Olyan szöveg lesz, amely majd örökre bevési magát az egész világ olvasóinak szívébe. (...) Nem lesz az egy rideg tudományos dolgozat, épp ellenkezőleg: a rideg téziseket, antitéziseket és szintéziseket megkísérlem érdekfeszítő, könnyed, már-már közérthető alakba transzformálni.” Számunkra nem is az az érdekes, milyen mértékben járt G. M. úr sikerrel (mivel a szöveg erről disztingváltan hallgat, még akkor is, ha biztosra vehető, hogy látens válaszokat tartalmaz erre a kérdésre), hanem az, milyen kapcsolat áll fenn ezen felfedezése és G. M. úr önazonossága között. Az „Eltemetett elbeszélés”-sel kapcsolatos botránnyal, amely a századfordulón tört ki Prágában (szükséges, hogy felhívjuk a figyelmet a Hasfelmetsző Jack londoni esetével való feltűnő hasonlóságra; szintén néhány éjszaka meggyilkolt nő, szintén pánik, ismeretlen tettes; különbség csak abban van, hogy amíg Jack the Ripper kimetszette áldozatai „nemi szervének bizonyos részeit” – feltehetőleg a csiklót –, az ismeretlen prágai őrült áldozatai hátára „folytatásos elbeszélést” írt, a testeket így publikációs lehetőségként, azok felfedezőit – a későbbiekben pedig a nyomozókat – olvasókként kezelve) nem sokat foglalkozik a szöveg, ami, tekintettel G. M. úr szándékára, hogy tanulmányt írjon az eset és Gustav Meyrink író között fennálló kapcsolatról, meglepő. S G. M. úr sem szolgál olyan bizonyítékkal, ami a korabeli sajtó, az irodalmi szövegek és az irodalmon túli összefüggések hosszú évekig tartó tanulmányozása során arra a meggyőződésre juttatta, hogy a titokzatos tömeggyilkos nem más, mint Gustav Meyrink. Csak néhány bejegyzést idéz Meyrink naplójából: „...a gyönyörű női test és a kivételes színvonalú irodalmi szöveg összekapcsolása kísérlet arra, hogy közelebb kerüljünk a tükörhöz, betekintsünk mögé s megízleljük a testi és szellemi gyönyör egyidejűségének kéjérzését.”; „Minden szöveg egyszer eltűnik, eltöröltetik, elpusztíttatik, szétesik... Azért szükséges a szöveget a földbe süllyeszteni (de hogyan?!), hogy egyesüljön vele, felbomoljon benne s végül kivirágozzon, mint egy növény, láthatóvá váljon, mint lábnyom a nedves talajon, hogy újra alkossa, s az élet örök folyamából erőt merítve megacélozza magát.” Más helyütt a Simplicissimus c. lapban megjelent „Ó, setét, éji város” című elbeszélésből idéz egy részletet: „Egy nyári reggelen, egy ismeretlen lánnyal való futó közösülést követően rádöbbent, hogy be kell ismernie azokat a szörnyű tetteket. S a lányhoz fordulva ezt suttogta: Én öltem meg őket. Én vagyok Jack the Writer...” Ez az összes bizonyíték, amit G. M. úr Gustav Meyrinkkel szemben felsorakoztat. Hát ez nem valami sok, már csak azért is, mert bizonyosan jóval több a bizonyíték, csak éppen nem kerültek be a tanulmányba. Sejtelmünk sincs, mi okból történt így, tekintettel azonban arra, hogy az ezen indíciókkal való további foglalkozás során lassan, de biztosan elvesztjük türelmünket, megértéssel tekintünk az effajta eljárásokra.

b. A körülmények (pontosabban textusok) bizonyos egybeesése egy valóban botrányos felismerés nyomára vezetett: egyes textusok (két textus?) (hihetetlen) azonosságának leleplezéséhez. Fölöttébb érdekes, hogy az ún. „Eltemetett elbeszélés”, tehát egy (névtelen) tömeggyilkos (író) elbeszélése, amelyből az „Ein Versuch um eine Simulation” címen kívül csupán néhány részlet maradt fenn (ami a Prága város bűnügyi irattáraiban uralkodó rendetlenségnek köszönhető – az üggyel kapcsolatos egyéb iratok is eltűntek, és az elbeszélés eredeti példánya [kézirata] is már régóta használhatatlan és nem létező), amelyeket, s itt érkezünk el fantasztikus leleplezésünkhöz, az általunk vizsgált, Szimulációs kísérlet című szövegben találunk meg. A próza alábbi fragmentumaira (vagy inkább cafataira) gondolunk: „G. M. úr jól tudta, hogy az éjszakának megvan a maga hatalma s hogy az irodalmi vágy fogságában, amely olyan vak, mint a többi vágy, ismeretlen, titokzatos üzenet, isten szava rejtőzik. Nevetett, a szemét dörzsölte, prüszkölt s fejében furcsa történeteket szövögetett.” (9. old./9. test); „Egy nyári reggelen, egy futó közösülést követően futni támadt kedve (...), ő bizony kedveli a saját mozgását, saját futását, a kiruccanást.” (9 old./9 test). Mindent egybevetve, a harmadik fennmaradt részlet áttanulmányozását követően (a negyedik fennmaradt szöveg a szerző nyilatkozatának részét képezi s alább teljes terjedelmében közöljük) – amelyet éppen ezekben a pillanatokban van alkalmuk olvasni – kénytelenek vagyunk bevallani, hogy ez egy rendkívül rafinált textus, tele különböző utalásokkal és tévösvényekkel, amelyeknek az a céljuk, hogy a percipienst összezavarják. Számunkra nem egészen világos, mit is akar ezzel a szerző (a textus) elérni, viszont az ebből a tényállásból levont következtetések már a fennmaradt részleten – amely éppen véget ért – kívül vannak. Akármennyire is hihetetlennek tűnik (figyelembe véve azt a tényt, hogy az „Eltemetett elbeszélés" időközben „eltűnt”), tények sokasága bizonyítja, hogy az általunk vizsgált Szimulációs kísérlet textus azonos azzal az elbeszélésével, amely közel egy évszázada keltett oly nagy feltűnést.

c. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a harmadik értelmezést, a harmadik „választ” vagy az „Eltemetett elbeszéléssel” kapcsolatos észrevételt nem sikerült megőrizni. Ez a kellemetlen helyzet tudtunkon kívül s

hozzájárulásunk nélkül jött létre. Az, hogy az a textus, amelynek ezen a helyen kellett volna állnia, nincs jelen, egyrészt megnehezíti ugyan a szöveg percepcióját, másrészt viszont szabad teret biztosít más, tetszés szerinti magyarázatok számára, hozzájárulva így a szövegbéli összefüggések kitágításához és a szöveg megnyitásához. Annak ellenére, hogy az említett szöveg nincs jelen, elmondhatjuk, hogy távollétében, amely már-már gyanúsan megfogható (ill. olvasható), mégiscsak jelen van, így erősítve meg – ahogy azt már az olvasó is bizonyára észrevette – jelenlétét.

A LÁNY HÁTÁN LEVŐ TITKOS FELIRAT

a. „GU-STAV MEY-RINK. Ha már néhány oldallal ezelőtt jeleztük a korai poént, akkor most sem szabadna figyelmen kívül hagyni ennek az interpretációnak és annak a következményeit, amit G. M. úr említ az „Eltemetett elbeszélés” esetének s annak a kijelentésnek a kapcsán, amely a szöveg részét alkotta: „Aláírásom, amely igazolja az 'Ein Versuch um eine simulation'-ra vonatkozó szerzői jogaimat s egyben leleplezi kilétemet, egy gyönyörű nő hátára lesz ráírva. Ha azonban már jó előre isznak a medve bőrére győzelmük s elfogatásom fölötti örömükben, figyelmeztetnem kell önöket, nem lesz az olyan egyszerű. Az 'autorizált nő' ugyanis nem válik gyilkosság áldozatává, életben marad, s testén nevemmel, mint valami titokzatos stigmával, itt lesz közöttünk.” De elég legyen, ne vágjunk az események elébe, a történet különben is egyre gradálódik. A Szimulációs kísérletben töredékekben említés történik a bűnügyi rendőrség korabeli reakcióiról is, az egymásután beidézett számos prágai nőről, amely módszer azonban eleve kudarcra volt ítélve. Mi azért könnyebb helyzetben vagyunk, számunkra itt van ez a Lány (nő), aki (annak a bizonyos) feliratnak, pontosabban azon felirat töredékének hordozója (amennyiben továbbra is azt állítjuk, hogy G. M. úr azonos Gustav Meyrinkkel, amit néhány oldallal ezelőtt bizonyítottunk be, ott, azon a helyen, ahol erre a helyre utaltunk), nevezetesen a STAVMEY-nek. Több mint valószínű, a GU szótag előzi meg, utána pedig a RINK szótag következik. Ezt az állításunkat azonban képtelenek vagyunk százszázalékos bizonyítékokkal alátámasztani, mivel a szövegben nem kerül sor arra, hogy a Lány akárkit is megkérjen, hogy olvassa fel számára a teljes szöveget, maga viszont a tükör segítségével csak az említett részt látja. S mivel nem szánja rá magát a saját teste és a tükör céltudatosabb összjátékára (ilyen tevékenységről nincs tudomásunk), nem marad más hátra, mint feltételezni, hogy a prózacafatok Gustav Meyrink nevének részét képezik.

b. STAVMEY. A STAVMEY kifejezés, amelyet G. M. úr írt a Lány hátára, határozottan nem üzenet, se nem kódolt információ vagy textus, amely valamilyen szemantikai jelentés hordozója lehetne. Ellenkezőleg, a STAVMEY kifejezés csak játék, egy műalkotás része, egy bájos, divatos kiegészítő. Tudjuk, hogy a feliratot egy nyári reggelen, egy futó közösülést követően G. M. úr írta és tudjuk (feltételezzük) azt is, hogy G. M. úr nem más, mint George Marie, a Lány pedig a szeretője, ún. Girl(friend). A vizsgált kifejezés eredetileg a szerelmi utójáték vagy a következő aktus szerelmi előjátékának része volt (ötletesen kellemes és izgalmas festékkel való írás egy hátra), ugyanakkor önmagában (önmagáért) történő játék, amely a fiatalok (de a még fiatalabbak és az öregebbek közt is) ismert és elterjedt az egész világon, s amelyet úgy nevezhetnénk el, hogy: „Találd ki, mit írok a hátadra”. Az előjáték (esetleg utójáték) és a játék viszont a hatvanas évek vége képzőművészeti törekvésének, az ún. Epidermal Art-nak (a bőrfelület művészetének) a megnyilvánulása. Éppen a szóban forgó grafikai jelek (betűk?) konstellációjának és a meztelen női testnek a találkozása nyújt magas színvonalú és intenzitású esztétikai élményt (lehetséges, hogy olyannyira magasat, hogy már csak ezért is inkább beszélhetünk előjátékról, mint utójátékról), mely így mozgó (fekvő) művészi alkotássá válik. Ráadásul kénytelenek vagyunk – egyébként nagy előszeretettel – elfogadni, hogy a fönti tény megerősíti G. M. úr azonosságát George Mariéval (aki képzőművészeti aktivitásaival szerzett magának hírnevet) és a Lány azonosságát a Girl-lel (akit önmaga installálása tett híressé).

c. STAVMEY. Interpretációnkat a Lány alábbi kijelentése ösztönözte: „Itt még egy cseppet írd át.” A G. M. úrnak címzett rövid mondatnak és magának a feliratnak az összefüggése rendkívül érdekes és ösztönző. A Lány ugyanis nem írásról, hanem átírásról beszél. Ez a körülmény talán lényegtelennek tűnik, ha azonban figyelembe veszünk néhány más motívumot is, elkerülhetetlenné válik, hogy éppen az említett körülményre fektessük a fő hangsúlyt. Bár az elbeszélő azt állítja, hogy a feliratot G. M. úr „írta”, az elbeszélő, mint a történetet előadó személy, nem a részese a történéseknek, feladata csupán az, hogy az eseményeket és jelenségeket bizonyos távlatból, a kívülálló (bár, meglehet, egy beavatott kívülálló) álláspontjából kommentálja. Számunkra tehát nagyobb jelentőséggel bírnak a történet szereplőjének, a Lánynak a szavai, aki „átírásról” beszél. A Lány fönti mondatából viszont az következik, hogy a felirat már ott volt a hátán, és hogy G. M. úr nem „írta”, csak „átírta”, lemásolta azt. A felirat valószínűleg nem bír semmiféle szemantikai jelentőséggel (vagy esetleg mégiscsak?), az anyajegy különös alakváltozata, születési stigma, amelynek a megjelenése (véletlenül?) ábécénk jeleire emlékeztet. G. M. úr, aki időnként átírja a fakuló jeleket, csupán a Lány által ráruházott tevékenységet látja el. Ugyanakkor fennáll a lehetősége annak is, hogy a Lány hátán levő felirat palimpszesztként is jellemezhető, G. M. úr által átírt textusként (valószínű, hogy más urak által is, mivel naiv lenne azt feltételezni, hogy G. M. úr az egyedüli férfi a Lány életében), olyan textusként, mely változtatja alakját, és csupán a hézagokat leplezi le saját magában, csupán korábbi jelentését fedi fel, és pusztán prózák cafata.

A TEXTUS MŰFAJI MEGHATÁROZÁSA

a. Reklám. Ha nem hagyjuk, hogy a Szimulációs kísérlet akár formális, akár tartalmi megvalósulása félrevezessen, és felesleges okoskodások és előítéletek nélkül látunk hozzá a szöveghez – mint bármilyen más tárgyhoz –, biztosan nem kerüli el figyelmünket a textus mögött meghúzódó ama szándék, amelynek a kommunikáció egész folyamata alárendeltetik. Ilyen „tiszta tudattal” „tiszta lelkiismerettel” ítélhetjük oda a vizsgált szövegnek a reklámhordozó, az (irodalmi) billboard kategóriáját. Ami a szövegben lényeges, és ami egyben töredékességének folyamatosságot kölcsönöz, az G. M. úr alakja. Ami G. M. úrban lényeges, az nem a történetben elfoglalt helye, (nem-)azonossága, hanem (pusztán) az ő tipográfiai-textuális megvalósulása, (nem-)azonosságának jelekben való megjelenítése – a GM betűk. A szöveg úgy működik, mint egy ötletesen megszerkesztett, nem tolakodó, véletlenszerű, tudatfelett(alatt)i reklámcsapda (kampány), finom indító mechanizmussal és már már zajtalan menettel. A szöveg célja a GM betűk propagálása, amelyek egyetlen olvasó figyelmét sem kerülhetik el és amelyeket (előbb vagy utóbb) a General Motors konszern lógójával hoz majd összefüggésbe, a GM cégjelzéssel, s mindez anélkül történik, hogy a reklám kellemetlenül lerohanná, fölmérgesítené s végül halálosan untatná. Ezek után a legszerencsésebb műfaji megnevezésnek éppen a „billboard” tűnik, éspedig a reklám funkciójának és billboard palimpszeszt jellegének – más textussal (reklámmal) letakart textus (reklám), szöveg(reklám)foszlányok, amelyek áttünedeznek, átfedik vagy leleplezik egymást, egymásra rétegeződnek, prózacafatok, tehát pontosan az, ami a Szimulációs kísérlet – a kifejezésben való találkozása miatt.

b. Antológia – válogatás (kortárs) (amerikai) elbeszélésekből. Kitalált – névtelen – személy, G. M. úr kultusza, aki a (kortárs) (amerikai) elbeszélés egyik jellegzetes figurája, jegye – tömegember, az amerikai álom ideális képviselője, napjaink (nem hősi) hőse – a jelenség, amely a különböző szövegfragmentumokat összeköti. Az (amerikai) olvasót elárasztja eme „alkotótevékenység” számtalan variációja, eme (nem) beteg kor (nem) beteg terméke. S mivel számunkra (eltérően az olvasó és különösen a nem olvasó közönség képviselőinek nagy többségétől) a (kortárs) (amerikai) próza állapota jól ismert, a Szimulációs kísérlet értelmezésével könnyebb a dolgunk. Arra a következtetésre, hogy a vizsgált szöveg tulajdonképpen a (kortárs) (amerikai) próza tömör antológiája, éppen G. M. úr személye – akinek az a feladata, hogy elpalástoljon számos szövegbeli törést – juttatott. A teljes textus kompiláció a legjobb anyagból, ami a (kortárs) (amerikai) prózában fellelhető. A válogatás összeállítója (aki jó ízlésről tett tanúbizonyságot; rajta kívül a kitűnő fordítás is dicséretet érdemel) úgy döntött, hogy az Antológiába nem sorolja be a szövegeket teljes terjedelmükben, amit – tekintettel a lehető legrövidebb időn belül történő lehető legtöbb információ (szöveg, élelem, szerelem) megszerzése iránti jelenlegi igényre – csak helyeselhetünk, csakúgy mint azt is, hogy a szövegeknél nincsenek feltüntetve a szerzők, tehát tulajdonképpen megszűnik a „szerző” kategória, amely a hagyományos értelemben már különben is rég elvesztette értelmét. A (kortárs) (amerikai) próza antológiája, amelynek létére a legnagyobb titoktartás ellenére is fény derült, kitűnő olvasmány – csupa izgalmas bonyodalom, fordulat és textustörés. Csupán azt sajnáljuk, hogy ez a prózacafat-gyűjtemény, ez az egyedülálló antológia, 150 oldal helyett csak 15 oldalas.

c. Tripreality. Ha a műfajt trip-realitásként („tripreality”) határozzuk meg, akkor ezt bizonyos (jó adag) (terminológiai) távlat miatt tesszük, mivel műfajokon kívüli, s mégiscsak a textusra vonatkozó kategóriával van dolgunk. Ezek a bonyolult és pontatlan gondolatok, amelyeket mi magunk sem értünk, csak a következő észrevételek fölvezetésére szolgálnak. Értelmezésünk szerint ugyanis a Szimulációs kísérlet (csak) egy szövegbeli (és nem más) valóság rögzítése, aminek az elbeszélés főhősei is teljesen tudatában vannak, ahogy az a szöveg utolsó mondatából is kitűnik. Idézzük hát emlékezetünkbe azt a szituációt, amelyből műfajhatárokat áthágó következtetéseinket vonjuk le, s amelynek egyébként az a funkciója, hogy az elbeszélést hatásos, játékos s mégis határozott poénnal zárja. A két főhős – G. M. úr és a Lány – egy nyári reggelen, egy futó közösülést követően az ágyban hevernek és pontosabban meg nem határozott szórakozással múlatják idejüket. Ekkor G. M. úr összeráncolja homlokát és a belső megindulást ábrázolni hivatott gesztust követően imígyen siránkozik: „Ó, hát meddig fogja kínozni a lelkem ez a gyötrelmes bizonytalanság, ez a pszichodelikus átok... Hát sosem tudom meg, milyen szöveg, milyen titokzatos elbeszélés vetítődik a recehártyámra? Én szerencsétlen!” A Lány figyelemmel kíséri G. M. úr (hagyományos) kínlódását, majd megnyalja felső ajkát és csitítva ezt súgja a fülébe: „Ne túlozd el a fájdalmadat... Milyen rejtély? Hiszen ez az az elbeszélés, az első szótól az utolsóig – a Szimulációs kísérlet.”