Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. április / A század gyermekének vallomása

A század gyermekének vallomása

Peéry Rezső sorsfilozófiája

           

I.

A Musettet idéző cím a vizsgált kortól száz évvel előbbi időből való, a Confassions d'un enfant du sincle-t 1836-ban jelentette meg fiatal szerzője. Műve a „század betegsége” természetrajzának bizonyult. Pontosabban a romantikus fiatal nemzedékek drámájának. A mozgalmas és lelkes napóleoni korban születtek, életvággyal és tettrekészséggel telve felnőttek, s mire cselekedni szeretnének, a tettek lehetősége elsorvad, a társadalom levegője megritkul körülöttük. Elfogy a tér. Marad számukra a szerelem, legtöbbször szerencsétlen s tragikus, Musett számára a George Sandé... Sejtjük, miért választja Peéry A pozsonyi Duna-partján című esszéjének alcíméül Musett regénycímét. Ő is a század gyermekének tudja magát! Nevezetesen a huszadik század gyermekének! Emlékező, meditáló esszéjét közvetlenül emigrálása után, 1958-ban írja és közli a müncheni Nemzetőrben. Erkölcsi kódexét most nem idézem, munkámból amúgy is kibontakozik. Csupán befejező gondolatát írom le, amely gondolatmenetem mottója lehetne: „Van még remény, ha az ember ember tudott maradni ebben az ötven esztendőben.”

Az ötven esztendő századunk első felét jelenti. Amely korban a történelmi végzetet megtestesítő „ismeretlen hideg akarat” játékszerévé vált a türelmes emberiség. Mely időben „előbb öltek, később azonban már a gyilkosságot kezelésnek, elintézésnek, megszüntetésnek nevezték.” Peéry Rezső így vall: ebben a korban „Pozsonyban születtem, magyarnak születtem, és olyan polgári családból születtem, mely a humanitás és szabadelvűség iránti tiszteletet természetemmé tette.” Éppen ez érdekel, a pozsonyi patrióta szellemiség útja szülőföldjéről-városából az európaiság idegen magaslataira! Leköt az ő és Fábry Zoltán sorsának a párhuzama és eltérése. Mindkettőjüket a kisebbségi magyar sors író-filozófusainak vélem, olyan gondolkodóknak, akik a mindennapok valóságából, a közösségi tapasztalatokból elvont törvényeket fogalmaznak, felismert igazságaikkal gyakorlati filozófiát alkotnak. Sajátos bölcseletük nem száll irracionális magasságokba, úgy elvont, a népi bölcselethez hasonlóan, hogy alkalmazható megállapításokat teremt, létünk útvesztőiben eligazít. Peéry és Fábry a magányban is sorstársak, bár a Fábryé szűk hazai-stószi magány, míg a Peéryé Európára-nyitottan emigrációs egyedüllét!

Peéry egész életében Pozsony szerelmese. Szenvedélyes patriotizmusát fiatal korában tettekben éli meg, a várossal való azonosulásban teljesíti ki, az élet adományaként viszi magával, nem feledheti, s emigrációjában az emlékezés vágyakozó melegségével gondol vissza városára, szülőföldjére, az ifjúságra. Mindamellett sosem érzelgős és közelről sem szentimentális, emlékezéseiben sajátos lírai realizmus fejeződik ki. Olvassuk el Búcsú az Arany Horgonytól című 1942-es jegyzetét! Éppen lebontják a kiskocsmát. Eltűnik egy szín a város életéből. De valóban csak egy kiskocsma volt? Peéry írásában persze hogy felmerül Krúdy neve, a patrióta polgár vendéglő-kultúrája, étkezéskultusza és társaság-szeretete. Az Arany Horgony a békebeli társkeresésnek és értelmiségi szórakozásnak is nyugodalmas oázisa. „A kiskocsma aranyhorgonya a békéhez kötözte a város fiait... a magyar formának volt csendes kis őrhelye.” Miért, hogy ez a fajta polgári kedély és kulturált társasági szellem éppen a felső-magyarországi városokban született és nagyszerű írói révén a magyar irodalom sajátos erőssége lett? Erdélyi városokban rátalálunk, ám az alföldi, dunántúli, bácskai városokban alig van jelen. Mikor kezdődik ezen városok patrióta kedélye és lakóinak kiegyensúlyozott, türelmes embersége? Már a születéssel!, olvashatjuk ki Peéry írásaiból. Mintha ezen városoknak lelke lenne, békés és humánus szelleme, amely sajátos polgári erkölccsel oltja be már az újszülöttet, majd később a gyereket és serdülő ifjút. A város szellemét a családokban élő hagyományok, az iskolák és templomok erőtere, a városfalak romjai és a későközépkori főúri paloták, az árkádok, boltozatos kapualjak és szűk, ódon utcák sugallta idő csendje testesíti meg. A történelmi környezet termi a polgári emberiesség, türelem és kulturális érzékenység értékeit. Mintha túlélné a középkort a „városi béke” eszméje és törvénye, máig éltetve a jogérzéket, amely minőség mögött ott tornyosulnak a felső-magyarországi történelem évszázadai, Pozsony koronázó múltja, néprajzi sokszínűségének és háromnyelvűségének termő rétegei, a sajátos és familiáris többségi és kisebbségi együttélés erőtere, a másság elviselésének bölcs harmóniája.

Peéryben megérezzük a sajátos és mély magyar polgári kultúrát, mely történelmi évszázadokban és citoyen műveltségű nemzedékek folyamatos, teremtő jelenlétében gyökerezik. Ezen életérzésre a természet elemi közelsége is rányomja bélyegét. Mindenekelőtt a Várost éltető Folyó! Az ősi Iszter – Donau, Duna, Dunaj –, amely az emlékezést a római korba vezeti vissza és a Város őskorának ízeit is megsejteti. A víz minden más elemtől közelebb áll az emberhez, talán azért, mert állandó mozgásával, változásával, szertelenkedésével vagy álmos nyugalmával élőlényként viselkedik. A Duna a második legnagyobb európai folyó méreteit hordozva, a Kis-Kárpátok megtört láncának hasadékán át döntő erőként lép a Város s a Kárpát-medence földjére. Évszázadok során a lakosság áldása s átka egyben. Hömpölygő nyugalma végtelen békét és elégedettséget sugall, romboló-pusztító kedve pedig törvénnyé avatja a közös sors, közös érdek, közös végzet átélését. A természeti erők hatása egyetemes. Az erdők és hegyek is markáns tényezői, meg a szél. Pozsonyban gyakran, szinte mindig fúj a szél. S az erdők benyúlnak a városba, megérintik és jelenlétük elemi közelségére figyelmeztetik. Peéry is gyakran szól a hegyekről, mégis azt állítja, hogy aki meg akarja írni a várost, a Dunát írja meg! Számára szinte azonosak, s a folyó csodálatos. A titkait fürkésző író érzékeltesse minden alakjában, írja le halk surrogását, zöldesszürke víztükre színváltozásait, növekvő árja morajlását és változó kedvének számos szín- és hangváltozását. Peéry érzi a természeti erőket, magába fogadja és átéli hatásukat. „Én pozsonyi vagyok, a Duna a víz, amiből vétettem, a Duna a város, az ifjúság konkrét, testi emléke. A Duna a folyó, ami nélkül hiányos az élet.” Továbbá „misztikus, gyönyörű valóságról” ír, s hogy „a valóság mennyivel titokzatosabb, mint a költészet.” Lírai melegséggel érzékelteti egy viharos hajóút képét, ahogy „A hegyeket bukdácsoló köd csavarta be, a világ elborult körülöttünk, akár a hegyeken vagy a tengeren. A záport zászlókban tekerte a szél, örvényesen csapdosta, lengette és szétzúzta a víztükör rohanó felületén...” De: „Az élet finom részleteit nem ismerőnek kár beszélni az egészről...” Elsősorban önmagára jellemző tanácsot is ad: „A világ változik és változni fog körülöttünk! Ha a történelem pillanatnyi leckéje fáj, a folyam fia vagy, éld át a létezés nagyszerű és bíztató végtelenjét a Duna habjai között.”

Ne tévesszen meg a panteisztikus íz, bár romantikus érzést hordozhat, azonban történelmi hagyományokkal szövetkezve lesz erőforrás. A természet és a múlt az emberi szándék és akarat meghatározói. Peéry mély átéléssel s több alkalommal ír a „láthatatlan gárdá”-ról. A metaforikus szóképet – a „kisebbségi géniusz” és az „újarcú magyarok” képzettársításhoz hasonlóan – először Győry Dezső írta le 1923-ban vers- majd kötetcímként. S vele általános érvényű szlovenszkói-kisebbségi valóságszelet nyomul gondolatmenetünkbe. Azonban amíg Győry expresszív versében „a láthatatlan gárda” rejtett erőket, sejtelmes árnyakat és érzéki szimbólumot jelent, Peéry gondolatmenetében konkrétumot: „...halottaink nagy és fenséges seregét.” A múlt erejét a kisebbség érzi igazán, szüksége van rá magányérzete leküzdésében. „Sokszor érezzük, amit minden végeken élő érez: az árvaságot, a magányt, az elhagyatottságot. (...) Ahogy nemzetünk erejét sem elsősorban milliók, a miénket se százezrek adják. S a rokontalan nép úgy él, hogy a múltjába ereszti élete gyökérzetét, mint a magányos fenyő a szikla köré, kiszakíthatatlanul. Ám nemcsak rokontalan nép vagyunk, hanem egyben nagy nemzet is; szellemben és teljesítményben a legnagyobbakhoz hasonló. Európa építői közé tartozunk, jövőnk a múltból indul, van mire emlékeznünk.”

Látjuk tehát, hogy a természeti és történelmi erőktől duzzadó várost nemzeti múltjának átélésével teszi magáévá a kisebbség. A birtokbavétel őszinte és igaz, mélyen megélt. A panteista érzések létfilozófiával és ontológiai ösztönökkel egyesülnek. Az író gondolkodása és valóságlátása költészet és bölcselet realitásának régiójában él. A „láthatatlan gárda” tagjai egyetemes érvényű európai neveket viselnek. A Klarisszák gót templomának fekete tornyában nyugvó Boldog Margit, a Dómban őrzött Pázmány-hamvak, Balassi Bálint a magányos hibbei halott, kézsmárki sírjában Thököly Imre, s egyre többen későbbi korokból: a városból Bél Mátyás és Gvadányi óbester Szakolcáról, kakaslomnici kriptájában Berzeviczky Gergely, pozsonyi sírjában a mártír Rázga Pál és Jeszenák János, aztán a katonaemberek, a Pálffyak és Thurzók, s Nádasdiak és Bebekek, Bethlen Gábor fejedelem pozsonyi tartózkodásának emlékezete! Mögöttük állnak Felső-Magyarország és Pozsony évszázadai, nemzeti létharcok és városi életforma, nyelvi kultúra és individuális helytállás, a láthatatlan gárda halottainak üzenete.

A városépítő és kultúrateremtő polgár, a citoyen emlékezete sajátos értékrendben fogant. Peéry A város dicsérete (1943) és a Városlakók dicsérete (1944) című kisesszéiben városfilozófiáját is megfogalmazza. Írásai mélységét és értelmét a polgár józan „apoteózisa” biztosítja. Nem foglal állást a népiség és urbanizmus ellentétében, a vitát indokolatlannak és feleslegesnek tartja. „A paraszti őserő és a városi dekadencia divatos szembeállítóinál előbb-utóbb kiderül, hogy sem a várost, sem a falut nem ismerik, s elfelejtik, hogy a város éppúgy faluból született, mint ahogy ma már minden falu városi hagyományt őriz, sokszor... nem a legszerencsésebben.” „...régi, nyugati városokban élünk, ahol az urbánus művelődéseszmény ragyogó hagyományt tudhat magáénak. Ez a hagyomány van olyan vaskos és erőt adó, mint a népi mélyek ereje, hiszen maga is mélyforrás, nem az aszfalton, hanem vén kövekben, templomok ívében, kertekben, könyvtárakban, temetőkben van jelen. És jelen van az életben is... Szórványokban és magányosan élünk: az egyéni leleményre, a polgári bátorságra, a magány ismeretére és elviselésére, tehát jellegzetes urbánus erényekre van szükségünk, mint vitézségre volt egykor szükségük a végvári embereknek.”

A huszadik század nem a századfordulóval kezdődik, a múlt század végének békevilága túléli önmagát. Az első világháború grandiózus pokla önmaga kiszámíthatatlan és félelmetes voltára döbbenti az emberiséget, ám a kultúra még képes őrizni romantikus humanizmusát. A humanista szellemiség s a kultúrában megtestesülő erkölcs lassabban és nehezebben változik, mint hinnénk. Az idő korszakosán változik, az emberiség nemzedékenként. Masaryk köztársasága a kisebbségnek is lehetőséget ad, hogy hagyományai szellemében és demokratikus biztonságtudatban éljen. Peéry sem érzi még a kisebbségi sors rejtett, elveszejtő csapdáit, még nem! Híradásai tükrében a pozsonyi magyar kultúra és társadalmi élet önmaga tudatában él, apák és fiúk természetes ellentétei a lét formáira, nem alapvető megkérdőjelezésére épülnek. Az apák nehezen viselik Trianont, a fiúk új utakat keresnek. A megmaradás kérdése még nem vetődik fel, teremtő aktivitásigény nyomja el. A kisebbség nem érzi magát veszélyeztetettnek, csupán korlátozottnak. A demokratikus népközösség része, állampolgár, civis posoniensis. A politikai élet aktív ereje, sajtója hangos és korszerűen változatos, szellemi élete pezsgő, kis méreteiben is életképes, többhangú. A kisebbséget, amennyiben a szociális gondoktól és a gazdasági világválságtól pillanatnyilag eltekintünk, demokratikus közép-európai csend és nyugalom övezi.

Ami közelről sem jelenti, hogy minden rendben lenne. A szellemi élet kevésbé létében, inkább fejlődésében kerül válsághelyzetbe. Minél öntudatosabb és világibb, annál jobban érzi emelkedése lassúságát, anyagi gondjait, sőt visszafejlődését, koloncként hurcolt önkorlátait. Peéry fájó diagnózist állapít meg: „...a mellettünk, velünk élő népek most érkeznek vagy készülnek életük magasabb formái felé, mi pedig a regionális sorsmegoldás felé. »Vidéki«, ez a megjelölés nem fizikai teret jelent, nem földrajzi meghatározást, hanem történelmit. Nem helyet jelöl, hanem életformát, mely független a helytől, emberi és kulturális sorsot, mely ebben a pillanatban kikerülhetetlenül a miénk.” (Regionális sors – vidéki élet, 1936.) A Budapesttel való összevetésben az egyetemes magyar szellemiség látomása bujkál. De arra is utal, hogy a vidékiesség Peéry értékrendjében középszert vagy annál is rosszabbat jelent. Tehát nem regionalizmust, hanem színvonaltalanságot. „A vidék itt egy korszak vezető gondolataitól való távolság, halálos zsákutca, lezáruló, jól védett kis kör, mely kifejlésében önmaga kezdeteit tapossa, levegőtlen élet, melynek reménye kopár, illúziója öncsalás, élete kópiákban merül ki, stílusa kései másolás, mértékét mindig alulra szabja, tervei nagyok, eredményei törpék, emberei figurák. A vidék ott kezdődik, ahol nem vesz tudomást önmaga méreteiről, ahol nincs kritikája magamagáról. A hamis tudat, a nyugodt és állandó önámítás, a megcsuklott akarat, és az elbénuló tehetség világa. Mimikri a legkényelmesebb formában, asszimiláció és áthasonulás, mely állandóan lefelé irányul. A vidék a szolíd hitel hiánya ember, terv és kultúra mögött. A vegetáció új tartalmak, célok és távlatok nélkül egy elmúlt korszak életsablonjaiban. Úgy hiszem: vidékiek vagyunk. Vidékiek az elvágyódás romantikájában, naiv és kései urbanitáskultuszunkban éppúgy, mint autarktikus önelégültségünkben. Vidékiek, mert nem tudjuk megtalálni saját életformánkat, mert eláruljuk a hivatást: képtelenek vagyunk egy magyar gyarmatot a magyar kultúra földjévé és termelőjévé tenni. Kényszerűségeink jóformán félbeszakították készülődésünket... Furcsa nemzedék: korszerű, friss, sorsvállaló s egy kicsit példaadó volt kezdő egyetemista korában, felkészületlen és meglepett a férfikor küszöbén, kételyekkel teli.”

Kemény és önkritikus Peéry 1936-ban s némileg nyugtalan, szinte tanácstalan. De éppen bíráló szenvedélye jelzi: a patriotizmus nem vidékiesség! Kétségei a tennivalókat, a formát érintik, tollát az alkotás vágya vezeti, nem a végzet sugallata. A kisebbség belső erőinek szellemi aktivitása az értékteremtést, az emelkedést és elmélyülő önismeretet célozza meg, természete a vágy és a remény. Az író azonban máról holnapra rádöbben, hogy kontinensünk alatt remeg a föld, az ismeretlen hatalmak totális princípiumának készülődése rengeti, és a kisebbség léthelyzete drámai fordulat előtt áll. Érzékeny és nyitott tudatába úgy szívódnak fel a veszélyérzet és a végzet mérgei, mint félelmetes, alattomos kártevők. Kikezdik írásai szövetét! Gondolatai fegyelmezettek, ám sorjázásuk nyugtalan, egyre gondterheltebb. Kitűnik, mennyire a város történelmi kultúrájának és magyar vonásainak elkötelezettje. Hagyományos értékeket védve lép fel az új kórok ellen, nem sejtve, hogy ami ellen küzd, az ellen egyelőre nincs ellenszere! A fajelmélet, amely tudományos diszciplína és gondolati métely egyben, ahogy a dogmatizmus is tudományos gyökerekre és elvekre hivatkozik, mindkét rájuk épülő hatalmi formáció újszerű kezdemény az emberiség életében. Mint ahogy később a totális háború is! Nincsenek előzményei annak, amit Európában a fasizmus életre hívott és megszervezett. (A szocialista totalitással együtt a huszadik századi műszaki civilizáció és technikai tökély termékei.) Nem voltak róluk emberi tapasztalatok. Bizonytalansággal, kételyekkel töltenek el. Naiv zavart okoznak, a jóhiszeműség csapdáját keltik. Peéry jóhiszemű levelet ír a szlovák ifjúságnak, amelyben a magyar kisebbség szolidaritásáról biztosítja őket és a közös érdekekre hivatkozva állítja: „...s kis nemzet érve – tartósan – csak logikai és szellemi érv lehet. Az erőszak erőszakot szül. De titeket izgasson az örökebb és igazabb feladat, hogy nemzetetek jogait és feladatait ne csak a ma, hanem a távoli jövő felé alapozzátok meg. (...) Egymás túszai vagyunk, ütéseink rokonainkra, barátainkra hullanak mindkét részről.” Nacionálisan forrongó fiatalság számára emelkedett eszmék, tiszta gondolatok. Ahogy a „búcsúszavak a hűtlenekhez” is! Kérőén meggyőző szavak azokhoz a német származásúakhoz, akik idők során a magyar nemzet részei lettek, ám akiket „a vér és származás jogán” átállásra kényszerít a tiszta faj eszménye, visszatérésre a német nemzettestbe; Peéry önérzetesen, bár kérő hangsúllyal érvel: „A magyarság nem csak vér volt, amely így csak részben volt a véretek, hanem egy sok száz éves eszme, melyet röviden így nevezhetnénk: a békülékenység szelleme.” Körülötte azonban olyan új fogalmak és politikai gyakorlat születik, mely azóta is hat, izgatott szavai, kizárólagos kurjantásai és durva fensőbbségességének robaja áthallatszik elmúlt évtizedek, immár egy félévszázad falán. A müncheni döntés „peremmagyarok”-ká teszi a szlovákiai magyar kisebbséget és új törvénnyé avatja a reciprocitás elvét. „A végzetnek csak bábjai vagyunk, nem alakítói.” – írja ekkor Peéry; Peremmagyarok az idő sodrában című esszéje 1940-ben számot vet az új helyzettel: „A magyar élet és növekedés lehetőségei megszűkültek, a magyar életforma statikussá vált, akár az egykori határszélen; a csendes és méltó megmaradás lett ismét feladatunkká.” Később részletesen szólunk róla, mi készteti az írót a magyarság eme szigetlétében állandó, bár higgadt és visszafogott, a másik félnek még végletesen túlzó állításait és tetteit is nyugodt objektivitással fogadó védekezésre. Miközben a kisebbségi önismeretet is maradandóan gazdagítja! „Nem nép vagyunk, hanem nemzet, nem mennyiség, hanem minőség, nem vér, hanem lélek, nem hódító szándék, hanem a maradandóság hallgatag éber őre. (...) Az új európai történelem arra tanít, hogy a kis nemzetek egyetlen védelmi eszköze a szellemi helytállás.” Fábry hangját is idehalljuk, azt mondja, hogy a kisebbség feladata az európaiság s az európaiság – minőség! Az azonban atavisztikusan hátborzongató, hogy Peéry 1940-ben, Mach belügyminiszter bizonyos kijelentései alapján, már a lakosságcseréről ír: „Az alföldi szlovák és a felföldi magyar azonban otthon van végzetesen és elmozdíthatatlanul a földön, ahol él, azonfelül, hogy körülötte a világ talán nem mindig olyan, amilyennek nemzetiségi szempontból kívánná... Úgy hisszük, a lakosságcsere, illetve a telepítés nagyvonalú keresztülvitele nem közép-európai eszme.” Gondolatmenete azonban nem oda vezet, ahová szeretné, a kort nem józan gondolatok formálják, hanem a történelmi végzet. Kis glossza a gyűlöletről – 1944-ben írja: „A gyűlölködő rabja annak, akit gyűlöl, feladja érzései és cselekedetei autonómiáját, s önkéntelenül is állandóan attól vezetteti magát, akiről hallani sem akar.”

                   

II.

Peéry Rezső a budapesti Valóság 1946. március 3–5. számában Posoniensis álnévvel jegyezve közli Hét sovány esztendő gazdag termése című tanulmányát. Az író kiváló munkájának A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938–1945) alcímet adja. Írásából azonban már hiányzik a korábbi patrióta bensőségesség és megértő jóindulat, dolgozatát érzelemmentes, józan tárgykezelés, szikár, elemző pontosság és a mérhetetlen csalódás visszafogott keserűsége jellemzi. Érzi és érti az idők szavát, ha az keserves is számára! Fábry Zoltán ekkor dolgozik A vádlott megszólal című memorandumon. Falum legényei és férfiai pedig egyesével vagy párosan szállingóznak haza csehországi munkaszolgálatukból, otthon is szántani kell a tavasz jöttével! Nemzedékem kamaszai pedig, néhányan újságírók és írók lesznek később, falujukba zárva, tudatlanul várják és élik a történelem komor szárnysuhogásától kísért csapásokat. A tudás áldása és ereje legfogékonyabb korukban kerüli el őket, megtörik képzeletük szabad szárnyalása, sorsuk mélyéről sötéten mered rájuk az események megfoghatatlanságának és értelmetlenségének kísértete. Férfikoruk delén túljutva értik meg majd egyszer, mi is történt akkor velük, serdülésük nehéz éveiben!

Mélyek a gyökerek, sötétek, metafizikus természetűek. Manapság a tények ismeretében s a hátterüket borító homály fátylának fellebbenésével beleborzongunk. Peéry háromnyelvű és kultúrájú városának eszménye visszavonhatatlanul szertefoszlik. A történelem általában és mindenkivel megtörténik, de csak annyi igazság marad belőle, amennyiről tudunk. Rejtőző tényeit, lappangó hátterét elmossa és a feledés súlyos iszapjával temeti be az idő. Ezért válhat néha a történelem olyan szajhává, „aki” mindenkit (ki)szolgál. Iszonyatos transzcendens erő, az emberek-népek áldása vagy átka lehet. Mind a békére törő ész tüze, mind az elfogult gyűlölet szenvedélyének lángjai hevíthetik.

A gyökerek az első világháborút követő békeszerződések és az első köztársaság létrejöttének a korába nyúlnak. Értelmük azonban húsz év múltán, az új államalakulat belső ellentmondásainak, a „hét sovány év”-nek a kezdetén válik nyilvánvalóvá. A gyökerek ijesztő vadhajtásokat eresztenek. Burjánzásuk kíséretében ölt testet a közép-európai történelem huszadik századi jellege. Mely teli van metafizikai homállyal, nyers ösztönökkel, brutalitással. Peéry patriotikus békéjének mindenben ellentétese. Tanulmánya összpontosított fényt villant a Tiso-féle Szlovák Köztársaság létének történelmi, szociológiai, filozófiai és lélektani összetevőire. Nevezetesen arra a kétségtelen tényre, hogy ezen állam minden vonatkozásban a náci-német fennhatóság és nagyhatalmi háttér árnyékában jött létre és annak elvi alapvonását, politikai gyakorlatát és terminológiájának kulcsszavait is maradéktalanul átvette és a maga szükségleteire formálta. Hitler az új államot bomlasztó erőnek használta fel, és számítása bevált. A Csehszlovák Köztársaság szétverésében a Hlinka-féle autonomista mozgalom egyenrangú partnere Heinlein szudéta pártjának. Azonosan cselekednek mind a demokrácia likvidálásának terén, mind pedig a faji magasabbrendűség elvének és a vér szavának az érvényesítésében. Peéry így írja le ennek az ideológiai terrornak a magyar vonatkozásait: „A csehszlovák időkkel éles ellentétben ezekben az években vált közkedvelt szokássá, hogy a magyarokról mint szedett-vedett ázsiai népről, tatárokról, ősellenségről, »basztard« népről stb. beszéljenek a lapokban, csapszékekben és az utcasarkokon. E féktelen nemzeti izgatás ezekben az években eddig még nem tapasztalt hevességet ért el. Faji, kulturális és társadalmi alapvetése azt igyekezett a széles néprétegek tudatába vésni, hogy a magyarok Európába betolakodott és idegen, kulturálisan átvevő, tehát alacsonyabb rendű, társadalmilag elmaradott és aszociális nemzet. A propagandának ezen az alapvetésén erősen érződött a Herder óta a nemzetiszocialista fajelméleti népszerűsítőkig szerves fejlődésutat bejárt német romantikus magyarságszemlélet, melyet, mint ismeretes, a nácizmus legismertebb elméleti apostolai is osztottak, és csak napi politikai meggondolások alapján módosítottak a politikai széljárásnak megfelelően. Ezekben az esztendőkben a szlovák nevelés és történetírás a szlovák felsőbbrendűség gondolatát dobta a közéletbe, és a régi nagynémet eszmélkedők és propagandisták röpiratainak szellemével egyezően kezdi a fajilag és kulturálisan »basztard« magyarság történelmi és szellemi teljesítményét faji elemeire szétszedni. »Magyarok Azsiába« – ez volt évekig a pozsonyi utca szólama, s a szlovák fiatalságban szinte szemmel láthatóan nőtt meg a magyarsággal szemben öntudatosított faji felsőbbrendűség tudata. A sajtó Simonyi Iván boldogtalan emlékű Grenzbotéjának hangján írt az elzsidósodott Budapestről, s arról a szerencsétlen magyar népről, melyet degenerált arisztokraták és degenerált zsidók tesznek boldogtalanná és harmadrendűvé a fajilag tiszta és társadalmilag kiegyensúlyozott szlováksággal szemben. (...) Lassan kialakult az idősebb szlovák nemzedékek eszmevilágától teljesen idegen szemlélet, amely a magyarra majdnem úgy tekint, mint a német hitlerista tekintett a zsidóra, az alacsonyrendű fajnak, a »nem embernek« kijáró szuverén megvetéssel. (...) Hét esztendőn keresztül meglehetősen élénk propagandát folytattak nemcsak a Trianoni határok visszaállításáért, hanem a határok jelentős kiterjesztéséért Magyarország kárára. A német élettérelmélet adott itt ösztönzést és kiindulási alapot. A két és félmilliós nemzet vágyainak nyelvére fordított élettérelmélet, melynek Bokes Ferenc dr. és Stanislav professzor voltak megfogalmazói, hol a homályba merült ősiség alapján követelt dunántúli határkiigazítást, hol pedig a Bükk és Mátra vidékére jelentett be igényt etnikai foltokra, avagy – Miskolc esetében – életfontosságú gazdasági érdekekre: általában a szlovák népszaporulat emelkedő irányára hivatkozva. Ez a koncepció nem volt csupán a tudományos műhely vagy kiadványok ügye. A sajtó, s mint a totalitárius rendszerhez illik, az utca is népszerűsítette »le egészen Vácig« csatakiáltással, mely nem egy tüntetésen harsant fel. Érdekes dolog, hogy a kitelepítés, illetve a lakosságcsere eszméjét szlovákiai viszonylatban ez a politikai garnitúra vetette a köztudatba, mint a békeszerződés után megbővülő Szlovákia kisebbségpolitikájának megoldását.”

Annak a békeszerződésnek az aláírása után, amelyet majd Hitler diktál a világnak. Mint tudjuk azonban, mielőtt a békeszerződést aláírták volna, a Führer elszenesedett holttestét már elkaparták valahol a Reichstag udvarán. Eszméi mély nyomokat vájtak a modern szlovák politikai gondolkodásban, ma is vegetáló érzelmi és gondolati elemeket, romantikusan fellengzős történelmi szenvedélyeket. Nemzedékek fogadták el a magyarságot becsmérlő gondolatokat és az „ezer éves elnyomás” elméletének kíséretében a nemzeti identitástudat szerves részévé váltak. Eredőjüket Vladimír Mináč 1965-ben „mitikus gyűlölet”-nek nevezte és ma is élő nyomaira lelünk egyes nemzeti politikusok szóhasználatában és érvrendszerében. Peéry meggyőzően tudósít, a Tiso-kormány mint tette lehetetlenné minden szlovák-magyar közeledésnek, például az írók kezdeményezte kulturális megértésnek a megnyilvánulását. A szlovák kormánypolitika tudatosan vált Hitler eszközévé, így látta megvalósíthatónak nemzeti céljait. Írása megjelenésekor, 1946 márciusában Peéry már Budapesten él, Pozsonyban beadott állampolgársági kérelme eredménytelen, fájdalmas levélben kér távozásáért megértést és bizalmat Szalatnai Rezsőéktől. A szétszórattatásra és felszámolásra ítélt szlovákiai magyarság követe, ügyintézője és védője kíván lenni a magyar fővárosban. Írásaiból plasztikusan elénk tárul a második világháborút követő rendeződés és a nagypolitikai harcok legfurcsább és legellentmondásosabb fejezete: a nyolcszázezres szlovákiai magyarságtól való megszabadulásnak, felszámolásának csehszlovák kísérlete.

„Tiszta fogalmakkal, pontos szavakkal dolgozzunk...” - írja Peéry, s a követelményt mindenekelőtt maga igyekszik betartani. A néha líraian színezett, ám mindig tiszta gondolat elkötelezettje. Publicisztikája mély életbölcselet, filozófiai értékű közírás. Nem elvont következtetései teszik azzá, hanem a gondolati telítettség. Mindennek az értelmét keresi. Cikkéből esszé lesz, riportba kezd s tanulmány kerekedik belőle. Megnevezi a dolgokat. A történések lényegét mutatja, a tettek súlyát méri. Ritkán ábrázol, s szinte mindig következtet, oktalanságok zűrzavarában elemzi az okozatot. Gondolatisága mögött a liberális pozsonyi citoyen valóságszemlélete és értékrendje áll, az első köztársaság kisebbségi értelmiségiének és a pozsonyi polgárnak az életérzése. Érzéseit a haladó gondolkodó, a fasizmussal szemben álló és a felszabadulást váró magyar vágyai és reményei éltetik. Ezek a vágyak és remények természetesek és indokoltak, tettekkel megszolgáltak. Háborúk után minden nép-nemzet természetes igénye, hogy a béke útján kiléphessen az újjáépítés felé. Ezt teszik a környező közép-európai államok, megdöntött királyságok, féldemokráciák, felszabadult elnyomottak. A korábban legeurópaibb demokrácia utódállama, a második Csehszlovák Köztársaság nem ezt teszi. A Kassai Kormányprogram meghirdeti a tiszta nemzeti állam igényét! Prága még náci kézen, Beneš kormánya azonban totális útra lép: törvénnyé teszi a kollektív bűnösség elvét! S gyakorlattá annak ellentétét: a kollektív bűntelenség lehetőségét! A Hlinka Néppárt gárdistája bűntelen lesz-lehet, a haladó gondolkodású kisebbségi magyar ellenálló bűnös – mert magyar! A kollektív bűnösség elve fasiszta eredetű, a nácik a zsidókon demonstrálták elsősorban, a demokrácia nem ismeri el, a kommunista ideológia osztályokra vonatkoztatja. A Kassai Kormányprogram törvénybe iktatja és gyakorlattá teszi. A németekkel szembeni alkalmazása is igazságtalan, ahogy maga az elv is tarthatatlan, a magyarokkal szembeni általános érvénye pedig egyenesen abszurd! Aligha tudjuk meg valaha is pontosan, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Több ellenséges erő együtthatójának eredménye akkori sorsunk. A szlovák politikai közelmúlt önmagát túlélő hangulata és Beneš Eduárd magyargyűlölete végzetesen találkoztak a Generalisszimusz hatalmi módszereivel. Az azonban már az eddig elmondottakból is kitűnik és a későbbiekben még inkább beigazolódik, hogy a század brutalitásához méltó helyzetet teremtett a szlovákiai magyar kisebbség számára. Nyugalmát megmérgezte, lelki biztonságát megrendítette, demokratikus jogérzékét összetörte. S a nemzeti közeget, melyben élt, tartósan beoltotta elutasítással, gyanakvással, türelmetlen idegenkedéssel, gyűlölettel. Peéry egyik írásában Paál Ferencet idézi a kormányprogram megítélésének okán: „Megerősíteni a nacionalizmust olyan nép körében, melyet éppen a túlzó, mértéket nem ismerő, mindenféle komplexumokkal telített és hevített nacionalizmus hajtott a hitlerizmus karjába, olyan alapvető tévedése a demokratikus politikának, melyért egykor még igen súlyos árat kell fizetni.” Jogfosztottságunk éveiben a nyugati demokráciák értékrendjének és a győzelemre törő szocialista hatalomnak kemény harca folyik, melyben mindenki veszít: a demokrácia a humanitás és emberi jogok eszményét, a szocializmus a nemzetköziség elvét, a köztársaság a demokrácia esélyeit, a magyarság pedig létbiztonságát. A harcban hagyományos demokratikus értékek pusztulnak el: az emberi szabadság eszménye és a magántulajdon érinthetetlensége, a történelmi helyhezkötöttség joga és a szülőföld szentsége. Helyrehozhatatlan csorbát szenved a bűntelenséghez való jog, amit a bíróságok köztörvényes bűnözőkkel szemben is elfogadnak. S a jogi csődtömeget betetézi, hogy a bűnös, a magyarság döntő többsége – bizonyíthatóan ártatlan, sőt komoly érdemei vannak! Peéry tudósításaiból első kézből értesülünk arról, hogy a büntetés gyakorlati fogalmai és módozatai – transzfer, lakosságcsere, vagyonelkobzás, a reszlovakizálás elődje a regermanizáció – Tiso-államában fogantak és részben meg is valósultak.

A fasizmus győzelme a győzők lelkében! – írja Fábry Zoltán a Vádlott megszólalban. Peéry Memorandum(a) a csehszlovákiai magyarok helyzetéről, más természetű munka. Fábry fájdalmasan szenvedélyes és személyes, Peéry tárgyilagos és tudományos; míg a Vádlott megszólal lírával átszőtt történelmi vitairat, az egykori hitviták igazságkereső dokumentumainak kései utóda, a Memorandum... szenvtelen, tényközlő perirat, már-már a diplomáciai jegyzékek szintjén. Ám mindkettő, s ez íróik gondolkodásmódjára és lényeglátására egészében érvényes, valamiféle történelmi látással elmélyített, ontológiai természetű létfilozófiát testesít meg. A hatalomnak, a véletlennek és a kisebbségi sorsnak kiszolgáltatott, a történelmi végzet önkényének alávetett ember-népcsoport életérzésének és folyamatos drámájának bölcseletét valósítja meg. Mindkettőjük munkássága több, mint irodalmi teljesítmény. A szlovákiai magyar kisebbség sorskérdéseinek elemzése és bensőséges vizsgálata során olyan történelmi, szociológiai, politológiai, ontológiai és közösséglélektani igazságokat tárnak fel, amelyek közép-európai érvénnyel bírnak. Népünk magán érezhette az eredendő bűn stigmáját, ízelítőt kapott az évszázados zsidó kirekesztettség és magány terhéből és megsejtette a születéssel adott, sorsszerű veszélyeztetettség átkát. Peéry tanúságtétele a történelmi polgár erkölcsének jegyében ítélkezik a történelemről s egyben fegyelmezetten, bár keserű nosztalgiával lemond citoyen örökségéről: a tizenkilencedik század eltűnőben véglegesen elbúcsúzik a huszadik századtól!

                 

III.

Peéry írásai folyamatosan feltárják akkori drámánk hátterét, népi és politikai környezetrajzát, kiválóan, avatott éleslátással elemzik emberi-erkölcsi méreteit, közép-európai sajátosságát. A háromnyelvű város, melynek patrióta jellege már a háború alatt jelentősen eltorzult, a békével egyszerre megbolondul, önpusztító tombolásba kezd és erkölcse végzetesen elfajul, süllyedni kezd, amit új urai győzelemnek hisznek. A németségre „pünkösdi” kiváltságai után rászakad az ég, de a magyarság sorsa is megpecsételődik, a kollektív bűn és bűnhődés lavinája magával sodorja. A „városi béke” harctéri hangulattá változik. A magyar írók számára a némaság kora következik. De nem a tehetetlenségé; az önvédelmi reflexek egy ideig még működnek. Megrokkantak, de élnek. A társadalom elveszti emberi arcát, ám az emberekben egy ideig még maradnak érzelmi szálak és humánus kötődések, személyes érzelmek és egyéni kapcsolatok, melyek közt ösvények vezetnek egymás felé. Annál is inkább, mert egykori fegyverbarátokról van szó, akiket a történelem önkénye a barrikád két oldalára parancsolt. Meghasonlott önmagával a város régi szelleme és az új erő dölyfösen vicsorgó rém ábrázatát öltötte magára. A zajlásban Peéry és Szalatnai fogódzót, támpontot keres és a költő Laco Novomeský személyében találja meg, aki iskolaügyi megbízott és a szlovák parlament alelnöke. Emigrációjában írja meg Peéry A költő és a hatalom. Széljegyzet Pozsony pusztulásának krónikájához címen emlékezve, hogyan jártak panaszt tenni, segítséget kérni, rimánkodni és veszekedni az egykori baráthoz, „...megkínzott arccal, sápadtan, megdöbbenve hallgatta végig panaszainkat, sirámainkat, jajszavainkat... Becsületes meggyötört arca és tehetetlensége feloldotta gátlásainkat, támadtuk, szidtuk, gúnyoltuk, mint ahogy egy eltévelyedett családtagra törnek rá hozzátartozói, mintha egymagában lenne felelős az életünk tájain bekövetkezett összeomlásért.” Peéry így emlékszik a költő-megbízott (povereník) védekezésére: „Nektek fogalmatok sincs arról, mi történik körülöttetek. Ez egészen új történelmi kor, ismeretlen szabályokkal és törvényekkel... Nektek fizetnetek kell a veszteségért. Ez most a történelem szava és törvénye, ami ellen minden hiábavaló. Nem én számítok, a kormány sem, hanem csak az érctörvények.” S elmeséli Peéryéknek, mit mondott Šrobárnak Sztálin Moszkvában a szétlőtt Budapestet bemutató dokumentumfilm vetítésekor: „Elnézésüket kell kérnem, hogy csak ennyit pusztítottunk el. No de hát a háború után a magyarokkal is kell kezdeni valamit.” Érctörvényt mondott Novomeský, ma már tudjuk, más volt az! A történelmi végzet volt, amely néhány év múlva őt is börtönbe zárta, a magyarellenes politika egyik legodaadóbb képviselőjét, Vladimír Clementis külügyminisztert pedig a halálba küldte.

Mi lehetne, ha nem a végzet, ami a pozsonyi utcákon és Dél-Szlovákia-szerte száguldoz, mint az apokalipszis lovasai?! A város elfáradt, kimerült, meghasonlott, türelmes békéjét elfogult arrogancia pusztítja, magyar gyökérzetét irtják, tépik, mint a „mácsonyát” a tavaszi vetésből. Peéry állampolgársági kérelme eredménytelen, Memorandum-beadványa eleve kudarcra ítélt, Dr. Imrich Kunošikhoz írt felvilágosító levele válasz nélkül marad, mint Fábry A vádlott megszólal-ja, irattári anyag lesz. A Novomeskývel folytatott viták értelmetlenek. Budapestre távozik 1946 tavaszán. Emigrál? Tért keres, írásra, tettekre lehetőséget. A számos ismerős körében ott találja Jócsik Lajost, kormánysegítséggel valamiféle „kisebbségügyi minisztériumot” szervez. A remény, tenni valamit, Pesten él! Peéry sorra írja az Új Magyarországban, a Politikában, az Új Otthonban a szlovákiai magyar kisebbségi sors tényfeltáró és segélykérő dokumentumait. Az ügy elkötelezettje, a kisebbség védőügyvédje! Szalatnaiéknak írt első levele bocsánatkérés a távozásért és nehéz búcsú, a második levél már gazdag ténybeszámoló és ismerősök névsora, tennivalók rendje. Levelét hit és bizakodás fűti, tenni kell s lehet tenni! De a remény korszaka rövidnek bizonyul, az ügyek bonyolódnak, egyre nehezebbek, a kisebbség sorsa mind kevesebbeknek szívügye. Az ország mélyponton, népe nyomorog, puszta létéért küzd a nemzet és a kisebbségek kálváriája idegen esemény, púp az ország hátán. Peéry helyzete és írásai nemcsak a magyar dráma mélységére vetnek fényt, hanem azt is hűen tükrözik, hogyan válik feleslegessé, taszítja ki magából és állítja félre végül is a vajúdó magyar világ a pozsonyi patrióta erkölcsét, citoyen igazságérzetét és humánus értékrendjét, ahogy később az új hatalom a hagyományos paraszti világot felszámolja. Novomeskýnek ebben igaza volt: „Ez egészen új történelmi kor, ismeretlen szabályokkal és törvényekkel.”

Peéry kérdésfelvetése rímel ezzel: „Büntethet-e egy népet büntetlenül a sors annyira, hogy a tévelygőkért a helytállókat, az árulókért az elárultakat, a vakokért a látókat, a hitehagyottakért a hitvallókat sújtja?” A budapesti lapokban közölt írásaiban megjelennek és hiteles értékelést nyernek az események kulcsfogalmai. A Beneš-dekrétumokat követő „munkásmozgósítás”-ról írja: „...arra még nem volt példa egy közmunkát végeztető államban, hogy a munkaszolgálatra kötelezettek jószágait elhajtsák, ingatlanukat elvegyék, és őket házukból kiterelve, családjaikkal együtt vagy anélkül szabad költözési és letelepedési joguktól megfosszák, a csehszlovák politikusok és lapok nem véletlenül használják azt az igét, amitől százezrek rettegtek két év óta, a »transzfer« kifejezést...” „A tehervagon mint szállítóeszköz a végső válságok idején lép be a népek életébe! – olvassuk a Gondolatok a tehervagonban című esszében. „A kocsikban nem vándorok, telepesek, nem az Idők Útjainak vállalkozó kedvű, hódító és alkotó nyugtalanjai készülnek a rettenetes utazásra, hanem az a paraszti nép kuporog, mely évszázadok földhöz kötött magányában alakította a táj arculatát.” „A reszlovakizálást regermanizálás előzte meg errefelé...” – utal a kényszerű nemzetiségváltásra. Ilyen kérdés is felmerülhet: mi hát az élet? „...a sötét, himbálózó vagonban úgy látszik: vak véletlen működése, kiszámíthatatlan szerencsejáték, ahol érdemtől és vétektől függetlenül születik a jutalom és a büntetés. A létnek véletlen adottságai, mint: a származás, az anyanyelv, a lakhely sorsunk és végzetünk legszámottevőbb elemeivé lesznek. Mert a sors és a végzet e pillanatban mintha a földrajzi véletlen szeszélye lenne. Aki a Dunától északra magyarnak született, az ezt a csatát visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül elvesztette. (...) Az embernek itt az az érzése, hogy a pozsonyi magyarok még ma sem tudják elhinni azt, ami velük történik... A szakadatlan üldözés végül is gépiessé válik, üldöző és üldözött idegrendszere egyaránt eltompul benne. A félelmet és a vadászszenvedélyt, a remegést és a támadókészséget végül reflexmozgások váltják fel mindkét oldalon.” (Őszi napok Pozsonyban, 1947.) Az író érzi, hogy a helyzet magyarázatra szorul: „Történelmi élményünk bizonyos vonatkozásban más, mint az anyaországi lakosságé. Nem lehet felejteni, hogy értelmiségi ember, proletár, iparos, szegény és módos paraszt tegnap csak magyar volt északon, száz-egynéhány rá vonatkozó rendelet gépi tökéllyel vonatkozik valamennyire. Ezek az emberek – értsétek meg végre – a felejthetetlen és kivételes erejű történelmi élmény hatása alatt most nem osztály, réteg, kategória kívánnak lenni, hanem emberek és magyarok. Elvesztett emberi méltóságukat kívánjuk visszaszerezni, a közös nyelv, kultúra, szellem karámában akarunk megmelegedni, azért mi, akik bizonyos fokig elvesztettük érzékünket a birtoklás iránt, akik elvesztettünk házat, családot, szülőföldet, vagyont, nem ismerjük a társadalmi gyűlölködés éles légkörét, az izzó belső harcot többé, hanem a munkás és tisztességes, nyugodt és békés légkörre vágyunk.” (Úrnapja Mosonszentjánoson, 1948.)

Így érvel az író az osztályharc kezdetén. Budapesten nem ver gyökeret, Mosonmagyaróváron tanárkodik. A fővárosba érkezésekor még esetleges-lehetséges diplomáciai szolgálatról (Stockholm? Prága?) ír Szalatnainak. De ebből semmi sem lesz és az Ügy képviseletével rokon hite egyre inkább megrendül, reményeit elsodorja az élet: „...ami az ügyet illeti, arra vonatkozóan közlöm, hogy lassan és óvatosan kell nyúlni a dolgokhoz, mert itt sem tudhatod, hogy kinek szolgál az, aki a partnered. (...) Kassák még sohasem látta ilyen fáradtnak, ilyen kimerültnek a magyar embereket, mint most. Mindenki vissza szeretne menni, aki eljött, mert a lelke megelégült, a gyomra bestiává teszi és vallaná már magát akár mohamedánnak is. Ezért az alapvetésünk teljesen helyes volt: minden áron maradni és akár minden kompromisszummal maradni.” Később még visszatérünk a kérdésre: de hát miért nem maradtak Pozsonyban? Szalatnai bírálatára Peéry így védekezik: „Hosszú hónapokig egyebet sem tettem Pesten az állással kapcsolatos előszobázásnál... hosszú hónapokig nem volt másban részem, mint hitegetésben és becsapatásban... a hibát ne bennem, hanem abban a „haverokráciában” lássam, mely a nonkonformista erkölcsű, a közéjük nem illő embert ugyanolyan fagyos közönnyel küldi a fizikai megsemmisülésbe, mint ahogy ez a múltban történt... Én etikai meggondolásból utasítottam vissza bizonyos lépéseket... Ne hidd Rezső, hogy ügyetlenségből jutottam idáig. Talán inkább azért, mert Pesten Pozsonyi ember maradtam.” (Mosonmagyaróvár, 1948 július 15.)

             

IV.

„Immár rettentő sok ideje élek a tébolyult és emberirtó korban, s voltam a sajátos élet folyamán orvosi szaklap szerkesztője, gimnáziumi tanár és igazgató, tolmács, vöröskeresztes titkár, politikai újságíró, szocialista párthivatalnok, nevelő, főiskolai könyvtáros, éltem szlovákok, csehek, franciák, osztrákok, németek körében, de életem elhatározó élményének ama tavaszi délutánt érzem, amidőn 1926-ban Pozsonyban első írásomat elvittem Arkauer Muki bácsinak a Híradó szerkesztőségébe a Lőrinckapu utca második emeletén... (Egy kétéltű ember vallomásai, 1971.)

Ismerős, sőt rokon hang. Nem mintha az övé azonos lenne nemzedékem életútjával, bár vannak rokonvonásaik. Hanem ahogyan a megtett út egyetlen fókuszban összegeződik és nyer értelmet, a kezdeteknél, az ifjúságban! A mi ifjúságunk azzal kezdődött, hogy kamaszfővel lettünk „a végzet bábjátékának” szereplői, tudatlan elszenvedői a kisebbségi végzet markolásának. Falunkra korlátozott életterünkben tűrve éltünk, távlatokra nem gondoltunk, mert nem láttuk őket. Az események akaratunktól függetlenül, maguktól jöttek, előzmények nélkül és oktalanul. Semmi semmivel nem függött össze, váratlan rémek törnek az emberre és menekülésre késztetik. Ebben a helyzetben s adottságaink mellett csak elviselni lehetett a csapásokat, melyek a végzet maszkjában mutatkoztak, nehéz, szinte lehetetlen az előlük való menekülés. A jobbágy szabadabb, mert ura érdeke, hogy éljen, hogy átélje az eseményeket; ennek a drámának az volt a lényege, hogy létünk folyamatossága, megmaradásunk, senkinek nem érdeke. Ilyen lehet, amikor az ember, egy nép a világ terhére van. Ilyen a tökéletes magány!

Az évtizedek során kezdetben zsugorin és szűkkeblűén, majd egyre bővebben, mélyebben és indulatosabban tárták fel történészeink és írtuk meg mi, írók, mi is történt velünk akkor... Irodalmi tanúságtételeink a személyes élmények hőfokán és helyi méretekben mozognak. De mi történt országosan, a köztársaság méreteiben? Milyen világpolitikai szálak és hatalmi erőtér fogságában vergődtünk? A politológiai és történelmi elméletek-értékelések az általánosítás szintjén, nagy vonalakban szólnak erről. Személyes őszintesége és szenvedélyes líraisága ellenére A vádlott megszólal is a szlovákiai magyar dráma nagy szintézisét, az események értelmét és a szenvedés emberi mélységét és értelmetlenségét jeleníti meg, a monumentális igazságnak állít méltó és maradandó emléket. De hol vannak a történelem szürke hétköznapjai? Hol a súlyos folyamat, ahogy a napok és hetek sora derűre-borúra váltja egymást? Milyen az apró részlet, a mikrokörnyezet, hol az egy szál ember szenvedése, a bánatból születő érzések és gondolatok? Ott találjuk Peéry Rezső írásaiban. Az író helyszínről helyszínre és pillanatról pillanatra követi az emberiesség agóniáját és az önkény bűnös felívelését és szívós tombolását. Novomeský vitapartnere, Jócsik közeli munkatársa, az imelyiek vagonjának lakója, az Új Otthon újságírója, a szlovákiai magyarság budapesti követe és védelmezője-mentője részletesen, pompás megjelenítő és általánosító erővel számol be a hétköznapokról: rövid tanulmányokban, miniesszékben, gondolatgazdag jegyzetekben és látomásos riportokban örökíti meg a sorsot s hogy mi történik. Sajátos műfajt teremt! Publicisztikai műfajt alkot, amely újságméretű és közírói érdekeltségű, ám bölcseleti mélységű, valamiféle sajátos kisebbségi létfilozófiát, sorsontológiát teremt. Akár Fábry Zoltán! Az értelem vagy értelmetlenség keresése adja gondolatiságát, s a pontos értékelés biztosítja filozófia mélységét és gazdagságát. Értékelő-minősítő figyelme tükrében a tényből elvont igazság és történetfilozófiai érték lesz, érett közép-európai tanulság!

Megtaláljuk benne mai írói munkánk gyökérzetét és kisebbségi sorsunk genezisét. Peéry és számos korabeli írótársa, Fábry fogalmazásában a „tizenkilencedik század esztétikai kultúrájának neveltjei”, a századforduló polgári humanizmusából és az első világháború okozta elemei megrendülést is túlélő, békebeli patriotizmusból nyerték írói szemléletüket, demokratikus érzéküket. Mi, nemzedékem, a század hatalmasra nőtt és iszonyúvá érett embertelenségéből és erkölcsi válságából, a humanizmus furcsa talajvesztéséből, önbizalomvesztésből és szorongásból s váratlanul felvillanó, naiv hitből lettünk írók. Mindkét nemzedékből: magyarok és kisebbségiek! Mi lett-lehetett volna, ha Peéryék köztünk maradhatnak? Néhányan, talán éppen Peéry! És Szalatnai! Mondjuk, Novomeský segítségével! Nem kishitűség (is), hogy elmentek? Fábry itt maradt, alkata és életmódja parancsára, Peéry véleménye szerint kommunista múltja okán! De hát Peéry is haladó gondolkodó! Valamilyen ösztönös rettenet foghatta el. Lelke a hagyományok biztonságával együtt megrendült. Humán kultúrával átitatott idegzete valahol mélyen megérezte az új totális hatalom érzéketlenségét és mozdulásai tektonikus lökéseit, s futott előlük egészen Stuttgartig, ahol társalapítója lesz a pedagógiai főiskola negyvenezer kötetes könyvtárának. Haláláig „kétéltű” ember: „Szombat és vasárnap külföldön élő pozsonyi magyar író, hétfőtől péntek estéig egy würtembergi pedagógiai főiskola könyvtárosa.” Nem maradhat el a pozsonyi jelző, hogy miért? „A közép-európai világot, amelyben ifjúságomat töltöttem, ama műveltséget, amelyben felnőttem, az emberek közötti érintkezésnek azt a stílusát, amelyet a magam számára kötelezőnek tartok, a „modort” és megegyezést, amelyet egykoron elfogadtattak velem, humánusabbnak, ésszerűbbnek is igen sok szempontból tökéletesebbnek tartom annál, amit azóta Nyugat-Európában láttam és átéltem.” Élete tanulsága mellé, kiegészítésül, íme a közösségek történelmi sorsáról szóló megállapítása: „Magam elsősorban a cseh demokratikus hagyományt, s annak a kisemberben való lerögzítettségét szemléltem mély referenciával. Ahogy viszont mindez 1939, 1945 és 1948 változásaiban és földcsuszamlásaiban szétporladt és megsemmisült, eloszlatta bennem azt a hiedelmet, mintha az ilyen összeomlásokra egy népnek fel lehetne készülnie. Nem hiszek ebben, hogy van vértezet az elemi emberségen kívül, ami egy népet megvédhetne a világtörténelem tektonikus katasztrófáitól. Ilyenkor majdnem mindegy, hogy a pusztulás előtt a társadalmi fejlődés milyen fokát sikerült elérnünk. A katasztrófa merőben új helyzet, elpusztít minden eddigit, a jót és a rosszat egyaránt.”

Peéry 1957-ben emigrál a soproni forradalmi városvezetés alelnökeként. Ma is foglalkoztat, s talán még mélyebben, mint korábban, hogy mi történik, ha „közülünk” valaki eljut – Európáig? Külföldön írt munkái alapján így minősíthetjük őt: európai látókörű író! Gondolati irányultsága, ahogy egy írása címében fogalmaz: „Európa önvédelme”. A magyar és világesemények hivatott értelmezője, hiteles közép-európai humanista. A kor történelmi tanúja. És mégis...! A P. Palkó számvetése című meditációjában sok személyes ízzel „igyekszik megfejteni a titkot, élete sikertelenségének titkát”, „miért nem sikerült hát?” „Közép-Európában 1938 óta, talán 1918-tól kezdődően, a színlelés és színjátszás vált a létfenntartás legfontosabb törvényévé. Az ember sorsa itt azon múlt azóta, tudott-e alkatával ellentétes szerepben sikerrel megmutatkozni.” Peéry nem tudott. A patrióta város szelleme állandóan kísérte, Stuttgartba is elvitte magával, követte, mint az embert az árnyéka. Magában hordozta „a láthatatlan gárda” örökségét. Ő olyan „Dudorászi a száműzetésben”! Idegenben megalkotja magának „az egyszemélyes hazát”. Emlékező, múltidéző és szellemidéző, legszebb írásai lírai visszaemlékezések s az egykori városról és az ifjúságról szólnak. Életműve fontos kérdésre válaszol: hogyan falta fel a mohó huszadik század a tizenkilencedik század humánus örökségét?! S közvetve a mi lehetséges kérdésünket is felveti: vajon a közelgő huszonegyedik század kegyelmesebb lesze-e?!