Az etnikai mítoszok és az amerikai lakosság fokozódó etnikai változatosságának hosszú távú következményei

„...Magának az Államoknak a politikája is negatívvá válik. Már nem annyira a szocializálásra, a beolvasztásra, az új szabadságjogok létrehozására törekszik. A társadalmasodás és a részvétel látszata mögött deszocializál, jogokat von el, kilakoltat. A társadalmi rend, a cserére, a technológiára, a vezető csoportokra szűkül össze, és ilyen módon megerősödve egész övezetektől vonja el az erőt. Ezek az övezetek pedig rezervátumokká válnak, mégcsak nem is rezervátumokká: szemétlerakó telepekké, grundokká, új sivatagokká az új szegények számára, ahogyan az atomközpontok vagy autóutak körül is elsivatagosodik a terület. Senki nem fog tenni semmit a védelmükben, és talán nincs is mit tenni, mert a felszabadítás, az emancipáció és az expanzió már befejeződött. (...) Már csak egy kérdés marad: mi következik ezután a progresszív szabadságfosztás után (ami Reagan és Thatcher országlása alatt mára már erőszakos fordulatot vett)”¹

(Jean Baudrillard: Amerika)

1. Az amerikai etnikai reneszánsz és a külpolitika

Az alapító atyák nemes és valóban lélekemelő írásai, esszéi után igencsak erősen taszítja mellbe az olvasót kortársunk, Stephen Steinberg kőkemény szentenciája: „...az Egyesült Államok – akárcsak számos más állam – kegyetlenségek és elnyomás árán született. Mint az európai kolonializmus előretolt bástyája, belekeveredett az őshonos népek – részben az indiánok, részben a délnyugati mexikóiak – leigázásába, megtizedelésébe és kifosztásába, akik a kontinenset lakták. Azután, hogy a korai agrikulturális gazdaságához biztosítsa a szükséges munkaerőt, a szárnyait próbálgató nemzet sok százezer afrikait hozott be az országba, és tette egy rabszolgatartó rendszer részévé, amely rendszer két évszázadig fennmaradt. Ezek hatalmas arányú nemzeti bűnök, és olyan útra vezették az országot, amely sok-sok generáció számára faji megosztottságot és konfliktust eredményezett. Bármilyen csábító is, hogy becsukjuk szemünket nemzeti történelmünk e szégyenletes fejezetei fölött, utóhatásai még ma is fájdalmasan jelen vannak a rezervátumokban, a barriókban, a gettókban, mindenütt, ahol csak e nemzet faji páriái menedéket találnak."²

A posztmodern prózába kódolva, hasonló információt közöl velünk Baudrillard is híres könyvének a végén. Pedig az Egyesült Államok régóta büszke rá, hogy sokféle kultúrájú nép olvasztótégelye, noha ez a sokféleség ritkán tükröződik külpolitikájának alakulásában. Most azonban úgy tűnik, hogy új korszak határára értünk: az etnikai sokszínűségnek nagyobb hatása lesz a külpolitikára. Ennek legalább három oka is van.

Először is, a demográfiai forradalom hatására változóban van az ország etnikai összetétele. A legutóbbi időkig működött az olvasztótégely politikája (melting pot), amely megkísérelte beolvasztani a különböző kultúrákat az egyetlen közös amerikai kultúrába, amely tulajdonképpen WASP (fehér-angolszász-protestáns) volt. Az olvasztótégely ma már gyenge hatásfokkal működik. Mindenekelőtt azért, mert az utóbbi idők bevándorlói, akiknek a száma 1960 óta már nyolcmillió körül jár, jelentősen különböznek a korábbiaktól.³

A második világháború miatt és különösen a hatvanas években apadni kezdett az európai hullám, amely addig a jövevények többségét adta. Meredeken megnőtt az ázsiai és a latin-amerikai bevándorlók száma. Egyre több illegális jövevény érkezett Mexikóból, Közép-Amerikából és Dél-Amerikából. Az új bevándorlók beözönlése lépésről-lépésre megváltoztatja az amerikai nemzet faj és etnikum szerinti összetételét.

Mint közismert, a bevándorlók nem egyenletesen oszlanak el, hiszen az Egyesült Államok egyes részeibe több jövevény mehet, mint másokba. Florida, New York, Texas, Kalifornia és Illinois fogad be nagy számban bevándorlókat. Az előrejelzések szerint húsz év múlva Kalifornia lakosságának mintegy 85 százalékát az etnikai csoportok fogják kitenni.

Másodszor, a számbeli gyarapodás mellett nő az etnikai csoportok politikai tudatossága is. Bizonyos csoportok körében folyt ugyan etnikai szervezkedés a múltban is, sőt törekedtek az amerikai külpolitika befolyásolására, de ez inkább kivételnek számított, mint szabálynak. Ilyenek voltak a lengyel, ír, görög és zsidó származású amerikaiak. Ma viszont széles körű az etnikai mobilizáció. Ennek egyik jele az egyre jelentősebb politikai szerep, amelyet a kongresszusi fekete csoport játszik. Ugyanide tartozik az USA iskoláiban folyó egyre szélesedő vita arról, hogy az oktatásnak jobban kellene tükröznie az etnikai csoportok szerepét az amerikai történelemben. Úgy tűnik, hogy különösen a „színes bőrűek” számára fontos a nagyobb súlyú részvétel a külpolitikában, noha ez – belátható időn belül – nem fogja megváltoztatni a fő politikai irányvonalat.

A harmadik változást Dávid C. Korten Tőkés társaságok világuralma című könyve sugallja. A regionalizmus meghatározó szerepe nő a gazdaságban, következésképp növekszik az egyes államok és helyiségek fokozódó súlya a külpolitika alakításában. Ha az illető tagállamban jelentős a nem WASP lakosság aránya, akkor ez meg fog mutatkozni az illető állam politikájában. (Emlékezetem szerint, a tavalyi év májusának első hetében, a magyar médiák csak szórványosan közöltek hírt a fellángolt texasi szecessziós törekvésekről. Vajon miért?) Nem újdonság azt mondani, hogy a nemzeti érdekek már nem esnek egybe a helyi és az állami érdekekkel. A belső gazdasági feszültségek hatására sok állam most próbál bekapcsolódni a nemzetközi gazdasági rendszerbe, és így önálló külkereskedelmi kapcsolatokat alakít ki. Például több állam létesített kereskedelmi kirendeltséget Tokióban, hogy magához vonzza a japán befektetőket.

Korten könyvéből az is kiderül, hogy a termelés fokozódó globalizációja elősegíti a közvetlen, nem állami szintű kapcsolatok kialakítását más társadalmakkal. A külföldi rokonokkal fenntartott személyes kapcsolatoknak sűrű hálója fonódik nap mint nap. A legjobb példa erre az apertheid-ellenes mozgalom sikere, amely megváltoztatta az USA politikáját Dél-Afrikával kapcsolatban. Az egyházak, diákok és az afrikai származású amerikaiak nyomására az államok és helyhatóságok nem képeztek nyugdíjalapokat azoknak a cégeknek a beruházásai után, amelyek Dél-Afrikával tartottak fönn gazdasági kapcsolatot. A helyhatóságok különböző programokat is indítottak a dél-afrikai fekete többség támogatására. Az ember-ember és a család-család típusú kapcsolatok mellett ne feledkezzünk meg nagyobb intézményes kapcsolatok kialakulásáról, amelyek testvérvárosi és más kulturális programok révén alakulnak ki.

Bár külpolitikai téren az általános tendencia a nagyobb etnikai mobilitás irányába mutat, az áttörési sikerek nem egyformák. A nemzet etnikai csoportjai a múltban is különböző eredményekkel hajszolták az Amerikai Álmot. A zsidóságot például előbb a populáris folklór, majd az ébredező társadalomtudomány az etnikai siker prototípusaként fogta fel. Steinberg a már említett könyvében megsemmisítő erővel bírálja a zsidó etnikai siker mítoszát. „E fejezetek célja az, hogy túltekintsen a leegyszerűsítő kulturális magyarázatokon, amelyek annyira hozzátartoztak mind a hagyományos bölcselkedéshez, mind a társadalomtudományhoz, s hogy fölfedezze a kulturális értékek és a társadalmi tényezők érintkezési pontjait.”⁴ Steinberg azért tartja hamisnak a zsidó és más etnikumok felemelkedésének kulturális okokkal történő magyarázatát, mert nem igaz az, hogy minden bevándorló csoport alulról kezdte. Akarva-akaratlanul minden ilyen magyarázat – márpedig az ilyen bőven akad – stigmatizálja Amerika egyik legrégibb etnikumát: a négereket.

Hasonló és Amerikában nagyon divatos gondolkodásbeli analógia alapján a zsidó származású amerikaiakat szokás a hatékony külpolitikai mobilizáció iskolapéldájának tekinteni. Ilyenkor eltekintenek attól, hogy milyen körülmények tették lehetővé ezen etnikum lobbizó csoporttá alakulását. (Van aki vitatja, hogy a zsidóság etnikai csoportot alkotna.) Itt csak a történelmi üldöztetést emelném ki, amely a zsidókat világszerte egy erős, közös vallásos identitás érzésével ruházta fel. Tagadhatatlan, hogy napjainkban az amerikai zsidóság kedvező helyzetből fejthet ki politikai befolyást, mert viszonylag jómódú és jelentősen beépült a politikába. Hozzájuk annyiban hasonlítanak az afrikai származású amerikaiak, hogy bennük is erős etnikai szolidaritást váltott ki egy történelmi élmény: a rabszolgaság. A rabszolgaság öröksége miatt gazdaságilag és politikailag igen hátrányos helyzetbe kerültek. A rabszolgaság időbeli (amerikai polgárháború időszaka) és térbeli (dél) „toposza” megtévesztő, hiszen az „igazság” ebben az esetben is cseppfolyós: már 1866-ban a győztes kormány a kezébe került földek felét visszajuttatta az eredeti tulajdonosoknak, és számos esetben arra kényszerítették a feketéket – gyakran szuronnyal –, hogy hagyják el a korábban nekik juttatott földet.

A külpolitika területén az afrikai származású amerikaiak számára nehéz a térnyerés: nem azonosulhatnak egyetlen anyaországgal, és nincs olyan külföldi ország, amelyhez mint háttérhez, személyes szálak fűznék őket. Ezzel szemben a délkelet-ázsiai bevándorlók újabb hulláma – szemben az előző generációkkal – politikailag rendkívül aktív. Az amerikai zsidósághoz hasonlóan az ő jómódjuk is több lehetőséget ad a külpolitikai szféra befolyásolására. Ez azt jelenti, hogy megfelelő anyagi háttér áll rendelkezésükre a helyi és országos politikai kampányokban való részvételre.

A nemzetközi politikai színtér változása is növeli ennek a közösségnek a belpolitikai fontosságát. Logikai úton is kikövetkeztethető, hogy a japán származású amerikaiak önmagukról alkotott képén sokat javít Japán egyre erősebb gazdasági szuperhatalom szerepe.

Már említettem: az USA latin-amerikai származású lakossága az elmúlt években jelentősen emelkedett. Míg ez a csoport az USA lakosságának 4,5 %-át tette ki 1970-ben, 1988-ra az arány 8 %-ra nőtt. A Puerto-Rico-iakat egyenesen az USA-hoz tagállamként történő esetleges csatlakozás foglalkoztatja.

Az amerikai külpolitika szférája eddig hagyományosan a fehér férfiak birodalma volt. Az elmúlt két évtizedben ez a helyzet fokozatosan módosulni kezdett, hiszen egyre több nő és egyre több kisebbségi vesz részt a politika alakításában.

A kérdés ajánlja magát: milyen előnyök, és milyen veszélyforrások származnak az újonnan előállt helyzetből?

A „vérfrissítés” egyik előnye, hogy új és más szempontokat érvényesítő szereplőket von be a külpolitikai folyamatokba. A nyitottabb külpolitikai szféra pedig a mai világban mindenképpen értékesebb. Ez a nyitás az etnikai képviselet modellje is lehetne az illető közösségek számára. Másrészt számolni kell azzal is, hogy ez a részvétel nem feltétlenül vezet tartalmi változásokhoz. Henry Kissinger nemrég megjelent Diplomácia című műve azt sugallja, hogy a külpolitika napirendjén szereplő kérdések köre nagyon nehezen szokott bővülni. Az utóbbi időkben az amerikai kormányzatban föl-föltűnt ugyan egy-egy fekete arc felelős külpolitikai beosztásokban, ám ez szemlátomást nem változtatta meg az USA külpolitikájának irányát.

Nincs közvetlen rálátásom az USA külpolitikájára, így az etnikai mobilizáció veszélyeit teljes terjedelemben nem tudom feltérképezni, de Lengyel László Mozgástér és kényszerpálya című könyvéből tudom, hogy a hidegháború befejeződése űrt hagyott a külpolitikát alakító folyamatokban. Nincs tehát átfogó szuperhatalmi keret, ahol össze lehetne békíteni a versengő etnikai követeléseket. Következésképpen megjelölhetünk egy veszélyforrást: az USA etnikumai belekeveredhetnek a külföldi konfliktusokba. A hipotézis megfordítható: ha a Szovjetunió és más országok összeomlása után csak rivalizáló etnikai együttesek maradnak meg, az ő küzdelmeik fokozhatják az USA-n belüli etnikai konfliktusokat is.

2. A kultúra pluralizmusa és az oktatás

Az Almond-Powell szerzőpáros a már említett híres könyvében a következőket írja: „Az 1960-as évek óta az olvasztótégely-politikát sorban érik a kihívások – elsősorban a bevándorló etnikai csoportok, az afro-amerikaiak, a spanyol ajkúak és az ázsiaiak részéről. Egyre több és több szóvivője támad a legkülönbözőbb csoportoknak, akik megkérdőjelezik az eddigi gyakorlatot, amelynek jegyében régi nemzeti kultúráikat fel kell áldozniuk egy új nemzeti kultúra oltárán. Ez az új nemzeti kultúra, szerintük, mindeközben nem is sok kultúra elegye, hanem egy meghatározott kultúra – a nyugat-európai és különösen a brit – dominanciája, amely mindig a WASP (fehér-angolszász-protestáns) uralkodó osztály eszköze volt a kisebbségek elnyomására. Az egyetlen helyes politika, mondják, hogy igazi kulturális rongyszőnyeggé (patchwork, foltokból készült takaróra utaló kifejezés helyett a gondolat lényegét kifejező rongyszőnyeg hasonlatot használjuk – a szerző) kell tenni Amerikát, vagyis olyan kulturális gyűjtőhellyé, amelyben az ország etnikai csoportjai közül mindegyiknek a nyelve, történelme, szokásai és értékei egyenlő tiszteletnek örvendenek, és egyik sem uralja a többit.

Az új mozgalom egyik legfontosabb követelése a kétnyelvű oktatás. A kisebbségi csoportok gyermekei ezentúl saját nyelvükön sajátítanák el az alapvető ismereteket, és az angol csak második nyelvük lenne; a szavazólapokat és a többi hivatalos dokumentumot sok nyelven, nemcsak angolul írnák; és kiszélesítenék az iskolai tananyagot, a brit és a nyugat-európai kultúrákkal azonos szintre emelendő az afrikai, ázsiai és latin-amerikai kultúrák tanulmányozásával."⁵

Az amerikai közoktatásban a faj, az etnikum és a vallás örökös konfliktusok forrása volt. Akár a jövőt befolyásolandó, akár a múltat átírandó, mindig akadtak fanatikusok, akik felfigyeltek az oktatásban rejlő lehetőségekre. Az amerikai társadalom egyre fokozódó sokszínűsége miatt a csoportok közötti ellentéteket nem lehet kirekeszteni az iskolákból. Az értékrendből származó különbségek bevonulnak valamilyen formában az iskola falai közé. Az állami iskolák sokáig úgy próbálták semlegesíteni a faji, vallási és etnikai ellentéteket, hogy nem vettek tudomást róluk. (Ez a gyakorlat Kelet-Európában is ismerős volt közel negyven évig.) A tankönyvek többnyire bagatellizálták a csoportellentéteket, és a történelem sterilizált változatát oktatták. A tankönyvek az elnökökre, háborúkra, országos politikára és államügyekre összpontosítottak. A fajt, vallást és etnikumot az amerikai história jelentéktelen tényezőiként tüntették föl: a rabszolgaságból múló epizód lett, a bevándorlásból mellékes esemény.

Az 1960-as évek etnikai reneszánsza a történelem ilyen szellemű oktatására zúdított össztüzet. Bebizonyosult, hogy számos csoport nem óhajt asszimilálódni vagy beolvadni. Sorra indultak etnikai stúdiumok az egyetemeken, ahol nem csak azt tanították, hogy a fekete szép, hanem hogy minden etnikai variáns is szép. Néhány év alatt átrostálták az elterjedt tankönyveket, kigyomlálták belőlük a kisebbségek és a nők elleni előítéleteket. A mai történelemkönyvekben már magától értetődő a nők, a feketék, az őshonos amerikaiak és a különféle bevándorló csoportok tapasztalatainak tárgyalása. Az amerikai diákok azt tanulják, hogy a kulturális pluralizmus a szabad társadalom alapvető normája, és hogy a csoportkülönbségeket nemzeti erőforrásként, nem pedig megoldandó problémaként kell kezelni. Az Egyesült Államok kultúrájának egyedülálló sajátsága az, hogy a részkultúrák kölcsönhatása hozza létre.

Úgy tűnik azonban, hogy az amerikai kultúra értelmezésének kiterjesztésére, gazdagabbá tételére irányuló erőfeszítések az utóbbi időben előnytelen fordulatot vettek. A multikulturális eszme is veszedelmes lehet, ha szélsőségessé válik. A pluralizmusnak ma már sokféle kultúra partikularizmusával kell fölvennie a harcot. A pluralizmus filozófiai lényege: a közös kultúra gazdagítása, a partikularizmus szerint viszont a közös kultúra nem lehetséges, sőt nem is kívánatos. Az USA-ban az új partikularizmus elkülönülési eszméje az ország számos iskolahálózatában felütötte a fejét. Az elkülönülés szószólói az etnocentrikus oktatás bevezetésével akarják javítani a faji és etnikai kisebbségek tagjainak önbecsülését és tanulmányi előmenetelét.

Meggyőződésük szerint ezek a gyermekek csakis akkor dolgoznak jól az iskolában, ha körülveszi őket ősi kultúrájuk büszkeségre ösztönző változata. (Per analogiam: utalnom kell az 1994-es választások utáni Nemzeti Alaptanterv-gazdák egyik morbid ötletére, miszerint a magyar történelem szerepeljen a választható tantárgyak listáján!)

A multikulturális eszme partikularista változata arra tanítja a gyermekeket, hogy identitásukat „kulturális génjeik” határozzák meg. Eszerint a vérben, a faji emlékezetben vagy netalántán a kulturális DNS-ükben rejlik valami, ami meghatározza a kisebbségeket, sőt predesztinálja őket arra, amire egyáltalán vihetik. Az ehhez hasonló gondolatok megjelenésében és terjesztésében valamilyen módon számos „társadalomtudós” is ludas; ezek bírálatára az alábbiakban térünk ki, Steinberg és mások nyomdokain haladva.

Nem vagyunk olvasztótégely pártiak, de a partikularizmusban egy gyalázatos, inkább sejtetett, mint kimondott gondolat „tapintható” ki: a faji és etnikai kisebbségek nem részei az amerikai kultúrának és nem is szabad törekedniük rá, hogy részeivé váljanak. Ha tovább erőltetjük ezt a lassan eszmerendszerré növő gondolat-sorozatot, akkor oda „lyukadunk ki”, hogy az amerikai kultúra az európai származású fehérek magánügye, és mindenki mást a saját faji vagy etnikai hovatartozása elidegenít az amerikai kultúrától, és így az őseiké az egyetlen kultúra, amelyhez tartoznak és tartozhatnak, még akkor is, ha családjuk nemzedékeken át az Egyesült Államokban élt.

E jelenség mellett, és annak esetleges „importálása” mellett azért nem mehetünk el szótlanul, mert az Egyesült Államok az emberiség egyfajta mikrokozmosza. Köztudott, hogy a világ egyetlen országában sem él annyi fajta nemzetiség és etnikai csoport, mint az USA-ban. Elgondolkodtató Baudrillard szentenciája: „Kultúránk végének ideáltípusát Amerikában kell keresnünk. Az amerikai életmódot ítélhetjük naivnak, vagy kulturális szempontból nullának, mégis ez az életmód nyújtja értékeink – nálunk hiába jövendölt – végének teljes analitikus tablóját...” Egy bekezdéssel tovább így folytatja: ugyanazzal a naiv lelkesedéssel kell szemlélnünk Amerikát, ahogyan az Újvilágot felfedező első generáció rácsodálkozott, hiszen e földrészt „egyáltalán nem értjük meg saját történelmünkből, vagy történelmünk végéből (...) Európa többé már nem értheti meg magát saját magán keresztül."⁶

Annak ellenére, hogy az ország mindig is a különböző népek tágas menedékhelye volt, nem mindig nyújtott menedéket a különböző kultúráknak. Megnyitotta ugyan kapuit számtalan nemzetiség előtt, kultúrájukat azonban ritkán ösztönözte a fennmaradásra, illetőleg legfeljebb marginálisan engedte létezni. Ez a történelmi mulasztás vagy bűn bosszulná meg magát a terjedő etnocentrizmusban? Egyáltalán, lehet-e moralizálva feltenni kérdéseket? Vagy arról fantáziálni, hogy mi lett volna, ha a két világháborúban Európa és vele együtt a „fehér faj” nem pusztította volna el önmaga tetemes részét? Hiszen akkor nem állt volna le az Amerikába tartó fehér exodus! Ez utóbbi gondolatfutam nem egy tipikus faji, tehát az etnocentrizmussal rokon „valaminek” minősíthető?!

A fenti kérdésekre természetesen nem tudok választ adni. Az USA pusztán absztrakt ismeretén kívül igencsak megköt európai, sőt közép-kelet-európai mivoltom. Ezért volt gondolatébresztő számomra az a párhuzam, és az abból kibomló különbség, amelyet Baudrillard állított fel Amerika és Franciaország faji és etnikai „hangneme” között. „Amerikában – írja – a sok európai és Európán kívüli fajta erős keveredése sajátos helyzetet hozott létre. A sokfajúság átalakította az országot, ez határozza meg összetettségét. Franciaországban nem volt sem eredeti keveredés, sem igazi beolvadás, az etnikai csoportok között nincs vetélkedés. (Kiemelés tőlem – K. B.) A bevándoroltak valójában segédszolgálatosok, elnyomóik szociális védnöksége alatt állnak, és csak nyomorukat vagy száműzetettségüket tudják szembeszegezni vele. Az emigráció kétségkívül égető kérdés, de a több milliónyi bevándorló jelenléte önmagában nem jelölte meg a francia életmódot, és nem változtatta meg az ország arculatát. Ezért aztán amikor az ember visszatér Franciaországba, leginkább a kisstílű rasszizmus nyúlós, tapadás érzése fogja el az embert. Ez a gyarmati helyzet velejárója, amelyben mindig megmarad a gyarmatosító és a gyarmatosított kölcsönös rosszhiszeműsége. Ezzel szemben Amerikában minden etnikum, minden faj kifejleszti a többiekével vetélkedő nyelvét és kultúráját, amely olykor fölötte áll a »bennszülöttekének«, és amelyek ténylegesen is váltják egymást a többiek elismerésében, a jelképes első helyen."⁷

Mint látható, a francia szerző optimizmusa csak annyiban nevezhető antipesszimizmusnak, amennyiben Európával és benne Franciaországgal hasonlítja össze az újvilági állapotokat. Mivel esszét ír és nem értekező prózát, nem kérhető számon tőle a „hideg fej” követelménye. Mivel használja a nálunk szitokszónak minősülő „rasszizmus” fogalmát, nyugodtan állíthatjuk mi is: az etnocentrizmus a maga módján szintén rasszizmus. Ha a „dolgok rendje” (trendje?) nem változik, meglehet, hogy Amerika a XXI. században egy új „rasszizmussal” ajándékozhatja meg az öreg kontinenst.

Nézzük, hogyan vélekedik a fenti problémáról egy holland! Frits Bolkenstein magyarul is olvasható tanulmánygyűjteményében többek között arról is értekezik, hogy a kultúr-relativizmus az antropológiában fogalmazódott meg, amikor Franz Boas kijelentette: amit a filozófusok egyetemes értéknek tekintettek, azok a valóságban csupán egyedi értékítéletek. Majd így folytatja Bolkenstein: „De ha az egyenrangú és egymást kizáró kulturális értékek eszméjét az antropológiából át akarjuk emelni a valóság világába, abból csak szalonképes apartheid sülhet ki. Stephan Sanders, a De Groene Amsterdammer szerkesztőjének szavaival élve: ez egyfajta benemavatkozási szerződés. Mindenkinek a maga kultúrája, a maga beágyazottsága, a maga kuckója. Mondok három példát annak illusztrálására, hová vezethet politikai tekintetben a kultúr-relativizmus. Az első példa az apartheid: nyugati jelenség, habár a kaszttársadalom formájában Indiában is létezik. A második példa az özvegyek elevenen elégetése: hindu szokás, amely manapság szerencsére egyre ritkább. A harmadik példa a lányok körülmetélése: a holland kormány szerint iszlám szokás, bár ez nem jelenti azt, hogy minden iszlám társadalomban van rá példa.”⁸

Az idézet után sorjáznak Bolkenstein helytálló következtetései: vallási vagy kulturális megfontolások alapján e három jelenség mindegyike védhető, de attól azonban még bűnös cselekedeteknek számítanak, és ezek ellenkeznek a nyugati társadalom alapvető normáival: a diszkrimináció elleni fellépéssel és az emberi test sérthetetlenségével.

Én itt mindjárt össze is kapcsolnám az Európa által kitermelt multikulturális társadalom kultúr-relativizmusát az Amerikai Egyesült Államokban jelentkező etnocentrizmus partikularitásával. Mindkettő önszegregációhoz vezethet. Ki kell mondani: az európai felvilágosodás bizonyos vívmányai nem kerülhetők meg, és nem lehet azokat a „melléknéviség” éjszakájába kiűzni azért, mert „európaiak és fehérek”.

Hollandia azért jó példa, mert ott hatványozottan érvényesül a multikulturalitás. Az amszterdami általános iskolákban a gyerekek kb. 50 %-a valamilyen etnikai kisebbséghez tartozik. Egyre színesebb a munkaerő-piac is. A számítások szerint 2000-ben a rotterdami munkaerő-piacon 40 % lesz a bevándorlók aránya. Egy-két nemzedéken belül Amszterdamban a bevándorolt kisebbségek alkotják a többséget, és az iszlám lesz a legnagyobb felekezet.

Összegzésképpen: multikulturális társadalom van Nyugat-Európában, de ez nem vezethet kultúr-relativizmushoz. Nem lehet türelmes lenni a türelmetlenekkel szemben. Ám aki nemet mond a kulturális relativizmusra, még mondhat igent a pluralizmusra.

Visszatérve Amerikába, az amerikai diákoknak is azt kellene tanulniuk, amit az európaiaknak: a kulturális pluralizmus a szabad társadalom alapvető normája, a csoportkülönbségek pedig nemzeti erőforrások és nem megoldandó problémák. Különben is, az Egyesült Államok kultúrájának egyedülálló sajátsága az, hogy a részkultúrák kölcsönhatása hozza létre.

A partikularitás hadjáratot indít az ún. eurocentrizmus ellen is. Ezt hangsúlyozni kell, noha tudjuk, hogy a politikai szocializációban az iskolai oktatás szerényebb szerepet játszik a családhoz és a tömegkommunikációhoz képest. A partikularizmusnak esze ágában sincs kiterjeszteni az amerikai kultúrát, sőt tagadja a közös kultúra létezését. Elutasítja a csoportok egymáshoz történő alkalmazkodását, a kölcsönhatást. Történelem-felfogása szerint minden ember vagy az elnyomók, vagy az áldozataik leszármazottja. Tehát minden új nemzedék feltámasztja és újrateremti az ősi gyűlölségeket.

A partikularizmus eszmei szempontból az etnikai szeparatizmus és a fekete nacionalista mozgalom ideológiájában gyökerezik. Értelmezésük szerint az amerikai népnek öt kultúrája van: az afrikai amerikai, az ázsiai amerikai, az európai amerikai, a spanyol amerikai és a bennszülött amerikai kultúra. Figyelmen kívül maradnak így a kategóriákon belüli hatalmas történeti, vallási és nyelvi különbségek. Figyelmen kívül maradnak a vegyes házasságok, sőt a csoportot átmetsző tényezők, mint pl. a nem, a társadalmi osztály, a szexuális beállítódás, a vallás stb.

A pluralizmust könnyű átalakítani partikularizmussá és ez az átalakítás a szemtanúk szerint egyre időszerűbb. Jó példa rá a maják matematikai felfedezéseinek felhasználása az oktatásban. A maja példát a Stand and Deliver című film népszerűsítette, amelynek hőse a sugárzó személyes varázsú bolíviai tanár Los Angelesben azzal akarja a differenciál-számítás megtanulására ösztönözni spanyol-amerikai tanítványait, hogy elmeséli nekik: őseik, a maják fedezték fel a nulla fogalmát. Ez eddig rendben is volna, ám az etnocentrikus pedagógia a maja példában kulcsot talált, hogy egyidejűleg gerjessze a spanyol-amerikai gyerekek etnikai büszkeségét és támadja az eurocentrizmust, vagy amit ők annak vélnek. A növénytant az aztékok mezőgazdasági módszereinek tanulmányozása révén oktatják nekik, amivel persze, többek között, megtagadják a spanyol amerikai gyerekektől a spanyolországi kulturális örökséget. A vádak szerint minden területet megfertőzött az eurocentrizmus.

Diane Ravitch szerint – akitől a fenti leírás származik⁹ – a partikularizmus alapja az a téveszme, hogy a kulturális hagyományok örökletesek. A kulturális predesztináció sugallata: a gyermekek meg tudják csinálni azt, amit az őseik. Az ősök tiszteletéből az ősök imádata lesz. Így aztán nagyon nehéz azt bizonygatni, hogy az amerikai oktatás nem Európa-centrikus, hanem önmaga, azaz: Amerika-centrikus.

Főleg azokban az iskolai körzetekben terjed a partikularizmus, ahol a fekete- és a spanyol-amerikai gyermekek vannak többségben. Nem csoda, ha a partikularizmus erősödő hulláma elősegíti az iskolai oktatás politizálódását. Nem jó az önbecsülés síkjára terelni a problémát, mert az önbecsülés nagyon összetett jelenség, és túlmutat az oktatás tartalmán.

3. Az etnikai pluralizmus elméletének ellentmondásai Amerikában

A két konkrétabb kérdéskör vizsgálata után egy absztraktabb területre merész-kedek. Magát az elméletet szeretném körüljárni.

Steinberg nyomdokain haladva, mindjárt egy modern mítoszba ütközünk: „a csináld magad” mítoszába. Kitartás, önbizalom, szorgalom – és hamarosan rád mosolyog a szerencse.

Nézzük, hogyan fest Popper nyitott társadalma belülről! Idézzük mindjárt Richard Weisst, aki Az amerikai siker mítosza (The American Myth of Success) című könyve elején a következőket írja: „...az az elképzelés, hogy a miénk egy nyitott társadalom, ahol a születés, a család és az osztály nem határozza meg jelentősen az egyén lehetőségeit, erősen tartja magát az emberek képzeletében. A hitet, hogy minden ember, bizonyos szabályok betartásával, de kizárólag a saját erejéből azt csinál az életével amit akar, több mint egy évszázada széles körben népszerűsítik. Az e meggyőződést körülvevő ideák halmaza alkotja az amerikai siker mítoszát."¹⁰

A történelmi könyvekből kiderül, hogy a sikermítoszt akkor találták ki, amikor az Egyesült Államok parasztok és kézművesek országa volt. Később a két évszázadnyi területi terjeszkedés és gazdasági növekedés tovább dúsította e mítoszt, amely arról szól, hogy az egyén legyőzheti a születésből, a családból és az osztályhelyzetből származó gátakat. A probléma hatványozódik, amikor a múlt század végén és századunkban ezt az egyénre szabott mítoszt átvitték a fajra, az etnikumra. A mítosz hava azonban nyugtalanító tényeket takar. A gyarmattartó Amerika nem csak parasztok és kézművesek országa volt. A lakosság 1/5-ét rabszolgák alkották, és a rabszolgaságból szerzett gazdagságnak igen sok köze volt az akkori amerikaiak bővülő lehetőségeihez. Á probléma másik forrása a siker azonosítása az erénnyel és a kudarcé a bűnnel, a személyes alkalmatlansággal. Az amerikai filmek ezt kürtölték szerte szét a világban. Individualizálták a sikert, a kudarcot, ugyanakkor személyes adottságként kezelték az erényt, és annak ellenkezőjét. Így elsikkadt mindezek történelmi és társadalmi eredete. (A képek elvágják a fogalmak gordiuszi csomóit. Ha a reklámegyén elé százemeletes akadályok tornyosulnak, az sem baj: pókemberré transzcendál, és feljut a „csúcsra”.)

Az etnikai hősök és a faji gonosztevők mítoszának tartósításában a legújabb kori amerikai társadalomtudomány is kivette részét. Többször idézett könyve epilógusában Steinberg a következőket írja: „Ez a könyv olyan mítoszokkal foglalkozott, amelyek segítik megmagyarázni, hogy az egyes faji vagy etnikai csoportok miért foglalnak el magasabb vagy alacsonyabb pozíciót a társadalmi rendszerben – vagy közkeletűbb szóhasználattal: »miért sikerült nekünk az, ami nekik nem«. A népszerű magyarázat, ha a jeles társadalomtudósok tiszteletre méltóan akadémikus nyelvére fordítják le, úgy hangzik, hogy „nekünk” vannak olyan kulturális erényeink és morális vonásaink, amelyek „belőlük” hiányoznak. Ha ez a teória kizárólag tényekre alapozódna, meglehetősen könnyű lenne túladni rajta: például bebizonyítanánk, hogy a zsidóság, az etnikai siker archetípusa, olyan szakmai tapasztalattal és jártassággal érkezett, amely a többi Kelet- és cél-Európából érkező bevándorlóhoz viszonyítva komoly előnyt jelentett, az utóbbiak ugyanakkor kedvezőbb pozícióban voltak a feketékhez képest, akik az iparosítás kritikus, korai szakaszában teljesen el voltak zárva az ipari munkalehetőségektől; a faji kisebbségeket – különösen a feketéket – nemzedékeken keresztül diszkriminatív korlátok gátolták, és ez a legfőbb oka jelenlegi gazdasági elmaradottságuknak. Bármennyire meggyőzőek is ezek a tények, még ha minden részletüket dokumentáljuk és analizáljuk is, legyőzik őket olyan feltevések és hitek, amelyekben szinte egyenletesen osztozik el az amerikai társadalom, és amelyek átitatják az amerikai társadalomtudományt is.”¹¹

Mindig nehéz volt összeegyeztetni a sikermítoszt a faji egyenlőtlenség zavaró tényével. Meglehetősen ritka volt, hogy a különbségeket osztályhelyzettel, vagy a munka világában elfoglalt rendkívül előnytelen helyzetekkel magyarázzák. Az olvasmányok alapján úgy tűnik, hogy különböző és egyre modernebb maszkokban az etnikai magyarázatok minduntalan visszatérnek. A második világháború utáni koponyaindex- és intelligenciateszt-mánia a feketéket alattvalói státuszra predesztináló biológiai alsóbbrendűség-elméletnek hordott tényanyagot. Noha a liberális társadalomtudománynak sikerült diszkreditálnia ezt is meg a génkultúrát is, az újabb elméletek egy etnikum felemelkedésének kudarcát ismét csak nem a társadalmi struktúrák összefüggésében, hanem a csoportok saját jellegzetességei alapján magyarázzák. A gének helyére az etnikai kultúra lépett, amely örök és megváltoztathatatlan. Thomas Sowell például az Ethnic America (New York, Basic Books, 1981) című könyvében így elmélkedik: „...a történelem azt mutatja, hogy az újabb szakképzettséget néhány év alatt szinte készen el lehet sajátítani, a magatartás megváltozásához viszont generációkra, vagy évszázadokra van szükség. A mai népcsoportok, amelyek kóros munkakerüléstől, lustaságtól szenvednek, akiket állandóan szemmel kell tartani a munkahelyükön, vagy az iskolában, tipikusan azoknak a leszármazottai, akiknek egy évszázada, vagy még korábban ugyanilyen jellemvonásai voltak. A kulturális örökség gyakran még fontosabb, mint a biológiai, bár ez utóbbi több vitát szokott kiváltani.”¹²

Steinberg szerint Sowell tanmeséje nem eredeti találmány, hiszen az etnikai hősök és a gonosztevők csupán felfrissített változatai annak a hagyományos folklórnak, amely szembeállította a cowboyokat az alattomos indiánokkal. Mostanában a délkelet-ázsiaiak és a nyugat-indiaiak az új hősök. Ők a hordozói az új mítosznak, hogy lám-lám fel lehet emelkedni korunk Amerikájában. Akadnak okoskodók, akik a „fajt” egy túláltalánosított absztrakcióként használják, s így meghamisítják az összehasonlított faji csoportok között lévő alapvető különbségeket.

Záró összegzésként, miközben Julién Benda híres könyvének a címe jut eszünkbe, „adjuk át a szót” ismét Steinbergnek: „Politikai szempontból ez a társadalomtudománynak álcázott rasszista folklór sem ártatlan. Nyílt ideológiai funkciója az, hogy létező faji egyenlőtlenségeket legitimáljon. Azzal, hogy kulturális szempontból az áldozatot hibáztatja, az ország sokat dicsért ideáljait összebékíti az antidemokratikus megosztottságokkal és méltánytalanságokkal. Azáltal, hogy zsidók és ázsiaiak nem túl hihető alakjában kollektív Horatio Algereket gyárt, azt mutatja be, hogy a »siker« bárki által elérhető, függetlenül »a születéstől, családtól és osztálytól«. Mint minden mítosznak, az etnikainak is implicit erkölcsi tanulsága van: »mi« nem vagyunk felelősek se morális, se politikai értelemben az »ő« balszerencséjükért.”¹³ (Kiemelés tőlem – K. B.)

Az idézetek forrásai

1. Jean Baudrillard: Amerika. Magvető, Budapest, 1996, 145. old.

2. Stephen Steinberg: Az etnikum mítosza. Cserépfalvi, 1994, 263. old.

3. Erről bővebben Gabriel A. Almond – G. Bingham Powell: Összehasonlító politológia. Osiris. Budapest, 1996, 729. old.

4. Stephen Steinberg id. mű 88. old.

5. Almond – Powell id. mű 735-736. old.

6. Baudrillard id. mű 126-127. old.

7. Baudrillard id. mű 106-107. old.

8. Frits Bolkenstein: Az angyal és a szörnyeteg. Századvég, Budapest 1996, 196. old.

9 .Diane Ravitch: a The American Scholar 1990 nyári, 3. számából

10. Richard Weisst idézi Steinberg id. mű 237. old.

11. Steinberg id. mű 236. old.

12. Steinberg id. mű 238. old.

13. Steinberg id. mű 239. old.

Felhasznált irodalom

Almond – Powell: Összehasonlító politológia, Osiris, 1996

Baudrillard: Amerika, Magvető, 1996

Bolkenstein: Az angyal és a szörnyeteg, Százdvég, 1996

C. N. Degler: Az élő múlt, Budapest, 1992

Dávid Halberstam: Merf övék a hatalom, Európa, 1988 I-II.

André Kaspi: Les Americans, Seuil, 1986

Henry Kissinger: Diplomácia, Budapest, 1996

Dr. Kományi Gitta: Önéletrajz (kézirat)

Dávid C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Kapu, 1995

Láng Imre: Az Egyesült Államok története, Budapest, 1994

Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya, Helikon, 1997

Palotás Pál: Túl a dombon (kézirat)

David Riesman: A magányos tömeg, Közigazgatási, 1983

Jean-Jacques Servan-Schreiber: Sfidarea mondiala, Bucuresti, 1981

Steinberg: Az etnikum mítosza, Cserépfalvi, 1994

The American Scholar 1990 nyári 3. száma

Vecseklőy József: A csillagsávos lobogó árnyékában I-IL, Magvető, 1985