Korunk hőse: az ügynök

Azt mondom, korunk hőse, miközben tudom jól, hogy nem az. Grendel Lajostól mi sem áll távolabb, mint megírni a kor hősét. Regényeit olvasva, inkább beszélhetnénk „hős nélküli korról”, esetleg „antihősről”; természetesen vonatkozik ez az És eljön az Ő országára is. Csakhogy vannak korok – és vannak művek –, amelyekben az antihős a hős. Vagyis az irodalmi hős nem feltétlen hősies hős, nem is csak negatív hős. Lehet, hogy ő maga a hőshiány, a jellemhiány, az „emberi tényező” hiánya.

Helyben vagyunk. Mi az, hogy emberi tényező? Ez a kifejezés épp elég jellegtelen, hazug, semmitmondó ahhoz, hogy azt mondjam, korunk szava. Nem emlékszem rá, hogy Richard Wagner használja-e ezt a kifejezést, de nagyon is használhatná. Illenék a szájába. Az orwelli újnyelv szava. Ott ugyanis az a lényeg, szó és jelentés nehogy fedje egymást. Magyarán a jelentésnek – pontosabban az áljelentésnek – nem fednie, hanem elfednie kell a szót. Lehetőleg oly tökéletesen, hogy az eredeti jelentésnek még a halvány árnya se tűnjön elő. Ahogy Richard Wagner eredeti nevét sem tudjuk meg soha. Nincs is neki, csak fedőneve. Richard Wagnernek ugyanis semmi köze Richard Wagnerhez, az igazihoz, aki ott van a zenetörténetben, a lexikonban stb. Ez a Richard Wagner egyszerűen nincs. Se lexikonban, se egyébként. Csupán a fedőnév van. A fedőnév-használat. Ami közönséges, lapos visszaélés. Ez a Richard Wagner tehát egy azonosíthatatlan figura, aki fedőnévként használja annak a másiknak a nevét. Ami azonban alig árul el többet róla, mint hogy nem azonos. Igaz, ez fontos, mondhatni az ő esetében ez a szakmai minimum, tekintettel ügynök mivoltára.

Mitől tökéletes az, ami nincs? Vagy mi a tökéletes benne? Valamikor volt a létnek isteni és emberi dimenziója. Az előbbi volt a tökéletesség országa, az utóbbi az esendőségé. Grendel nem beszél az üres égről, se az ember nagyravágyásáról és bukásáról, hanem egyszerűen azt mondja: maga a lét vált kérdésessé. Esetleg hozzáfűzhetné, hogy Richard Wagnernek köszönhetően, de isten ments, ilyet nem mond ki az ember. Utóvégre lehetséges, hogy maga Richard Wagner is csak következmény. Pontosan e végső relativizmus következménye. Ahol a tökéletesség egyszerre jelenti mindkét dimenzió tökéletes hiányát. Nemcsak az ég üres, a föld is. Nemcsak az isteni megváltó vesztette el isteni mivoltát, s lett belőle közönséges (?) biztosítási ügynök, de az esendő emberi sorsból is eltűnt az esendőség. Csak az emberi tényező van; azzal ugyanis, mint minden tényezővel, operálni lehet. A világ helyett maradt az operativitás. Amit világnak mondunk, az legfeljebb az operativitás látszata. Vagy fedőneve. Ahogy egy közönséges biztosítási ügynök is a világ megváltója lehet. Holott nem az. Semmi sem az, ami. Még a biztosítási ügynök sem feltétlenül „közönségesen” az, ami. Minden szó után odatehető egy kérdőjel. A tökéletes nem-azonosság maga a pszeudo. A pszeudo a politika világa. Ám a politika világa nem világ, hanem operativitás. A politika magasiskolája a totalitárius politika. A totalitárius politika magasiskolája az Iroda. Ahol Richard Wagner alkalmazásban áll. Az Iroda a pszeudo központja. Azt már mondanunk se kell, hogy az Iroda mint központ jobban van informálva, mint akik informálják. És jobban, mint azok, akikről az információk szólnak. Ez különben nem két kaszt, mert az informátorról is kell információ, s akiről információt gyűjtenek, az bármikor lehet informátor. Az Iroda tehát kézbe veheti a forradalom levezénylését is, amely az Iroda ellen irányul. Pontosabban a pszeudo, a nem-azonosság ellen. Ez azonban végül a pszeudo nem-azonosságához vezet. Amit gyermeteg naivitás lenne összetéveszteni az azonossággal. Ezért nevezi az író szomorú játéknak a mesét, ami az Iroda játékairól szól. Ha ugyan arról szól.

Így talán érthető, hogyan maradt el a forradalom, ha egyszer megtörtént. Vagy így érthető a legkevésbé. Az Iroda legfőbb törekvése, hogy a dolgok érthetőségét – más szóval, átláthatóságukat – lehetetlenné tegye. Ez békeidőben viszonylag egyszerű, mert az azonosíthatatlanság hálója tökéletes mű. Valószínűleg épp ez volt a lényeg a békeharc hajdani nagy paradoxonában: a nyílt konfrontáció helyett létrehozni az átláthatatlanság e hibátlan művét. Amiről csak a forradalom pillanatában derül ki, hogy mégis hibádzik. Ki látta ezt előre? Láthatta-e egyáltalán bárki is? Talán „a világ”, amely azt hiszi, hogy szembefordulhat az Irodával? Vagy az Iroda, amely mindent tud, csak egy dologra képtelen: az önreflexióra? Nyilván egyik sem. De az Iroda maghallja a kor szavát. Tudja, mi az operativitás, tudja, hogyan kell bánni az emberi tényezővel. Nem jön zavarba a forradalomtól, azaz nem késlekedik felszámolni önmagát. Tudja, számára ez az egyedül lehetséges lépés; egyedül így érhető el, hogy akkor is létezzék, ha már nem létezik. Természetesen „a világ” is meghallja a kor szavát. Csak éppen fogalma sincs arról, hogy a pszeudóból, ahová az Iroda tevékenysége oly bölcsen átvezette, vissza kellene jutnia önmagához, el kellene érnie, hogy az operativitás világa helyett újra csak világ legyen, az, ami. De még maga a feladat sem hámozható ki az átláthatatlanság hálójából, nem hogy maga a feladat végrehajtása. Marad a naivitás, amivel „a világ” vállalva a pszeudo nem-azonosságát, azt gyermeteg módon azonosságnak hiszi. Íme Richard Wagner diadala.

Eszembe jut Pilinszky tűnődése a kispolgárról. Szerinte a kispolgárt többnyire olyasmivel jellemezzük, hogy papagája meg macskája van. Ám attól még senki sem kispolgár, hogy papagájt meg macskát tart. A kispolgár kispolgár mivolta abban áll, hogy nincs semmije a papagájon és a macskán kívül. A javak rémuralma az ember felett: ez a kispolgár „lappangó démonitása”. Az ügynököt sem az ügy teszi ügynökké, amelynek az ügynöke. Az ügynök az a kispolgár, akinek nem papagája meg macskája van,hanem ideológiája. Habár ideológiája sok embernek van, s attól még nem ügynök. Csakhogy az ügynök semmi mással nem rendelkezik az ideológián kívül. Még felesége is legfeljebb „falból” van, nem beszélve a névről és az élet egyéb kulisszájáról. Az ügynökben nem az az ijesztő, hogy információkat gyűjt rólam, feljelent, hogy kiterjedt áldásos tevékenysége következtében egyszer csak megjelennek az Iroda emberei, és elvisznek. Annál kevésbé, mert az ügynök ad absurdum nem is „a világ” polgárait internáltatja, hanem önmagát. Legalábbis Richard Wagnerrel ez történik. Ami legalább olyan igazságos és nyugtalanító, mint Don Juan esete a kőszoborral, aki eljön érte. Miért nem érezzük azt, hogy végül is Richard Wagner sorsa „beteljesedett”? Mert nem hiszünk már az istenítéletben? Mert üres az ég és üres a föld? Grendel Lajos regényében Richard Wagner históriája igazából betéttörténet, ám megvallom, ez a betéttörténet számomra fontosabb, mint az, aminek a betétje. Miközben a sajtó, rádió, tévé, közélet habzó gyűlölettel és sunyi lapítással hol máglyára küldené a volt (?) ügynököket, hol elmismásolná a puszta létüket is, Grendel megírja az ügynök drámáját. Páratlan teljesítmény, még csak megközelítőleg sem vállalkozott senki hasonlóra. Holott mint minden nagyszerű dolog, ez is végtelenül egyszerű. Csak annyi, hogy akár Pilinszky, azt mondja: az ügynök „lappangó démonitása”, bármilyen sötét dolgokat művelt is, nem tevékenységében rejlik, hanem a sorsában. Abban, ahogy tökéletesen odaadja magát az ügynek, abban, hogy az élete az ideológia, abban, hogy az elveszett univerzumnak már halvány visszfényét sem ismeri. Richard Wagner a tökéletes kispolgár. Neki már papagája és macskája sincs. Félünk tőle, méltán. Azért-e, mert attól tartunk, még mindig a kezében vagyunk? Vagy inkább azért, mert a sorsának hatalma van rajtunk?

Azt mondjuk mégis, szegény. Becsukjuk a regényt, s ejtünk érte egy száraz könnyet. Ki hitte volna?