NOSTALGITIS PURULENS; A MEGTÉVESZTÉSRŐL; A LÉT FELFEDEZŐJE; A „HALÁLUTÁN”

NOSTALGITIS PURULENS

Vannak felismeréseink, amelyek alapvetőek ugyan, de eleve csorbák és életlenek. Hogy a történelemben minden csak egyféleképpen történik; hogy a megtörténtet más szögből nézni, más megvilágításba helyezni lehet, de keresztülvinni, hogy másképpen történt légyen, mint ahogy valójában megesett – nem lehet.

Alapvető felismerés mind a kettő, de éppen eleve-kicsorbult életlenségénél fogva kevesen tudják megszívlelni; mindenesetre oly aranyszabály, amely nem elegendő, hogy kihúzza a nosztalgiázás méregfogát. Vágyolgásaink, hogy visszajussunk olyan történelmi időkbe, amelyeknek (utólagos) tündéri fénye elbűvöl, nem szűnik sem azért, mert lehetetlenségével tisztában vagyunk, sem mert az akkor élők közül egyes kor-tanúk negatív értelemben nyilatkoztak a korról.

Pedig nem szem- és fültanúkról van szó, sokkal többről – annak, aki a birodalomban, amely vágyolgásunk tárgya, a korban, ahová visszajutni szeretnénk, testi valóságában benne élt és onnan, sem előre, sem hátra, el nem szökhetett, akárcsak mi a magunkéból. Nem hiszünk nekik, túltesszük magunkat rajtuk vagy bagatellizáljuk, amit a korról mondtak.

Azt is tapasztalhattuk, hogy voltak toborzó erejű eszmék, amelyekből birodalmak születtek. A 19. század eleje óta delejezte a délszlávokat az egyesülés eszméje; de semmi akkorát bukni nem tud, mint a siker. Ma – gunyorosan - Ex-Jugoszláviának hívják azt a „beteljesült álmot”, amiről megálmodóinak késő unokái alkalmasint úgy gondolkoznak, hogy „akkor lássam, amikor a hátam közepét”. Ilyen, jórészt mesterségesen szított „Nagy Eszme” volt a Risorgimento; az olasz „nemzet” egyesülésének fő akadályát Ausztriában látták. A szétesőfélben lévő Olaszország láttán ma már egyesekben dereng, hogy „olasz nép”, „olasz nemzet” mesterséges fogalmak; hogy ne adjunk hitelt a Risorgimento-propaganda üledékének: nemzedékek éltek a Monarchia felségterületén, olaszságuk nem hátrányukra – előnyükre vált; Rossini mint „hű alattvaló” jelentkezett Bécsben, karrierje onnan indult, szerencséjét ott csinálta meg.

A nemzetiségi óriásállam szovjet kísérlete, kudarca, traumája után megértjük, nagyon is megértjük annak a meg-megújuló, tartós nosztalgiának az érzelmi bázisát, amely a Monarchiát álmodja vissza: hivatalosan „sikeres” nemzetiségi államalakulat volt, s jóllehet nagyhatalmi állása hanyatlóban, már-már csak külsőségekben nyilvánult, mégis, „birodalom” volt, s annak, aki beutazta, világot jelentett. Hiába volt Karl Krauss gyűlölködő szarkazmusa, aki Ausztriát ízekre szaggatta; hiába volt Robert Musil előkelő undorgása „Kákániától”, a Monarchia végnapjaiban: mind a kettő süket fülekre lel annál, akinek elméjébe befészkelte magát a biedermeyer Ausztria nosztalgiája.

Ki fegyelmét, ki engedékenységét – ki közbiztonságát, ki kedélyességét kívánja vissza: megértjük. Ki építészetét, íróit-festőit, lángelméit sírja vissza: megértjük. A visszahozhatatlan után kapkodó észjárását követni tudjuk még akkor is, ha temperamentumát, világlátását nem osztjuk: jóhiszemű, hiszen olyasmit szeretne visszahozni, ami neki értékes, becses, szerinte felülmúlja értékeit a kornak, amelyben benne él. De napjainkban a nosztalgiázásnak egy olyan kóros megnyilvánulását is tapasztalhatjuk, amelynek „észjárását” követni nem tudjuk; látleletet veszünk róla, sorbarakjuk tüneteit és gennyes-büdös váladékolása alapján már adódik neve is: nostalgitis purulens.

ELSŐ TÜNET. „Feltekintések”. A beteg mind gyakrabban tekint fel az égre. Ha nő, akkor boldogoskodó, „földöntúli” kifejezéssel, mintha áldott állapotban lenne és – ha nem is szűzen, de legalábbis a szentlélektől foganna Valaki Egészen Kivételes Személyiséget, aki nekünk Elküldetett (Andropov? Szuszlov? Vagy Brezsnyev Maga?). Ha férfi, akkor mintha magas fehér gipszszoborra vetné fel tekintetét, egyre feljebb: annál magasabbra, minél inkább Lenin – s ezalatt tenyérbizsergésén érzi, micsoda vastag prémium-borítékot nyomtak a kezébe. Boldogoskodó, „földöntúli” arcjáték-rángások közepette, tudat alatt már számolja is.

MÁSODIK TÜNET. „A Megszépítő Közelség”. A beteg így sóhajt fel: „Istenem, mintha csak tegnap lett volna!” A nosztalgiás ábrándok megrohanják: szédeleg, kóvályog, hozzátartozóit huzamosabb ideig nem ismeri meg; a hivatalos közeget is – ápolót, közrendőrt, adóellenőrt – csak emlékezetének nagy megerőltetésével: „nem ők: egyik sem az igazi” mondja alig hallhatóan (révetegség, gyöngyöző verejték-karéj a homlokon).

HARMADIK TÜNET. Az „arany keret”. A betegnél hallucinatórikus jelenségek, belső „hangok”, akoazmák formájában feltetszik a néhai Pártállam. A megvágyás, a mind erősebb vágyolgás következtében azonban a transzban látottak mintegy „bearanyozva” jelentkeznek; nem ritka a Nagy Egészet magábafoglaló teljes „Arany Keret”. A tünet fokozott gennykiválasztással jár. Javallat: fektetés, nyugtatók, elfüggönyözött ágy és szobasötétítés. Nem ritka a gügyögő félrebeszélés: „Itt vagy! Mégiscsak vagy! Én a tiéd, te az enyém!”. Extrém esetekben: szájzár (képtelen kigügyögni, de szűnös-szünhetetlen gondolja).

NEGYEDIK TÜNET. Az „Ikonosztáz”. Jóllehet a Pártállamot – örök szerencséjére – nem a Francia Forradalom idején érte utol a bukás, mert akkor Vezéralakjainak fejei a guillotine alól a fűrészporos kosárba hullottak volna, a beteg kóros fantáziája ezeket a fejeket a fűrészporos kosárból egyenként kikapdossa és magasra emelve, felhelyezi Ikonosztázára. A Fejek bámulatos Színeváltozáson mennek át (mely betegünk képzeletére korlátozódik); és mihelyt a tulajdon apoteózisuk Felmenetelében megragyognak, a páciens „becézni” kezdi őket:

– Ó, akinek Lángelméjére ráismerek: ez Ő! Csak Lantpengetőnek is, mi óriás! S hát ha még ha csak az lett volna! De a Barátja is volt a Vezérnek: már Pusztaszernél találkozott vele!

– Ó, a Barátja: a Második Legnagyobb! A Tanítvány! Akiről háramlott, másodjára, a Másodalapítóra, a hatalom és a dicsőség! Micsoda lesugárzás!

– Ó, ez az ő Börtönfényképe, Feltámadáskor! Pártigazolványa! Második Rövid Életrajza! Jelek és Csodák!

– „Tiltás, tűrés, támogatás”! Aranyangyal, akárki mondta! Nem cenzúra volt, hanem a Gyógyító Kés! Életmentés! Völgyzárógát a szennyáradat ellen, Hegel pallértervei szerint (különben is: jóban volt a jezsuitákkal és visszaadott nekik egy templomot).

– Ó, aki nekünk, értelmiségi létére a Legnagyobb volt, a Nagyon-Nagy! Micsoda mestercsellel intézte el a Prágai Zökkenőt. Ahogy annak a Tavasznak a vitorlájából kifogta a szelet – azt csak Ő tudta! Nagy idők, nagy emberek!

– Ki hallott akkor olyanról, hogy „munkanélküli”? Mindenki beutalt volt és minden beutaltnak kijárt a vajaskenyér! Az volt a hej világ vetett ágy! A tejjel-mézzel folyó! Az aranykor! Arany keretben, a bearanyozott!... A Második Eljövetel: mikor? mikor?

– Amikor még volt cenzura, s hozzá körmönfonás, ahogy kijátszani kell! Még volt eszmény, amit érdemes kiküzdeni a cenzura ellenében! Érdemszerzés: a megérdemelt érdem jól-megszolgált s önmagába-visszatérő jutalma! Még voltak hivatalok s azoknak packázásai: de egyikben te, a másikban én – volt tenyerünk, kennivaló, s került belőle trabant és ennivaló!

– Amikor még volt Napiparancs és Miheztartásvégett! Önkéntesség és annak Helyes Értelmezése: csak a bolond nem lépett egyszerre, csak a hülye nem volt fejlődőképes! A szép idők, amelynek megszépítő közelségéből Recsk volt a Legvidámabb, hiszen ahogy a barakknak vége volt, őr és őrizetes összeölelkezett és punktum: ki-ki elvette a másik eladó lányát, a többi a családban maradt! Ha leinternáltak, együtt internáltak le s nem volt egymás szemére hányni valónk!

ÖTÖDIK TÜNET. A „Hagymáz”. Tályogos kiütések, gerincferdülés. A beteg oldaltfacsarodva ellóg és ahelyett hogy leküzdené, átadja magát a búskomorságnak. Örvös bagolynak, füsti fecskének képzeli magát: „elszáll”. Nagylábujja körmevastagodását faragja egy rosszult-fent bugylibicskával és bosszúsan motyog: „akkor ez nem volt. Volt éle neki, vagy ha nem volt, volt mivel-hol, megfenni. Akkor ez nem így volt”. Érintésre vadállati üvöltést hallat; percekig remeg (szorongásos neurózis), a táplálékot visszautasítja: tudni véli, hogy „gyógyíthatatlan”.

A nosztalgiázásnak ez az a kóros megnyilvánulása, amiről azt mondottuk: a nostalgitis purulensben szenvedő észjárását érteni megértjük, de követni nem tudjuk.

Ápolójának mindenekfölött lelkére kötnénk – a világért se emlegesse előtte, hogy az „arany keretben” visszasírt, jajveszékelve visszakövetelt Pártállam, lényege és jogi meghatározása szerint mi volt. Azt, hogy intézményes tömegbűntény, soha a beteg előtt ne mondja. Olyan ez, mintha a katolicizmus valamelyik nagy szentjének, pl. Nagy Szent Teréznek, mennyezetre-lebegés alatt azt mondanák, hogy Jézus Krisztust cunnilingus közben lefilmezték a samariai bordélyházban.

A MEGTÉVESZTÉSRŐL

„Tegyük fel, hogy az istenség nem a Jó felsőfoka s nem az igazság kútfeje, hanem valamely gonosz Szellem, aki amilyen hatalmas, olyan csalárd, és minden erejével azon van, hogy becsapjon engem. A mennyek, a föld, a színek, az alakzatok, a hangok és minden külsődleges dolog az én megcsalattatásomra van; csak álmodom mindezeket: ezek által állít csapdát hiszékenységemnek a Gonosz. Mintha se kezem, se szemem, se húsom, se vérem nem volna és még érzékeim sem: hogy mindez én volnék, az Ő hamiskodása – képzelgés; az Ő műve, hogy eszméihez konokul ragaszkodom, minekáltala teljességgel képtelen vagyok az igazság megismerésére. Az tán még módomban áll, hogy felfüggesszem ítéletemet; eltökélnem, hogy ne adjak hitelt álnokságainak és ellenálljak, bármekkora erőhatalommal teszi- s erőszakolja rám ez a Mester-Csaló. Ám ezt keresztülvinni s mellette állhatatosan kitartani: felemésztő. Észre se venném, amint belefáradok és megadom magam a mindennapok váltakozásának. Akárcsak a fogoly, aki nagy élvezettel beleringatja magát a szabadság illúziójába s mikoron gyanút fog, hogy szabadsága álomvilág csupán, tart tőle, hogy mihamar felébred édes álmából s maga lesz cinkosává – csak hogy csalárd illúziói tovább tartsanak. Szakasztott így, magam is, dőrén, a magam jószántából visszaesem régi gondolataim világába; rettegek tőle, hogy felébredjek álmaimból – nehogy ez enyhely nyugalmát az ébrenlét zaklatottsága kövesse s időnapomat ne a napvilágon töltsem, hanem a már fentebb tárgyalt nehézségek okozta koromsetéten kelljen vakoskodnom”.

Descartes, ELMÉLŐDÉSEK I. »AMA DOLGOKRÓL, AMELYEK A KÉTKEDÉS TARTOMÁNYÁBA UTALTATNAK«

Régi ismerősöm, Amideus Atya, a Nagy Szent Ramiváld alapította kamalduli rend perjele volt s ez tette lehetővé, hogy remete életmódját feladva és hallgatási fogadalmát felfüggesztve – járja a világot: rendje ügyes-bajos dolgaiban hogy a világiakkal eljárjon. El is járt, oly istenesen, hogy legutoljára nyolc esztendőkig nem látta sem a rendház, sem a grotto, hová ájtatosságra naponta négyszer visszavonult. Tán sok igaz van a környék mendemondáiban csakúgy, mint azokban a vatikáni legendákban (s nekik csak tudniuk kell: Róla, aki a szentatyánál volt bejelentés nélkül bejáratos) – hogy véresre térdelte a térdkalácsát és péntektől keddig nem vett mást magához, mint kenyeret-vizet és napi egy fürjtojást, keddtől péntekig pedig a hallgatást: „ha ételre nem nyithatom számat, úgy szóra sem”. Titkon panaszkodtak is báránykái, a kamalduliak: „könnyebb döglött szamárból szellentést kicsalni, mint perjelünkből, egy avemáriát”.

Így hát nem volt semmi rendkívüli abban, hogy az Atya most is úgy érkezett, a Napéjegyenlítő és a Jóreménység-Fok megkerülésével; bejelentkezni sohasem szokott, hiszen tudhatta: ünnep, valahányszor megbillenti a kapukopogtatót.

Ez is ilyen volt, ez a nap. Amikor szélesre tártam az ajtót előtte és magas alakja, fehér kámzsájával és skapuláréjával a tornácon jövet, majd az ajtónyílásban felfehérlett, hát mintha a Mennyek lesugárzása lett volna. Kényelembe helyezte magát könyvtáramban, hátravetette a vastag skapulárét és örömmel állapítottam meg, hogy haja nem fehérebb, mint volt, hegyesre pödrött szemöldöke mint eddig, messze elállt, és amin arcképfestő és fotográfus egyaránt elbukott: arcának utánozhatatlan egyedi jelleget adott jól titkolt belső kancsalsága.

Derűt árasztó lényével betöltötte a könyvtártermet, mintha a beáradó napsugárral ő lett volna a Világ Világossága. Jövetelének célja, távozásának oka soha nem volt, könyvtárszobámat átjáróháznak használta esztendős időközökkel – de úgy folytattuk, mintha tegnap hagytuk volna abba s mindig in medias res ugrott a közepére.

AMIDEUS             – Mindnyájunknak van őrzőangyala, neked is, gyermekem, nekem is, onnan tudom, hogy idevezérelt. És a tiéd?

ÉN                          – Találkozni még nem találkoztam vele, Atyám; de nemegyszer volt úgy a bajban, hogy megéreztem szárnycsapását.

AMIDEUS             – Tudni tán nem tudod, de sejteni sejtheted, gyermekem, hogy nem Cartesius volt az egyedüli, aki eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy mindenekben való megtévesztésére hátha van holmi Démona.

ÉN                          – „Ha-volna-jó-volna” alapon? Vagy amúgy: „mi-volna-ha-volna”?

AMIDEUS               – Sem így, sem úgy, amint Elmélődéseiben olvashattad; mert rémületében a foga is vacogott, amint eszméje felmerült benne.

ÉN                          – S hogy ez a Démon egyúttal őrzőangyala is lett volna: erre vallhirtelen támadt rémülete...?

AMIDEUS             – Régóta kísérthette s nem támadhatott az olyan hirtelen.

ÉN                          – Hát akkor?! Ki lehetett a nagy Megtévesztő...?!

AMIDEUS             – Ő maga alkothatta „Démonát”, megtévesztésünkre: hogy ne lássunk bele igazi gondolataiba; hogy ezzel szabadságolja gyóntatóját.

ÉN                          – Atyám! Nem forgunk halálveszedelemben már csak azzal is, hogy megidézésének liturgiáját nem ismervén, gondolatával játszadozunk?

AMIDEUS             – Társalkodásunk csak üdvödre szolgálhat, gyermekem, ha kivetjük gondolatát s messzire űzzük. A többi: ratiocinatio in excelsis. Figyelj rám. Megcsaltalak-e valaha is...?

ÉN                          – Hallgatlak, Atyám.

AMIDEUS             – Hiszed, nem hiszed. Hogy különb-e avagy „igazabb” az övénél, Cartesiuszénál, nem tudom. De nekem is van Megtévesztőm.

ÉN                          – Hogyan? Neked, a Kamalduliak perjelének? Atyám!

AMIDEUS             – Nagyon-nagy mégpedig.

ÉN                          – Milyen nagy?

AMIDEUS             – Hát... ha nem is éppen maga az Orcus főfejedelme, Szatanaél; de Őnéki szolgál. Közördög az én kis ördögöcském.

ÉN                          – Ördögöcskéd volna, mondod?

AMIDEUS             – Nemcsak mondom, hanem hallom is. Az én sugdosódóm.

ÉN                          – És mi heretnekségeket sugdos fülednek mögüle, és hogyan

                               gyalázatoskodik?

AMIDEUS             – Hiszen ha csak az volna! De rosszabb ez annál.

ÉN                          – Elűzni? Megpróbáltad? Nem tudod?

AMIDEUS             – A skapulárémból? Itt ül a skapulárémban és Igének erejével rámigézte, hogy ne is akarjam. Hogy meghigyjem minden megtévesztését és ahogyan Cartesius se bízott maga-állhatatosságában, én is. Ernyedten omlok karjaiba s nagy-nagy boldogságot érzek.

ÉN                          – S ez a tiéd? Mimondó?

AMIDEUS             – Nehezen értem, mert logorrheás az ördögöcske; de annyiszor elmondta már, hogy letettem az ellenállásról és becikkelyeztem Megtévesztése Nagy Igazát.

ÉN                          – Mondd elé.

AMIDEUS             – Minek tiszteletneve: a Legméltóságosabb Olybárium.

ÉN                          – Olybárium? Jelentése...?!

AMIDEUS             – Tagadja istenünk- és atyánk létezését. Vegyem olybá, hogy aki nekünk istenünk volt, az az Omnipotens Sempiterne Deus, az nincs sehol; sohasem is volt.

ÉN                          – A gálád! A gálád!

AMIDEUS             – Hogy csak léttelensége végtelen, ő maga sehol: ennen hiánya csupán.

ÉN                          – És te...?

AMIDEUS             – Mit tehetnék egyebet, nyakig merülve ezt a minden porcikámat átható Megtévesztésben, melynek hogy emberésszel ne adjak hitelt – képtelenség? Meghiszem neki, hogy aki nincs, az nincs; ahol nincs, ott ne keresd. Hozzávéve a magam régről melengetett hitét, hogy Sátán úr, poklostul, ahol sose volt, nincs, mert sose volt, fogom magam és egyszerűsítek a számlálóban és a nevezőben ezzel a két Nagy Nullával; a képlet is tetszetősebb, a helyzetem is tisztább.

ÉN                          – A helyzeted, mint a Nagy Szent Ramiváldus Urunk alapította kamalduli Rend perjelének? Ahol úgy néznek rád, mint a feszületre?

AMIDEUS             – Nem úgy: hanem a Mindenségben. És az Üdvben.

ÉN                          – Te, aki a Nagy Szent Gergely urunkról elnevezett Univerzitáson a hittudomány köztiszteletben álló Magisztere vagy? És a Rendben? Nem veszik észre magadviseletjén...?

AMIDEUS             – A Rendben? Minden rendben van. Emlékszel, mennyire hóttra csodálkozta magát Szent Ágoston azon, hogy „Ambrus Urunk képes olvasni anélkül, hogy mozgatná az ajkait”? Döntsd el te magad, mi könnyebb: olvasni, ajkad mozgatása – avagy kamalduli módra hallgatni, ajkad mozdítása nélkül.

ÉN                          – Becsapod Rendedet? Rászeded rendtársaidat? Megtéveszted!

AMIDEUS             – Nem én: az ördögöcském. Ő a Megtévesztő, én csak hiszek és igazat adok neki. Azóta könnyebb istennek tetsző életet élnem.

ÉN                       – Nem érzed, nem látod be helyzeted visszásságát?! Amideus Atya!

AMIDEUS             – És Descartes? Ha érezte- és látta légyen is: velünk nem közölte. Legalábbis nem tudunk róla, hogy írásos nyomát hagyta volna.

ÉN                          – Szörnyű! Iszonyú! Felfedted magad s most nem marad más hátra, mint hogy sújtó szavad hallatán térdre roggyak és elibéd térdelve kérjem, add rám áldásodat. Megteszed?

AMIDEUS             – Főhajtással, így, így, gyermekem. Már miért ne tenném. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti –

ÉN                          – De megőrzöd titkomat?

AMIDEUS             – Ha van, most meggyónhatod.

ÉN                          – Tudd meg. Mondhatsz akármit, szent hitünkbe vetett hitem rendületlen és erősebb, mint valaha volt. Elvesztetted világi hívedet és nyertél egy novíciust. Elfogadsz, Szentatyám?

AMIDEUS              – Már hogy ne fogadnálak. Eddig is így forgott, ezután is így fog. Azért világ, hogy forogjon. Ammen.

A LÉT FELFEDEZŐJE

Feltehetőleg az ember az egyedüli jószág a Faunában, aki felfedezi a létet per se. Felfedezi és elkülöníti – el tudja különíteni attól a létérzéstől, ami a személy: annak a benne-rajta elúrhodó érzése, hogy a testinterieurben – elvan. A személy „tudatra ébredése”, és a személyi tudat meglétének felfedezése volt az, ami a lét fogalmának megalkotásához elvezetett.

A „HALÁLUTÁN”

Azt álmodtam, hogy átestem a halálon. Ám alighogy felfedeztem a „halálutánt”, rádöbbentem, hogy aki ezt belátja, nem „én” vagyok. Vagyis hogy csupán az üres tudat maradt belőlem, érzések-gondolatok nélküli teljes-tökéletes anoesziszben; s azok a piktogrammok, logográfiumok, szillabáriumok, alfabetikus jegy- és jelkészletek, amelyekkel valaha írtam és (ha van élet az álom után) leírhatnám álmomat, hiszen valaha ilyen és hasonló ábrák kelléktára töltött el – nincs sehol

hogy ez a kiüresedett tudat maradt belőlem, az egykori tudat befogadóképességének (aki voltam) – a befoglalóformája: a körülperemezett kerete

egy olyan tudat-keret, amely lélektől/animától, személytől/éntől/éniségtől/függetlenül és teljességgel nélküle, megy-megy, rohan tovább a dög-ismeretlen közegben s ezenközben a legkülönbözőbb képek/forgások/látások/spiraloidák fűződnek/folynak, zuhannak/rohannak és áradnak rajta keresztül, megállíthatatlanul - - -