[Parkerdő]; [Nyárutó]; [Krimiinzert]

[Parkerdő]

Az erdei utak izgalmai összefüggnek a fényekkel,

a fényviszonyokkal, <mondjuk> erre jöttem rá ma, amikor

visszafelé átvágtam az egyik ösvényről a másikra. Igazából

ez már régóta izgat, miért jó erdőkben, <úgynevezett>

parkerdőkben, sétálni. Ahol csak fák vannak, nem túl

izgalmas fák, meg bokrok, ez-az, semmi figyelemre

méltó. A séta kényelmesen esik, mert az utak meg vannak

tisztítva. Itt-ott néhány virág, ilyen erdei kékek, mert

leginkább kékek, vagy lilásak, a nevüket <sajnos> nem

tudom. Úgy látszik, ilyen helyeken ez terem meg, ez a szín.

Egyet ismerek, a harangvirágot, az is kék <persze>,

kis kék virág. Visszatérve a fényviszonyokhoz<: Az az

érdekes>, ahogy átszűrődik a fény, nem feltétlenül a nap-

sütés <az persze izgalmasabb>, a lombokon az aljnövényzetre,

meg az avarra, és ahogy mozognak a fák, a bokrok, a fény

állandóan másképp mutatkozik. Ezek a szűrők állandóan

másként világítják meg az erdőt, és ez vigasztalja a szemet.

Vagy legalábbis nyugtatja<, hogy akkor most ez így jó.

Ezért vigasztaló> a séta, mert el lehet gondolni közben,

hogy mindez másképp is lehet. Egy másik erdő, egy másik

séta. Egy másik nap lehetősége, amely ugyanilyen,

mint aki a sétában, hol ott van, hol meg eltűnik.

Az árnyékok a lombok között, a sétáló árnyéka a sétában.

Hogy csak része valaminek, mint a séta az erdőnek, a parknak.

És ekkor esélyem volna visszaérni, becsukni az ajtót

magam mögött. Az ablakból nézni a mókusokat a fákon.

Ez valami másfajta mozgás, <nyugodt vagyok,> mint az állatkertben.

[Nyárutó]

Van a nyári zápornak egy másik megközelítése is.

Ahogy az utcán megy ilyenkor az ember <egy idő

után>, amikor már feladta, hogy kerülgesse a víz-

folyásokat, de legalább az erős sodrást, a mélyedéseket.

Belenyugodott már, hogy a lefolyókat a nyári lomok

<mivel nem kellett szolgálniuk víz elvezetésére már

vagy két-három hete> eltömítették, és ezért mindenütt

nagy kerülőket kell tennie. És már megszokta a tűzoltó-

kocsik szirénázásait is. <Egy idő után> felfigyel egy

jellegzetes illatra, a föld szagára. Otthonos szag.

A nedves föld szaga ilyenkor kiárad az utcákra, és

figyelmessé tesz a kis virágágyásokra, amelyek az

utca mellett vannak, a járda és az út között, vagy

közvetlenül a kerítések tövében. Aztán észreveszi, hogy

<mint ilyenkor szokott> hirtelen hajoltak me

a virágok, a lezúduló eső <zápor> miatt. Csillog

rajtuk a víz. <Ilyenkor> minden fűszál jelentőséget

kap. Minden kis növény az élet <új> zöldjét jelenti,

<patetikusan fogalmazva> az élet hőse lesz hirtelen, és

egy kicsit még nő, míg eljön <krizantémjaival> a november.

[Krimiinzert]

Valamit dünnyög, folyton. Különös,

hogy néha, amikor kétségbeesett,

segíteni tud az, hogy mondatokba

foglal, csak úgy, valamit. Semmi,

csak úgy. Mond valamit, rakosgatja

a szavakat. Például, ezt mondja.

Egyszer, amikor gyűlöli magát, néha,

amikor nem is tudja, miért, visszatükrözi

valami, szélvédő, szemüveg, nikkelezett

felület. Nem számítottál rá, véletlenül,

meglepetésszerűen ér. Meglátod az

arcod, aki gyűlöl. Egy arc, aki

gyűlöl téged. Csak úgy, nem is gyűlöl,

csak nem szeret. Nem ismeretlen,

de most nem akarod megismerni. Mennél

el mellette, de valami megállít, megállítja

a tekintetét. Hirtelen fordulsz vissza,

hogy a szemébe nézz, a szemével.