...messzebbről valahogy más...

– ki-be járkálni a lét végtelenül széles küszöbén

Mintegy keretét adja Fülöp Antal Piszkos ember (1993) című regényének az a feltevés vagy a nemlétből visszatért kalandorok közlése alapján tény, hogy a halálközeli állapotban az ember élete szinte filmként lepereg – hasonlóképpen az álomhoz – nagyon rövid idő alatt. A regény „főhőse” és elbeszélője mérget vesz magához, s miközben kórházi ágyán agonizál, kiforgatja (-pergeti) magából múltjának eseményeit. Deliráló hatalmas monológ, öntisztító (lásd a címet) gyónásfolyam, amit – jobb híján – a nővéréhez intéz közbe-közbevetett megszólításokkal. Az Exitus-kanyon magányából ugyan időnként magához tér, vagyis vissza a valóságba (életbe), de könyörtelen távolodását jelzi, hogy már csak érzékeli, de nem érti a nővérek párbeszédét magánéletükről és munkájukról, melynek ő is tartozéka összefüggéstelen félrebeszélésével. Pedig ha figyelmesen végighallgatnák, fény derülhetne az öngyilkosság okára is, és a távolodó lélek számvetéséből kozmikussá, egyetemessé növesztett emberi problémákra is (melyek így „csupán” az olvasó tudatában gyújtanak lámpásokat). A keretmegoldás lázbeszédében ugyanis nemcsak egyes szám első személyű vallomások és történetdarabok hangzanak el, hanem gyakran használ általános alanyt is (-az ember), ezzel saját sorsát vetíti ki a hozzá hasonló milliókéra, vagy éppen fordítva: sokakét sűríti-egyéníti a magáéba. A nővérek, az orvos, az ápolók párbeszédtöredékeiben a főhős tárgyiasult formában szerepel (kórlapon egy név: Both János, orvosi műszerek tartozéka), ezzel elidegenítik, eltávolítják az amúgy is távozóban lévő ember személyiségét. Ugyanakkor mégis Both Jánost sokkal inkább inneninek érezzük, semmint túlinak, hiszen kitárulkozásából, önreflexióiból olyan szenzitív alkat bontakozik ki, aki sokkal többet tud az életről, mint azok, akiknek fizikai léte – egyelőre – biztosított, hiszen nem korlátozzák kicsinyes, hétköznapi gondok.

– s mint hirtelen fölkapcsolt erős lámpa fényében

A keretmegoldásból következik a regény szerkesztésmódja is. A deliráló lázbeszéd mint fő narratív elem szaggatottságot, töredékességet feltételez, ami me­bontja a hagyományos tér- és főképp időkezelést. Így a Piszkos ember a maga kihagyásos, megszakított elbeszéléstechnikájával a regényújító kísérletek egyik állomása. A történetfragmentumok elemei gyakran előre- vagy hátrautalnak, az utalásláncból pedig így felerősített jelentések, nyelvi üzenetek olvashatók ki. Ugyanezt biztosítják az ismétlések, a visszatérő motívumok. A regény szerkezete zárt, szinte az önmaga farkába harapó kígyó módjára viselkedik: a zárókép (tovaszálló madár mint eltűnő apa) visszautal a nyitó fejezetre, könyörtelenül azt sugallva, hogy a fiú sorsa immár szinte genetikailag kódolva az apáéban (főhősében).

A lázbeszéd a mondatszerkesztést is meghatározza. Az emlékképek, hangulatok, az egymás szavába vágó történetfoszlányok gyakran látomássá nőnek – szerteszét folyó, többszörösen összetett, azon belül alárendelő szerkezetekkel és különös szóképekkel bonyolított mondatzuhatagokká: „Ámde később, mikor már a paplan alatt feküdtünk a sötétben, és Cinke-Lill hangja (»A templomra kékség ereszkedett«) ott suttogott mellettem, azon kaptam magam, hogy ott motoz bennem, lassan kitölti egész bensőmet, s mint hirtelen fölkapcsolt erős lámpa fényében tárul elém az elmúlt hónapok, évek sora, ahogy egymást követik értelmetlenül, szinte csak azért, hogy a következők is elmúlhassanak, mialatt robotból robotba ide-oda kerékpározom; megjelent a vasúti raktár polcán sorba rakott csákány, pájszer, a sínfogó és nagykalapács, ahogy a végtelen pályán a vágottkövet kotrom a talpfák közül, s az öklömnyi, örökre lerozsdásodott csavarokat metélve, a hidegvágó reménytelenül szétvert végét a nagykalapáccsal püfölve, örök vándorlással az ismétlődő talpfák s a szabvány-sínek közt, mégis mintha mindig ugyanazon a helyen; az az érzésem támadt, ha másnap reggel ismét kézbe kell fognom akár egyetlen szerszámnyelet, vagy csupán meglátnom ezt a büdös, rohadt infernót, amely fölött hatszázhármasok suhannak, nyomban megbolondulok...”

– nyolcórás nemlét a meló bugyrában

A regény életanyagát – hasonlóképpen a Kedvező pillanat (1980) című kötetben megjelent novellákét – a kétkezi, fizikai munkáslét adja. A központi szereplő annak a társadalmi rétegnek tagja, amely (részben) a megírás idejében és a regényidőben éppen aktuális ideológia kiemelt osztálya; ezt az embertípust számos (mondhatni kortárs) regényben idealizált, a kor kívánalmainak tökéletesen megfelelő (azaz töretlen hittel, kemény munkával az új társadalmat építő) férfiúként láthatunk viszont. A Piszkos ember lázas-szaggatott története azonban abszurdba fordul, így leleplez, mert a hangzatos tribünszólamok, veretes vezércikkek, fejtágító-demagóg ideológiák ellenére inkább „antihőst” látunk benne, aki szürke-kegyetlen hétköznapjain és fáradt fényekkel biztató ünnepnapjain át bukdácsol valami bizonytalanul jobb jövő felé, s rádöbben kis csatáinak végső nagy kudarcára, hogy a boldogabb jövő (kétszobás lakás a hetedik emeleten) birtokában a méregüvegcsét válassza. A melósok előítéletekkel terhes világát (melyet az előbb említett sematikus regényalakok, a szerte még teljesen nem foszló történelmi korszak rossz emlékei és a mindennapok rendszerint kellemetlen találkozásai alapján rajzol meg a közvélemény) Fülöp Antal rokonszenvessé szelídíti. Valószínűleg azért, mert (a könyv fülszövege alapján) saját bőrén tapasztalta meg ennek a világnak minden rezdülését: „Nem mintha nem láttam volna még embereket, ahogy egy szántóföld végén, a vasúton, olykor a leszálló estével elcsendesült kapukban megállva elég volt megszólalniuk, hogy a természetes jóság, mint az evangélium fénye, melyet nem írott lapokról szívtak magukba, átnemesítve a bőrükre rakódott piszkot is, s a közelükben nemegyszer úgy érezze magát az ember, hogy már rég bocsánatot kellett volna kérnie – valakitől...”

– mintha „mélyebb árulás” történt volna

A művészi alkotások sajátja, hogy üzeneteket hordoznak arról a korról, melyben születnek: lelepleznek, ostoroznak, megvilágítják az ellentmondásokat, tényeket közölnek, lelkiállapotokat festenek. A Piszkos emberben is jelen van – számtalan utalással – egy földrajzilag jól körülhatárolt, mondhatni zárt tér (egy szlovákiai magyar város, Komárom, melynek neve ugyan nem hangzik el) és időszakasz (a 2. világháborútól a nyolcvanas évekig) jellegzetes társadalmi-történelmi stigmáival, melyek meghatározzák a főhős egyéni sorsát. Hangsúlyozottan leginkább az utalás szintjén, mert a jelenségeket sohasem magyarázza „készre”, az olvasói tudatra bízza, ám ismétlésekkel, visszatérő motívumokkal segíti a „megfejtést”. Az ilyen formában elkészített „korrajz” legsűrűbb változata az Erőterek és a Cézár apu magával ragad című fejezetben olvasható. Az előbbi egy köztéri szoboravatás emléke nyomán „tudósít” arról, hogyan szűnik meg egy mítosz: az ember hogyan válik eggyé a tömeggel, amelyben már nem a saját gondolatait gondolja; a rezesbanda grúz indulója, az öltönyös tapsoncok, az égnek ütköző galambok, a katonás rendben álló úttörőcsapat, a tribünről az arctalan tömeg felett éterbe szálló, hamisan lelkesítő szólamok hatására hogyan veszti értelmét minden. A másik (Cézár apu...) hurok már erősebben szorul az ember torkán: egy ártatlan szombat (a kékebb egű nap!) délutáni kirakatnézegetés során mintha-szembeszegülés a rendszert jelképező, felcsillagozott-érdemrendezett Vezérmajom plakátjával, aminek következménye egy – szinte szelíd, ám éppen ezért még inkább nyomasztó – (titkos)rendőri kihallgatás a mélyen gyűlölt bordélyháznak álcázott épületben, az idült gerincferdülésben szenvedő, látszólag tisztességben megőszült civil ruhás áruló jóvoltából.

– mintha zápor mosott volna tisztára

Az egyszerű élethelyzeteket, eseményeket, jelenségeket a szerző bonyolult jelképiséggel tágítja ki. Both János főállású vasúti rakodómunkás. Ezt örökölte nevelőapjától, a rettegett, majd gyűlölt, részeges Gergő bácsitól, a kis családi diktátortól, és minden valószínűség szerint valódi apjától is, akit nem ismert, s akinek alakját mindvégig titokzatos legenda övezte. A sehonnan és sehová tartó Sínpár a melóslét végtelen reménytelenségét sugallja, hiszen Both János és felesége a vasúti munkásoknak járó ingyenjegy és a pontosan meg sem fogalmazott vágyaik ellenére sem utaznak el (még a romos! várakhoz se) soha, mert nem tudják, de alighanem nem merik vagy nem akarják megbontani a napok, hónapok, évek (értelmetlen) rendjét. A Váltók így nem váltják meg életüket, melynek Állomásait csupán egy-egy rádöbbenés villantja fel: talán másképp is lehetne. Lehetne, de spekulációra, a Kucmanné sugallta legkisebb befektetéssel, hazugsággal, árulással legtöbbet behajtani jelszót alkalmazó módszerekre nincs se gyomor, se erő, hiszen a nyolcórás lapátolás után még jön a „fusi”: a falbontás. Jelképes ez is. Épületeket földdel egyenlővé tenni annyit jelent, mint felszámolni a múltat. Különösen akkor, ha a főszereplő gyermek- és kamaszkora színtereit és magát a Történelmet semmisíti meg ezzel. Olyan házakat, melyekben „határozott jelentése volt az olyan szavaknak: házam, udvarom, szemöldökfa, Tiso, Horthy, nyilasok, oroszok, magyarizálás, szlovakizálás, kitelepítés, államosítás; az esti kapukban élő történelem, amely nem a mellékzöngékkel tölti meg a nyáresti utca csöndjét, örökké más-más szavakkal – de romlásmentesen – őrzi a való igazat.”

A pusztulás sorozata itt kezdődik, aztán folytatódik a fa kivágásával (annak a fának a helyére állították a géppisztolyos-matrózruhás szobrot, melyet kamaszkori szerelmével, későbbi feleségével ültettek – igaz, parancsra – a boldog jövő illúziójával, az Új Élet! parkjában), a lakás mennyezetének beszakadásával (hogy átmeneti megoldásként a mélyen megvetett Kucmanné sokatlátott kanapéján kelljen megfogannia a gyereknek, az új lakás zálogának), s tetőződik a mindennapos robotban szétzilálódó családi életben (amikor hitvese nem mer hozzáérni este a takaró alatt, ötéves fia pedig retteg tőle, s vágyapaképe egy pilótát vetít eléje!).

A „bűnökre” jön a bibliai özönvíz: a szoboravató álünnepélyt egy hirtelen zápor mossa szét; a bordélyháznak álcázott rendőrségi épületből a szemerkélő esőben ballag haza zoknis lábbal; a szoba-konyhát a többnapos eső teszi végérvényesen lakhatatlanná. Az eső jelentheti a ki nem csordult könnyeket, de a megtisztulási folyamatot is. A tisztaság mint legfontosabb érték s mint illúzió szerepel Both János szó- és értéktárában. A tisztálkodás szinte rítus: a két poros-piszkos műszak közötti zuhanyozás (a patkányok járta melószuhanyozóban is) az újjászületést, az emberré válást jelenti számára; felesége esténként meleg mosdóvízzel várja, szombat esti városi sétájuk előtt gondosan kimosakodnak... A jelenség mögé nézve: nem pusztán fizikai tisztaságról, hanem lelki, erkölcsi tisztaságról is üzen. S mégis: a hetedik emeleten, immár fürdőszoba birtokában, az emberre öregedő idő reménytelenségében, a sorozatos kudarcok végső kiábrándulásában, amikor az ember egyszer csak valaki Más lesz akarata ellenére, egy idő után már nem mosakszik, hiszen úgyis mindegy minden, így kapja a nem éppen hízelgő Piszkos Ember elnevezést szorongó ötéves fia óvodai pajtásaitól...

– Van úgy, hogy az apák eltűnnek...

Az embert sövények kerítik, körülményeinek (rendszerint) drótsövényei. A legnagyobb gondot mindig az okozza, képes-e egyensúlyban tartani vágyait és körülményeit, vagy kitör, vállalva ennek következményeit, akár a bukást is. A szabadság-gondolat – ha vízjelként is – szinte minden regényben benne foglaltatik. A Piszkos emberben madárformát ölt. A látomásként fel-feltűnő hófehér (tisztaság!) sirály a szabadság illúziójával kecsegteti tehát a főhőst. Egyik ellenképe ennek a gyermekkori kanári, s folytatása a madártestű feleség beceneve: Cinke-Lill, akit férje a mindennapok eseménytelenségébe mint kalitkába zár, miközben hiú módon áltatja magát, hogy férfiasan el tudja látni kettejüket kétkezi munkájával. A tragédia indítója éppen az lesz talán, hogy Cinke-Lill fellázad, de nem a szokványos módon (azaz nem lép ki a családból), hanem állásba megy, hogy férjét részben mentesítse a terhektől. Vagyis nem a saját bezártsága ellen küzd, hanem egy általánosabb rabság ellen, s ezzel akarata ellenére megbontja az egyensúlyt. A hófehér sirály másik – erőteljesebb – ellentétje a szintén szabad madár, a holló motívuma. A regény elején babona, vészjósló jel: a kerítés deszkáin Gergő bácsi hívja fel a még gyermek Both János figyelmét, s ezzel előrevetíti rossz kapcsolatukat is. A holló a kórházi hajnalban bukkan fel ismét halálmadárként. Végül pedig a bemocskolódott szárnyú sirály hollóvá lényegül: távozó apját látja az utcai lámpák fényporában aranyhollónak a gyerek, hogy majd ez a „csoda” végigkísérje őt egész életén a titokzatosan eltűnt apa legendáját is örökölve.

A kudarcok és reménytelenség hollója ugyan ott ül a kerítésen, mégis a mondatokból sugárzó apró örömök, a boldogság itt-ott szétszóródó arany porszemcséi beragyogják a regényteret valami végső szabadság igézetében, a „hunyorgó tágasság felé emelkedve, beleszédülve a csillagfény-hálóval szőtt mélységbe...”