A női irodalomról

Egy szöveget olvasok és amikor a szavak vagy mondatok egészen, hogy úgy mondjam, folyékonnyá válnak, ha folyékonnyá tudnak válni egyáltalán, ha nincs akadozás, berzenkedés, egy hangot hallok. Az én hangom? Valamiféle belső hang mindenesetre, amely a hőmérsékletek kiegyenlítődését jelzi. A szöveg felmelegszik, a test lehűl, szabadon keverednek egymással, minden bizonnyal valamiféle biológiai szinten, elvégre az agy, amelybe most ilyen simán átáramlanak a szavak, egy organizmus része. Ennek az organizmusnak, tagadhatatlan, biológiai és társadalmi neme van, amelyet magától értetődően, tiltakozva, kényelmes szerepként, kényelmetlen hámként, boldog játékként vagy minden további megfontolás nélkül elfogad. De mégis: férfié vagy nőé ez a hang?

Vegyük szemügyre a másik oldalról a dolgot. Olvasom a szöveget, nem látom a testet, amely valami rejtélyes és ellenőrizhetetlen módon előállította, nem látom a ruhát, a nőiesnek vagy férfiasnak számító gesztusokat vagy aktusokat, nem látom, hogyan mutatja meg magát a szexuális vágy ebben a testben, és azt sem látom, hogyan mutatják meg magukat a társadalmi kategóriák ebben a testben. A szöveg persze hordoz nyomokat, de ugyan mi egy szöveg? A legfélrevezetőbb dolgok egyike, ha éppen létrehozójának biológiai és társadalmi testére vagyunk kíváncsiak. Hát nem ilyennek képzeltem, mondja az ember, amikor meglátja az arcot, hogy a test, sőt a mozgó test valóságos bumfordiságáról ne is szóljak – hányszor megkaptam én is: nem úgy nézel ki, mint aki ezeket írja.

Az ember talán létrehoz egy testet a szöveg alapján, a nyomok alapján, ahogyan maga értelmezi őket, ahogy a saját képzeletének előzetes formáiból összerakja őket, és talán létrehoz, ha éppen ír, egy testet a szövegben, amelyet mások majd, a maguk képzeletének előzetes formáiból, összeraknak. De mi köze ennek a női irodalomhoz?

Női irodalom, meggyőződésem, csak azért létezik, mert a szövegeket a szerző keresztnevével együtt szokás megjeleníteni, s a keresztnév a legtöbb kultúrában – s némelyekben a vezetéknév is – világosan kettéosztja az emberiséget férfiakra és nőkre, továbbá mert a legtöbb nyelvben bárkinek, aki szólni kíván egy szövegről, és arról, amit az csinált, aki a szöveget írta, az első pillanatban el kell döntenie, a lehető legdurvább formában, hogy férfiról vagy nőről beszél-e – egyébként szinte képtelen és komikus oldalazásokra kényszerül.

De minden bizonnyal nem a keresztnévre vagyunk kíváncsiak, s nem is a testre, amely a szöveget írja – azazhogy azon bonyolult mozgáskoordinációt igénylő aktusokat végzi, amelyek révén a szöveg mint szöveg, mint valami elérhető, valami tárgyszerű, létrejön. A társadalmi és a biológiai kategória mérhetetlenül ostoba és üres absztrakció a szöveghez és az olvasás folyamatához képest. De mi az, az a valami elevenebb, lényegesebb, pontosabb, ami e két érdektelen kategória között nőnek vagy férfinak számít egy szövegben?

Az írás és az olvasás, és különösen az irodalmi szöveg írása és olvasása, mutat valami hasonlóságot a csábítással és az elcsábulással, ez kétségtelen. Francia teoretikusok szívesen beszélnek a jouissance-ról, amelyet a szöveggel való erotikus birkózás okoz, és a jouissance a szexuális vágy öröme. Nem mindegy, mondhatná az ember, hogy nőként vagy férfiként csábítunk-e, hogy nőnek vagy férfinak csábulunk el. A csudába is, ez mégiscsak a lényeges dolgok közé tartozik az életben. De talán fordítva van a dolog. A legnőiesebb, legszíntisztább nőirodalom, amelyet nők írnak nőknek, a füzetes románc. Nők csábítanak el nőket és nők csábulnak el nőknek, de hogyan? Írott férfiak közbeiktatásával.

Feminista irodalomtudósok gyakran emlegetik a „női tapasztalatot”, ki miben keresi, persze, a társadalom szimbolikus rendjéből való kiszorítottságban, a szeméremajkak sajátosságaiban, a gyerekszülésben, a jövedelmi egyenlőtlenségekben, aztán többnyire sietve hozzáteszik, hogy nem úgy értendő a dolog, mintha létezne női tapasztalat, elvégre a nő sem létezik, a nő a férfi találmánya, azazhogy a férfi sem létezik, hanem... A teoretikusok egy része itt megakad. Oly radikálisan felszabadítják magukat elméletben, hogy nem lesz már szavuk a gyakorlatra, avagy arra, ami van.

Tegyük fel, hogy a világ jelenlegi állása szerint léteznek nők és férfiak, noha kétségtelen, hogy a dolgok jelenlegi állása kikezdhető, a reprodukciós szisztéma átalakítható, a társadalmi munkamegosztás nemteleníthető – elvben, persze –, mely esetben már nem biztos, hogy az általunk ismert értelemben létezni fognak nők és férfiak. De miért fontos ez, azonkívül, hogy roppantul izgalmas, miért fontos, ha éppen irodalomról van szó? Ugyan mi ez a női tapasztalat, amely legtisztább irodalmi formájában írott férfiak közbeiktatásával csábítja el önmagát?

Az a test és az a név, amely a szöveget írja – tegyük most fel, hogy nem kitalált szerzőről van szó; sajnálattal ejtem el egyébként ezt a feltevést, hiszen talán éppen a kitalált szerző a legjellemzőbb minden szerzők közül –, szóval a test és a név ott kint, a valóságban, össze van kapcsolva valamiképpen, nem túl szorosan, de azért többnyire elég megnyugtató módon. Számtalan dolog kapcsolja őket össze, az a valóban számtalan és érdekes dolog, amiből egy ember – elismerem, örökös ideiglenességgel – összeáll, s ami a testből a társadalmi térben, de még a legprivátabb pillanatban is, személyt csinál. Akárhogyis nézzük a dolgot, ezen számtalan dolog közül a nem, annak a személynek a neme, akinek elcsábulok éppen, legyen bármilyen átható és kikerülhetetlen, nem feltétlenül a legérdekesebb. Ha ugyan érdekes egyáltalán ez a személy, a név és a test sajátos, egyedi és talán csak pillanatnyi összekapcsolódása az írás pillanatában. És különben is – mit tudhatunk mi, olvasók erről a pillanatnyi összekapcsolódásról? Mit tudhat róla maga a szerző? Talán valami megmutatkozik belőle a szövegben, talán nem. Talán egy egészen másfajta, vágyott vagy rettegett összekapcsolódás mutatkozik meg. Elvégre a szerző kiváltsága, hogy fiktív személy. Talán nőként akar csábítani, vagy nőket akar csábítani, talán nőkről akar írni, vagy egyenesen nőként akar írni, feltalálja a nőként való írást, és akkor mi, olvasók, nőként vagy férfiként megszólított olvasók, elcsábulunk vagy nem csábulunk el, rajtakapjuk vagy nem kapjuk rajta a szerzőt, felismerjük vagy nem ismerjük fel, bármi legyen is, ami felismerendő vagy fel nem ismerendő. Az olvasás magányos, esendő öröme mindent megenged, és mindennek az ellenkezőjét is megengedi.

A szerző persze időnként, sőt gyakran, celebrity, a maga láthatóságában és elképzelhetőségében szimbolikusan kiemelt lény. És ahhoz, bizony, igazinak kell lennie, hogy ilyen szimbolikussá emelődhessék. Ki kíváncsi egy fiktív szerző gyerekkorára, vívódásaira, szexuális önazonosságára, magánéletére, kedvenc filmjére? Van valahol tehát egy igazi test, egy fitogtatottan igazi test és név, amelyek valóságos, változó összekapcsolódásait persze a kíváncsi éppoly kevéssé ismeri, mint bárki másét, akit nem ismer. A kíváncsiság ennek a fitogtatottan igazi testnek és névnek szól, s mindannak, ami ezekből szimbolice, hogy úgy mondjam, saját és társadalmi használatra kihozható. A szöveg az ilyesfajta kíváncsiságnak ellenáll. Egy másfajta kíváncsiságnak enged, és ebben a másfajta kíváncsiságban a fitogtatottan igazi csábítását teljes mértékben kiszorítja a játék csábítása. Márpedig ebben a csábításban az, amit tényleges testnek vagy nemnek nevezünk, könnyen elillan.

A hang, amely olvas bennem, hol férfié, hol nőé, hol nemtelennek tűnik. Néha a szöveg egy-egy hívószó révén eléri a testet és a nevet összekapcsoló szálak valamelyikét, talán előrángatja azt is, amit biológiai nemnek, illetve társadalmi nemnek szokás nevezni, fiziológiai folyamatokat indít el, vagy eszembe juttatja, hogy dolgozó anya vagyok, akinek, bizony, nehéz a sorsa. A belső, olvasó hang ilyenkor elhallgat. Nem a praxis embere. Az értelmezést egy másik hangra bízza, a cselekvést pedig egy harmadikra. Ha a női irodalom az, ami képes ezen közvetlen durvasággal megrángatni a szálakat, amelyek az embert ráébresztik az általános nemi kategóriákkal kapcsolatos tényleges, pillanatnyi szituáltságára, akkor a női irodalom megöli az olvasót. Nem mondom, hogy feltétlenül kár az olvasóért. Döntse el ki-ki maga. Én mindenesetre kedvelem.

Hát ennyit mára a női irodalomról.