„A női lírai én”

Az irodalmi antológiák széles palettáján az évről évre megjelenő lírai és kisprózai válogatás (a Szép versek és a Körkép), a folyóirat-kiadványok (a Jelenkor, az ÉS vagy az Alföld Stúdió antológiája) mellett sajátos színt képez a Magyar költőnők antológiája, ugyanis egy tetszhalott hagyományt kelt életre. E kötet őse a Pesten 1862-ben napvilágot látott Nemzeti hárfa. Ama stílusos külsejű könyvecske versanyagának összeállítója, Farkas Albert a 17. századtól koráig terjedő időszakban élő nőköltőkről igyekezett tablóképet alkotni. A most (a tavaly nyári könyvhétre) megjelent antológia viszont az időbeli határokat kitolta, s így a kronológiai ív a 16. és a 20. század között feszül.

S. Sárdi Margit (az irodalomtörténész) és Tóth László (a költő) közös munkájuk során (mint azt az Előszóban jelzik) csak „egyéni ízlés”-üknek és „egyéni szempontjaik”-nak megfelelően válogatták össze a kötet versanyagát, vagyis semmiféle irodalomtörténeti vagy -elméleti prekoncepciót nem vetítettek rá tárgyukra. Ezért az egyes művek (a líratörténeti folyamatok felől szemlélve) nem rendelődnek egymás alá és fölé valamifajta teleologikus hipotézissel harmonizálva. Mégis kölcsönösen összefüggnek, olykor egyetlen közös archetoposszal vagy rokon, de más-más formában megnyilatkozó érzelmi állapot és léthelyzet révén a poézis szellemiségében találkoznak – a könyv mottója szerint: „Lágy zefírként, mi szabadon lebegtünk.” (Dukai Takács Judit).

Mivel az összeállítók nem bizonyos eszmerendszer alátámasztását várják el az irodalmi alkotástól, a költészet történetét nem fejlődési, hanem alakulásfolyamatként értelmezik, a szelektálás során pedig csakis esztétikai ismérveket érvényesítettek, így megvan az esély arra, hogy körvonalazódik előttünk a „női költészet”, valamint a „női lírai én” alapkaraktere.

Már a legelső lapok, azaz a líratörténet első fejezetei után markáns vonásnak mutatkozik a hagyománymegújító jelleg. Az „Ángyom Asszonyomhoz” intézett verses levél szerzője, Telegdy Kata egyéni úton jutott el a szövegversig. Balassitól eltérően nem az énekversből, hanem az „olvasó ritmusú”, irodalom alatti tradícióból indul ki. Tisztán költői retorikára alapozott írásmódja pedig szinkronban állt az európai reneszánsz költészettel. Az „Ángyom Asszonyom” mitológiai baklövését tárgyaló s célba vevő költői versengés felépítésében is invenciózus, hisz az önlefokozás csak színlelt, váratlanul maró gúnyba fordul át. A női líra az értékőrzést is kötelességének tekinti. Petrőczy Kata Szidónia korában a művészet célja az erkölcsnemesítés volt. A protestáns egyházi tanok tiltották az irodalom haszontalan, öncélú művelését. Ezért a költőnő vallásos verseiben a pietizmus kötelességtudata is megszólal. Ámbár a tudatos költőiség eszméje az opusz korábbi szakaszából ered. Amikor is nemcsak a penitenciázó hang, hanem a személyes érzelmek szintén megtalálják a saját formájukat. Ezeket a költeményeket megvallott benső feszültségek, egyéni nyugtalanságok telítik.

Az alkotást gyakran közvetlen, külső példák ösztönzik. Így Bessenyei Anna versei unokabátyja, Bessenyei György írói hivatásának hatására születnek meg. Az antológiában olvasható verses levélben az öröm és a féltés jut nyílt kifejezésre. Egy másik műben árvíz idején Istenhez könyörög, egy harmadikban pedig Isten nagyságán elmélkedik – a lírai én e léthelyzetből szinte soha ki nem mozdul: „Leülök, hallgatom az Istent a porban.” Az is megesik, hogy maguk a versírást motiváló tényezők vetnek véget az opusznak. Egy tizennégy éves költőnő, Karay Ilona soraiban a halál-nosztalgia nyilatkozik meg. Reviczkyt, Komjáthyt megelőzően szomorúság, szenvedély és kétségbeesés hihetetlen koncentráltsággal tör felszínre. A napjainkra fennmaradó három elégia mégsem hat avatagnak, mert mély és valódi fájdalom üt át a szövegen, melyet a korai halálba-menekülés hitelesít. És helyt kell adni Weöres Sándor vigaszszavának is: „talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna”. Az „elfelejtett pécsi csodagyerek” életművének létrejöttében és lezárulásában tehát az egzisztenciális körülmények számottevő szerepet játszottak. Máskor az irodalomtörténész „kopíroz rá” filológiai, illetve biográfiai adatokat a(z élet)műre. Czóbel Minka egyes költeményei az idő múlását a képi síkok szüntelen váltogatásával érzékeltetik. Az alkotói kísérletek egyik példája az antológiában megtalálható Párhuzamban című vers. A további próbálkozásról, az eltűnt idő nyomába indulásról pedig a következő versszak tanúskodik: „Hol van a tegnap? hol a holnap? / Hol van a lepke? már nem látom, / S az ember? – hát ez mind csak álom? / Elkésett, vagy már elhaladt?” A költő-műértelmező, Danyi Magdolna a következőket fűzi a strófához: „Czóbelnek ez a verse 1893-ban jelent meg a Maya című kötetében. Joyce ez idő tájt 11 éves. Az eltűnt idő nyomában első része pedig pontosan húsz év múlva, 1913-ban jelenik meg.” A szimbolizmus egyik előfutárának tekintett Czóbel Minka már határozottan költő akart lenni a 19. század elején csak kedvtelésből verselő első magyar poétikai kör, a göcseji Helikon tagjaival szemben, vagy az írói öntudattal alig-alig rendelkező felvilágosodás korabeli társnőivel szemben, noha az utóbbiak közül kerültek ki az első híres és körülrajongott költőnők is, Molnár Borbála és Dukai Takács Judit. Azonban a tradicionális szerep idővel elveszítette előjogait, tartalma átminősült (Lányi Sarolta: Egy régen élt költőnőhöz). S ez a mozzanat lényegileg meghatározta a női líra recepcióját, átminősítette a művekkel szembeni olvasói előfeltételezéseket. Női tollból éppoly idegenként hatott a nemzetdicsőítés, mint a bordal. Ugyancsak konvencionálisan a költőnőktől belsőleg átérzett vallomást várt el befogadó. Ám a személyes közvetlenség jeleinek elhalványulásával és egy elvont beszédhelyzet kialakulásával az élményiség-tárgyiasság sem tehető a költészet nemek közti megosztottságának alapjává (a példa Nemes Nagy Ágnes opusza). Hiszen kétségtelenül másként értelmezik át a magyar líra első nyomait, a Gyulafehérvári-sorokat Török Sophie, Újvári Erzsi (Kassák Erzsébet), Mikola Anikó, Balla Zsófia vagy Egyed Emese versei.

S. Sárdi Margit és Tóth László válogatásának egyik érdeme, hogy mer személyes elfogultsággal közelíteni az irodalomhoz és ilyen módon karaktert alkotni a női líráról. Emellett felhívja a figyelmet a méltatlanul elfeledett alkotásokra, de nemcsak esztétikai értékeik felmutatásának szándékával, hanem azt is igazolandó, hogy a tegnap és a régmúlt költészete ama nem-történeti értelemben is olvasható és máig ható. Az irodalomtörténészi gondosságra vall, hogy a könyv a biográfiai adatokba is bepillantást enged egy-egy rövid pályaösszegzés erejéig. Továbbá a filológus hajlamú olvasók örömére megadja a szerzők műveire vonatkozó szakirodalmat. A vállalkozás iránti érdeklődés legnyilvánvalóbb bizonyítéka természetesen az, hogy az Írók Boltja könyvheti sikerlistáján a Magyar költőnők antológiája a középmezőnyben szerepelt, Szív Ernő: Hogyan csábítsunk el egy könyvtároskisasszonyt című regénye és Pilinszky összegyűjtött levelei között a tisztes 6. helyet foglalta el. (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997.)