Áldozati edény; A tavaszi ló hullámzása; Gyere velem a mitológiába; Virrasztás; Édentől Keletre; Vadlibák utolsó; tüzes sugara; A kígyó; Csendélet halakkal; Csont előtt virradat; Halkan lecsatolja; A bőr odaragad; Ikarosz árnyéka; Ovidius...
Áldozati edény
A tűz sorsa a fa.
A fűzfa hajában csattog a láng,
Beszívja a mérgező nedveket,
Befröcsköli az eget
A kétségbeesett ember látomásaival.
Tűnj el, szörnyűséges madár!
Hess a fazekamba, üres arcú ember!
Beszívlak, te sebzett,
Árnyéknélküli szörnyeteg!
A tavaszi ló hullámzása
A halál pillanata után, amikor még eleven árnyék
lassan suhant a réten, majd a kövecses mező fölött
a csoda ízétől még reszketve,
megállt, meglátta magát a tó tükrében
– meglehet, csak most, egyetlen egyszer
és soha meg nem ismétlődő alkalom –,
mégsem kívánt újra megszületni,
nem akart a sötét szájból kizuhanni,
mely örök idők óta mosolyog.
Gyere velem a mitológiába
Gyere velem a mitológiába,
amely rólam szól s ettől kockázatos.
Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte.
Csakis önmagamról adok információt,
s mivel az mindenkit érdekel – közügy.
Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé.
Gyere velem a mitológiába,
minden eddigi munkám kárbavész,
nem akarok műtárgy lenni. Letéptem láncaimat,
a teremtőnek nincs hatalma fölöttem.
Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.
Virrasztás
Üszkös szárnya párologni kezd.
Könnyű testszag árad védőruhájából.
Háttal a kormos vitorláknak, ő is embernek látszik,
Ő is a reggelt várja.
Édentől Keletre
Rommezőkön bukdácsolnak,
Markukban a betört ég üvegcserepei.
Elvérzik csuklójukon a reggel,
A szilánkokat üres szemgödreikbe tömik.
Vadlibák utolsó; tüzes sugara
Kevesen éltek azon a hegyen.
Kénnel füstöltek egész éjjel,
Várták a Vízöntő-kor hajnalát.
Valami súlyos járvány tombolt
A féltve őrzött kertben.
Véres szárnyakkal, égési sebekkel
Húztak el a hómezők felett.
A kígyó
Leengedte szárnyait, az álmából kifutott a vér.
Kémlelte barátnője arcát, amely maga volt a pikkelyes ég
– Ez minden? De ugye nem igaz? – kérdezte bizakodó
hangmozdulattal, örökzöld farokkal fogai között.
– Ez minden, de elég. Elég minden.
Belőled én maradok, belőlem ég ami marad.
Csendélet halakkal
Sziklás parton napoznak
Sebzett szájjal, kocsonyás szemekkel.
Haláltusájukban ütni kezdik egymást.
Széttépett tüdejük gőzölgő tavirózsa
A parton felejtett vödörben.
Csont előtt virradat
Hideg késsel kettészeli a látóhatárt:
Fakul, vékonyul a seb az égen.
Az átok rég beteljesült:
Az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok megöregedtek.
Nincs éjszaka és nincs nappal – örök szürkület van.
Egy didergő madárijesztő virraszt az égen.
Halkan lecsatolja
Szúrós illattal közeledik a teáskannához,
belém néz: lélegezz!
Halkan lecsatolja, és otthagyja illatát.
De ő nem tűr!
Véres tojáshéjjá.
Én egy vagyok vele.
Halkan szörnyeteg.
A bőr odaragad
A mezőn nincs vad.
Fent: tűz, szépség. Lent: égbolt, férfi.
A tűz odaragad a hajkoronához.
Felüvölt a vadállat naplementekor.
Nincs nő és nincs férfi: gyűlölet van.
Üres az égbolt.
Ikarosz árnyéka
Látja saját árnyékát
ezüst legelők fölött átsuhanni,
fekete, széttárt esőkabátja nő egyre
az olajjal leöntött dombokon, és zihál
szárnyai között a hideg cseresznye,
fuldoklik, maga körül mindent éjszakába döntve,
boldog, és az égbe zuhan.
Ovidius rigóként a villanykaróig emelkedik
Térdig gázolok harsány madárfüttyben.
Ne eresszetek haza engem!
Zúg a sárga harang és a nagy fuvola,
Bedugom a fülem, úgy kígyó nem mehet bele.
Jég veri a harangot.
Csak haza már, haza!
Patkányt szedegetni!