Alpesi elégia
Ó, almafám, ó, drága almafám!
Itt állsz mindenütt, szőlőfa álorcájában is.
Rádaggatom a rettegés kristályait. Itt állsz
a nyárba-fagyva, szegény Vajda János
hajol izzó fehéren a tóra, számban a jég,
szegény Vajda János, olyan komolyan
kisétálsz a partig, hajóig, az utolsó szál
kakukkfű között, megkereslek, drága almafám.
A Léman-tóban egy pisztráng szájában
almafa-horog.
*
Sok pici mell sorvad az almafán.
*
Erőlködik Bóreas a Genfi-tó felett,
öt ujjal szántja a fa üstökét,
a levelek csókolnak egyet a sápadt égen.
Másik kezével fekete madarat hintál, rázogat,
rózsából két rózsaszínű hajlong.
A tó mögött az Alpok, erődös árnyék,
az úton barna cickány fut keresztül,
a szőlőskerteket madár kerülgeti.
A vastag, nyírt füvön áttetsző szél gurul,
Mozart szétterül, leszáll az asztalunkra
nagy csokor virág képiben.
*
Az Újhold alatt mennyi szenvedés.
Elúszott kertek*, csupa cafat,
egy férfi alszik a párnákon, néha
fölébred, énekel, arab és ír dalokat,
lábával veri a ritmust, mert a padló alatt
hullámzik az óceán, lábával dagasztja
a hullámokat, vigyék partra a sok halottat,
akik szétszálltak és a tengerbe estek,
de rájuk senki gondol és
nem rettent meg senkit semmi sem.
Az ürest, semmit jelentők egy csapatban.
A nyelv csomósodik, csomójában üreg.
A semmit körbefogja, egy hólyag az a testben,
halálüres ciszta, fénylő roppanás.
*
Amit elveszítünk, sosem hagy el.
*
Azt gondolják sokan, hogy semmi volt.
Hogy nem volt semmi – sorjáznak az igék,
a fő név, sokféle tagadó szó, ugyanarról,
ami e tagadásban megkerül. Ott, ott a szavak közén.
Hány szent telne ki ezekből a Soáh-kból!
több óközépkor, hulltidők a föl-
támadhatatlan holtakból, nincs annyi év
a Naprendszerben, hogy végigmondják az élők
a szenvedést.
Végig kell mondani, más galaktikákban.
*
Ez itt más Galaktika. A rózsákszegte kert,
arrébb a Genfi-tó és ők, az Alpok.
Fülbevalók hullámai, selyemfoltok, finom szendvicsfalat
a márványasztalon. S a tó megint. A fújó
ferdefényben elkékül, meglegyinti a túlparti
város sziporka fénye, kifújja sok halát,
szálkás kastélyait.
*
A mélybe énekeltünk. Olyan bizonytalan
a vérehulló Balkán, a vízberobbant repülő,
a fölhányt múlt, hánytorgatott s okádott.
Szívünkben sósperec és hajóvitorla.
Excusez moi, je l'envie.
Ne mondj le senkiről. Az énekes férfi a párnájába
sír, ő tudja, mért. Miért e mélységes alkonyat.
A gurgulázó hangok angolul. Kétszáz éves platánfák,
hársak vizslatnak. Ők mindenek fölött.
Nagy birkenszandálban jár az Úr.
*
Isten szeretné, ha saját lábamra állna.
Ha megállnom a helyét.
*
Ma délelőtt úgy döntöttem, van Isten.
Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ne legyen.
Minden ellene szól pedig. Azt hittem egykor, hogy
ami rossz (everywhere, anywhere), az
az ember szabadságából következik.
Hogy az Isten-adta szabadságban választhatja
(akár) a rosszat is. De a
hatmillió, tizennégymillió, a milliárdok
mit választhattak, ki beszélhet itt helyettük?
Aki ölt, az választott.
A földrengés is választott.
És akit ölnek – az miben szabad?
Hol az ő Istene?
aki mindenható?
Vagy nem mindenható?
És akkor Isten-e még?
*
Félek, miközben kérdezek.
Félek, hogy lesújt rám Isten haragja.
Azért nagyon haragszik,
ha nem hisz benne valaki,
ha már egyszer igen.
Hűtlen elhagyás.
Hamarabb bünteti, mint a gyilkosokat.
*
Valaki ellopta az Istent. Istenem!
Két Isten van és a másik ellopta ezt,
akit ismerek. Aki engem ismer! Minden
hajszálamat, hogy ne görbülhessen nélküle.
Nem görbül, de hull.
Isten bennem lakik.
Gyötör, mi mást tehetne.
Minden halálért felelős.
Viselős.
*
Miről beszélsz itt, miről?
Vétlen szeretnél lenni, mondd?
De nem vagy az.
Istened változik.
Másik templomba költözött, siess,
még utolérheted, mielőtt
kirobbantják a mennybe.
*
Az én almafa-hegedűm.
_______________
* Ida Fink elbeszélése