Androgin

Volt abban az időben egy másik ország.

És így ment ez napról napra.

(Hét ország – a Mesék a hétfejű varrógépről

című kötetben)

egy női óra a nyitott ablakban

repülni készült

(Homo galacticus – az Ikarosz a metrón

című kötetben)

Nő vagyok? Férfi vagyok?

(Nyári zápor a gőzölgő paprikaföldeken –

a Jegyesség című kötetben)

Ha Ladik Katalinra gondolok, akkor először mindig az újvidéki sugárút jut eszembe (aminek a nevét viszont már nem tudom biztosan, azt hiszem, Október 23. volt, nyilván maradt máig is, miért is ne, de félreértés ne essék, a dátum 1944 októberére és nem 1956-ra utal), a Ljubljanai Banknak a sugárúton lévő épülete (lehet, hogy akkor már nem Ljubljanai Banknak hívták, hanem Privredna Bankának – Gazdasági Bank –, lám, ott nem az utcaneveket változtatták először, hanem a bankok, üzletek neveit), ahol egyszer előttem állt a sorban L. K. Nem történt semmi különös, nem azért jut eszembe, nyilván sorra került, és én is sorra kerültem, erre már nem emlékszem, csak arra, hogy állt a sorban és arra, hogy nagyon egyenesen állt, emelt fővel, mint aki tudja, mit akar. Nyilván pénzt akart. És ez az emlékkép egyre fontosabb nekem, ha róla van szó, és nyilván nem csak őmiatta, és magam sem tudom, miért és mi is olyan fontos benne. Hogy L. K. ott állt a sorban a bankban, vagy talán az is, hogy én ott álltam sorban. Vajon költőnő volt-e ott, abban a sorban Ladik Katalin, esetleg színésznő, vagy csak egy nő, aki a pénzét akarta elkölteni? (Aztán meglepődve olvasom a lexikonban, hogy L. K. egykor banktisztviselő is volt.)

*

Egyébként Ladik Katalin kétségkívül költőnő. Nem csupán a szó szoros értelmében, hanem abban az értelemben is, amiért – feltételezésem szerint – a szerkesztők fölvették ezt a témát (az utcáról, valamelyik sugárútról, a bankok üvegpalotáján túl). Jellemző költészetére a női, a nőiesség, a nő megjelenése a nő szempontjából. És mindez párosul azzal a hírrel, ami Ladik Katalin költészetének recepcióját kezdettől fogva meghatározta. L. K. sohasem csupán költő volt. Hír is volt. Nő-hír. Sohasem csupán költő volt, hanem költőnő, ha költészetéhez nyúltak, a nőt is megpróbálták benne megérinteni. Ennek nyomai még az irodalmi kritikában is jelen vannak, akár olyan jóindulatú módon is, hogy költészetéről szólva, azt értékelve megpróbálják szelíden óvni (őt vagy a költészetét?) a vetkőző mutatványoktól. De hát hagyjuk a szegény kritikát! Épp eleget bajlódik az saját magával, éppen Ladik esetében is, mondjuk, amikor a költőnőt próbálja benne megkerülni, nehogy olybá tűnjék, hogy a kritikusférfi a költőnőre gondol, dehogyis, csak arra a versben beszélő lírai hősre, mígnem mégis elszólja magát: „egy helyütt így kiált fel a költő”. Bizony, különös világ az irodalom világa!

De mitől nőköltő Ladik Katalin a költészetében?

Elsősorban attól nőköltő, hogy női név van verseskönyveinek borítóján. Mert másként olvasunk, ha nőnek képzeljük a vers szövegét mondó személyt, és másként, ha férfinak. Illetve, ha férfi a szerző, akkor nem képzelünk semmit, ha nő a szerző, akkor keressük a szövegben a nőt. És nincs nagyobb kitolás az olvasóval, mint amikor a szöveg közepén kiderül, hogy a szerző a másik nemre hangszerelte szövegét. Például miért gondolunk női combokra, amikor a korai versek közül a Molunati elégia című Adria-verset olvassuk? „Fölnézel egy reggel / s combod közé szorul a homokos hab”, vagy miért az erotikus konnotáció a „velőd karót érlel” mondat olvastán? Mert egy női nevet olvasunk a borítón? Ráadásul Ladik Katalin nevét. Mert ma Ladik-verset csak a Ladik-féle erotikus mitológia tudatával olvasunk. Még a mitológia kialakulása előtti verseit is.

És másodszor éppen ettől nőköltő, hogy kialakította maga körül ezt a női mitológiát, vagy kialakult körülötte egy női mitológia híres performance-ai hatására, amelyekről többen tudtak, mint ahányan egyetlen sort is olvastak tőle. Ezekben a performance-okban feltétlenül nő volt, és ez a ténylegesen megjelenő nő, a test, a corpus, aki Ladik Katalin költő verseit recitálta, hozzánőtt a szövegeihez, bármiről is „szóltak” azok. Hiszen többnyire nem szóltak semmiről a szó szoros értelmében, ennek a korszakának a versei leginkább a költészetről szóltak (de hát melyik korszakának versei nem erről szólnak?), arról, hogy vannak még szavak, és vagyunk még mi is, és szeretnénk, ha lenne még valami. Velünk, utánunk és egyáltalán. És talán arról is, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk és mi történik velünk, de ez borzasztóan izgat minket, és nagyon szeretnénk intenzíven jelen lenni ebben a számunkra érthetetlen létezésben. A kísérletezés időszaka ez, amikor érvényes beszédmódokat keres az automatikus írástól a szürrealizmuson át a népköltészet mindezektől nem is idegen, gazdag fantáziavilágának és asszociációs technikájának hasznosításáig. Ennek az autentikus közlésmódnak, megnyilvánulási módnak a része volt a performance is a maga közvetlen és intenzív jelenlétével.

És mitől nőköltő továbbá? Attól, végtére is, hogy maguknak a verseknek is van egy olyan rétege, amely az emberi létnek a női aspektusából próbál megérteni, megidézni valamit, és ami ebből leginkább szembetűnő, ezek egy jelentős részében a nemiséggel foglalkozik. A nemiség témája kezdettől jelen van verseiben, gyakori szavai a nemi szerveket, az elsődleges és másodlagos nemi jellegeket jelölők, mint az emlő, szőr, ágyék, aztán az eufemisztikus karó, a középső ujj (és az ujjak szopása), a tojás, a kút és bizonyos szövegkörnyezetben bármi más: „Hosszú repülés után egy fehér házra találtak, ott egy leány,kinek vödrébe férfi még nem nézett bele” (Repülő szarvasok). De ezek a versei egyenként sem tekinthető egy nőköltő erotikus

verseinek, együtt pedig, a kötetegészekben olvasva őket nem női vagy férfi szexualitás, hanem pánszexualitás uralja őket, és egy-egy vers az erotikus utalásokon túl, azokkal együtt egy-egy teljesség: „én a vén tyúk / szerettem három harisnyagyárat / öt diesel-motort egy poklot / most férjhez menni akarok / egy partizánhoz két traktorhoz / két núbiai tigrishez egy sivataghoz / egy mozdonyhoz egy körtefához / istenem / adj egy kevéske boldogságot” (Ha meglep a magány a konyhaasztalon – Elindultak a kis piros buldózerek). De hisz ez nem is erotika, csupán egy erotikus retorika egy másik vagy több másik retorikához illő szókészlettel! Ez lenne a nőköltő verse, vagy a buldózereket szoptató Ladik Katalin lenne az erotikus költőnő? L. K. nőköltő leginkább egy mitologikus lény, aki a férfi és a nő olvasók fantáziájának ad szárnyat, vagy éppenséggel maga egy szárnyas lény, afféle turulmadár, amely kielégíti ezt a fantáziát egy költői nászban. Akár férfiként, akár nőként. Ennek a verbális násznak a kulminációja A parázna söprű című kötete, amely a címében is a bűnös erotika képzetét idézi fel, a söprűboszorkány konnotációval hangsúlyozva egyúttal a népköltészeti kapcsolódásokat is ebben az erotikus szövegvilágban.

Az arról való elmélkedés aztán már egészen máshová vezetne, hogy A parázna söprű – Bludna metla 1984-es újvidéki kétnyelvű kiadásában miért van egy meztelen női test képe a magyar nyelvű kötetrész borítóján, és miért van egy meztelen férfitest képe a szerb nyelvű kötetrész borítóján. De már így is nyilvánvaló a nőköltőn vett erőszak az olvasó részéről. Mert ezeknek a költeményeknek java része a nemiséget a maga egyetemességében jeleníti meg. Az a nemiség, ami ezekben a versekben megjelenik, a tiszta beszéd része próbál lenni, azt az „ősi, vak erő”-t próbálja megidézni, amit a költeményekben jelen lévő animális világ is megmutat. Hiszen ezek az erotikus vonatkozások nagyon gyakran az állati világgal együtt jelennek meg, a téma elsősorban népköltészeti hagyományainak megfelelően, de ezt a hagyományt abszolút élővé téve. Olyan versekre gondolok itt, mint a vers a szerelmes piacáról, a Repülő szarvasok, az Imádkozó sáska és egyéb sáska-versek különböző korszakaiból, meg a számtalan más állatmotívum, amely végig jelen van költészetében.

De ha Ladik Katalin nőköltőről írok, vagy ennek ellenében Ladik Katalin nem-nőköltőről írok, akkor nem írok számos más Ladik Katalinról. Az oly sokszor emlegetett szürrealistáról, de nyilván a realistáról sem, a kecskék költőjéről, a sáskák költőjéről, a gyermeki beszédmód költőjéről, a másik, „párhuzamos” világok költőjéről. És nem írok a maga teljességében a népköltészetre építő költőről sem, aki nemcsak az erotikus verseiben merített sokat annak kútjából (a kút is erotikus női jelkép, a férfiak szoktak onnan meríteni, ott megitatni lovukat). De hát – immár a zárójelből kilépve – ez a ló is, meg a kút is csalóka. Mert miért gondoljuk feltétel nélkül azt például a leginkább erotikus, „következésképp” leginkább nőies A parázna söprű c. kötetben lévő Mindkét éjjel című versről, hogy az egy női vers: „mindkét éjjel / telt hólyagomban / határozottan éreztem a lófejet”. Vagy ugyanabban a kötetben a Barna padló című versben vajon nő vagy férfi beszél: „Barna padló – ki festette / Én súroltam, dagasztottam, habosra verve. // Barna ajtó – ki kopog? / Van-e jó, meleg pina eladó? // Van. Van. / Dunnában, kályhában, asztalfiában / egy-egy mérges pina harapós.” Azért-e, mert az „én” „súrol, dagaszt, habosra ver” a versben. Mert mind a hagyományos női élethez kötődő motívumok szerepelnek benne. De utalnék ismét a Repülő szarvasok vagy az antologikus A hét betyár című versekre. Ha férfi írta volna, férfiköltészetnek tekintenénk-e őket? Most, hogy így eszelősen keresem a nőt Ladik Katalin verseiben, most lett számomra nyilvánvaló, hogy milyen gazdag költészet ez, hogy mennyi minden kiszorul a róla való beszédből, ha erről a vonatkozásról szólunk.

Tehát: nem férfi és nem nő. Ahogyan ezt oly sokszor kimondja verseiben. Egy nagyon jelentős költészet ez a maga teljességében, a huszonéves költőnő extravagáns szürrealizmusától az érett ember mély, gazdag, erőteljes költészetéig. Mély, mert alapvető dolgokról beszél, az érzékelhető és sejthető létezésről annak szerteágazó aspektusaival. Nem tézisekkel operál, nem egysíkúan, egy cérnán lógatva áll előttünk költői világa, hanem széles jelentéstartalmú, széles jelentéstartalmúvá alakított, akként megőrzött motívumokkal, ezek összefüggésrendszerének még inkább széleskörű értelmezhetőségével, illetve érzékelhetőségével. És ami által mindezt eléri: végig nyitott alkotási módszerekkel, dinamikus nyelvvel.

Egy olyan költészet ez, amelynek alkotója a maga költői útja során a nőiség (és a nőköltőség!) poklát is megjárta, ott járt lent, és igazán, ahol a férfiköltőnek nem adatik meg, még a „párhuzamos” pokol sem, hisz férfiköltők nincsenek, és ezt a női világot is költészetébe építve hozott létre a nyolcvanas évektől, érett éveitől kezdve egy különösen mély és költői kísérletezéseinek gazdag tapasztalataival élve különösen korszerű, érvényes, a mai hiteltelen világban is költőileg hiteles beszédmóddal megszólaló költészetet. Gondolok itt a Kiűzetés kötet Bukott angyalok ciklusára és az ezt követő Jegyesség című kötetre.

És talán nem érdektelen megemlíteni témánk szempontjából, hogy van egy motívum Ladik költészetében, amely következetesen jelen van mindegyik korszakában, és állandó jelenlétével belülről kérdőjelezi meg annak női mivoltát: ez a kétneműség motívuma. Az androgin. Ott van már pályája kezdetén, az első kötet fontos verse az Androgyn című. Ez még a testköltészet előtti időszakból való. Ekkor még nem alakult ki a Ladik-mítosz, az erotikus nőköltő mítosza. De a nemi szerepek által való költői érintettséget jelzi már ez a vers. Nem akar női verset írni. Épp azt kívánja hangsúlyozni, hogy az a vers nem-nő-vers. Nem is férfi. Vers. Androgin. Hiszen a versnek nincsen neme. Ott van az androgin a jóval későbbi Ikarosz a metrón című kötet első versében, a Gyere velem a mitológiába címűben is: „Gyere velem a mitológiába, / amely rólam szól s ettől kockázatos. / Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte.” A parázna söprű egyik verse: Androgin a cseresznyéskertben, hintaszékben. Maguk a versszövegek figyelmeztetnek bennünket a kétneműség lehetőségére. Különösen érdekes lehet ez Ladik Katalin költészetének mitológiai utalásrendszerében. Hiszen a mitológiában a kétnemű lények mindig az emberi lét alapkérdéseihez, a keletkezéshez és a fennmaradáshoz kapcsolódnak. És Ladikra végig jellemző a klasszikus motívumok, az ógörög mitológia, a magyar népköltészeti hagyomány beemelése költői világába és ezek összeszikráztatása az ezredvégi világ valamilyen vonatkozásával (már a kötetcímekben is: Ikarosz a metrón, Ballada az ezüstbicikliről, Mesék a hétfejű varrógépről). Különösen rímel az antikvitás mitológiájából származó androginokra a kereszténység szárnyas lényeinek, az angyaloknak a motívuma, amely szintén végigkíséri költészetén, hogy aztán a Bukott angyalok ciklusban és a Jegyesség című kötetekben a korábbinál is nagyobb jelentőséget kapjanak, mint korunk meghatározó lényei. Hiszen az angyalok szintén nem nélküliek. „Gyere velem a mitológiába, amely rólam szól s ettől kockázatos” – idézhetjük ismét az Ikarosz a metrón című kötetéből, amelynek különös, „mély” horizontja (Ikarosz mélyrepülése ez) már bepillantást enged abba az egyetemes költészetbe, amely a Kiűzetés Bukott angyalok ciklusában, majd a Jegyességben tárul ki előttünk. A Bukott angyalok első verse, az Ágak között, lebukóban című: „Magányos, izzó kődarab. / Nem élet és nem halál. / Örök idők óta tartó zuhanás.” A nap időtlen zuhanásának képével indítja tehát az Ikarosz-versek utáni ciklusát. Hogy aztán a Jegyességben Ikarosz, majd a nap zuhanása a bukott angyal és a bukott angyalokkal benépesült, eljegyzett világ végtelen zuhanásába tűnjék át: „Kéken, hosszan zuhantam, / mintha felhőt öleltem volna át / kétségbeesetten, szájamba csapódó / kihűlt madarakat ropogtattam, tüdőmbe havazott / az alattam sistergő hegygerinc, / gyönyört söpört belém a jeges szél, / s zuhantam némán, boldogan, / zúzott gyümölcs, / égi abroszon.” (Álom, zúzott gyümölcsön)

„Az angyal, ha fent él, szent lény, / de ha lemerül, ördögivé változik” – idézi Hamvas Bélát a Jegyességben, A nem lehetne most visszafordulni című versben. És ebben a világban, a bukott angyalok világában „Nincs nő és nincs férfi: gyűlölet van. / Üres az égbolt” (A bőr odaragad). Ez már nem a nemek világa, az emberi létezésnek nincs folytatása. És a Bukott angyalok ciklus utolsó verse, a Csont előtti virradat egy beteljesült átok képét mutatja: „Az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok megöregedtek. / Nincs éjszaka és nincs nappal – örök szürkület van. / Egy didergő madárijesztő virraszt az égen.” (És azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a nem-Isten, az Isten kihűlt helyén didergő madárijesztő szintén nem nélküli lény.)

Alkotói módszere, az egymástól összekapcsolhatatlan távolságba eső szavak egymáshoz rendelése ebben a versvilágban, a kaotikus, Isten nélküli, Istentől alázuhant világot megjelenítő versekben immár klasszikus eszközként jelenik meg. „Szétdobál” néhány szót, mondatot, aztán ide-oda kapkod, felveszi őket, megnézi, újra elhajítja. Aztán itt hagy bennünket, rakosgassuk, nézegessük őket tovább. És az életmű ismeretében, tapasztalatai fényében a szavak összerendeződnek, a mondatok kisimulnak, akár a tenger: „A tenger borvörös volt, mintha nem is az időben, / de egy abroszon loccsant volna ki az örökkévalóság.” Ebben a köztes világban léteznek az égből lebukott angyalok, „Távol isten- és emberszagtól, / ahol a tengernek illatos haja van, / és reggelente habos kavicsot dörzsöl ki ágyékából” (A sziget meleg, véres bőrt húzott magára). És ahogy nincsenek nemek, nincs továbblépés, a bukott angyal számára nincs visszatérés sem: „Nem férfi és nem nő, / Holdat és napot visel szarvain. / Bordái között rozsdás szegek, / Kiitta saját árnyékát. / Mélysége Nuit, tartalma Hadit, / Androgynos Gyermek a Vízöntő-kor hajnalán, / Küldetése: 666.” (Fekete csillagok kútja)

De mindez továbbra is egyszerűsítés, hiszen ennek a költészetnek annyi értékéről nem esett szó. És különösen kevés szó esett az értékéhez képest az utolsó kötetről, amit – köszönet a szerkesztőnek – erre az írásra készülve vettem először kezembe, s értékeltem át magamban Ladik Katalin költészetét. Mert a Be kell varrni az ég alját, a Balkán expressz, az Ordít amikor megszületik című versekről ebben a kontextusban nemigen tudok szót ejteni, pedig csak ezekről is lehetett volna beszélnem. Mondhatom, tökös versek.