Archeopteryx

A posztmodernitás és új szenzibilitás poétikainak az egyik központi kérdése, hogy ki beszél a versben: a költői személyiség-e a szöveg által vagy maga a vers (a nyelv) az alkotás közben megépülő személyiség által?

A magyar líra avatott (szlovák) tolmácsolójaként a magyar olvasó által is jól ismert Mila Haugová a legújabb saját verskötetében, az Alfa Centauriban erre a kérdésre érdekes kettős választ ad: a kötethez csatolt Mozaika viacerých životov (A több élet mozaikja) című életrajzi jegyzetekben Sylvia Plathról elmélkedve azt írja, hogy az amerikai költőnő az ún. „»confessional« irányzathoz, azaz a vallomásos vagy katartikus alkotókhoz volt sorolható, s efelé az irányzat felé hajlok magam is” – s ezzel jelzi, hogy az ő versei is egy, a vers előtt létező személyiség vallomásai vagy annak egyenes leképezése, másrészt viszont verseinek számos helyén leírja, amit az egyik cím nélküli művében úgy fogalmaz meg, hogy a versben „A szavak szája beszél”.

Ki beszél tehát Mila Haugová legújabb verseiben? Az „énekes szüli a dalt” vagy a „dal szüli énekesét”? (A magyar irodalomban, amint az tudvalevő, Babits Mihály fogalmazta meg e dilemmát imigyen, még 1933-ban.)

A Hlina nehybne čaká (Az anyag mozdulatlanul vár) című versből idézek: „Mit jelent verset írni? / Még egy testet építeni, / belül”. A Mila Haugová verseinek mintha valóban két testük volna. A külső, a látványos verstest avantgárd szervezettségű: csupa expresszivitás, feszültség, izgatott kérdezősködés (à la „be lehet ezt a világot még foró tenyérrel takarni?”), csupa kötetlenség, sőt töredékesség, olyan teremtés előtti khaosz (nem káosz!), amely helyenként talán inkább világvég előtti apokalipszis. Vagy mind a kettő egyszerre: kezdet és vég, születés és halál olyan közel egymáshoz, ahogyan az csak a mítoszokban képzelhető el. Ennek a „külső testnek” a története a modern ember mítosza, azé az emberé, akiből tragikus gyorsasággal lett „félénk vad vadászatok ideje”, űzött vad a saját maga teremtette második természetben. Az avantgárd gesztusok, az expresszív forma ez ellen az elidegenedett második természet ellen irányul. A költő többszörösen is idegennek érzi magát környezetében és egzisztenciájában („Idegen vagyok. Üres teret töltök be létezésemmel...”), s ebből az idegenségből egy korábbi állapotba, valahová az anyag-állat-ember ősi közösségébe vágyik vissza („csak még egyszer visszamerülni, / visszaszerezni az elveszett melegséget, / vadászként-áldozatként/visszafojtani lélegzetünket / a földbarlang mélyén, / tüzet őrizni”).

Ezt az alaphelyzetet még inkább mitikussá hiperbolizálja a tény, hogy itt az a bizonyos, a „második természet” által űzött vad egyúttal nő, nőstény, anya. Hol „nőkentaur”, hol „madárasszony” („ősmadár az éppen/célzó vadász /szemében”, s nem állhatom meg, hogy ide ne írjam a sor egyszerre egzakt-monumentális és megrendítő folytatását is: „így született meg az egyenes, / s az Isten engedte befejezni: / mintha az őseink más fajhoz tartoztak volna –”), hol „ősasszony” (aki „mindezt kezdettől fogva látta”), hol egyszerűen csak a párját sirató feleség („...sírok álmomban... / nincs kihez fordulnom, ha már te nem vagy”). Jelenjen meg azonban a létezésnek ez a női princípiuma bármilyen formában, mindig a keletkezést, a születést képviseli, amelynek a vége természetszerűen jelenti az emberi élet-létezés végét, az „anyaméh-formájú sírokat” is. A Haugová-féle, az avantgárdra emlékeztető szabadvers tiltakozó „aktivizmusa” tehát úgy materializálódik, hogy ez a materializálódás lépten-nyomon visszautal a szó eredeti jelentésére, a „mater” (anya) fogalomra, illetve az ezzel a fogalommal összefüggő univerzális (mert az anyát – a „matert” – és az anyagi világot – a matériát – egyaránt megsemmisítéssel fenyegető), modern vészhelyzetre.

Áramlik azonban a Haugová-versek erőterében egy másfajta energia, munkál – a költő „másik testeként” – egy másfajta akarat is. Ez az akarat nem kifelé, nem a külső világra, hanem befelé, a lírai én, a személyiség önépítési problémáira irányul, miközben a hordozója, a költő, törvényszerűen szemben találja magát az én disszemináltságának a problémájával, s nem egy versében meg is fogalmazza a lírai személyiség nyelv általi megelőzöttségének tényét (azaz lényegében az ún. intertextualitásnak, a kulturális-irodalmi emlékezet újraírásának a helyzetét, vö.: „a dal szüli énekesét”). Néhány példa: „Ismeretlen nyelvek bolyongnak bennünk” (11.o.), „A szív egy / pillanatig még nem tudja, hogy már / nem létezünk” (36. o.), „A szavak szája szól: Mi sokáig itt leszünk / és ez téged nem érint” (37. o.), „milyennek lát a vers téged?”, „a szó a szóból hajt ki” (62. o.). Sajnos azonban ezek a megfogalmazások a legtöbbször vagy valóban csak megfogalmazások (az állapot fogalmi rögzítései), vagy csak „a metafora testének élve boncolása” (61. o.), azaz a helyzetnek egy-egy metaforába oldása, de a versnek egészét nem a világnak könyvként való olvasása (Derrida) s az ebből következő személyiség-eltűnés folyamata strukturálja. A lírai személyiség továbbra is a versen kívül, a verscsinálást mintegy megelőzve adott, az alkotás szintjén is megvalósítva azt a paradoxont, amely a versekhez csatolt önéletrajzi jegyzetekben fejeződik ki. Ennek az írásnak a címe ugyanis az, hogy A több élet mozaikja, de benne a költő nem a több, hanem az egyetlen vers-individuumot feltételező vallomásos költészet poétikájára esküszik föl.

Van azonban Haugová verskötetében a kötet lényegi ambivalenciája („Két testűsége”) ellenére is néhány olyan vers, amelyben a költő sikerrel küzd az új hangjáért, azért a versnyelvért, amelyben a metafizikai én, a versbeli létét megelőző vershős ha nem is tűnik el, de a jelentésképző centrumból kiköltözik a jelentés perifériájára, a kötet címadó versének, az Alfa Centaurinak a szellemében: „Nem vagyok az, / aminek része vagyok...”. Olyan több szólamú, s a különböző szólamok dialógusára alapozott versvilág születik így meg Mila Haugová tollán, amelyben az én-nek (pontosabban az ének-nek) már nem a megelőlegezett, tehát metafizikus omnipotenciája a versszervező erő, hanem éppen az egyén részként való létezése és fontosságának relativizálódása.

Az említett Alfa Centaurin kívül ilyen több szólamú vers például a Kréta című is. Lássuk ezt a szöveget – pars pro toto – közelebbről is.

A kétrészes s összesen huszonöt sorból álló költemény lényegében egy férfi és egy nő párbeszéde, de a mondatok modalitásának a funkciója nem a személyek mozgás- és beszédterének a kijelölése és behatárolása, hanem éppen fordítva: az elbizonytalanítás, a személyiséghatárok felnyitása. A nemek azonosíthatóságán túl tulajdonképpen nem tudjuk, kik beszélnek (az én és te-n kívül része a konverzációnak egy ő is), csak azt tudjuk, hogy a „trialógus” résztvevői a halálról s a kezdetekről, a valós világról és a valós világ képéről (képeiről, festményeiről) beszélnek úgy, hogy (Platón barlanghasonlatát „átírva”) hol a kép viselkedik valóságként, hol a valóság képként. S ebben az állandó helycserés forgatagban csak egy dolgot láthatunk bizonyosan: hogy a „testekkel” (értsd: az emberi testekkel) semmi sem kezdődik, csak folytatódik, hogy „a test által jelenik meg a fájdalom, amely már a test előtt itt volt”, s a „szavak csontjának tépett bőre alatt, / a tükörből a szonettek sötét asszonya hallgat”, s csak azt tudhatjuk, hogy ezen versszínpadon az én nem főhős, hanem nagyonis epizódszereplő, s nemcsak Heidegger értelmében („velejátszói vagyunk a természet színpadának”), hanem úgy is, hogy az én destabilizációja – a bújtatott dialógusok, az elbizonytalanított modalitás és kommentárok szintjén – nyelvi történés is.

S természetesen ez is Haugová hangja, de ezen a nyelven a keletkezésről, az életről és a halálról szóló vallomásokat, pátoszt avantgárd formákkal keverő költő szerepén kívül még a szerepek sokasága szólalhat meg hitelesen.

Van Haugovának egy verse (címe a Pravták – Ősmadár), amelyben a félig még gyík, félig már madár archeopteryx pontos, tárgyilagos leírása után a költő így sóhajt föl:

--------------------Szeretném

azt az utolsó felvételt látni,

amely e szárnyakat még azelőtt

rögzítette, mielőtt a test a földtől elvált,

a repülés súlyos görbéjét szeretném látni,

hallani az első torokhangot

amely már egy madáré...

Legújabb kötetében Mila Haugová mintha éppen elrugaszkodna a vallomásos és avantgárd költészet „földjétől”, és néhány szövegében felhangzik a posztmodern vers több szólamú, rekedtes „torokhangja”. (Drevo a srd, Banská Bystrica, 1997)