Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Búvár; Gradiva

Búvár; Gradiva

               

Búvár

                       

1

A tenger rugalmas jéghártyája

hozzám húzódik, mint élő

vadállat utánam kúszik

az álom barlangjába.

                 

2

Minthogy van valaki, ilyen

más, és mégis anyira

hasonló, azért csoda, mert van;

abból egyszer madár lesz.

             

3

Leereszkedve az óceán homályába

szótlanul a sötétkék vízben,

nyúlánk mozdulatlan teste siklik

lefelé a víztorony szakadékába.

                   

4

Ó, sötét vizek, szakadékok,

sziklaszirtek, kagylók, uszonyok,

kopoltyúk, pikkelyek,

hártyák ...gyöngyszemek.

                   

5

Legyen a csend a szavak helye,

nem a hiánya (oyster child);

tökéletes mozdulatok a vízben,

tökéletes mozdulatok a levegőben.

                     

6

Ő nem kérdezi, szűk hasadékban,

sziklák résében; itt van talán

a kizárólagos valóság, tálán ez

a csend az igazi vándorlás.

                       

7

Ott érintkeznek a kontinensek,

ott van a törés. Kővé mered,

érzi, mintha mindig valaki más

volna mellette. Angyal vak teste?

                   

Lios fragmenter gyldendal. Morgen

roken dag synd, kratskog mørke

natteranglere når fuglene vågner.

Tøving drømmen om fylde, døden på

vaeggen stjaernen, evigt forår og

ild udvalgte dikte, og vinterens

hjerte. Soren i vinden staernen.

               

8

Másnap, ha fölriadnak a madarak,

égre száll az utolsó szó, magamra

lelek az elhagyott óceánparton;

igazi énemre találva a téves úton.

                     

9

Szétszakadt csillagzatok, megkötözött

üreg; Izland szigete mellett húzódik

a két kontinens érintkezési

vonala. Egy hétre rá, hogy a norvég

búvár és a dán operatőr alámerültek

a kontinentális mélység torkába,

a sziklagarat lezárult.

                   

...és visszaemelkedve a felszínre

átúszik saját lélegzésének habján...

                 

Ó, kagylók, uszonnyok, pikkelyek,

hártyák, csak a vízben

tökéletesek...

fészkek, tollak, szárnyak,

karmok, levegőkések...

                     

(csak a mozgó nyugodhat)

1997. 9. 19.

                         

                           

Gradiva

                   

„Több tisztaságot kívánnék

az életembe...”

                     

Közeledve a vadaskertek kerítése mögül.

Rögtön haza talál. Barlangok és szakadékok

körülkerítve a sivataggal, üldözött álatokkal

a szikla néma síkságán...

Néha kilép, fölnéz, és még mindig ott van a szómadarak

levegőege, a tükrök tükre, halálhoz ragadt arc a maszk

alatt (arcával együtt lehúzza)... Eltűnik, ott ül a

körtefa koronájában, megnézi közelről a madár-

fészkeket, már sok üres, ősz van, de azok, akik

itt maradtak, azok itt vannak... Odasimul

a fémtollakhoz (nem kíván írni sem),

titokban a szárnyuk alatt ül, ha

repülnek, s látja a szomjas

állatokat félhomályban

haladni a nemlétező

forráshoz...

1997. 9. 9.

                               

(A szerző e verseket magyar nyelven írta.)