Egy hiánypótló monográfiáról

Miért beszélünk még mindig női irodalomról? Van valami sajátos bája ennek a hangyabolynak, amelybe nyúlni megzavarja a matatót. Aki már túl biztosan ül a nyeregben, kimondja a varázsszót, női irodalom, és azonnal leszédül tele bizonytalansággal és vággyal, és ez jó neki, nagyon.

Fábri Anna viszont már túl van ezeken a szépírói perverzitásokon. „Józan és kedélyes nő..., olyan, akitől idegen a könnyes érzelmesség, a színes fantázia és az erős szenvedély. Nem annyira romantikus, mint inkább a felvilágosodott klasszicizmus emlékét őrző biedermeier alkat.” (51) Karacs Terézről írt szavaival Fábri Anna önmagát is jellemzi. Könyve nehéz helyzetben van, meg kell hagyni. Az eddigi utolsó, összefoglaló jellegű mű, amely a női irodalomról íródott, 1938-ban jelent meg, Bánhegyi Jób tollából, s bizony, ez a hiány, a légüres tér, igencsak megnyomja „A szép tiltott táj felé” nyelvezetét. Semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ez a monográfia feminista indíttatásból született volna, sőt. Az a konzervatív reakció, amely a 80-as években az USA-ban már védekezésbe szorította a feminista aktivizmust, a 90-es évekre valószínűleg Magyarországra is beszivárgott, s innét nézve szinte megkérdőjelezi Fábri munkájának létjogosultságát. Valószínűleg ez a szkepszis okozza, hogy a legújabb „magyar írónők története” mentes a manifeszt ideológiai felhangoktól, könyvének előszavában pedig Fábri Anna többször hangsúlyozni kénytelen önmaga, illetve nyelvének bizonytalanságát, könyvének metodikai tisztázatlanságával pedig már szinte mazochista módon „dicsekedik”, mikor úgy ír róla, mint amely „csak vázlat, kísérlet”, mely „nem törekszik teljességre”. Adva van tehát egy konzervatív háttér, amely kénytelen szembenézni a választott tárgy részleges használhatatlanságával („A magyar írónők történetének olykor bizony a férfiak a fő szereplői.”), ugyanakkor azonban ez a hiány légüres tér is, amely ezt a témát már évtizedek óta övezi a magyar irodalomtudományban, annak egészére fejtve ki regresszív hatását, s amely hiány szinte diktatórikus módon zsarolja ki magának a hiánypótló monográfia létrejöttét. Mindenképpen rosszkor születik meg ez a mű tehát, ha minimum tíz éve íródott volna meg, már akkor is elmaradt volna nyugat-európai és amerikai előképeitől, de ma legalább vígan írhatnánk szemléletének és nyelvezetének hátrányairól és egyoldalúságáról, bölcsen megjegyezve, hogy mégiscsak hiánypótló műről van szó, s bölcsen elhallgatva, hogy korunk épp a hiánypótló nagy művek ellen dolgozik, a kritika kora.

Nos, ha így van, és miért ne lenne így, akkor mi marad a túlontúl tudatos recenzens számára? Talán kihasználhatnám azt a túlontúl kézenfekvő lehetőséget, hogy Fábri Anna „meg nem született” monográfiájának mégiscsak feminista meghatározottságairól írjak, például, hogy inkább a szociálfeministák közé lehetne sorolni, akik a nők társadalmi meghatározottságaiból indulnak ki, s ennek a szociológiai-társadalmi vonatkozásnak az előtérbe kerülése lehet a ludas abban, hogy „A szép tiltott táj felé”, amely ilyen gyönyörű idézetet visel cím és név gyanánt, talán a maszk és takarás miatt, szinte alig ír irodalmi tényekről, vagy ha igen, akkor nem ritkán úgy, mint a vizsgált korszak elismert férfi kritikusai, Arany János tehát vagy Gyulai Pál, akiknek vizsgálódása kapcsán maga Fábri Anna ír így: „...Flóra verseiről és Szendrey Júlia fordításairól szólva –, a konkrét elemzésekhez kapcsolódva a kortárs női (sőt általánosabban a: kortárs dilettáns) költészet természetrajzát is felvázolta” (92). Néha az az olvasó érzése, hogy Fábri Anna tudatosan a 70-es években az USA-ban létrehozott women’s studies szellemében írta meg könyvét, elismerve s egyúttal tovább bővítve a magyar irodalom kánonját, vagy legalábbis azt, amit ő annak tart, nőírókkal vagy írónőkkel. A probléma csak az, hogy mennyiben nevezhetjük egyáltalán lehetségesnek az effajta (ne feledjük, feminista indíttatású) kánonképzést, ha maga a tanulmányíró utasítja a vizsgált művészek döntő többségét a dilettantizmus mocsaras, vizsgálatra érdemtelen mezejére.

Mégis, csak ebből az elméleti feltevésből válik láthatóvá, miért választott Fábri Anna „monográfiájának” ilyen sejtelmes vagy inkább szkeptikus alcímet, „A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905)”. Akkor most irodalomtörténetet tartunk a kezünkben vagy nem? Irodalomtörténetre ácsingózik a „magyar írónők” kifejezés, de mi az, hogy „írónők története”. Ha szigorúan vesszük, úgy életrajzok sorozatának kellene következni egy ilyen alcím után. Vagy szerzőnk, kishitűen, nem érez erőt ahhoz, hogy női irodalomtörténetet írjon, s ezért a devalváló attitűd? Vagy egyszerűen – és újra – azt a feminista tradíciót folytatja (bár magát az elméletet nem hasznosítja), amely az írónőkről szóló elméleti részt követően – mint pl. Ellen Moers Literay Womenjében – egy katalógust csatol a könyvhöz, amely a vizsgált írónők életrajzi adatait tartalmazza; s erre utalna az alcím? Vagy tényleg komolyan gondolta Fábri Anna azt, amit az Előszóban ír, szóval hogy „A fejezetek végén rövid életrajzi összefoglalásokat talál az olvasó, amelyek azonban nemegyszer eltérnek a szokásos lexikoncikkektől, azt a meggyőződésemet fejezik ki, hogy az írónők élete sokszor összehasonlíthatatlanul érdekesebb (élet)művüknél”, (5) s ha igen, akkor vajon mi a célja ezzel a könyvvel? Hogy még inkább erősítse a férficentrikus magyar irodalomtörténet bástyáit? Hogy felfedezéseivel egyúttal vizsgálatra alkalmatlannak is minősítse őket? Vagy csak a 90-es évek antifeminista szkepszise vitte tévútra?

Egyébként tényleg megdöbbentő, mennyire reflektálatlan a könyv nyelvezete, s nemcsak a feminizmus kérdésében, amely talán megkerülhetetlen lett volna egy ilyen téma kapcsán. Fábri Anna monográfiája, bárhonnan is nézem, annak a múlt század 80-as éveitől századunk 20-as éveiig terjedő, pozitivista elemekkel elegyített genetikus elemzésnek a példánya, amely azért nem beszélheti ki magát arra, hogy a vizsgált időszak 1905-tel záródik le. Amiben ez a kötet jó, az apró megfigyelések, nüánszok, életrajzi csemegék és néhány találó mondat a korszak kondícióiról, kultúrtörténet és magánélet, amely annyira élvezhetővé teszi Fábri Anna 1987-ben kiadott kötetét, Az irodalom magánélete címűt, már nem elégít ki bennünket e téma, a nőírók vizsgálata kapcsán. Pontosabban, írhatnám tudálékos akarnokként: ne degradáljuk nőíróinkat életrajzi csemegévé.

„A magyar írónők történetének olykor bizony a férfiak a fő szereplői.” – írja Fábri Anna az Előszóban, s bizony, a magyar férfiirodalom nem a legjobb képét adja önmagáról e könyv lapjain. Szinte süt az előítéletes gondolkodás, s ami a legmeghökkentőbb – ha a nőkérdésben elfoglalt helyük felől nézzük –, bizony, nem a konzervatívvá savanyított Gvadányi lesz e kérdés negatív hőse, sőt. Gvadányi nem egy írónőnek egyengette az útját az irodalmi elismertség felé, Molnár Borbálával levelezett, a komáromi Fábián Juliannából pedig ő faragott költőt. Ő, akiről a spenótban mint „a maradiság sötét áramáról” (110) írnak, nem szégyellt kiállni védence mellett, mikor annak nő-mivolta miatt ócsárolták líráját, sőt, közös kötetet adott ki verses levelezésükből.

Jellemző eset erre Fáy András, aki szintén nem az intolerancia lovagja, hisz a reformkor egyik fejlődésképes áramlatához kapcsolódva követeli ő is a nők nevelését, mégis, tanácsai egy jellegzetesen patriarchális kor hatalmi nyelvezetét szólaltatják meg. Legárulkodóbb talán nem is akkor lesz, amikor arról ír, hogy a nő legfőbb „feladata” az, hogy jó családanya és háziasszony legyen, hanem amikor a nők irodalmi, tudományos vagy politikai szerepvállalásáról ír. „Nem kívánom én, hogy a nő országos rendszerekről, theóriákról vitatkozzék... hogy a nő ország, megyék dolgaiban, neméből kikelve, pártokra szakadjon, s azokban tettleges részt vegyen, vagy épen amazonoskodjék...” – írja, s így akarva-akaratlanul megbélyegzi a „neméből kikelt (!)”, a mindenkori történelmi korok által előirányzott szerepéből kitörni készülő nőket, amazonként vagy kékharisnyaként bélyegezve meg őket. Persze a kérdés még így sem ilyen egyszerű, hiszen Fáynak a férfiszerepekről is valószínűleg ugyanilyen markánsan predesztinált a gondolkodása.

A pusztai zsenivé közhelyesült Petőfi pedig – aki reklámszakembernek sem utolsó, hisz még felesége naplóját is úgy cenzúrázta a megjelentetésre, hogy saját egyéniségét állítsa a szellemi magaslatokra – az irodalomból csak bizonyos részterületek művelésére adna lehetőséget a nők számára, még George Sandtól is elvitatná a jogot, hogy arról írjon, amiről akar. „Elkedvetleníti”, hogy asszony ír le bizonyos sorokat, gondolatokat, „oh... ezt bízza” inkább „a férfiakra”.

Jókai szintúgy, sőt, hogy joviális patriarchizmusát még inkább alátámassza, azt az igazán olcsó és etikátlan érvelést veszi elő, hogy „ha cserélnünk kellene, nem mi veszítenénk”, azokat a női szerepeket, amelyek a XIX. században adattak a nőnek, a természet rendjével magyarázza, öröknek képzelve azt. Persze látensen benne van ebben az a gondolat is, hogy őneki mint férfinek adatott meg az a kegy, hogy elmondhassa, leírhassa, mi a természet törvénye; s az is, hogy nőként fogalmazza meg gondolatait – másként honnét is tudhatta volna, hogy a nők többet veszítenének a már előbb említett „cserével”.

Persze a téves általánosítások és hibás analógiák terhes uszályát nemcsak a kor férfiírói vonják maguk után írásaikban. Brunszvik Teréz például, aki az első magyar óvoda létrehozójaként ismert, így ír az óvópedagógiai munkáról: „E gyöngéd munka végzéséhez a nő gyöngéd irányítására van szükség.” (46) Karacs Teréz nemkülönben, hisz maga Fábri Anna írja róla, hogy „úgy vélte, a nők nevelésére leginkább nők hivatottak.” Az okokat valószínűleg abban a korban kell keresni, amelyben az általános nagy eszmék diadala következett be, illetve abban az országban, amelynek „reformkora” mindig is nagyobb és maradandóbb hatású volt még irodalmában is, mint „romantikája”. A nagy, forradalmi és egységesítő mozgalom – legalábbis Magyarországon – háttérbe szorította a nonkonform individualizmusból táplálkozó, nyugat-európai alapozottságú romantikát. Persze ennek a mozgalomnak sokat köszönhet politikai téren az ország, a függetlenség kérdésében, de az irodalom vagy éppen a nőmozgalom, végre be kell látni, annál kevesebbet. Nem véletlenül írja le Kádár Judit ugyane monográfiáról szóló, a Kritika múlt évi januári számában megjelent recenziójában azt a fájdalmasnak szánt gondolatot, hogy a XIX. században még a női nézőpontból született művek is a nők patriarchális társadalomban betöltött szerepét dicsérik, még „az emancipált életmódot folytató nőírók” is „emancipációellenes irodalmat írtak”.

Egy másik regresszív hagyománya a magyar irodalomnak az, hogy minduntalan felbukkannak benne túlzottan nagy autoritások, akik aztán az irodalom respublikáját egyszemélyes ízlésdiktatúrává kívánják átalakítani, mint például a múlt században Kazinczy Ferenc vagy Gyulai Pál. Gyulai különben is hálás téma lehetne valamilyen feminista esettanulmányban, Írónőink című cikksorozatát már a kortársak is előítéletesnek tartották, sőt Fábri Anna is az „irodalmi férfisovinizmus” terminus technicusát használja, bár, mint írja, ez csak „az álláspontok kiélezésére hajlamosak szemében” tetszhet annak. Bár megvallom, tetszik, hogy szerzőnk ilyen akadémikusan liberális, azt is meg kell jegyezni, hogy nála valószínűleg többet nyom a latban a „létező” irodalmi kánon, mint a feminista retorika vagy akár az ember természetes igazságérzete. Hiszen ha valóban elfogadja Gyulai nézeteit, márpedig azt írja, hogy ezek „meglehetősen pontos képét vázolják fel a magyar nők... tényleges irodalmi térfoglalásának” (99), és egyúttal azt is megállapítja, hogy Gyulai valójában a „fiatal irodalmunk” ellen, „az értelem és ész uralma alól kiszabadult fantázia és érzés játéka” (100) ellen írta esszéjét, akkor abba a csapdába esik, hogy reflektálatlanul átvéve Gyulai ízlésdiktátumát valójában figyelmen kívül hagyja az azzal ellentétes irodalmi tapasztalatot. Ilyen álláspontról nőköltőkről szóló monográfiát írni, ha nem is lehetetlen, de legalábbis fölösleges. Hisz vegyük csak Gyulait, aki szerint a nők képtelenek bárminemű teremtésre, akiket nem a belső elhivatottság vonz az irodalom felé, hanem a tetszeni vágyás, a hiúság vagy a magánéleti boldogtalanság. S bár Gyulai Majthényi Flóra 50 költeménye és Szendrey Júlia Andersen-fordításai kapcsán adja elő mondandóját, tanulmányának nőkről szóló részeiben általánosítva a természet – láttuk már Jókainál is – rendjére hivatkozik, s általában – nem csak a magyar nők „tényleges irodalmi térfoglalásának” kapcsán írja le gondolatait, hisz alig pár sorral alább a köztudomásúlag francia George Sandtól vitatja el a zsenialitás lehetőségét. Vajon mit szólna Fábri Anna egy olyan játékhoz, amelyben én Gyulai Pál szavaival és érvrendszerével vitatnám el nemcsak műve értékeit, hanem magát az irodalommal foglalkozás jogát is, hisz, „az abstractio számukra majd mindig csak tévtanokat szül”, s azok a nők, akik mégis irodalommal foglalkoznak (hiába csalják magukat, úgysem erre születtek, s ha eddig nem is voltak boldogtalanok, majd Gyulai tesz róla), „sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak”, „örök meghasonlásban” kell „élniük önmagukkal és a világgal” – ezzel persze „nem a női szellemet kisebbítjük, nem a női jellemet becsméreljük, hanem csak azon veszélyeket soroljuk elő, melyeket a nő, ha írónő lesz, nem kerülhet ki”. Soha, mondhatnám, punktum. Egyébként George Sand kapcsán írja le Gyulai azt a tényleg „gyönyörű” és árulkodó mondatot, amelyhez – ugyebár – nem kell kommentár: „Sandban minden megvan, ami írót naggyá tehet, de az az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait.” Azt hiszem, ez az érvelés nemcsak „az álláspontok kiélezésére hajlamosak szemében” tűnik idejétmúltnak és férfisovinizmusnak, s nem értem, miért szorul védelemre. Persze Fábri Anna nemcsak e helyt teszi magáévá kritikátlanul a megtámadhatatlan kritikusfejedelem nézőpontját. Wohl Janka verseiről írja: „Mind közül legszebb talán a legegyszerűbb, az Őszike.” Talán ebben a mondatban sem véletlenül ismerhető fel a népnemzeti iskola puritanizmusának, az egyszerűségnek a követelménye. Még elgondolkodtatóbb azonban az a – Gyulaiéval megegyező – véleménye, mely szerint az Írónőink című tanulmány „meglehetősen pontos képét” vázolta fel a magyar nők „irodalmi térfoglalásának”. Más helyütt pedig azt is írja Gyulai, Fábri Anna idézi is (!), hogy „A magyar írónők csak dilettánsok és ez ezer szerencse.” Ha mármost csak arra gondolunk, hogy például a Fanni hagyományait akkoriban még mindenki írónő művének tartotta, s Gyulai ezt is ledilettánsozza, illetve vele egyetértőleg Fábri Anna is, akkor igencsak furcsa gondolatok juthatnak eszünkbe a kötetszerző irodalomértői kvalitásairól vagy beleérzőképességéből. Én azonban azt hiszem, Fábri Anna nem gondolt erre, mikor – eléggé szerencsétlenül – Gyulaitól várta a nők irodalmi térfoglalásának és a magyar irodalomban – már akkor is – elfoglalt helyük azonosításának kérdéseire adott választ. Csupáncsak arról van szó Gyulainál, hogy a saját irodalmi formanyelv és irányzatos stílus mindenhatóságával söpört le mindenfajta más beszédmódot az irodalmi köznyelv asztaláról, Fábri Anna pedig gyanútlanul vonatkoztatta ezt a – bizonyos rétegeiben kétségkívül jogos, de a magyar irodalom akkori állapotát tekintve igen kártékony – kritikai élt a magyar irodalom egészére.

Finomítanék Fábri Anna Madáchot érintő véleményén is. Madách tényleg megismétli Gyulai és Jókai véleményét, miszerint a természet rendje határozza meg a nő helyzetét, aki „teljes férfiúi érettségre sosem jut; könnyedebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik”, s hivatását a családi élet szűk mezején jelöli ki, de ahogy a kései Jókait is az „írónők lovagjaként” említi Fábri Anna, úgy, ha figyelmesen olvassuk Madách tanulmányát – az A nőről, különösen esztétikai szempontból címűt–, alig pár oldallal az előbbi, általános XIX. századi gondolat után a következőket találjuk, melyek – ha sarkítva fogalmazunk – szöges ellentétben állnak a tanulmány első felében írottakkal: „Ha pedig olykor fellobban egy meteor s oly nő születik, ki magas szellemtől ihletve túlemelkedik neme korlátain, az minden okoskodásunk dacára is egyenlővé teendi magát a férfiúval (!); és tegye is, elég drágán vásárolta e helyet, mert érte minden bizonnyal neme mindazon előnyeiről lemondott, melyek ezen irányban tették volna ragyogóvá és talán boldoggá.” Nem véletlenül írja S. Varga Pál Madáchról az A gondviseléshittől a vitalizmusig című tanulmánykötetében (165), hogy katolicizmusának evilági transzcendenciája utat nyitott a szimbolista szövegalakítási modus felé; ugyanez a nőkérdésben is sokkal szabadabb, életszerűbb gondolatokat eredményez a református racionalizációhoz viszonyítva, a predestinációt, a természeti törvényt elutasítva helyt ad a megfoghatatlan géniusznak, amely mint meteor, akár nőben is megtestesülhet. Úgy vélem, ez az álláspont azért, belső ellentmondásai ellenére is, már túl van Gyulai mindenre kiterjedő szigorán, s megengedő attitűdje Madách egész tanulmányát áthatja. Jellemző tehát, hogy – Gyulai ellenében is – megfogalmazódni látszik a múlt század hatvanas éveiben egy újfajta rálátás a nőkérdésre, Jókai istápoló szerepe, Zilahy Károly antológiája is ennek az újfajta szemléletnek a jegyében értelmezhetők.

Fábri Anna, a legújabb irodalomtörténeti kutatásokkal összhangban, Czóbel Minkát tartja a múlt századi költőnők közül az esztétikailag leginkább értékes életmű létrehozójának. Bár szerzőnk nem foglalkozik Czóbel recepciójával, ebből a szempontból is érdekes lenne egy elemzés arról, hogyan válik valaki a verselgető vidéki vénkisasszony pozíciójából a magyar szimbolizmus és szecesszió, a 90-es évek lírai beszédmódját létrehozó szellemiség kulcsfigurájává.

Bár monográfiájának utolsó fejezete eléggé szervetlenül kapcsolódik kötete egészéhez, szakítva az addigi esszéisztikus nyelvezettel deskriptíven lexikonízű, mégis magyar irodalomtörténet recenzióm elején említett hiányosságai miatt, vitára ingerlő, hiánypótló és hasznos. Úgy gondolom, Fábri Anna maga is tisztában volt azzal, mennyire reménytelen a helyzete, s csak a tisztelet hangján szólhatunk vállalkozásáról, amely, reméljük, további, talán gyökeresen eltérő szemléletű tanulmányokhoz és kötetekhez fog vezetni.