Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Főcső; Órák; Álommalom; Az árnyékember

Főcső; Órák; Álommalom; Az árnyékember

           

Főcső

                     

Ott kezdett szivárogni minden

a kerti bádogasztal mellett:

az esti anagramma volt a forrás.

Azt rakta ki, hogy Főcső:

úgy értem, Nagyvilági, tette hozzá

nagyvilági kézmozdulattal.

Csak otthon jutott, már másnap, eszembe,

hogy ha tulajdonnév, akkor nem is ér,

de addigra már nem ért a nevem.

És majdnem három évre rá a

Podmaniczky utca sarkán egy férfihang, hogy:

„Reméljük, nem a főcső tört el.”

De igen,

gáz van, uram,

a főcső volt az.

A főcső.

                     

                               

Órák

             

Nyálbuborékos kisgyerek

bámul a vízbe mozdulatlan

tólelkek élnek a fenéken

faághalakban kőhalakban

                     

gyümölcsök érnek a fenéken

síkos ágon gyerekarc fénylik

hogyha leválik fölfelé jön

halhólyagon a víz színéig

                         

zsibbadásig tutajos lények

mennek felhők viszik a hangot

szandálhajót vízibeszédet

holdudvaron a kapu csapkod

                     

kannamélyből kéménymagasból

visszakongat színtelen arcom

harangtorony vagy kút a nappal

zuhanok vagy szüntelen alszom

                           

                         

Álommalom

                     

Ki forgat engem a fejében,

engem, a képzelet szülöttjét?

Ki gondol engem át az álom

sohase látott túlfelére?

                   

Meghánynak-vetnek és kiköpnek,

megvetnek majd, kihánynak.

Vetetlen ágyban forgolódva

magad kiköpött mása alszol.

                         

Kiforgat majd, aki kigondolt,

tűzgyűjteményed elkobozza:

magadtól fordulsz ki magadból,

mintha a képzelet vetélne.

                         

Aludjék benned az, ki forgat:

hátha alvásod elfogadja

a hosszú, meddő kacagás és

magakellető sírás atyja.

                       

                     

Az árnyékember

                       

Elég necces labdákat küldesz, édes,

ez az Adrién például nem jön át.

így névre jó, csak testközelben éles,

mindezt nem azért mondom, csakúgy: nahát.

Elállt végre – beszéljünk erről inkább –

abbamaradt a több napos eső.

Maradjunk annyiban, hogy ez még

nem volna baj, csak nem túl jóleső.

Jutott más is az éjszaka eszembe:

hogy a bólogatás halogénlámpa,

itt kéne légy, hogy te is lásd, ha szembe

állok, kicsit az elveszett cicára

hasonlít, ahogy a fejét tartja.

Míg néztem, kikísérleteztem

egy kétarcú embert a falra,

egyik kezem a másik kezemben –

– ez nyilván nem fog összejönni újból,

de én a helyedben vigyáznék magadra,

szóval egy kétarcú ember ujjból,

mintha imádkoznék, a falra,

hajnalban aztán valaki hívott, de téves,

az is lehet, hogy az a kétarcú ember,

hát van-e egy árnyéknak hangja, édes,

és mit csináljak a két szabad kezemmel?