„Fohász és megtestesülés”, avagy Dobozi Eszter

Dobozi Eszter, a költő, összeállított (írt? – írt!) egy könyvet a Donyecbe hurcolt magyar nőkről. Monológjaikat hallgatva jegyezte le a költészetére is jellemző vallomást:

„Meg kellene hát formálni azt a másik személyt. Odahelyezni a rögzített idő hátterébe, kiegészítendő az elsóhajtott, a puszta közlésen túlira is mutató mondattöredékeket, érthetővé váltva az emlékezéseket rendre megszakító megszólításokat, viszontkérdéseket, megérzékítve a valóságos jelenlétek személyességgel telítettségét. Ennek a másik személynek az ottléte nélkül értelmezhetetlenek maradnának az ilyen jajkiáltásszerű kérdések is, mint amilyen például a ’Kislányom, tudja, milyen az a priccs?’ A kislányom helyén a továbbiakban előfordulhat még a kishölgy, a kedvesem, a szívem, sőt a tanárnő formula is. Egyébiránt keveset lehet tudni a címzettjéről. Hallgat is figyel – láthatóan.”

Kettészelt glória című versében viszont így beszél:

most már csak a vagyunk érdekel;

hogy még itt is, s így is;

s túl a hulladékok torlaszain,

a málladék-hegyeken a szöszke derengés –

miért ne?

Nem csak a közügyi indulat fogalmazódik meg ezekben a töredékekben így, változón. Saját szerepét keresi a közhöz, emberhez viszonyítva. Ahhoz, valamihez – önmagához – képest. Dobozi Eszter verseiben mindig a „kívül – belül”, az „oda – vissza” állapota dereng, és legvégül a „túl”. Az „odaát”.

A születendőnek, legyen az maga a Megváltó, a való világ van „odaát”, de arra, akit „az aljtól mindegyre / távolabb parancsol a félsz, / szemmagasságtól fennebb... / mert fölfelé tart, aki kész, / kit hívnak az átalléphetőn átaljutni...”, további más világok várnak. Meglehet, a bolyongások, keresések végén: ugyanez. Ettől fél, ez löki magasba.

Az átjutás kísérlete-költészete a Dobozi Eszteré. Valamilyen gubából – anyaméhből, lakószobából, templomból, jelen időből – kell kijutnia, avagy a maga csendes módján „átszivárognia”: sejtfalon, „pillás hártyán”, országhatáron, mai szennyen, bizonytalanságon (újabb bizonytalanba!), át a legtöbbször meg nem nevezett, de képlékenységében, kényszerében is érzékelhető, az „adott” határokon. Eközben a „lírai hős”, vagyis az önmagát kereső meghatározatlan lény, már-már veszélyes kifinomultságban lebeg-sóvárog tárgyaiba és gondolataiba oldódva a határai felé. Ő „az érző anyag”. Verse – jelzői, de állítmányai szerint is – csupa zsongás, lüktetés, suhanás, zuhanás.

Kézenfekvőnek látszik/látszana, hogy ennek az önkörű transzcendenciának eszköze a hit. A vallás akár. Dobozi Eszter azonban versei egy részében mintha magát a hitet is eszközként használná: protestáns módon-hangon biblikus, lázadó, prófétáló. Nem harsány; inkább a gályára vetett prédikátorok hevületével panaszolkodik. Törmelékek, omladékok, romok, torlaszok, lakótelepi szeméthegyek fölött mondja a magáét. Ez valóban költői – és nem is újszerű – szerep nála, gyakran régi mesterek súlyos álruhájában, gönceiben. Beszédmód. Kemény, mégis elvont valamiképpen. Elemei vaskosak, jelzői talán túlzóak – de egy-egy vers egésze igen finom konstrukció. Templomi háló-mennyezetek vékony vonalú szerkezetére emlékeztet: nem csupán megszerkesztett rajzolatával, hanem teherbírásával is. („csúcsos ívek kettős ága – milyen messze, / s messze innen a sok régi fehér”). Dobozi Eszter különben is szeret írni épületekről, képekről.

A vaskosságnak ugyanilyen elvonatkoztatása történik a zsigeri, biológiai vétetésű vagy példázatú versekben is. A vér, a szenny, a születés, az új élet törékeny, múlékony szépségének a velejárója: zsúfoltság, nyomás, fájdalom. Dobozi gyakran sorjázza, egymásra torlaszolja a képeket, látványtöredékeket, fogalmakat – és aztán mintegy szorításukból szabadul. A vers maga ez a művelet. A szabadulásé, az átjutásé. Az önfegyelem próbája ugyanakkor. Kimunkálja a gyötrelmet, s azzal a ritmust, rejtett idézetekkel tölti meg, és ezzel mintegy „legitimálja”. Történetet ír neki, és ezzel személytelenné, távolivá teszi. A természeti, élettani képek: jelképek valójában, költészeti kellékek egyúttal, és ekként a hagyomány szentesítette-légiesítette elvontság (mint tágasság is) részei, sugallatai. Olyankor legalábbis, ha nem véti el a mértéket, és késélen jártában nem lebeg át a stílromantikába...

Dobozi Eszter ritkán fogalmaz meg idézhető szentenciákat, sőt mintha egyenesen óvakodna tőlük, és maga helyett inkább másokat idéz. Nem a bizonytalanság, inkább a bizonyosság hiányának jele ez. A világ – eszerint, szerinte – nem fogalmazható meg egyértelműen. Körülírni próbálja tehát, szerkezetekbe fogni (s nem hiába használja az „emberhalász” mitikus metaforáját sem). Ugyanakkor érezhetően szabadulni igyekszik a körülírás szövedékéből, mintha csak saját művi világából próbálna kitörni. Hiszen az nem valamiféle megfelelője az untig ismert valóságnak, legfennebb a valóság képzetének mása.

A faltól falig verődések világában gyakran tör fel az önvallomás is, hogy aztán rejtőzzön, oldódjon, újabb képekbe bujkáljon el. Fogalmivá lesz a létező alak, talán szemérme okán, talán szándéka szerint. Minél vallomásosabb, annál elvontabb. Nem adja ki magát, szervezi, irányítja a vallomását, át akarja vinni valami „másba”, ahol talán többet jelent, vagy éppenséggel parányi részként a helyére kerül, a világ dolgainak egyikeként. Az a „más” pedig, amelyhez eljut, leggyakrabban az erőfeszítése oka, a vallomást kiváltó helyzet, állapot, alkalom. Ilyenkor derül ki, hogy küzdelme az „átjutásért” önkörében zajlik. Ennek lappangó tudása tölti el szomorúsággal a verseket. Dacos szomorúság ez, nem lemondás.

Donyeci könyvében írja ennek oka- s módjaként értelmezhetően:

„A kishölgy – akkor még gyerekként – midőn először találkozott a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról szóló emberi híradásokkal – s éppen költő soraiban, és sokáig úgy tetszett, hogy csak ott találkozHAT –, nem gondolhatta még, hogy egyszer maga kényszerül az emberi lét efféle határhelyzeteit – noha csak álombeli látomásokban – újraélni. Rémségeket álmodni mások történeteinek nyomán. S helyettük is, mert ha bízni lehet a tiszaladányi özvegyasszonynak önmegfigyelésében: az ember nem álmodja vissza magába, ami igazán rossz volt.”

Dobozi Eszter álma megfejthető: fedi a valóságot. De nincsenek keservesebb álmok a valóságosaknál. így érthető talán a verssora: „Káprázat kinn. Bennünk őrült futás.”

Az álom fonákjának megfogalmazása lehet ez, az Egy parány énekel című szép szonettkoszorú X. darabjának egyik sora. A szonett pedig  játék, munka és fegyelem. Zárt alakzat. A gubó képe maga. Elvont és érzékletes. (Dobozi Eszter verseinek jellemzői ezek.) A cím pedig a mély hangú biblikusságnak amennyire sajátos jelzője lehet, annyira az ellentéte is. Az alázat és az elhivatottság kettősségét jelzi, a maga hagyományos megfogalmazásában.

Dolgozik köztünk tehát vidéken egy nem-divatos költő(nő), aki annyira kifinomulttá csiszolja verseit, hogy az már az értésüket veszélyezteti. Mintha egy másik, egy belső világ nyelvén szólna. Vélhetőleg éppen ezért az önálló, másfajta beszédért küzd. Érthető belőle a szólás maga. Hogy ez a nyelv létezik, és egyvalaki beszéli legalább. Ez a bizonyosság, ez az egyvalaki fontos. Magánya a születéssel, szüléssel, alkotással, közírással, és a közösségben sem oldódik. A közösség csak a magány közege. Tegyem hozzá, tisztelettel: Dobozi Eszter költőként magányosnak tűnik ugyan, de nem kívülálló szollipszista. Verseiből mindegyre kikérdez, s ha felsóhajt, csak így: „segíts meg cinikus logikám”.

Azt hiszem, ezen a ponton téved önmaga megítélésében. Nem eléggé „cinikus” ugyanis. Humor, élc, könnyedség sem segíti; játszani is gúzsba kötve tud.

Irt ugyanakkor Dobozi Eszter egy másik szociografikus-vallomásos könyvet is (Tíz körömmel, Izsák 1993-ban) a mitikussá váló termőföldről és a jussuk visszaszerzéséért küzdő „parasztokról”, abban pedig a történelmi okokból (is) visszaszorult, bennrekedt nyelvről, így:

„A panasz, a méltatlankodó, a segélykiáltó, a fohászkodó, a megváltásért rimánkodó és a számonkérő, a már vádló – és mennyire ismerjük irodalmi példáinkból –, olykor himnikusan szárnyaló hangon szólal meg, olykor a tiborci keserűség már-már lázítóan kegyetlen kétségbeesésével. A sok éven át felgyülemlő sérelmek elősorolójának pusztán vérmérsékletén múlik, hogy szavaiból a maga és sorstársainak siratása áll-e együvé, vagy a már-már káromlásig fokozott (mert ilyenre is van példa) szidalomáradat és fenyegetés. Önromboló, önsorvasztó fájdalmakról vall az egyik emberi attitűd, és a hatvanon-hetvenen túl is cselekvőkészséggé váltódó, a sorssal, a korral, a korszak jellegét meghatározó folyamatokkal szembeszegülő indulat rejlik a másiknak hátterében.”

Azt hiszem, alkotóként mégiscsak boldog lehet, aki úgy tud szólni tőle messze került atyafiairól, hogy esztétikai hitvallása is beleillik akadozó önvallomásaik sorába a földről. Számomra azt jelenti ez, hogy egy mű erkölcsileg összeállt, egész, gyöngéi lehetnek ugyan, de következetlenségei, öncsalásai nincsenek. Hogy is csak?

nem csak a látható,

mi belül ég,

mi belül tapintható

az is, s mind,

ami csak illat, íz

itt földereng,

érzetek és képzetek

a tudat ködpáráiból...

már mind-mind ismerős