Fűrész-kor népe

Az erdélyi magyar költő egy erdélyi magyar fán lakott, az Öröktemplom utcában, az egyik legfelső ágon. A fa, fajtájára nézve világfa volt vagy életfa, arbor vitae, népies nevén égig érő fa, arbor mundi.

Azon a napon a költő arra ébredt, hogy már megint fűrészelnek. Ellenségei a világfának azt az ágát szerették volna lefűrészelni, amelyen ő lakott. A fűrészre nagybetűkkel az volt ráírva, hogy Druzsba, vagyis Barátság. Egy olyan országban gyártották, amely már nem létezett.

– Hogy halad a munka? érdeklődött a költő, ellenségeitől.

– Köszönjük, jól – válaszolták azok lelkendezve.

A költő bólintott és elindult. Úgy döntött, aznap írja meg a Tóth Krisztina-esszét. Ha ugyan esszé lesz; vagy esetleg levél; vagy távirat, és az sem volt világos, hogy hozzá, vagy róla szóljon-e.

A Stealth nevű repülőgép, a Lopakodó, képes arra, hogy a radar képernyőjén leváljon saját árnyékáról. A műszerek még mindig az árnyékát követik, miközben ő már rég egészen máshol jár.

A valóságos én előlép az irodalmi én mögül

Az erdélyi magyar költőt úgy hívták, hogy Szőcs Géza, az aznap pedig 1997. szeptember 14-e volt.

A személyes én is előlép

Én vagyok Szőcs Géza, aki ezt éppen most írom.

Egy kérdés

És Tóth Krisztina kicsoda?

A helyzet

A helyzet ugyanis az, hogy még soha nem találkoztam vele. Csak a verseivel, ismeretségünk tehát tisztán poétikai, vagyis ilyen értelemben mentes bármilyen személyes elfogultságtól, sőt, személyes elemtől, csakis és tisztán olyan, ami megengedi, hogy versei köré felépíthessek egy tetszőleges Tóth Krisztinát.

Ezt Berkeley püspök súgja

Végeredményben minden ismerősömet én építem föl.

Ezt Tóth Krisztina mondja

Mi van a héjakon belül?

Mi van a végső héj alatt?

Tapétázott szobába jutsz,

ha lehántod a házfalat,

a szobában embert találsz,

ott fekszik textilekbe bújva,

ruhák alatt a sérülékeny

mag, mely csak önmagának burka,

feláll, kilép a lakhatatlan házból,

hogyha feljön a csöveken a sírás,

feláll, kilépne önmagából,

néz befelé, és látja: nincs más.

Sziveri Jancsi

A Sziveri János Baráti Társaság minden évben kioszt egy díjat, azoknak a költőknek, akik – megpróbálom precízen idézni – pályájuknak viszonylag még az elején állnak, de akikre szerintünk nagy jövő vár. Vagy akik a legtöbbet teszik a Sziveri-életmű megismertetéséért. Hivatalosan körülbelül így hangzik az indoklás.

Valóságosan pedig egész egyszerűen – én legalábbis – minden évben megpróbálom elképzelni, ki az a költő, akivel Sziveri szívesen összebarátkozna, akit egyből megszeretne, felfedezne, akinek megjegyezné és idézné egy-egy sorát, akihez beállítana egy üveg borral éjszaka.

Néhány évvel ezelőtt Tóth Krisztinát javasoltam a Sziveri-díjra. Végül másvalakire esett a többség választása. Ma pedig már nem javasolnám Tóth Krisztinát. Úgy érzem, Sziveri azt mondaná róla: hiszen ő már nem ígéret. Mióta számítanak ígéretnek a klasszikusok?

Kész, kialakult, nem lehet felfedezni. Tán még összebarátkozni sem vele.

Kérdések. A személyesén visszabújik az irodalmi énbe (vagy mögéje)

Igen ám – töprengett az erdélyi magyar költő – de vajon homogén és folyamatos-e az én? Beáll-e önnön körvonalaiba? És meghatározható-e körvonalakkal?

A térképekről

A térkép a valós földrajzi formákról elvont ábrázolást ad. (Igazit csak egy bolygó nagyságú földgömb, egy planéta-másolat adhatna.) Az atlaszban leképezett alakzatokból pontosan vissza lehet következtetni a földrajzi formákra – vegyük például csak a partvonalakat – de ezek a vonalak sohasem egy-egy konkrét partszakaszt ábrázolnak.

Majdnem soha.

Mert azért van néhány olyan pontja – valóban: pontja – a Földnek, amely fizikailag is azonosítható a világatlaszról.

Ilyenek a kontinensek csücskei.

Hogy hol van a mozambiki strand, az a térkép absztrakt vonalai alapján csak valószínűsíthető. A partvonal hajlatait pedig a leegyszerűsítés azonosíthatatlanná teszi.

De az, hogy hol van a Jóreménység foka – jelesül az a néhány méter, amely elválasztja egymástól az Atlanti és az Indiai óceánt – az százszázalékos találati pontossággal azonosítható. Hogy a Déli– vagy az Északi sarokpontokat ne is említsük; habár ilyen messziről, szinte mindegynek tűnik, hogy azon a végtelen hómezőn valami arrébb vagy errébb van.

Ily módon az atlasz, amely világméretű és elvont vonalrendszerben gondolkodik, egy-egy ponton kénytelen – majdnem akarata ellenére – olyan naturalistának lenni, mint valami képeslap-gyáros.

Elképzelek egy drámai találkozást, amelyre csak néhány másodperc adatott meg két olyan embernek, akik nem ismerik egymást. (Például Krisztinával és velem ez a helyzet.) Emlékezetük nem őriz közös helyszíneket, talán nem is egyazon országban élnék. De létfontosságú találkozniuk. Nem tudják egymás nevét, nincs náluk toll, sem papír; csak egy kis méretű világtérkép lóg az őrszoba falán; és egy falinaptár is; és csak néhány másodperc adatott egyeztetni bármit is, amíg az őrnagy épp telefonál. De beszélni persze nem lehet, mert – mondjuk – be van kötözve a szánk.

Akkor rámutatnék a naptáron egy könnyen felismerhető napra (például az év első vagy utolsó napjára), a világtérképen pedig Afrika legdélibb csücskére, vagy a gibraltári sziklára, vagy az olasz csizma hegyére, vagy a Duna forrására. Es akkor ott találkoznánk azon a napon, hiába ültetne föl a hatóság az ellenvonatokra bennünket: két, egymás nevét sem ismerő tanút.

Találkozások

De hiszen felismerésekben is lehetséges találkozni – morfondírozott az erdélyi költő; például ez a Krisztina láthatóan leleplezte a világ egyik nagy titkát; azt, hogy az egész élet közepes minőségű playbackről történik.

Időnként kis elmozdulás, déja vu, miegyéb jelzi, hogy a playback nem tökéletes.

De milyen szép az, Tóth Krisztina szavaival, hogy hátrálunk, bejövünk, felröppen és hadarva

visszahull ránk a lomb, a rozsda foltos ég.

A költő belépett a kávéházba. Egy férfi-mentes férfi éppen koffeinmentes kávét rendelt.

Intermezzo

Ekkor valakik felugattak. Erdélyiek voltak, kezükben a druzsbával. Nem tudták elfűrészelni az életfát s most puszta, mezítlábas fogakkal akarták széttépni a költőt. Sokan voltak: Szombathy-Somebody elvtárs, a vércápa, aki úgy tudott nevetni, hogy esett ki a száján; Rák Icuka, a kéktarisnya; a Punciás prelátus névre hallgató, döblecfejű, nagypofájú, másfél méter magas kurvapecér; Valahova Ildikó, vagyis Valah Alajosné, akit moszkvai tanulóévei alatt egyszerűen csak Valagovának neveztek; adóbasák, őrök a vénemberkertben, bárgyútöltelékek; Svarc, a Néger, foglalkozására nézve halálbiológus; dr. Cseh-Pürágó, aki kidolgozta a művészet vastüdőztetésének elméletét és mások. Erősen lihegtek, kimerítette őket a bosszútájfutás.

Mi a helyzet van? kérdezték.

Észrevette rajtuk a szorongást. A költő sokat foglalkozott az erdélyiek ijedelemvilágával.

Üljetek le és foglaljatok helyet – mondta.

A láthatár a hóhatárig ért.

Odáig tartott a pre-paradicsom, az előkészítő Éden.

Az erdélyiek csorvás puliszkát rendeltek és harcsalábat. Készültek a leszámolásra.

A költő előrántotta a legyőző füvet. Azt, amellyel annak idején elindult megküzdeni a Féleszű Sárkánnyal.

– A néphasználati jog a miénk! üvöltött fel az egyik erdélyi. És akkor elnézést gyakorolunk veled szemben – tette hozzá. Na, mit szólsz?

– Pincér, egy olyan Kurvaizé konyakot! rendelt a szenátorrá avanzsált vidéki prédikátor. Mindinkább erőt vett rajta a kupizárás előtti pánik. Ha itt gyorsan végzünk – latolgatta – talán még nem zár be addig A részeges Cupidóhoz... vagy a Budavári Csikló...

– Váltsuk le a költőt! csikorgatta a fogát. Nem írhat több verset az erdélyi magyarság nevében!

– Amit pedig mostanig írt, azt államosítsuk! tette hozzá egy kopasz, mókusfogú ember.

Pincér, egy fertály mustokályt... kusmo... tusmokályt... mondta Punciás. Éljen a tuli... a puli...

– Az államosítás jó gondolat – tért vissza a mókusfogú javaslatára Denevéri Gábor, a zugügyvéd, aki a kolhozosításban szerzett magának országos hírnevet.

– Na de azt hogy lehet? kérdezte műhanyag eleganciával Cimborás Matyi, aki családját hazaárulásból és kémkedésből tartotta el.

– Hozunk egy határozatot, hogy minden, amit valaha leírt, az a miénk, merthogy eredetileg is a miénk volt.

– Hiszen mi képviseljük az érdekeit - tette hozzá Svarc, aki a holttestek és általában a halál élettanával foglalkozott.

– A tulityimpó! – hördült fel bóbiskolásából a prelátus.

– Akkor írjátok – diktált a mókusfogú. – Határozat. A költőt ezennel érdekeinek legfőbb, egyetlen és kizárólagos képviselőjének jogán, saját érdekében államosítjuk. Mostantól csak olyasmit találhat ki, amit a Bizottság előzőleg engedélyezett.

– Óriási! Ez az engedélyezés, ez nagyon jó – hangzott többfelől.

– Na de ki legyen a Bizottságban? kérdezte a közgazdász-szakma hajótörötté, aki a kormánnyal folytatott titkos tárgyalásokat az erdélyi magyarság új jogállásáról.

A koncepció eredetileg a magyarok életterének megnövelése volt. De a tér nem tágítható. (Tóth Krisztina erről így ír: A tér marad: állandó a tér a térben / Állandó még a foltos roncskocsi, / ahogy négy téglán álldogál / a hóesésben vagy levélesésben. / Megyek a napos oldalon, / éppen a jövőben. Változatlan / köröket írok, mint a metró / lépcsője jár a mocskos / léghuzatban.) Mivel tehát a tér nem tágítható, egy inverz relatív függvénysorozat segítségével megszületett a megoldás: a magyarokat kell lekicsinyíteni, hogy életterük megnövekedjen. Ez egyben az új társadalmi munkamegosztás jellegét is körvonalazta számukra: az erdélyi magyarokra a dekorációs szerepkör betöltése fog hárulni. Vagyis hogy ők lesznek a kerti törpék.

– Hogy ki legyen benne, rajtámon kívül – csicseregte Valagova. Elkezdődött az eszmecsere, hogy ki legyen benne a Bizottságban. A költő nyugodtan megvacsorázott, majd távozott. Már senki sem törődött vele, a vita átcsapott a történelmi érdemek másodlagos redisztribúciójába. Ez abból állt, hogy mindenki újra elmesélte történelmi hőstetteit, amit annak idején ítéletvégrehajtóként, pincebogárként, a nép éhenpórázon tartójaként vitt végbe s amivel megmentette az erdélyi magyarságot.

– Elfoglaltuk helyünket a történelemben – hallotta távozóban a költő –, magunknak köszönhetően beléptünk, mint a felnőttek, a hisztoárba, egészen pontosan a férfi-hisztoárba...

Az éjszakában

A költő kilépett az éjszakába, zsebében a távirat szövegével. Vajon hány lóerős a szívem – töprengett. Isten, rád háramlik a gondviselés felelőssége – gondolta. Bevett egy reménycsillapítót és elindult föl a hegyen, az istenháramlásban. Talpa alatt, mélyen lent a földben virágba borult bányák várták a tél eljövetelét.

Távirat Tóth Krisztinának

Az én leválik önmagáról

mint árnyékáról a Lopakodó.

A sors medre ugyanúgy és ott

mint amekkora

a különbség

a különbség

és az azonosság között.

                   *

Kontúrjáról az én leválik

sodródik levéltől levélig

s talán már át is öltözött:

foszforeszkál a fák között.

Amott egy kentaur vagy sellő

felsőteste a félsötétben,

vagy csak az árnyak integetnek,

félistenek a félhomályban.

Ablakom kinéz önmagán:

valamit elvesztett talán.

Talán egy kulcs, egy kulcs veszett el,

kinéz önmagán, s látja éppen,

senki sincs már az erdőszélen

és semmi nincsen már sehol

csak emlékek egy lakhatatlan

és ezért lakatlan lakatban.