Gondolatok az ezredvégen

Vajon csak illúzió, hogy a századvég és az ezredvég egybeesésétől különleges jelentőséget kap a közeledő dátum? Bizonyára. Az évfordulók eljönnek és elmúlnak; az idő megy tovább, ugyanúgy. És mégis, ahogy életidőnk naptárilag kitüntetett pontját közelítjük, mintha megzavarodna a ritmusérzékünk: nehezünkre esik együtt haladni az idővel. Inkább elébe futnánk, vagy visszafutnánk előle, vagy leginkább megállítanánk. Igen, sürgető kényszert érzünk, hogy a múlékonyság alattomos közegében valahogy megvessük a lábunkat, és álltóhelyünkben becsületesen szembenézzünk mindazzal, amit egy-egy életben, egy évszázadban-évezredben összehordott az idő. Elő kell számolni, el kell számolni vele: ezt kívánná a lelkünk, ezt diktálná a lelkiismeretünk. Mintha ezt a számvetést csak úgy le lehetne írni, diktálás után! Várnánk tehát, hogy valaki elmondja helyettünk a beszámolót; álljon elő az író, a költő és foglalja össze, hogy ment-e általunk „a világ elébb”. A versszerető ember most szívesen olvasna egy létösszegző gondolati költeményt. Na hiszen. Jámbor óhaj, amire ingerülten legyint az ezredvégi irodalomtudomány, miután egyszer és mindenkorra, ellentmondást nem tűrően tudatta, hogy a logocentrikus poézis fölött eljárt az idő.

Mondjunk ellent, kérdezzünk rá! Vajon csak illúzió, hogy a költői logosz mégis, ma is fölébe emelkedhet az időnek? Nem hiszem. Sőt, hittel állítom, hogy a posztmodern pozíció igenis lehetővé teheti a lehetetlent. Még verset is lehet írni. Nagyformátumú, teltzengésű, átgondolt lírai műalkotást, mint amilyen Rakovszky Zsuzsáé, Az időről. Irodalmunk egyik legfrissebb újdonsága, alig pár hete, hogy teljes, végleges formájában megjelent. Nincs benne semmi meghökkentő, semmi kényszeres szófacsarás, habogás, poénkodás, csak természetesen ejtett, hosszan kitartott, értelmes beszéd. Mindamellett meglepetés, még annak is, aki ismeri Rakovszky Zsuzsa művésztét. Ismerhetjük intelligens női érzékenységét, megvesztegethetetlenül tárgyilagos iróniáját, fáradhatatlanul leltározó és mérlegelő kíváncsiságát... Ahogy tíz éve megírtam. „Arra az okos és szenvedélyes (ösztönös?) prakticizmusra gondolok, amivel a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot, ahogy berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát.” Nem tudom, rábólintana-e erre Nemes Nagy Ágnes szellemalakja most a Rakovszky-szöveg fölött. Azt sejtem, hogy a meglepődésemet mindenesetre megmosolyogná. „Mit csodálkozik? Hogy az irónia az ontológiáig mélyült? Hogy a látóhatár egyszerre szélesedett és fókuszálódott? Hogy átvisszhangosodott a polifon szöveg? Hát nem érti? Beérett az idő, megérett a költő – felnőtt az örökségéhez, az örök dolgokhoz...”

Igyekszem megérteni. Mindenek előtt a versgondolatot, mely önmagát három fordulóban mindegyre megtagadja; úgy épül fel, hogy leépül. A négy részes kompozíció első darabja, a „Kísértetek” azt jeleníti meg, hogy az idő visszajár, ismétli magát, míg szellem-computerében virtuális valóságok egymáson áttűnő változatait hozza létre. A rákövetkező „Egyirányú utca”, épp ellenkezőleg, arról tanúskodik, hogy az idő eljárása visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan. Tézis, antitézis: melyik az igaz? melyik az igazabb? A dilemmát járhatjuk körül, járhatunk helyben. Vagy cserélhetünk helyet önmagunkkal, hogy ami a monológban önellentmondás, a dialógusban logikai társastánc legyen. Ezt teszi a „Párbeszéd az időről”. A gondolat itt már zene, kontrapunktikája átvezet a dalba („Dal az időről”), melyben még egyszer felmerül és elmerül a téma.

Mit is mond Rakovszky Zsuzsa? Talán nem is annyira az időről mond valamit, mint inkább magát az időt mondja el. A jelentést nem a kijelentés hordozza, hanem a hangzás. Ahogy megszólalnak, együtt szólnak benne a magyar és az egyetemes irodalom harmonizálható hangregiszterei. Most mintha a Négy vonósnégyes T. S. Eliotját intonálná... most Vas Istvánt... most Babitsot... Rilkét... Kosztolányit... Tandorit... A hang nem női hang és nem férfihang: vershang, a líráé. A korábbi Hangok-ból lett egy hang, s ez szüntelenül megkettőzi, megsokszorozza magát. Átváltozásainak készséges közege a versbeszéd, a rugalmas ritmika, a vontatottan virtuóz rímelés. Keresztrím, páros rím, belső rím, ölelkező rím... ötös, hatos, négyes, hármas jambus: a prozódia éppannyira szabályozott, mint amennyire szabadon kiengedett. Megvan a súlya és van lebegése. A vers előad és elénekel, egylényegűvé elegyíti magában az elbeszélést és a dalt. Tragédia dalban elbeszélve: ez a ballada. Posztmodern használatban műfaji képtelenség? Nem biztos. A harmadik és a negyedik rész – a „Párbeszéd” és a „Dal” – kilenc soros strófáiban jól felismerhető a francia ballade hosszabbik változatának rímképlete, amiből mindössze egyetlen páros rím (a b a b [b] c c d c d) hiányzik. Hát persze. Ami hiányérzetben fogant, ami a hiány törmelékével telíti az időt, annak a melódiája és a látomásvilága nem is lehet más, mint eredendően balladisztikus.

Mais ou sont les neiges d'antan? Ezt kérdezgeti a vers, hátha rátalál a tavalyi, a negyven év előtti hóban az örök kérdés tárgyi megfelelőire. Összekoccannak a rozsdás lavórok és a törött poharak. Ubi sunt – visszhangzik fel a zajra a középkor, egy teljes ezredév. Hol van? mi van? hol vagyunk? mik vagyunk? A válasz: ami volt, ami voltunk... ott, ahol. Szól a zene, pereg a film, mint a régi idők mozijában. Futnak a verssorok, a képsorok. Háborúk, forradalmak, lebontott házak, szétszóródott családok, háztartások. Ez volt, ez van, ezt kell szeretnünk. Elfogadjuk a művészetté átlényegített szemétdombot mint egyéni és egyetemes elszemetelődésünk posztmodern monumentumát? Engesztelhetetlen késztetéssel mintha ezt sugallná a vers képi, zenei, fogalmi palimpszeszt-üzenete. A költő, mint az idő, önmagát írja át, felül, keresztül-kasul. Tanulmányozzuk a szövegekre írt szöveget mint kordokumentumot, mint végrendeletet. Ezt hagyhatjuk örökül a jövő évezredre? Szeretnénk? Akinek gyereke van, nem inkább tiszta lapot adna a kezébe? A vers ránk hagyja:

„a végén ránctalan nemlét marad,

mintha sosem lett volna semmi se.”

De hát volt, voltunk! Az nem lehet, hogy ne maradjon utánunk valami. Marad. Mint most is: nyomunk, lenyomatunk egy időálló költeményben.

Az időről

Kísértetek

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.

Megőrizzük, ahogy a rég leégett

erdők virágporát a tómeder

iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:

megszűnik és nem tud megszűnni mégse.

Mint a málnadzsemben rekedt darázs

nem tudni, honnét hangzó zümmögése,

mint mikor távoli rádióállomás

sercegése szüremlik a két szó közti résbe,

míg végül átszakad valami gát,

egy ponton a jelen szövete enged.

Mondjuk hiperérzékeny kamerád

a néptelen utat, hófoltos búzaföldet

filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,

aztán mikor előhívod a filmet,

döbbenten látod: a földeken át

furcsa egyenruhában katonák menetelnek…

Menekülök: teherkocsin, gyalog,

bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott

gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában

áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot

lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet

a sáros földúton kikászálódsz lerobbant

autód alól, és látod, hogy rád sötétedett:

sötét eget tükröz a recés keréknyomokban

csillámló víz, már csak alig dereng

az ócska fürdőkád, a szétesett

gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,

egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg

a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben

a domb mögül tankok kanyarodnak elő,

a holdfényben tisztán kivehető

a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,

mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,

és közelebb merészkednél: a robbanás,

a láng, a robbanás, az elszenesedő

test, mintha ami történt, nem bírna az időben

odébbforogni, és csak ismételné magát,

mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,

zseblámpád fénye az üres telek

gyomos földjén motoz, ahol a régi ház

hűlt helyén parkoló vagy irodaépület

kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,

tócsát, téglarakást forgat elő

az éjszaka talajából, meszes füvet,

s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:

látni nem látni mást, csak a betonkeverő

kövér körvonalát, de mintha emberek

tolonganának ott, egész harsány tömeg,

lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,

vontatott templomi ének, éles gyerek-

hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,

visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:

mint éjszaka falakból a meleg,

úgy párolog a földből elsüllyedt életek

beléivódott öröme és szenvedése…

Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt

mosott ruháért, és látod a gyönge szélben

fej nélkül ágáló kísértetek

sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,

a kertfal és a pincelejárat közti térben,

mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga

fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,

melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –

ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,

s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy

az elhagyott, üres szobába, lárma,

nevetgélés fogad, az összes villany ég,

vörösbort töltenek rég összetört pohárba,

vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,

a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,

a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese

testté rántotta össze ittlétemnek a térben

kóválygó lenyomatait, hogy én, aki

csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem

valaha, elmondjam, amit sose,

a te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábakkal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt. Lábbal előre vissza

nem szökken a műugró a trambulinra, és nem

lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,

de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,

a kozmosz féregjáratain át

zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,

ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás

szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,

bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy

kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat

vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy

saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,

s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed

rájuk emelve, a jövendő elvetélt

embriója, merev térdekkel lépegetsz

feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés

vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne

tedd!”

– az is hiába volna. Nem lehet

csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,

olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Mint buldózer tolja maga előtt

a voltak összessége a rá következőt,

ami volt egyszer, annak nincsen soha vége,

vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,

a sérelem sérelmet szül, a seb

sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett

szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,

s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,

ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,

ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,

csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,

amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!

Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen

      – az is múlt, álöltözetben.

      Rozsdás lavór a még levéltelen

      bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben

      fölszárnyaló papírzacskó, az égbe

      kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,

      földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –

      ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:

      soha nem múlik el, amit szerettem.

B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt.

      Múlt és jelen közt ott a vérben

      sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,

      s most ott hever az orgonabokor tövében,

      nem röppen vissza a kötélre újra.

      S ha valaki cigarettára gyújt a

      szivárgó gázcső közelében,

      a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,

      két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

A: Ahogy az akna negyven éven át

      ott vár a sűrű gazban

      a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,

      ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,

      jéglapba zárva évtizedeket

      kivár a gyűlölet, a szeretet,

      amíg új kés sajog a régi sebben:

      soha nem múlik el a szeretet,

      ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.

      De ez nem az a por, és nem az a diófa.

      A pók, amelyik lefolyt a lefolyóba,

      ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.

      Halott anyád a gének semmilyen cselvetése

      nem hozza vissza, legfeljebb az álom.

      Amit egynek mutat az érzések sötétje,

      idegen és sokféle napvilágon.

A: De ami napvilágnál idegen,

      ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.

      Kinn habzik, elforr az idő, de benn

      valami nem bír megváltozni mégsem

      soha. A vénkor udvara felett

      a gyermekkor holdja mind fényesebb,

      nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:

      soha nem gyógyul be a régi seb.

      Azt szeretem, akit mindig szerettem.

Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt,

madártetem a hóban…

Száz év előtti karácsonyi lap

a bombatalálat érte fiókban.

Fényképcsomag: aki már nincs sehol,

vízparton áll, gyerek fölé hajol,

sötét haja lobog a nyári szélben.

Szilánkok egy ház romjai alól,

amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,

hogy kimentsen az éjből valamit.

Kölcsönlétre lobbantsa, ami nincs.

A múlt kihamvadt évtizedeit

villantaná törött tükördarab.

Ahogy a kő fölött beforr a hab,

ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –

a végén ránctalan nemlét marad,

mintha sosem lett volna semmi sem.

(Megjelent a Holmi 1997. novemberi számában)