ÍGY

„Vannak (művészek), akiknél az amplitúdó a minden,

és vannak, akiknél a tartam.”

(Chan Chu töredékeiből)

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom Balla Zsófia költészetét, azt mondanám, hogy szemérmetlenül életvidám szenvedéstörténet. Függetlenül mindentől, eleve, kezdettől fogva, állandóan működik benne (mármint a költőnőben) egy finom irónia, sőt, elementáris önirónia, ami művészetét átemeli azokon a primer – nem mindig fölfedett, nem mindig kitakart, néha tudatosan változatos stílusok álruhájába bújtatott – retteneteken, melyeket nem egyszerűen ábrázol, hanem amelyeket él a verseiben.

Ne értsük félre egymást: a tragikus alaphang átüt – a létezés alapfeltételeinek megtámadottsága, a megmaradt értékekbe való véres körmű kapaszkodás e versekben, még a vidorabbakban is, félreismerhetetlen. Megtámadott itt a test, megtámadottak a testnek minden szervei, a bőrtől a méhen át a szívig, tehát az ún. „lélek” is alapjaiban van megrendülve, de megtámadottak az élet tágasabb feltételei, mint a város, a haza, a ház, az utca, a barátságok, megtámadott a szerelem, megtámadott a család, megtámadott a bizonyosság, megtámadott a szerep, amit a személy választott magának, megtámadott a nyelv, megtámadott a költészet, sőt, maga a „költőség” is (a „költőnőségről” nem is beszélve): az is baj, ha valaki verset ír, de az is, ha nem; nincs érintetlen terület, kívülről-belülről minden megkérdőjeleződik. De a tragikus pillanatok között, sőt, olykor a tragédia legeslegközepén, feltör, felbugyborékol valami fundamentális életöröm, derű és humor, nyelvi játékosság, félreismerhetetlen jele az életszeretetnek. A betegségek, a testi nyavalyák, az árvaság, a vonszolódás egy szisztematikusan lerombolt kultúra romjai között, a halálfélelem, a sarokbaszorítottság, az elfojtott és viszonzatlan szerelem, a bevallhatatlan szerelem óvatos eufóriája, a rejtőzködés, a gyanakvás, a kimondhatatlanságok torlódása a szívben, a tragikus halálba torkolló hazugság, a legnemesebb érzések mindennapi sárba tiprása – hogy legvégül egy olyan patetikus kifejezést használjak, mely Balla Zsófia költészetének egyáltalán nem sajátja, de hát nem mindig ártanak a nagy szavak –, mindez mégsem készteti arra a költőnőt, hogy művészete befeketedjen, besötétedjen, véglegesen megkeseredjen; valami elpusztíthatatlan humorérzék, gyakorlati érzék, a mindennapi túlélés művészete nem engedi, hogy költészete, annak rettentő nyomása alatt, aminek terhét cipelni kénytelen – míg azt a gyilkos paradoxont kell nap nap után megélnie, hogy az gazdagítja, ami öli –, kíváncsi, élni kíváncsi, legszívesebben azt mondanám, szeleburdi alkata nem engedi, hogy végzetesen magába forduljon, hogy nagyobb metafizikai hátteret alkosson a szenvedésből (és a szenvedéshez), mint amit az élet a maga kegyetlen és közömbös mindennapiságában már megalkotott a számára.*

 *****

Ha egyáltalán van, az egyetlen metafizika itt maga a túlélés (az általa gyakran használt zsidó-keresztény szókincs és mítoszvilág ellenére mondom ezt). Ezért jelenhet meg az egyik versben, mint egy fényképnegatívon, kesernyés biztatással, az ellenigazság: „Nem csak Túl élsz, Szerelmem” (Fű), és ezért lehet a „fű”, ez a mindenhol megtermő, egyszerű, szívós, igénytelen növény, mármint a szó, a növény neve, ez a szinte észrevehetetlen két betű, mely fölött egy szövegben is, mint a réten, könnyedén elsiklik a tekintet, olyan fontos, metaforává emelkedő szava a költőnőnek. „Vadul nő a fű” – pedzegeti már 1967-ben is (Tavasz, 1967), de innen, egy piruettel, eljut a „nagy füves goethemezők”-ön, az „aszfaltrepesztő fű”-n át, egészen odáig (a kolozsvári házrombolásokról szólva), hogy: „vérmes házhíjak virítanak. / Kerül helyükre fű. Szobor. Vagy szemét.” (PaterNoster), s tovább: „Minket... benő a fű” (Valaki más – V. Forgatókönyv), s tovább: „Kúszó füvekkel fölbugyog / mint Szó-emlék, a dallam – –” (Bábel tornyán), s tovább, a kórházi ágyon fekvő, kiszolgáltatott, gyermektelenségre ítélt anya, a belső moccanásokra figyelő test lüktető riadalma (költői bravúrral) zölddel festi a vöröset: „Barna bárány szíve zöld / átüt mint füvön a föld”, és a meg sem született gyermek elvesztése utáni rettentő hiányból fakadó, szinte tébolyult céltalanság (mégis népmeséién): „Éjszakának mendegélsz / fűnek-fának esve élsz – – –” (Dániel könyvéből), s tovább, a betegség tényeit rögzítő tárgyilagosságig: A röntgen árnyakat keresve itt e kép, / az ábra rőt salak, amit a fű benő” (Kis szvit – Allemande), s tovább, a természet megszemélyesített részvétlenségéig: „...rabságodban / szabad vagy. / A fű szála sem rebben.”, és az épülő művilágig: „Éles / salakra, nejlonfűre lépsz” (Mégis), hogy végül visszaérjünk a Fű c. vers első szakaszához, melyben a fű a rejtőzködésből születő újult életerő szinonimája lesz: „Ha most a fű a föld alá, / Barlangba tér, a lét alá, – Tudod, zöld tőrként tör elő:”, de nem hagyja abba, folytatja, a nagy társadalmi mozgások előszelét érezve is a füvekhez fordul: „...nincs / forradalom a füvekben" (Ünnep előtt), s a kudarctól való rettegés és sebzett magárahagyatottság képére is a fű üti az érvény pecsétjét: „Fű közt fészkét rejtő madár / meredten ül, kaszára vár.” (Bujdosó ének. Mélypont.); s miután a betegségnek, a forradalomnak, a felejtésnek, az emlékezésnek, a szabadságnak és a rabságnak is megadta a magáét a fűvel, végre még az idillnek, a fű eredendő költészettani lelőhelyének is ad egy sanszot: „Átölelve lenni jó / Nem ohajtni lenni csak // Füvén megalvadt estem” (Volni), és tovább, immár, a katasztrófák katarzisán túl (a romániai forradalmon és azon a fura kint-bent emigráción is túl, amelyre annyi erdélyi értelmiségi kényszerült és kényszerül az idők végezetéig) az emlékezet egyetemességét idézi, az otthonából távozni kényszerülő ember emlékezetét: „fölírva minden hó, fűszál” (Tél. Túl), és a haláltáborokat megjárt anyáét: „...Az emberszappan / kimosta a Föld hasát, / sok temetetlen holtat. / Kioldotta a füveket, térdeket.” [Vörös csík, vékony vérfonál – (Beszélnél, torkodra ostya tapad)], sőt, végül kötetcímbe kerül, Egy pohár fű, (Jelenkor, 1993), míg egészen odáig nem jut a transzfigurációban, hogy magából a kötetcímből egy fűvel benőtt, burkolt szerelmes vers szava nem lesz: „Mint sebtében ledobott ruha, / a lekaszált fű olyan puha: / csomója szétoldódik, lazán leválva. / Köszöntésül Egy pohár fűt adok: / zöld szálakat az áttetsző halálban.” (Könyvajánlás).

Az egyetlen metafizika itt maga a túlélés, mondtam („Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk, / mint bútorok egy régi házban, kertben, / fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa / érték.” – Utazások), ám ez, tekintetbe véve a túlélendőket, korántsem korlátozás. Meglehet inkább túlságos tágítás. Mindenesetre folytonos méricskélésre késztet vagy kényszerít. Éppen, mert a (túlélendő valóságtól való) függő helyzetet teszi látensen egyetemessé, a nagy-nagy empíria, a maga parányi zegzugaival, számos költészettechnikai és esztétikai következményt von maga után.

A költészettechnika voltaképpen élettechnika: „Vesd meg jól a lábad, / a hullámverésben / inog a vízfelszín”, mondja a költő (Pièce touchée), és: „Vigyázz, hogy meg ne üsd magad / kiálló, háborús éveken, szertelen / röpdöséssel” (Bukórepülés) c. versében – mindebből világos, hogy a költő nem a magát egyetemessé stilizáló ideológiai terror esetlegességéhez alkalmazkodik, ha, mint élete tényét, nem is hagyhatja azt figyelmen kívül, hanem, asszonyi pragmatizmussal alkalmazkodva a felszín törvényeihez (lásd a finoman hangszerelt verset arról, hogy van, mikor csak azért állnak be a sorba az emberek, hogy a boltban megmelegedjenek – Imádság melegért, s a sorban állás minden formáját, egy egész listát, Verssor c. kegyetlenül vicces versében nő-neműnek minősít), létezése mélyebb rejtekébe ereszkedve épít ki egy olyan önvédelmi mechanizmust, ami költészetének óvatos – elhallgatásokra és utalásokra épülő – rendszerét lépésről lépésre megteremti. A kényszerű elhallgatások és utalások személyre és személyek közösségére szabott látens szimbólumrendszert hoznak létre, a katakomba-költészet egy válfaját: ez vonatkozik a szűkebben vett személyes élet tényeire éppúgy, mint a nagyobb közösség kimondhatatlan (tiltott) és megnevezhetetlen tényeire, végül a kétfajta költői beszédmód fokozatosan egy költői nyelvbe olvad össze. A költőszerep alap-paradoxona lesz ez: azt kell kimondani, hogy nem lehet semmit kimondani, beszélni kell a hallgatásról, ábrázolni kell az elnémulást, nagy invencióval kell mellé beszélni. Ez természetesen, még a pozitív, a rendszerrel ellentétes oldalon is megteremtette a maga konvencióit és közhelyeit, illetve jelentős költői életműveket hozott létre a cenzúrázhatatlan, direkt beszéd is. Ballánál, mint e korszak más költőinél is, szerencsésen esett egybe – ha szerencsének lehet nevezni, ami itt történt, és, mindent egybevetve, miért ne lehetne? –, egyszóval szerencsésen esett egybe szerep és készség: a nyelvi, zenei megformálás elsőbbségének természetes választása, a népdalszerű sűrítésre való tehetség, a filozofikus, enigmatikus zárlatok kedvelése, előszeretet az epigrammatikus összefoglalás iránt, a bezárt, bekerített, megfélemlítésen alapuló létforma otthonosságának, sőt bensőségességének (!) megélése és ábrázolni tudása, és végül, de nem utolsósorban: a szenvedésre való nagy-nagy képesség. Ez utóbbin azt értem – nem szadomazochista poétikai kézikönyvet írok itt –, hogy valaki képes megszenvedni és ugyanakkor megjeleníteni is a dolgokat.**

Mert félreértés ne essék, az alkalmazkodás gyakran az ellenkező oldalon, az alkalmazkodni-nem-tudásban, mondjuk betegség formájában vagy az elgyöngülés képében jelenik meg (hiszen az illető nem tud megfelelni a fennállónak): „Annyi erőm sincs /” – mondja a Gyengeség c. korai versében – „hogy kezet emeljek magamra, / a jövőm púpként hordozom.”, és folytatja hátborzongató látnokisággal: „úgy érzem, mintha testemben / halott gyermeket cipelnék”. „Kit kedve szólít, repüljön az, / szálljon, akiben ép a szív, / körözzön az erdők fölött.”, írja sok évvel később a Bujdosó ének. Mélypont című versben – mellesleg a szállás, repülés, vagy a szállni nem tudás, a tollászkodás, a repülésre való készülődés Balla számára meglehetősen fontos (népköltészeti eredetű) metafora és rengeteg versében visszatérő költői helyköz (mondom közhely helyett, és nem szándéktalanul: mert ezek mindig valami helyett állnak és hiányt jeleznek, közhelyszerűségükkel akár – ld. az alapvonatkozást: „szabad, mint a madár”). És van ereje leírni egy harmadik versében, melynek zárszava és egyben zárósora egy lakonikus „K.O.”: „Számoljatok fölöttem, / hátha fölkelek még.” (Most van hét vagy nyolc).

A betegség, a testi esendőség, a belülről való megtámadottság (hogy mi van „bent”, „belül”, „bennem”, „bennetek”, ez, ha csak e helyhatározók előfordulásának gyakoriságát tekintem, mániákusan foglalkoztatja a költőt), a beszorítottság, a kivetetettség metaforájaként itt az egyik legfontosabb visszatérő toposz, mely, ahogy a versek sorában az életrajz is kibontakozik, fokozatosan bővül ki, egy lidércnyomásos kórházi élmény nyomán („Hasamban egy ember I óvatosan dörömbölt”; „A kisfiam, mint roppanó dióbél / megfulladt kint, / nagyobb anyába hullt” – Dániel könyvéből) a meddőség rémképével. Ez a fizikai katasztrófa átélhetetlenné tesz a költőnő számára egy neki létfontosságú, vitális szerepet, az anyaszerepet, miáltal a jövőtlenség félelme nem egyszerűen esztétikai, hanem véresen valóságos értelmű lesz, és mintegy az esztétikumnak (a versnek) kell kicsikarnia a jövőt ebből a jövőtlenségből. Ahogyan ars poeticájában, a Levél egy ifjú költőhöz-ben fogalmaz nagy pontossággal: „...hiány és verstest egybe-roppan”. Hogy a „test” mi mindent jelent ebben a költészetben, arra még visszatérek, de gyökere, használatának módja nem az élvező, a diadalmas, a győztes, hanem az ellenfél, az akadály, a ránk kényszerített, velünk maradó objektivitás, a világ, amellyel össze vagyunk zárva. „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”, mondja József Attila. Balla Zsófia viszont (gyakran) azt mondja (nem könnyen ad felmentést magának): ím itt a szenvedés belül, és még bentebb a magyarázat. Vannak természetesen odakint is magyarázatok, miért ne lennének, de maga a fizikai szenvedés, és az ahhoz kapcsolódó életszerep-válság (hogy nem csupán a normális külvilági cselekvés lehetősége vész el – a diktatúrában –, hanem a legprivátabb boldogság esélye is, hiszen ezáltal a szerelem is veszélyeztetett) építi, bogozza, bonyolítja a költőnő nagyon sok versében a „vers-testet”. Erre utal, hogy a „bőr” és a „csont” szavak szintén rögeszmésen vissza-visszatérnek e versekben, mindenféle kombinációban: „az érintés lecsúszik a zárt bőrfalon”, írja az Ahol a másik végetér-ben, „kifeszítik a bőrük csontkötélre”, írja a Pièce touchée-ban”, és hogy harmadik példánkban e rejtett metafizika-hordozók, bőr, csont és fű kombinációját adjuk: „marokra / fogván szívedet mint / csontot opálfehér fű- / izom”, írja a Filmvers, szereplőkkel-ben, egyúttal megmutatván azt is, hogy mit is ért „vers-testen”. (Bővebb, szinte enciklopédikus kifejtése a traumatikus élményt rögzítő Dániel könyvéből-ben található.)

A ki nem bontakoztatható anya-szerep két irányba is továbbépíti a magánmitológiát. Egyrészt „fölfelé”: a szülőket (e minden életkudarcukban is sikeresebbnek ítélt szerepteljesítőket) növeszti rendkívül nagyra, másrészt „lefelé”: a meg-nem-született gyermek valamilyen angyal-létet, „túlit” föltételez, egyetlen elfogadható magyarázatként valaminő felsőbb hatalmak követeként jelenik meg – hogy a megmagyarázhatatlan, a felfoghatatlan (Sors) mégis megmagyarázhatóvá váljon. Miáltal a „fönt” és a „lent” is egyfolytában helyet cserélnek: a tréfás kedvű, élni tudó, korán meghalt, nagy csábító apa a földben, aki még holtában is a fundamentális életkedvet jelenti („elém járulnak / Derekamat átfogni, magas, karcsú királyok / Szerelmes, halott apák” – Széleken), olykor szer a halálfélelem ellen (a temetői föld, a maga anyagszerűségében gyakran társul az apa képéhez, szintúgy a gyertyagyújtás – bár ez az apa a mennyben is nagyon „földien” viselkedik, kártyázik, angyalszárnyak mögé leskel); az anya, aki két lábbal áll a földön, és miközben egyre kisebbedik, az özvegység mitikus szimbólumává növekszik (Anyám megdicsőülése a máglyán uralkodása és özvegysége idején), akinek örök, behozhatatlan fölénye, hogy nem csak lány, hanem anya is lehetett; illetve harmadikként az „angyal”, valahol a kozmoszban, mint egy test nélküli lélek szüntelen szólítása. (Az Egy árgyélus kisfiú című vidoran merész (főleg saját sebéhez nyúlni merész) versében – mely humoros, önironikus és keserves rigmusai sorozatának folytatása –, a bölcsőben „tartott”, „tüllel” takargatott, tejes karamellel „szoptatott”, tehát apró kis lehetetlenségekkel dédelgetett kisbaba képében, kire „gumifarkú Heródes” les az ajtóból, visszaköszön ez a kis lélek.)

De nem csupán a fiktív (a versekben persze fontos struktúraképzőként jelentkező) térképzetek adják ennek a magánmitológiának az igazi költői funkcióját. Úgy vélem, hogy a fohászok, imák nem Istenhez, hanem ezekhez a nagyon is emberi állócsillagokhoz szólnak Balla Zsófia költészetében. Valahányszor a vallás vagy a vallásos hit szavaival él, e viszonyrendszer intenzitását takarja el vele. (Merész rögtönzéssel, a Fogadás c. versben, a Fiúvá változó Isten, az apa egykor létező vonásaiból szőné újra a meg nem születhető gyermeket. „Drága Kisfiam!” – írja az Apokrifban, ahol ótestamentumi hangszerelésben utal népére: „örökre elveszett / Babilonban és más lágerekben” – „Drága Kisfiam!”, írja, „Hozd át / a magzatvizet, a burkot, zsinórt / erre a világra itt, / a túlvilág öles anyaszagát”, majd hozzáteszi: „Ne próbáld, nem tudsz megváltani”.)

Ami az Apa és az Anya alakjához kapcsolódó családi magánmitológia másik lényeges vonatkozását illeti, ennek a rendkívül érzelmes kapcsolatnak megvan az a nem elhanyagolható szerepe is, hogy a rideg kinti léttel szemben az otthon, a védettség, a család illúzióját, védőburkát, meghosszabbítását jelenti a versben. Ez az otthonteremtés szintén az alkalmazkodás negatív, ellenoldala, túlélés-stratégia, tehát a rideg beton és cement-világ elutasítása a versekben (két esetleges példa arra, hogy ezt az evidenciát, mármint, hogy az épülő rend milyen anyagokból is van alkotva, a költőnő evidenciaként szüntelenül számon tartja: „...innen / Fagyos cementre kell lépnem, meztelen talppal.” – Széleken; „...a kockakő betonja összefogta.” – Kis Szvit), tehát ennek a betonvilágnak az elutasítása majdhogynem háziasszonyi erudícióval történik (a feministák most forduljanak el, vagy ugorják át ezt a részt), egyfajta kulináris kicsinyitő-technika révén jelenik meg. Róma építészetét „zárt aranygaluská”-hoz hasonlítja (Díszlet vadon), azt mondja (szülővárosára?), hogy „almareszelék ez a hely” (Nappali álmatlanság). Vagy már idézett ars poeticájában a fiatal költőnek azt tanácsolja, hogy „Sorjázza csak, mint csirkecsontokat. / Vegyen kezébe minden versformát...” Mintha csak konyhában tüsténkedő háziasszonyt látnánk. Nevetséges lenne, ha azt állítanám, hogy Balla az egyetlen költő, aki a konyhát, a konyhaszagot beengedi költészetébe. Itt most csak a képek szűkebb költői funkcióját vizsgálom. Ellenpéldául adódik pld. a nagy szakács, Petri, aki egészen más karaktert ad az ételeknek, a főzésnek költészetében. Jelenthetik Petrinél is a bensőségességet, mondjuk a barátság feltételét a közös étkezések, de az ilyen sorok – mint pld.: „egy úgynevezett 'savanyú vetrecét' adtam elő” – jelentik éppúgy a virtuóz, férfias, költői invenciót is, stb. Petrinél a metafora-ételek mindig nyelvileg aktív mozzanatai a versnek, elkészítésük leírása adott esetben egy filozófiai vagy politikai esszé kinagyított, részletező, mondhatni disszertatív (azt hiszem ez a szó nem létezik) eszközei. Ballánál az ételek és ételnevek a tradicionális hasonlat (majd' azt mondtam, a tradicionális konyha) elvén alapulnak, jobbára passzív pozícióban levő szellemes vonatkoztatások, melyeknek funkciója egyfajta kicsinyítés. A dél „fokhagyma símaságú” (Nappali álmatlanság); a tó „lilanagy szilvaszem” (Az elmenőhöz); „szétrágott almadarabok, egy ország félrenyelve” (Képeslap Dubrovnikből). Még az ilyen szilaj ötletben is: „...malacpörkölt / a délutáni napfény a bútorokon” (Befejezetlen), a természeti jelenség, a késődélutáni vörös napfény, lakószobára, élettérre vetített kicsinyítését láthatjuk.***

*****

És így, az életforma versbe ojtásának szemléletén át jutunk el ahhoz a vershez (Ahogyan élek), mely mostanra, és talán nem véletlenül, Balla Zsófia legemblematikusabb, legtöbbet idézett versévé vált és (a személyrag szelíd, de kiterjesztő érvényű) megváltoztatásával utolsó kötete címét is adta (Ahogyan élsz). Nem is a vershez magához jutunk el, hanem a költőnő haza-fogalmához (mert ilyenje is van), mely egymást tartalmazó halmazokként, az élet olyan alapvető viszonylataival érintkezik mint a barátság, a család, a szerelem, a nyelv vagy az Isten, vagy mit mondjak, a táj. Mint ahogy ezek a kérdések is folyton visszatérnek – tárgyai az ihletnek, vagy a versíró kényszernek –, ugyanúgy a haza kérdésére is időről-időre válaszolni kell, és, legalábbis Balla Zsófia költészetében, nem egyszerű nemzetieskedő feldalmahodásból. Ugyanolyan kényszerítő erővel buknak belőle ki a haza-versek, vagy haza-sorok, vagy haza-szavak, mint ahogyan testi fájdalmairól, veszteségeiről ír. E tárgyban írt legutolsó kétsorosa (kétszavasa), a Szózat második szavára játszó Hazádnak c. verse („javíthatatlanul / gyógyíthatatlanul”) is a legelső haza-vers szellemében fogalmaz, holott a két válasz között több mint negyed évszázad telt el.

A hovatartozás nagy, abszolút érvénnyel föltett, mindenhonnan, a legváratlanabb irányokból is a költőnek szegzett kérdésére a válasz: „Újra csak újra megtérek, / nem akarok más lenni, / (félek) / mint ami lenni szeretnék. // Ahogyan élek, az a hazám.” (Ahogyan élek).

Hazaszeretet mint élettechnika? Mint csavaros, gyakorlatias észjárású női válasz egy rideg férfiassággal föltett kérdésre? Hazaszeretet, amely az alkalmazkodást (egy rendőrállammal nyomatékosított helyzethez) ismét a negatívum, a hiány felől valósítja meg? A nyelv nehezen pontosítható „ahogyan” szavára bízza, ügyesen, határai megvonását. Ahogyan – úgy, mondja végül is a vers, keres egy támadhatatlan pontot – persze annak tudatában, hogy nincs támadhatatlan pont, hogy még ez az óvatos, mondhatni lavírozó hazaszeretet is, ez az alig tetten érhető passzív rezisztencia is rettenetes fenyegetésnek bizonyul annak számára, aki csak az abszolút alávettetésben hisz. Meglehetősen szemérmes ez a hazafiság, bujkáló, sőt rettegő – egyébként nem kis bátorság kell ahhoz, hogy beismerje a rettegését. Balla különben ritkán él a „haza” szóval verseiben (én négy-öt helyet számoltam meg), nem hagyja devalválódni a szó jelentését, de érezhető, hogy költészete e súlyos tárgyat nem kerülheti meg.

Nyilvánvaló, hogy a haza kérdése manapság („manapságon” értsük az elmúlt kilencvenhét esztendőt), főleg a politikában, egy olyan – egyszerűnek álcázott – kérdés, amelyre nincs egyszerű felelet. Ez egy fundamentális kérdés, ami túlmegy a napi ideológiákon, bár a napi ideológiák minduntalan fölhasználják saját céljaik érdekében. Ez teszi a kérdést gyanússá a maga nemében. Vannak költők, akik a haza részvényeseiként, egész életműveket építenek e tárgy kiaknázására. De a legjobb költők tolla is megbicsakolhat, ha a hazaszeretet kérdését valamely okból nem tudják kikerülni (végül is minden, magát egyetemesnek érző költő kísérletezett nálunk a dologgal), de nem tudnak rá őszintén válaszolni sem. Legutóbb épp Radnóti Miklóst kezdték ki, épp emiatt, némi joggal, némi éllel, és némileg igazságtalanul.

Ezt a kérdést maga a történelem teszi föl bizonyos népeknek, makacs érvénnyel, és azt sem lehet mondani, hogy megadatik az egynemű válasz lehetősége mindenkinek, egy szimpla igen vagy nem, egy tiszta fekete vagy fehér formájában. Thomas Bernhardt úgy oldotta meg ezt a föladványt, hogy abszolút egyneműen, koszorús szerzőként, gyűlöletét fröcskölte egyébként felvállalt hazájára, stílusának, világnézetének meghatározó jegyévé tette szegény kis Ausztria gyűlöletét. (Ennyi erővel rajonghatott is volna érte.)

Anélkül, hogy Erdély, Románia vagy Kolozsvár politikai-történelmi viszonylatainak ismertetésébe mélyebben belemerülnék, annyit azért még hozzátennék itt, hogy a haza fogalmának kérdése olyan kérdés, amire egy „ottani” költőnek, nyilvános tanúságtétel gyanánt, mint valamilyen hittételre, több okból is, és életében többször is válaszolnia kell, még akkor is, ha alkatilag ez a kérdés megkerülhető lenne a számára, és tudna érvényes, nagy verseket írni anélkül is, hogy ezt a kérdést helyretenné. Helyzete olyan, hogy nem csupán költészete érvénye áll vagy bukik ezen, hanem szellemi és fizikai egzisztenciája is. Nem egészen szabad döntés kérdése, hogy válaszol-e rá és hogy milyen választ ad rá. Ez itt nem egy teoretikus kérdés, erre hivatalok folyosóin, utcán, irodalmi lapokban, pártirodákban, egyetemi előadóteremben, négyszemközt, hatszemközt és sokszemközt, napról-napra, sőt, percről-percre válaszolnia kell. A legfurmányosabb alakban újra meg újra elébe áll ez a kérdés. És egy idő után úgy néz ki, hogy elméletileg és gyakorlatilag – Bálám szamaraként, de – választania kell bizonyos „hazák” között. Ami már eleve önellentmondás és a tényékbe betonozott skizofrénia. És a kérdés mindig úgy van föltéve, hogy az embernek ne lehessen rá a szellemi integritását megőrizve egyenesen válaszolni. (No persze lehet rafinált nyelvjátékot is űzni a szülőföld, haza, csonkamagyarország, trianon, partium és egyéb szavak segítségével. „Itt vagyok honn.”)

Irtózatos dilemma, amelynek alig van tisztességes megoldása. Balla Zsófia, mondhatni zsigerből, a költészetében és életében kitapasztalt (hadd legyek mácsó****: női tudásból fakadó) szűkítéssel, a bensőségesbe „kicsinyítéssel” egy sokkal tágasabb, tisztább, személyre szabottabb, vállalhatóbb felelethez jut el, mint sokan, sőt, példázat-értékű felelethez. Persze ehhez dadognia kell tudni [„(félek)”], tudnia kell úgy dadogni, hogy az forma legyen. Az „újra csak újra megtérek” nyilvánvalóan parafrazeálja Adyt: – „újra meg újra / hazajöna te fiad” – a „meg” igekötővel jelzi, hogy itt a visszatérés egyben hitvallás is, a sokszori „megtérés” viszont gyanúsan ingatag hit-alapokra utal, valóságos önfeljelentés, csak az értheti, aki naponta kénytelen eljátszani a „se kint, se bent” gonosz felnőttjátékait; „nem akarok más lenni... mint ami lenni szeretnék” – írja, s az önazonosságnak ez a formulája a delphoi Püthiának is becsületére válna: a filozófia is tudja, ha az identitásról van szó, legjobb az identitás meghatározásánál maradni; s végül az azonossági jel helyett zárójelben közbeszúrt „(félek)” annak bevallása, pontosabban annak elementáris képi (és szintaktikai) ábrázolata, hogy ebben a legalapvetőbb kérdésben is, melyhez csak pozitívumnak volna szabad tapadnia, a negatívum, a hiány képez meghatározó ellensúlyt: „hiány és verstest” a szemünk láttára „egyberoppan”. Az a fajta relativizálás, mely az ember bőrét jelöli ki határsávnak, életterét a hazájának, barátait a honfitársainak, nyilvánvalóan kényszerszülte, van benne egy nagy adag lemondás is: de bele van építve ugyanakkor egy leplezetlen követelmény is a nagyobbik fogalom (a szülőföld, a haza) egyáltalán nem érvénytelenített jelentés-aurájának változatlan beemelésével; egy vaskos követelmény is az élet formájával szemben. A haza helye ott van, ahol én vagyok – nem vehetik el tőlem, döntéseimmel, cselekedeteimmel meghatározom a jellegét. Miáltal a haza fogalma morálisan mindig telített marad, anélkül, hogy moralizálnunk kellene, s roppant előnye, hogy nem lehet ezt a fogalmat imperatívusként, kényszerként használni senki mással szemben sem.

„A haza hóba zárva”, írja Fonat c. versében – a lezáró fehérség, a zártság ismét csak egy rejtett negatívum, hiány felől értelmezi azt, amit hazának nevezünk; „Ez a haza, mely rád mutat”, írja a Tél. Túl-ban, ahol a mutató gesztus kívül helyezi a vers alanyát a „hazán”, s végül a Finoman omló görgetegben, (Petőfi-, Ady-, József Attila-fragmentumokat görgetve maga előtt, dolgozva össze, mint tésztában lisztet, tojást) kristálytisztán összekapcsolja magánmitológiája elemeit: „Anyámig hátráltam, ott a kő. / Megsebezni ki tudna más? / Ki bírja leghazább. // Idáig faroltam. Hazánk a síkföld.”, mondja, és: „...Túl kevés vagyok.” – zárja a verset. Megint az alulmaradásban tud csak felülkerekedni. Megint a hiány, a hátrálás, (a meghátrálás) a földrajzi egyhangúsággal jelzett egyneműség tagadólagossága, megint a seb, és megint az egyetlen menedék, az anya, az egyetlen, aki úgy tudja megsebezni, hogy nem pusztítja el, az otthon, mint a kő, és aztán itt van ez a furcsa szójáték („ki bírja leghazább”), melynek „bb”-jében már vetélkedések és konfliktusok harci zaja visszhangzik, halkan, a „leg”-ekért folytatott tragikomikus csetepatéké (ez a „bb”, azt hiszem Ady: „Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, nézzük a vihart, hogy ki bírja szebben”-jéből vándorolt idáig).*****

*****

Azt mondtam, „szemérmetlenül vidám szenvedéstörténet”, és máris adódik az induló költő minden későbbi korszakában visszatérő nagy példaképe, a hetyke József Attila. Balla is hetyke, pontos, tiszta ritmusú, élesen szabott sorokból álló, áttekinthető rövid versekkel és versszakokkal kezd (későbbi nagyobb versei is ilyenekre bomlanak, ha az ember közelebbről megnézi őket): megteheti, hogy utánoz, mert saját dallama, hangneme (mely lágyabb, porózusabb, mondhatni „barnább”, kopottbársonyosabb, mint József Attiláé) az első perctől fogva, az indulás pillanatától fogva összetéveszthetetlen. Egyrészt bakfishang, fiatal lányhang, másrészt a szóközöknek van egy kézzel horgolt jellege (finom hangzástorlódások, lassúság által születik ez az érzet), és a ritmikának nem annyira élesen pendülő, mint inkább vonóval, kicsit vastagabban húzott alt-dallama van (az én virtuális fülemben). Később is sokáig lányhang marad még (a viszonylatok, „férjek” valahogy kimaradnak a mitológiából – csak a szerelem kissé elvont másik oldalát, többnyire névtelen oldalát jelentik) – apa lánya, anya lánya, s ez az „öröklány” lassan érlelődik felnőtt nővé, néha szinte be is fülled ez a hang, elakad, ismétli önmagát, vagy a női tapasztalatokat gyakran valamilyen férfias, magányos tapasztalaton átszűrve jeleníti meg: harcol az asszonyszerepért, de mint költő, nem egyszer férfi feladatokat vállal magára – mintha versíróként fát hordana fel a pincéből, vagy keményen leszögezne bizonyos tényeket. Azért többnyire lágy, békítő, közvetítő hangon szólal meg, ez nőies, viszont elhagyottsága ellen soha nem lázad élesen, holott lehetne úgy is, hogy nem törődik bele, de talán megfelel neki a magányos szemlélődő életformája is.

Hetyke, vidám, kihívó, szertelen, és mindeközben melankolikus, „barna”, világfájdalmas, nehéz ügyeket mérlegelni képes: minden további nélkül átjárása van egyik dimenzióból, egyik lélekállapotból a másikba. Amikor hazajöttél c. versében például annyira boldog, mikor meghallja valakinek a lépteit, hogy „csak hogy hamarabb veled legyek / leugrottam az emeletről”, mondja, bár nem mondja meg, hogy hányadikról, és mintha észre sem venné a képben rejlő tragikus esélyt (még kuncog is közben).

Ez a könnyed átjárás (ez a szüntelen hangulati mimikri) hozza magával a műfajok változatosságát is. Ahogy múlik az idő, a szemünk láttára sajátít el mindenféle versbeszédet, hozott anyagból, importból is dolgozik, átszivárog a határon az anyanemzet megváltozott dikciója, vannak versek egy bizonyos időszakban, melyeket az új beszédmód kihívására adott egyértelmű feleletnek látunk (utalok itt többek között a Tandori–Várady–Petri-trió versbeszédére), ilyenek a Második személy c. kötetben, többek között a Bukórepülés, A kettős, és a Pièce touchée, vagy Az idő, míg ezt olvasod: ezek egy rejtett dialógus részei. Látható, hogy szerves ez a növekedés, az oda-visszhatások, a tematikus ismétlődések lassúdad fokozatossága teszi szervessé: réteg rakódik rétegre, de nem mint a rétesben (feledjük konyha-hasonlatainkat), hanem mint a fa gyűrűiben. ******

Balla költészetében párhuzamosan jelennek meg az anekdotikus, könnyed-szabatos alkalmi versek, mint amilyen Az új szerelem híre avagy A látogatás, A masina, és a Reggeli vers, és az általam jobb híján rigmus-verseknek nevezett humoros-kegyetlen-groteszk kiabálnivalók, mondókák, mint amilyen a Gyermekjátékdal („Dombon törik a diót, a diót, / mondja, hol vett vajat és mogyorót? / Nem szól a szám, nem fáj fejem, / metil-vodkám bevedelem”) vagy a Kolozsvári táncok első darabja, a Lakodalmi rigmusok („Szülessünk meg seregély, / Hogyha lesz rá engedély!”) aztán a Gonosz jóslat („Reád hull a vakolat / Látni tanítsz vakokat”), de felbukkan két négysoros formájában a Dániel könyvéből-ben is, ahol az elviselhetetlen fizikai szenvedés elleni ráolvasás.

Már a PaterNoster-ben, ennek a tragikus, nagy, összefoglaló versnek egy részletében megmutatkozik, hogy Ballának van ironikus rálátása a helyzetre: az elnyomott és megnyomorított erdélyi értelmiség szenvedése, mint fotografálandó folklór vagy cirkuszi mutatványszám jelenik meg: „Itt az egész family! lássák, / filmezzék, írják és kiáltsák / ki, csak tessék!”. Később, az Utazásokban még pontosabban kifejti ennek a kettősségnek – a szánalommal elegy kíváncsiságnak és a tényleges helyzetnek föloldhatatlan kettősségét a maga nevetnivaló rettenetében: „Megyünk az utcán. Járunk. Ez az! / Lakosságot adunk. Honos / írót, értelmiségit, / nyájas vendéglátó embert, / erdélyi ismerőst, barátot. // Eljött valaki néhány percre, / néhány rettenetre.”

Balla ugyanígy nem tud ellenállni a tréfás ötletnek, amikor az „öreg” József Attilát Barguzinba küldi verset írni. Mellesleg külön tanulmány tárgya lehetne, hogy mit tanult benne, mármint Ballában, József Attila önmagáról negyed évszázad alatt: az elcsúszás a formatökélyre való törekvés felől az elmosódottabb, anyagszerűbb, liánszerűen tovafonódó soralkotás és puhatolózó keserűség felé már azt mutatja, hogy nincs visszatérés, folytonosan átírja magát a Balla Zsófia-i szintaxis. Ami azonos: a költői nyelv szemléletes, és egyben filozofikus használatának képessége. „Fölnőttem nélküled, mint a fa”, írja a fiatal lány a Pokolraszállásban, apjához intézve e szavakat, „Kivel megnő a fejszenyom is nagyra. / Gyermekségem faggatom. Apa, / Emlékszel-e bennem magadra?” Az „öreg” József Attila viszont így beszél (az „Auróra Szeretetetotthon"-ban, 1963. márc. 15-én): „Nem hódolókat, – gyermeket, családot / gondolt kapni tőled, ki sose kért. / Szereteten Te sem vagy úr, – belátod? / Élni szeretnék; végképp nincs kiért.– (állni élni).

Ott él, ahol c. kötetzáró versében megszólaltatja ezt az érett filozofikus rezignációt, melyből humora is, szenvedésre való képessége is fakad: „...nem vagy közepe semminek, ne véld, / mert önkorodból nem mozdulhatsz el. / A szemlélet kölcsönveszi a hely, helyzet nevét.”

Tehát rálátás a helyzetre, érzelem-mentesség, felkészülés minden lehető rosszra, szüntelen tanulás, nyitottság, alkalmazkodás, figyelem (és persze némi diabolikus kuncogás, visszafele az időben).

Hisz megjósolta már a Bukórepülésben, a hetvenes évek végén: „...Elkövetkező / tartalmak jelenné bomlanak; / kilencvennyolcban – emlékszel? – annyi / szenvedés láttán szépen elájulsz.”

Én úgy látom, ha valaki nem ájul el, az éppen B. Zs.

Egyébként Kolozsváron született, jelenleg Budapesten él.

Jegyzetek

* Fentiekhez hozzáteendő, hogy a változások óta – mióta rendszert váltottunk, és a költőnő hazát – észlelhető változások estek e költészet irányultságában is, ha alapbeállítottságát megváltoztatni nem is áll hatalmában. Azaz, fenti szavak nem abszolút érvényűek az egész termésre nézve (tekintetbe véve a még megírandó verseket is pláne). Pár szót ejtünk ugyan majd róla, de itt elöljáróban, mivel ennek kifejtéséhez nincs tér (annak kifejtésére persze van, hogy nincs rá tér), szeretném leszögezni, hogy a fordulatok óta Balla Zsófia erőteljesebben próbálkozik egy újabb típusú nyelvjátékkal: ezt részben a beilleszkedés, részben a megújulás vágya hozza magával: tárgyai, témái diffúzabbak, nehezebben kategorizálhatóak – ezért hasznos is egyelőre megelégednünk a korábbi – nem rövid – szakasz költői princípiumainak felfedésével.

** Itt meg kell jegyeznünk, hogy paradox (és mégis kivédhetetlen) módon a szabadsággal természetesen a korábbi bensőségesség elvesztése is együttjárt, a változás olyan értékeket is fenyegetett (és fenyeget), amiknek nem kellett volna lezubognia a lefolyón a rendszerrel együtt, és költőnőnk ezt sokszoros dózisban kapta az elmúlt hét-nyolc évben; tehát költőként nem hogy könnyebbedett volna, hanem nehezebbedett a feladata (még akkor is, ha sok mindent sikerrel mentett át): szép látvány egy hajótörés, gyönyörű a tenger mélyén algákkal benőtt római korsó, de végigcsinálni mondjuk az ismeretlen korallzátonyok közötti behajózást nem kevés szellemi energiát és lélekjelenlétet követel – és közben még bizonyítandó az is, hogy az ember nem csak él, létezik, hanem (noch dazu és zum trotz) érvényes is.

***Ez a vers-nyelvben való elfészkelődés és zugolykeresés utóbb meglepően érzelmes kicsinyítőképzők sorozatává fokozódik: „kavicska hangod” (Kata), „cafatka időben”, „ételkét szolgáló öreg” (Az elmenőhöz), „ráncikák” (Hiába esdesz: időm kitelik), „csúf, vöröske lény”, (Befejezetlen) – ez már-már gügyögésbe hajló becéző tónus, úgy vélem, szintén utóhatás, az új környezet verbális megszelídítésének kísérlete, „Pestikém, Budácskám! – fészkelődnék” (Budapest), korábban ilyesmire Ballának nem volt szüksége, inkább keményítenie kellett a verseit, hogy ellenálljanak, s most , mintegy a kényszerűen változó tartással és a kétségtelenül enyhülő klímával együtt kioldódnak a versekbe ezek a kissé túl gyöngéd tónusok. Mellesleg igen vonzó jegye költészetének – minden megcsináltsága mellett – a sok helyütt vállalt házilagosság, mondhatni szándékos ügyetlenség, hogy ott a kéznyoma rajta, de nem politúrozza ki, és, bár sokáig érleli-formálja, nyomogatja, alakítja, soha nem húzza csontog szövegeit. Még puszta rámutatásait is szívesen felöltözteti, kivédendő a direkt, nyers hatást: „ez itt Szőcs Géza képe”, mondja a Levél egy ifjú költőhöz lábjegyzetében: ez a viszonyítószókkal és a köznyelv baráti gesztusaival dúsított anyagszerű beszédmód szintén puhít, szintén a szövegben való otthonos elfészkelést segíti elő (költőnek és olvasónak), habár néha semlegesít is bársonyra, ki is olt bizonyos jelentéseket.

**** A szót a Nők Lapjában találtam így leírva

*****Ez a „leghazább” csak sikerültebb darabja egy különös – és érzésem szerint némileg görcsös – szójátéksorozatnak, mely feltűnik a Balla-versekben, különösen az Egy pohár fű-ben; magamban ezeket adaptációs szójátékoknak nevezem (most találtam ki): a költőnő megpróbál idomulni közvetlen költői környezetéhez (gondolok itt elsősorban Parti Nagy Lajosra, Balla Zsófia kéziratainak értő olvasójára), egyfajta belső hitelesítés céljából, és olykor -olykor, bármekkora invencióval is itatja át privát költői archívumainak  fragmentumaiból szőtt képeit, érezni az erőlködést, a verítékszagot. Korábban is állandóan játszadozott a szavakkal (egy költőnek úgy hiszem, kötelessége ez, sőt még egy költőnőnek is), de általában könnyed humorral tette ez, mint pld. a Futamok lehangolódott irodalomtörténetre és pianínóra c. versben: „Ne nevess, fiam, mert én is ott leszek”, de ebben az újabb korszakában, melyet mintha maga mögött hagyott volna már, sorjáznak az ilyen különös (elnézést a túlzásért) agyalmányok: „tükörbe képtelen Mijóta” (becsszó asse tudom, mér van kurziválva); „Olajcsere. Orgazdus.”; „rívó (river?) belseb (belsebúb)”; „Kötöttfogású árnyfény / zuhan alvatlanúl”; „a cápafény halaslik”; „Isten ősziz”; „hósakklépés civilsor”. Azt hiszem, elég pontosan írja emez utolsó két idézet lelőhelyén, a Hósakk c. versben, hogy „Valaki ír helyetted”.

****** Meg kell mondanom, hogy mivel Balla Zsófia költészetét nem figyelhettem  meg – az utóbbi hét-nyolc év kivételével – keletkezése közben, nem érzékelhettem a maguk egyidejűségében azokat a hatásokat, melyek nap mint nap érték, ezért részemről ez csupán egy retrospektív és hozzávetőleges érékelés, mely azért talán nem veszít érvényességéből (ha kellően általános marad): ez a bekezdés itt inkább a benyomások erején, mint igazi irodalomtörténeti vizsgálódáson alapul.