Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Ittlét

Ittlét

Kiadta döntésre sorsomat a sárga

gesztenyefasornak, egy-egy telefonnak,

a légvezeték himbálózásának, a cipősarkak

koppanásának, a dió kopogásának, az ág

         

búcsúvételének, arca ablakomon benéz:

látja szétdobált könyveimet, a postai

értesítést asztalomon, a szemüvegtokot,

látja a papíron elakadt írást, kiadta

                         

sorsomat az utcának, az aszfaltsebek

és kirakatragyogás bőrömbe isszák magukat,

igent kéne mondanom, de még húzom az időt

még elő sem vettem bőröndjeimét.

                     

Lélekszerű ruhák között, mint habban,

megmártózom egy-egy selyemblúz karjaiban,

dérlilán lélegző virágok

között a félgömb gombok csúcsain elkószálok.

                           

Félhosszú szélben lengő fényes hajak

egy szála még kabáthajtókámon maradt.

Még meggondolhatja magát,

még visszazárhatom a bőrönd fedelét,

                           

hiszen csak déli félegy, de már esik

odakint és esteledik.

Még lehet, hogy Napja följön?

Bosszantanak a könnycseppek a Földön.

                       

Okmányaimon a nyugtalan betűk már indulóban.

Jó volna útikönyvet szerezni valahonnan.

Lapály van ott, vagy egy alagúton át

küzdi az útonlévő át magát?

                     

Reggel és este egybeomlik ott?

Az utas hiába porolja kabátját,

piszkosan érkezik, a haja csapzott,

szemüvege csonka, bakancsát levetették,

                         

az úti sebészek álmában összeverték.

Öv, csatok, karkötők, pántlikák,

selyemsálak és bársonymellények

nélkül bátran, csak előre, esernyők,

                       

ballonok, hasítottbőr szoknyák,

ingek, törülközők, szivacs, köntösök,

lepedők nélkül, ahogy világra

jöttem, kísérők, nyugtatás, terelés,

                           

karolás híján, világosság, világítás

és megvilágosodás hiányában,

előre, bátran törekedni, jó így,

könyörgés földi mása: vers!

                       

Végtére kiderül, hogy szűk a hely,

a fülke ajtajában résnyi csak,

csapódó függönyök és fázó utasok,

kik nem késnek le többé vonatot,

                                 

mert ez az utolsó járat, a nulladik

óra ez. Tömeg az állomáson, és ugyanakkor,

senki, s a legfurcsább, hogy újak a részletek,

a terelőkorlátok, a világos szögletek,

                     

a hangosbemondóból ránk irányított csend,

az egész, régtől, mégis ismerős,

akárha jártam volna többször itt.

Gyerekkoromban egy balatoni állomáson?

                         

Vagy később a magyar–román határon?

Ezer lehetőség: Warszava–Glówna?

Székesfehérváron az éjjeli kusettből

kitekintve láttam ezt a kockát?

                   

A filmet leforgatták, aztán sohasem adták?

Tudásom róla a priori?

(Nem szabad róla szólni?)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

               

Benéz egy arc az ablakon és int,

vagy szánakozva ing és teste nincs:

még csak déli félegy, de már esik

odakint és esteledik.