Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Közíró vagy szépíró?

Közíró vagy szépíró?

Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás összefüggései a 19. századi magyar írónők munkásságában

Számos mű, ajánlás, sőt irodalmi hősnő tanúsítja, hogy a 18. század végén formálódó új magyar irodalom elsősorban mecénásként, vásárlóként számított a nőkre. És természetesen olvasóként is.

De volt-e valóban a magyar irodalomnak női közönsége? A német nyelven kiadott és forgalmazott regények, érzékeny történetek roppant mennyisége mindenesetre inkább arra utal, hogy az olvasó nők többsége nem magyar (nyelvű) könyveket forgatott.

Tény azonban, hogy hosszú időn át szinte közügynek tetszett: mit olvasson a magyar nő? Egy 1784-ben kiadott, fiatal hölgyekhez szóló életvezetési tanácsadó könyvecske – az olvasás laudációját követően – elsősorban a történeti műveket ajánlja a kisasszonyok figyelmébe mint az életismeret tárházait, a szépirodalommal kapcsolatosan pedig némi óvatosságra int: „A Mesés, Román és Komédia könyveket vigyázassál olvass, hogy elmédet, érzékenységedet el ne ragadozzák.”1

Nagyjából ezt a véleményt osztja majd az első országszerte híres magyar költőnő, Molnár Borbála2 is, mondván: „A jobb ízlésű Románok ... olvasását én nem kárhoztatom, sőt azt hiszem, hogy ezek észrevehetetlenül formálják a szívet, mégis ezeknél ugyan sokkal hasznosabbnak tartom a valóságos Históriákat”. Levelezőtársnője, a tehetségben és önálló véleményalkotásban messze előtte járó Máté Jánosné Újfalvy Krisztina radikálisabb álláspontot foglal el: „Eggyezzünk meg Asszonyom! Hogy együtt minden Könyvnek olvasása sem káros, sőt hasznos, de úgy, hogy előbb készítessék ki a lélek a gyöngynek a gaz közül való kiválogatására!”3

Az olvasásról vitázó hölgyek nyomtatásban is megjelent véleményei sem feledtethetik azonban, hogy ez időben az olvasást és írást sokan egyenesen ártalmasnak találták a lányok számára, s olykor még protestáns papi családokban is félanalfabéta lányokat neveltek. (Molnár Borbálát csak olvasni taníttatta az apja, az írástudást már feleslegesnek és károsnak vélte, így csak később, és titokban tanulta meg a betűvetést.)

Még harminc év múltán s egyazon folyóirat szerzőinek körében is megoszlanak a vélemények. (A női olvasmány-listák férfiak által történő előzetes cenzúrázásának szükségessége még sokáig kedvelt eszme marad!)

Az első magyar nyelvű tudományos igényű folyóiratban, a Tudományos Gyűjteményben lefolyt „nővita”4 egyik kárvallottja, Sebestyén Gábor feleslegesnek és időrablónak találta a nők olvasását. Az évtized végén azonban a korszak legnagyobb magyar könyvsikerét, a Hitelt, szerzője a „hon szebblelkű hölgyeinek” ajánlotta. Az első kivirágzásához érkezett új magyar irodalom pedig mint közönsége oszlopaival számolt a nőolvasókkal. És ez a későbbiekben sem változott. Miközben némelyek még a nők olvasásának káros voltáról elmélkedtek, mások a nőket már írói szerepekben is elfogadták.

Elsőként alighanem a magyar irodalmi lexikonírás úttörője, az erdélyi református lelkész, Bod Péter fogadott be női munkásságokat irodalomunkba, amikor 1768-ban megjelent művében, a Magyar Athenásban az 528 író között író- illetve tudósasszonyokról is megemlékezett.5

„A kulturális hagyományőrzés irodalmi bajnokát, Gvadányi Józsefet bevallottan hazafias célok vezérelték ugyan, amidőn az írónőket pártfogolta – hazánk jobb külföldi megítélése érdekében tartotta fontosnak a nők alkotó jelenlétét a magyar irodalomban –, mégis ő és nem az ifjú européer Kármán látta jónak leszögezni: „...ha ugyanis hazánk fiai mindenre alkalmatosak, bizonyára leányai is ollyak lesznek, csak akarják.”6

A következő évtizedekben azonban nem a hagyományosság, hanem az újítás vezéralakjai karolják föl az írónőket, s várnak el tőlük – Gvadányival ellentétben – bizonyos női hangvételt, a női világ bemutatását, és efféléket. (Gvadányi tanítványt és nem gyámolításra szoruló gyönge nőt látott a hozzá irodalmi segítségért forduló komáromi csizmadiánéban, Fábián Juliannában, a férfi-bűntudatot is megvalló Berzsenyi Dániel – egy új irodalom- és életfelfogás jegyében – a rákényszerített szellemi és erkölcsi kiskorúságból felszabadítandó embert a népszerű költőnőben Dukai Takách Juditban.)7

Azt, hogy a közvélemény (s talán az irodalmi közvélemény) egy része is változatlanul rossz szemmel nézte az író- és költőnők színrelépését, Fábián Juliánna és Dukai Takách Judit panaszai egyaránt tanúsítják. Az is világosan kitetszik ezekből, hogy gáncs, gúny, megszólás a társadalmilag szentesített férfi és női szerephatárok átlépéséért éri az írónőket. Gvadányi is, de az irodalmi élet vezére, Kazinczy is mint durva, közönséges véleménynyilvánításokat utasítja el az elmarasztalásokat,8 az 1820-as évek vitái azonban megmutatják, hogy az irodalom világában sem vesztették érvényüket a hagyományos férfi- és nőszerepek.

A Tudományos Gyűjtemény, amelynek lapjain az első irodalmi nővita lezajlott, már korábban is teret adott a nőkérdéssel foglalkozó publikációknak, sőt elvétve női szerzőknek is (1820-ban közölte egy hölgy tudományos dolgozatát a meteorokról). 1821-ben pedig ugyanitt a nők művelődéséről értekező Szép János expressis verbis is kimondta a nők intellektuális egyenértékűségét: „Testi, lelki vagy elmebeli tehetségekre nézve nem alábbvalók az asszonyok a férfiaknál. Olyan lélek, olyan ész lakik az Asszonyokban, mint a férfiakban.”9 A T. Gy. segédszerkesztője kérte föl publikálásra az idősödő családanyát, Takáts Évát, akinek irodalmi – elsősorban kritikusi – szereplése óriási vihart kavart. Nem csak a megbírált műkedvelő színműíró ragadott ellene tollat, hanem sokan mások is. Van, aki arra inti „a nőt”, hogy „a pennát bízza a férfiakra – a könyvírók, criticusok sorába ki állani ne törekedjék. Jusson eszébe a páva tollába öltözött szajkó...”.10

Takáts Éva nőírókkal (és saját írói tevékenységével) kapcsolatos álláspontját a véleménynyilvánítás jogának – teológiai érvekre, a magyar történelem és a külföldi női teljesítmények példáira és a józan észre alapozott – rendíthetetlen tudata jellemzi: „A férfiaknak az írásra kirekesztő jusst, tagadom, hogy adott volna valaki, mert a minden okos teremtését egyforma lelki szabadsággal megajándékozott Teremtő nem adott, hazám fijai pedig azt az igazságtalanságot nem követhetnék el, hogy maguknak kirekesztő jusst tulajdonítsanak az írói pályán akkor, mikor nagyobb részét nemünk munkálódásának köszönhetik, hogy hazánkban arra elkészülhetnek.”11

Amikor 1841-ben a népszerű író és közéleti férfiú, Fáy András – Takáts Éva és Karacs Ferenc házának gyakori vendége – a magyar nőnevelés kérdéseiről értekezett (s eközben kárhoztatta a nők műveltségi hiányait és a – kevésbé gyakori – női túlműveltséget), s a célszerű magyar nőnevelést elősegítő könyveket hiányolta, ezek megírását egyértelműen férfi feladatnak tekintette.12 Könyvének névtelen recenzense azonban más véleményen volt: „alapos és kimerítő munkát egy valódi műveltségi philosophusi elmével bíró nőszemélytől lehetne várni, oly titkos redői lévén a némberi szívnek, s oly különös sajátságokkal bírván a nőnem, melyekbe belepillantani s melyeket kellőleg kifejtegetni a legtalentumosabb s tudományosabb férfiak sem képesek...”13

A század második felének legjelentősebb (és legtömegesebb) írónői teljesítményei éppen ezen a területen születnek majd meg: a nők – fokozatosan – maguk veszik kezükbe a nőnevelés, a családi életre való felkészítés ügyét. És emellett saját körükbe vonják a szórakoztató női olvasmányok, a gyermek- és ifjúsági (lányka) irodalom nagy részét is.

Ez a folyamat a harmincas-negyvenes években kezdődik, amikor a divatlapok és folyóirat-mellékletek hasábjain egyre nagyobb számban publikáló nők többsége még egyszerű műkedvelőnek tekinti magát. Elmondható, hogy az útirajzíró Wesselényi Polixéna, valamint Petőfiné Szendrey Júlia fellépéséig a színvonalasabb nőírókat (ahogy a közepes vagy gyengébb férfi írók nagy részét is) valamiféle hasznossági szempont: általában erkölcsnemesítő vagy politikai cél vezérelte. Malom Louise, az ifjan elhunyt erdélyi író- és költőnő ezt így fogalmazta meg: „olvasmányaink visszhatni szokván életünkre, az erkölcsi célt óhajtanám mindenütt és mindenben találni”.14 Karacs Teréz pedig – saját bevallása szerint – húsz éven át azért ír beszélyeket, mert így tudott hatásosan agitálni a számára oly fontos ügy, a magyar nőnevelés ügye mellett.15

Szendrey Júlia, vagy ahogy első irodalmi fellépéseikor magát nevezte, Petőfiné, a szenvedélyes, romantikus nőiség szószólójának mutatkozott. Mézesheteinek irodalmi naplójával lépett a közönség elé, amely elbűvölten figyelte a múzsa első megszólalását irodalmunkban, egy olyan nő vallomásait, akinek a szerelem tölti ki az életét, s aki érzelmeiben nem tűr korlátozást. (Az köztudott, hogy a költői nászúton Petőfi több szerelmes verset, köztük egyik legszebb versét írta meg, de az már talán kevésbé, hogy egyik nyomtatásra szánt levelében a nőírókról is értekezett: „G. Sand az új világ csodája, és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. Ő, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! (...) Oh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinek való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”16

Számos tényből feltételezhető, hogy az 1850-es években a női közönség a korábbiaknál határozottabb olvasói igényeket nyilvánított ki. Az 1848-as forradalom, a szabadságharc, valamint a rákövetkező elnyomatás jelentősen megváltoztatta a hagyományos életkereteket, s a személyes sorsokba éppoly erőszakosan avatkozott bele, mint a nemzet életébe; a női önállóság kérdése már nemcsak teoretikus síkon merült fel, hanem életproblémaként jelentkezett. A középosztálybeli nőkre eddig nem tapasztalt megpróbáltatások vártak. A bebörtönzöttek, az emigráltak, a kivégzettek, az elesettek, a bujdosók csonkán maradt családjainak olykor a nőkben kellett fenntartóikat megtalálniuk. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a városlakó értelmiségivé vált birtokososztály tagjai. Az ilyen családokban – birtok, vagyon s kereső férj hiányában – némely nő természetszerűleg fordult az egyetlen általa is betölthető értelmiségi életpálya, az irodalmi működés felé.

De a vidéken, s az anyagi kényszer szorításától mentesen, birtokos családokban vagy professzori és paplakokban élő nők sem csak kedvtelésből írtak, hanem mert ettől remélték társasági körük kiszélesítését, provinciális életkörülményeik feledtetését. A verselő hölgyek mellett regény- és beszélyírók is jelentkeztek szép számmal, akik most már bátrabban vállalták a női életek, sorsok tanulságainak megfogalmazását is. (Ahhoz azonban a fővárosban, de legalábbis valamely nagyobb városban kellett élni, hogy valaki – egy nő – tevőleges szerepet játszhasson az irodalmi vagy közéletben.)

Az ötvenes és hatvanas években – a megelőző korokhoz képest – tömegesen jelentkeztek irodalmi publikációkkal nők. A lírai költészet eddigre már szinte hagyományosan női területnek is hathatott volna, mégis, először éppen a költészet terén fellépő nők váltották ki a tekintélyes irodalomkritikusok rosszallását. Több részletben – mondhatni: szakaszosan – zajló vita bontakozott ki köztük és az érintettek (a megbírált és a velük közösséget vállaló, szabad kulturális megnyilvánulásukért küzdő nők) között. Bonyolította a kérdést, hogy mindez egybeesett az irodalmi és sajtótömegtermelés első korszakával, s így mindazoknak a dilemmáknak a jelentkezésével, amelyek a megváltozott helyzettel együtt jártak. A közönség növekedésének és megtartásának gondjai egyre nagyobbak lettek, a közönségigény és a kritikai kánonok (a népszerűség, a siker, valamint az esztétikai minőség) összeegyeztethetősége pedig kétségesnek látszott. A modern magyar irodalomban talán az 1850-es, 60-as évek jelentik az első olyan korszakot, amelyben a közönség már nem olyan kicsi, hogy teljes egészében megelégedjen a minőségi kritika útmutatásai alapján formálódó irodalommal, sőt önálló, vagy a kritikai kánonoktól eltérő választásaival megkísérli a (könyv)kiadást is felszabadítani a minőségelv meghatározottsága alól.

A költőnők fellépése körül kialakuló kritikai csatározások világosan megmutatják, hogy alkotó, közönség és kritikus egymáshoz való viszonya a korábbiakhoz képest jelentősen megváltozott. És azt is, hogy az új helyzet némiképp kedvez a nőknek. Egy ifjú költőnő például csaknem biztos a dolgában, amikor kezdő – és nem női! – mivoltáért kér elnéző elbírálást.17 És nem a kritikától, hanem a közönségtől!

Valóságos és komoly problémát fogalmazott meg a korszak legkiválóbb esztétája, Erdélyi János, amikor – előrebocsátva hogy távol állnak tőle az írónőket kékharisnyának címkéző (angol!) előítéletek – megállapította, hogy a magyar hölgyek irodalmi képzettsége és műveltsége hiányos. Hozzátette azonban, hogy „ha a nőnemből találkozunk némelyekkel [az irodalomban], úgy illik, hogy ne legyenek ők hátrább művésztársaiknál”. Az ilyen író- és költőnők azonban ritkák, a nagylelkű esztéta is csak néhány – az utókor szemével nézve többnyire vitatható – példát sorolhatott föl.18

A legfontosabb szavakat azonban nem ő, és nem is a vita főszereplője, a kérlelhetetlen kritikus, Gyulai Pál mondta ki a nőirodalom ügyében, hanem a korszak legnagyobb költője, a tanulmányírónak is kiváló Arany János, amikor az egyenlő kritikai mérce elvét megfogalmazta.19 Derekasan szerepeltek a vitában a nők is: biztos logikával gróf Lázár Mórné; szellemesen elbeszélés tárgyává tette a kérdést Szendrey Júlia, és Néhány szó a nőnem érdekében című négy részes cikkében személyes érintettségét sem titkolva fejtette ki véleményét Emília, a Családi Kör szerkesztője.20

Volt azonban néhány egyéb elvi tanulsága is a nőírók jelentkezése körül kialakult vélemény- és nyilatkozatháborúnak. Tekintélyes irodalmárok érveltek amellett, hogy a nők jó irodalmi teljesítményeinek legfőbb záloga a női szerepek vállalása, a női nézőpont érvényesítése. A nők ne férfias érzelmeket és problémákat jelenítsenek tehát meg, mert az visszatetsző, netán komikus. Míg azonban a minőségelvű kritika azt hangsúlyozta, hogy a politikai gondolatok frázisossá teszik a női alkotásokat, addig a közönség bizonyos tetszéssel fogadta ezt a frázisosságot, sőt igényt formált jelentkezésére. Ugyanakkor a nők irodalmi szerepvállalásával kapcsolatosan a kritikusok egy része kiemelte, hogy a női költészetnek mindig van bizonyos kompenzatorikus jellege, sőt az irodalmi aspirációkat általában emancipációs törekvések szerencsétlen megnyilvánulásaiként értékelte.

Ahogy azonban korábban is akadtak befolyásos és tekintélyes védelmezői a női irodalom ügyének, úgy most sem volt hiány pártfogókban, akiknek élén Jókai állt, érvelése olykor szinte Gvadányit idézte, amikor a magyar irodalom egészének gyarapodását remélte az író- és költőnők fellépésétől.21

Kimondatlanul is e – második – nővitához kapcsolódtak az első magyar nőirodalmi antológiák; mindkettőt férfi adta ki: Farkas Albert Nemzeti Hárfája 1862-ben, a Hölgyek Lantja Zilahy Károlytól 1865-ben jelent meg. Alighanem ez utóbbinak köszönhetjük az első átfogó igényű dolgozatot a magyar nőirodalomról. Farkas Albert 27, Zilahy 19 író- és költőnőt mutatott be (köztük két prózaírót is – egyikük az akkor még autentikus női írásnak vélt Fanni hagyományainak szerzője volt).

Csaknem negyedszázad telt el ezután, míg a női irodalom is reflektált önmagára: 1889-ben, illetve 1890-ben két nő által összeállított gyűjteményes kötet jelent meg: a Magyar Írónők és a Magyar Írónők albuma (az első Fáylné Hentaller Mariska, a második az erdélyi Harmath Lujza munkája.) Az utóbbi csaknem kizárólag a századközép és a századvég írónőit közölte, míg az előbbi, a szerkesztő bevallott szándéka szerint, tankönyvszerű összeállításban ismertette meg a közönséggel a magyar irodalom jeles nőalakjait.

*

Ha áttekintjük a 19. század közel száz jelentősebb írónőjének publikációs listáját, első pillantásra szembeötlő, hogy zömük a prózai műfajokban jeleskedett – általában kettőben, háromban is –, s hogy a közhasznú, felvilágosító irodalom munkásnői többségben vannak a szépirodalmi művekkel jelentkezőkkel szemben.

A legnépesebb csoportot azonban – mindenki mást megelőzve – a műfordítónők alkotják. Hagyományos női irodalmi szerepkör ez, amely a 19. században azután mintegy kulturális kötelességként jelentkezik a tollforgató nők számára. Az 1840-es években Lemouton Emilia a teljes Shakespeare magyarítását ígérte – négy művel el is készült: prózában fordítva a blank verse-öket. Szendrey Júliát Andersen-fordításaiért dicséri a kritika, Vachottné a Bőrharisnya-történeteket magyarítja, Wohl Janka a Copperfield Dávidot, Gineverné Győry Ilona az Ivanhoe-t. (Megjegyzésre méltó, hogy csaknem minden jelentős színésznő fordított darabokat.)

Noha a 19. századi férfi pályatársak a költészet nagy birodalmából kisebb kertecskéket női művelésre nagylelkűen átengedtek, a nők egy része nem elégedett meg ennyivel, s kifejezetten férfias szerepeket kívánt meghódítani: hazafias, politikai költeményeket publikált, még olyan ifjú hölgy is akadt, aki bordalok írására adta a fejét. A század végére azonban olyan, a külső korlátozással nem sokat törődő, az irodalmi élet küzdelmeitől eltökélten távolmaradó, saját költői világukat önállóan megteremtő és elfogadtató nők is megjelentek, mint a kisvárosi létből kiválni nem akaró Szalay Fruzsina vagy nála nagyobb jelentőségű kortársa, a nyírségi faluban élő Czóbel Minka.

Regényeket csak az 1850-es évektől írtak a magyar nők, s bár a kritikusok és a közönség egyaránt elvárta tőlük, hogy a magánélet problémáit és konfliktusait állítsák műveik középpontjába, a nősorsok korántsem kendőzetlen, de e felé törekvő ábrázolását azonban még az 1860-as években is nehezményezték. Jó példa erre Csernátoni Lóra esete, akit a házasságon kívüli szerelem problémáját fölvető műveiért éles támadások értek.22 Czóbel Minka költészetét leszámítva a 19. századi magyar nőirodalom legnagyobb alkotói teljesítményeit egy útinapló és néhány memoár jelenti.

Ritka, de nem példa nélkül való a 19. században a nőknek színpadi szerzőként való fellépése. A legsikeresebb e téren egy német nyelven alkotó, magát és családját az egzisztenciális gondoktól színdarabok írásával megszabadító hölgy volt: Megerle Terézia, aki az ötvenes években monarchiaszerte sikeres színműírónak számított. De írt színdarabot – nevelői célzattal – Karacs Teréz; Apraxin Júlia, hogy szerepelhessen benne, s biztos bemutatókra számítva: Beniczkyné Bajza Lenke.

Az 50-es években feltűnt ifjú költőnő Tarnóczy Malvina pedig érett asszony korában, O'Donell tábornokné saját librettóra komponált művekkel lepte meg a közönséget.

A műbírálatra sokáig csak egyetlen nő merészkedett, a más tekintetben is úttörő Takáts Eva, 1822-ben.

Lapszerkesztőként többen működtek: az első – s egyben az egész monarchiában is az első – Kánya Emilia volt, aki 20 éven át szerkesztette és adta ki a Családi Kört. (Népszerűségben még a híres testvérpáros, a Wohl-nővérek későbbi lapjai sem vetekedhettek vele.)

De kik voltak, hol és milyen körülmények között éltek a múlt század magyar írónői? Egyáltalában véve, milyen előfeltételei és feltételei voltak a magyar nők irodalmi működésének? E kérdésekre első – megközelítő érvényű – válaszul a továbbiakban annak a hatvan 19. századi író és költőnőnek életrajzi adatait ismertetem és értelmezem, akiknek pályájával és életútjával az elmúlt három év során közelebbről is foglalkoztam.

A 19. század első felének írónői csaknem mind nemesi vagy főnemesi családban születtek. Életkörülményeiket, társadalmi helyzetüket tekintve meglehetősen heterogén csoportról van szó: a főnemesi hölgyek és a nagynevű nemesi (főhivatalnoki, jómódú birtokos) famíliák lányai mellett jóval szerényebb családi hátterű nők is megjelennek, mint például Takáts Éva23 és Karacs Ferenc lánya: Teréz, vagy az erdődi tiszttartó kisasszony: Szendrey Júlia. Polgári családban született Malom Louise – apját csak később nemesítették – és Lemouton Emília (a pesti egyetem nyelvmesterének lánya). A század második feléből már több – hozzájuk hasonlóan – polgári családból származó írónőt ismerünk (az apák szinte mindannyian képzettségi polgárok: tanárok, orvosok, lelkészek), a tendencia azonban tovább él: többségben maradnak a nemesi származásúak (az apák azonban már sok esetben értelmiségi pályán működnek). A század utolsó két évtizedében, a nőoktatás lehetőségeinek látványos bővülésével együtt, a kultúrához való hozzáférés lehetőségei is megváltoznak: lassan, de fokozatosan csökken a hagyományos kultúrahordozó rétegek lányainak művelődési előnye.

Akadtak családok, amelyekben valóságos irodalmi leányág fejlődött ki a 18-19. században: ilyen például a Wesselényi család (a leghíresebb és legnagyobb tehetség, az útirajzíró II. Polixéna, például a tollforgató Wesselényi hölgyek mellett, ősei között tudhatta Petrőczi Kata Szidóniát is). A 19. században már előfordul az anyáról lányra hagyományozódó irodalmi örökség is (Takáts Éva – Karacs Teréz, Hentallerné Batta Szilárda és lányai: Mariska és Elma, vagy Kölcsey Antónia – Ábrányiné Katona Clementina).

A családi kulturális indíttatás természetesen felekezeti színezetű is volt. Az a fajta egyöntetűség, amely e tekintetben a 18. század fontosabb író- és költőnőit jellemezte, azaz a szinte kizárólagos protestáns (pontosabban: református) túlsúly határozottan mérséklődött a 19. században, de lényeges maradt: másfélszer annyi protestáns nőírót számláltam össze, mint katolikust. (45% református, 40% katolikus, 15% evangélikus. Csak összehasonlításképpen jegyzem meg, hogy a lakosság egészében a katolikusok száma több mint kétszerese volt a protestáns felekezetekhez tartozóknak. Valamint azt is, hogy az irodalomban a protestáns nők felülreprezentáltsága minden jel szerint említésre méltóan meghaladta a protestáns férfiakét.)

Anélkül, hogy kimerítő választ kísérelnék meg adni arra a kérdésre, hogy mi hozhatta létre ezt a helyzetet, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a 19. századi protestáns vallású írónőknek több mint fele (az evangélikusok pedig szinte valamennyien) elsősorban közírói, kultúra- és életminta-közvetítői munkásságot folytatott – belőlük kerül ki a lapszerkesztők, a nőnevelési és pedagógiai szakírók s a gyermekirodalom munkásainak túlnyomó többsége: Kánya Emília, Vachottné, Gyarmathy Zsigáné, Wohl Stefánia és Janka, Szikra – hogy csak a nevesebbeket említsem.

Bár a felvilágosító, oktató, erkölcsnemesítő irányzatosság nemcsak a protestáns és nemcsak a protestáns női publikációk sajátja, mégis, a közösség javára végzett egyszerre irányító és szolgáló munkálkodást inkább protestáns, semmint katolikus hit- és közéleti jellegzetességnek kell tartanunk, éppúgy, mint az anyanyelvi kultúra, oktatás és nevelés kitüntetett fontossággal való felruházását.

A származás nyújtotta előny természetesen csupán lehetőség a nők kulturális szerepvállalására; az életrajzi adatok elemzéséből világosan kitetszik, hogy ezt végső soron a család kulturális hagyományai, illetve beállítódása határozza meg. Szinte kivétel nélkül minden 19. századi író- és költőnő mögött vagy mellett (ellentétben a 18. század végiekkel, akik valóságos irodalmi self made woman-ek) megtaláljuk az alkotó, publikáló férfi családtagot: sok esetben az apát vagy nagyapát, de nagybácsikat, sógorokat és fivéreket is szép számmal.

Nyilvánvalóan a családi helyzettel függ össze a lakóhely is, amely szintén kulturális hatótényező: az 1790-től 1890-ig számított száz esztendőben föllépő hatvan magyar nyelven publikáló író-, költő- és közírónő körében csaknem kiegyenlített a dunántúli, a felső-magyarországi, az erdélyi, az alföldi és a pesti születésűek aránya. Írói működésük színhelyét (amelyet igen gyakran házasságkötésük határoz meg) tekintve már más a kép.

                       

Szülőhely                        Személyek száma           Működési hely                 Személyek száma

régió szerint                   %-ban                             régió szerint                      %-ban

Pest (Pest környéke)     18                                     Pest (Pest környéke)        41

Dunántúl                        14                                     Dunántúl                           10

Alföld                              20                                     Alföld                                 8

Erdély                              22                                     Erdély                                 21

Felső-Magyarország    22                                     Felső-Magyarország       9

Külföld                            4                                       Külföld                               11

Összesen                        100                                   Összesen                           100

                       

A szülői ház kulturális ösztönzését megsokszorozhatta a házasság. Az írószerepben fellépő nők legnagyobb részt férjes asszonyok voltak vagy lettek (60%), nem ment férjhez 25% és elvált 15%.

A legjelentősebb író- és költőnők (főként a század második felében) többnyire irodalmár vagy legalábbis publikáló házastársat választottak. A nevezetesebb irodalmi házasságok (időrendben): Szemere Pál – Szemere Krisztina, Petőfi – Szendrey ]úlia, Jósika Miklós – Podmaniczky Júlia, Vachott Sándor – Csapó Mária, Szegfi Mór – Kánya Emília, Tóth Kálmán – Majthényi Flóra. A feleségének az irodalmi életben való érvényesülést elősegítő férjre Szemere és Petőfi mellett Beniczkyné Bajza Lenke házasságai adják a legjobb példát: első férje a befolyásos és gazdag kiadó: Heckenast Gusztáv, a második Beniczky Ferenc, a későbbi Pest vármegyei főispán, a Nemzeti Színház intendánsa.

Végül álljon itt egy példa a családi és házassági alapú irodalmi kapcsolatok férfiak pályáját is befolyásoló, de a nőknek egyenesen behozhatatlan előnyt kínáló összeadódására:

                     

1

                                   

Általában elmondható, hogy a magyar írónőknek – a viták ellenére – sincsenek komolyabb önazonosság-zavaraik. A 19. századi magyar irodalomban – ellentétben pl. az angollal – a nők csaknem mindig női néven szerepelnek, így nevezik meg magukat. Mint az írónői szerepről való felfogásról, a vele való azonosulás mértékéről, illetve a női identitás lehetséges változatairól is árulkodik a nők irodalmi névhasználata. Álnéven közölte írásait az író- és költőnők mintegy 25%-a. Gyakorta előfordult, hogy egy-egy írónő (különösen ha folyóiratokban publikált) több álnevet is használt, általában véve azonban folyamatosan kitartottak egy-egy név (választott vagy valódi nevük) mellett. Többségükben valamely női keresztnevet: Dukai Takách Judit például az ossziáni Malvina nevét kapta irodalmi pártfogójától, Szemere Krisztina a Képlaki Vilmát a férjétől, Szász Károlyné az Idunát gyászoló hitvesétől. A Családi Kör írónőkoszorújában pedig Izidórákkal, Palmirákkal, Fedorákkal is találkozhatunk a szerényebb Hajnalkák mellett. Honleányi elköteleződésről tanúskodik az Árpádina név – Malom Louise használta a 40-es évek elején. Valósággal egy Krúdy novella hősnőjét idézi a Nefelejcs hasábjain cikkező „Egy rókamentés hölgy”. A forradalmias Szikra név mögött pedig egy grófnő rejtőzött: Teleki Sándorné Kende Juliska.

Férfinéven e korban egyetlen jelentősebb írónő publikált következetesen: Vay Sarolta grófnő, aki a D'Artagnan, illetve a Vay Sándor neveket használta. Ő azonban az életben is egy férfi életét élte: férfiasan öltözött, férfias szokásoknak hódolt. Írásaiban is férfi szerepet játszott, sőt mi több, Szinnyei Magyar Írókjában is férfiként szerepel.24

Férjhezmenetele után is leánynevét használta az írónők másik 25%-a, de néhányan közülük némelykor asszonynevükön is írtak: Szendrey Júlia minden variációt kimerített: Petőfiné, Petőfi Júlia, Petőfiné Szendrey Júlia és Szendrey Júlia néven is szerepelt.

Csak asszonynéven nem egészen 10% írt: a 18. század végi Máté Jánosnét (=Újfalvy Krisztina) leszámítva, mind 1850 után kezdtek publikálni, úgy tetszik azonban, hogy a század utolsó harmadában valósággal divat lett a férj nevén szerepelni az irodalomban. A pedagógiai szakírók, s a nevelésről általánosságban cikkezők különösen élen jártak e téren.

Hasonló azoknak az aránya is, akik a férjük és a maguk nevét is feltüntették írásaik alatt, de csaknem kétszer annyian vannak, akiket saját keresztnevükön ismerhetett meg a közönség: mint pl. Flórát, Atalát, (Tarnóczy) Malvinát vagy Emíliát.

A század első feléből (Megerle Terézián kívül) nem ismerünk hivatásos írónőt, önálló munkakört is csak néhányan töltöttek be, (bába, nevelőnő és színésznő), 1850 után azonban egyre többen lesznek, akik kizárólag írásból élnek (az összes publikáló nőnek mintegy 15%-a) és olyanok is – körülbelül ugyanannyian –, akik az írás mellett más értelmiségi kenyérkereső foglalkozást folytatnak. S ha mindehhez hozzávesszük azokat, akik rendszeresen publikálnak, de vagyoni és társadalmi helyzetük folytán állásvállalásra nem kényszerülnek, akkor elmondhatjuk, hogy a Szinnyei József nagy íróösszeírásában szereplő nőknek több mint a fele ebbe a három csoportba sorolható. Másfelől (munkásságuk motivációját vizsgálva) tekintve rájuk, két egymástól igen eltérő nagyságú csoportba különíthetők: az egyikbe (a kicsibe) a tisztán művészi önkifejezés kedvéért (öncéllal) írók sorolhatók, a másikba (a nagyba) a gyakorlatias, hasznosságelvű célokat szolgálók. Bizonyára nem meglepő, hogy az elsőbe leginkább költőnők tartoznak, a másodikba pedig a köz-, gyermek- és ifjúsági írók mellett a női elbeszélők többsége is.

Minden jel szerint az irodalmi (alkotó)munka hasznosságelvű felfogása (amely nem volt idegen eszme a 19. századi magyar irodalomban) a nők irodalmi működését sokkal általánosabb érvénnyel, és sokkal tovább meghatározta, mint a férfiakét. Elmondható, hogy a nők irodalmi emancipációja egyfelől az irodalom függetlenedésének egyik zárófejezete, másfelől (és éppen ellenkezőleg) az irodalom határainak teljes elmosódását is innen számíthatjuk. A művész és az irodalmi munkás szerepköreit korántsem azonos eséllyel és sikerrel hódították meg a 19. századi írónők. Művészként csak néhányukat fogadták el (a költőnőket!), de gyakorlatiasabb irodalmi pályákon siker és megbecsülés is részük lehetett.

                       

                     

Jegyzetek

1. A Nemes Kisasszonyoknak, 1784. 39. Az idézet így folytatódik: „Az olvasás után az írás nem utolsó érdeme az ifjú személynek, s egy része a jó nevelésnek, sőt lehet szükségesnek mondani, hogy minden részéhez életednek a levelek írása kévántatik. Amely személy írni tud, az sok alkalmatlanságoktól ment, de ellenben, amely nem tud, szerencsétlen.”

2. Ő maga – mint ez könyveinek címlapjaiból is kitetszik – Borbárának nevezte magát.

3.  MOLNÁR – MÁTÉ. 1804. 52.

4. A magyar irodalom első „nővitája” 1822-ben Takáts Éva Sebestyén Gábor eredeti víg és érzékeny játékai című, a Tudományos Gyűjteményben közzé tett recenziójával kezdődött, és mintegy hat év múlva, az írónő Feleletek a Szent Gellért hegye mellől, illetve Gondolatok a nap alatt című gyűjteményes kötetével (1828) zárult le. A vitát mindeddig a legrészletesebben Orosz Lajos ismertette In: OROSZ 962. 58–68.

5. Mindannyian erdélyi, protestáns arisztokrata hölgyek: Bethlen Kata, Dániel Poliksena, Lórándfi Susánna, Petrőtzi Kata Szidónia (sic!).

6. In: GVADÁNYI 1798, Előbeszéd. – A külföldre való hivatkozás egyébként az elkövetkező két évszázadban kedvelt fordulata lesz azok többségének, akik a nők irodalmi, tudományos életben való szerepvállalásáért szót emelnek. Indokolta ezt, hogy a magukat européereknek, „haladó elméknek” valló (s más tekintetben ekként is cselekvő) irodalmárok nemegyszer elvileg, s csaknem rögeszmésen ellenezték az írónők működését. Másfelől azonban végül is éppen a külföldre – mint feltétlenül követendő példára – való folyamatos hivatkozás alakította ki a köztudatban – külföldön és itthon egyaránt máig hatóan – a minden tekintetben hátrányos megkülönböztetésektől szenvedő magyar nő képét. Márpedig ezt sem a magánjog (különösen pedig a vagyonjog) vonatkozásában, sem a nők történetileg kialakult társadalmi státusait, sem a társas viselkedés uralkodó normáit illetően nem igazolták nyomatékos tények.

7. L. Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz (1815)

8. Gvadányi ezt így fogalmazta meg Fábián Juliánnához írott egyik levelében:

A trágár nyelvekre, kérlek, ügyet ne vess,

Elég, ha személlyed én előttem kedves,

Csak annyit árt néked ezek locsogása,

Mint Holdra böfögő ebek ugatása.” In: GVADÁNYI 1798, 62. Kazinczy pedig e szavakkal nyugtatta meg Dukai Takách Juditot: „Ne rettegje a kisasszony azt a vádat, hogy amely lány verset ír, nem lehet jó asszonya házának, így itél a közönséges ember.” (Idézi SÁFRÁN 1963, 11.)

9. SZÉP 1821, 23.

10 K[OLMÁR] J[ózsef], 1824, 72

11. TAKÁTS 1825. 68.

12. FÁY 1841.

13. Z. 1841, 114.

14. REXA 1907, 227.

15. Karacs Teréz Szinnyei Józsefnek írt 1887. május 23-án kelt levelét MTA Kézirattár MS 780.

16. Petőfi: Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847 dec. 14) In: PETŐFI 1976, 508–509.

17. L Malvina költeményei (1861) előszavát, illetve WOHL JANKA Benedetta című elbeszélő költeményéhez fűzött mentegetőzését, In: WOHL 1861, 110.

18. Erdélyi János: Flóra, Atala, Malvina, Wohl Janka (Jegyzetek, 1867) In: ERDÉLYI 1991, 548.

19. Gyulai Pál 1853-ban Iduna, 1854-ben Ferenczy Teréz posztumusz kötetéről közölt recenziót a Pesti Naplóban, 1858-ban pedig ugyanitt tette közzé Írónőink című három részes, bírálatnak induló, valójában azonban deklaratív tanulmányát, 1863-ban pedig a Családi Kör szerkesztőjével, Emíliával polemizált ARANY JÁNOS Koszorújában. A vitát Arany A nőírókról című szerkesztői nyilatkozata zárta le április 13-án. Ebben, bár egyértelműen Gyulai mellé állt, az azonos kritikai mérce követelményét is kimondta: „Mivé lenne az irodalom, ha kiváltságokat követelne például a rossz írónő lovagias tekintetekből, a hazafia rossz író patriotizmusból, az arisztokrata főrangú állásánál fogva, a silány tanköltő morális irányáért, a klérushoz tartozó palástja miatt, s kit csupa éhség hajt a múzsák oltárához, a gyomor joga tiszteletben tartásáért.” In: ARANY 1975, 799.

20. Lázár Mórné: A nők írói jogosultságáról In: Hölgyfutár, 1854, 136. és 137. sz. Szendrey Júlia: A Pesti Napló /61. 52. és 65. száma In: Nővilág, 1858, 25-26. sz., valamint Emília: Néhány szó a nőnem érdekében In: Családi Kör, 1863, 8., 9., 10., 11. sz.

21. L. Jókai Mór: Bajza Lenke munkái In: Magyar Sajtó 1858 június 3:

22. Szinnyei József a következőket írja Medgyes Ferencné (Csernátoni Beke Lóra) címszó alatt: „Feltűnést keltett Szívek harca (Pest, 1858) című novellakötetével, amelyet az akkori klerikális sajtó erősen támadott állítólagos vallásellenes iránya miatt, de tulajdonképpen az volt a dolog oka, hogy a könyvet Zilahy Károly az akkori idők félelmetes kritikusa rendezte sajtó alá, s az ellenpárt a nem mindennapi tehetségű írónőben az ellenfél támaszára vélt találni, de ebben tévedett, mert az írónő ezen munkájával elhallgatott.” In: SZINNYEI 1902, 960. (Említésre méltó, hogy ZILAHY a Hölgyek Lantja című antológiájában a prózai műveket a Fanni hagyományai mellett csupán Medgyes Ferencné elbeszélése képviselte: Iréné levelei.)

23. Takáts Éva maga is – mindkét részről – nemesi eredetű lelkészcsalád leszármazottja.

24. Az 1870-es években Fanghné Gyújtó Izabella erdélyi írónő sajtópublikációit Lépessy Gáspár néven jegyezte.

                 

               

Hivatkozások lelőhelyei

ARANY 1975. ARANY János Válogatott Művei III. (Magyar Remekírók), s.a.r. Keresztury Dezső és Keresztury Mária. Budapest, Szépirodalmi, 1975.

ERDÉLYI 1991. ERDÉLYI János: Irodalmi tanulmányok és pályaképek (s.a.r. T. Erdélyi Ilona). Budapest, Akadémiai, 1991.

FÁY 1841. FÁY András: Nőnevelés és Nőnevelő-intézetek hazánkban. Különös tekintettel nemesek, főbb polgárok és tisztes korúak lyánkáira. Pest, Trattner – Károlyi, 1841.

GVADÁNYI 1798. Verses levelezés, a’mellyet folytatott Gróf Gvadányi József magyar Lovas Generális Nemes Fábián Juliannával Nemes Bédi János Élete Párjával, mellybe több nyájas dolgok mellett, Királyi Komárom Városába történt siralmos Föld-indulás – is le-irattatott, és a ’Versbe Gyönyörködők’ kedvéért kiadattatott Pozsonyban, 1798 Wéber Simon Péter költségével és betűivel

K(OLMÁR) J(ÓZSEF) 1824. K(olmár) J(ózsef): Mi a Pedantismus? In: Tudományos Gyűjtemény, 1824. II. 69–79.

MOLNÁR – MÁTÉ 1804. Barátsági vetélkedés vagy Molnár Borbárának Máté Jánosné asszonnyal A két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804.

A Nemes Kisasszonyok A Nemes Kisasszonyoknak való emlékeztetés – szerző és kiadás helye nélkül, 1784.

OROSZ 1962. Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Budapest, Tankönyvkiadó,1962.

PETŐFI 1976. PETŐFI Sándor Művei II. (Magyar Remekírók, s.a.r. Kiss József) Budapest, Szépirodalmi 1976.

REXA 1907. REXA Dezső: Malom Lujz levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Itk 1907. 93–108, 215–235, 361–377, 473–493.

SÁFRÁN 1963. Sáfrán Györgyi: Teleki Blanka és köre. Budapest, Szépirodalmi, 1963.

SZÉP 1821. Szép János: Elmélkedés az asszonyi nem taníttatásáról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1821. IV. 22–60.

SZINNYEI 1902. SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái VIII. Budapest, Hornyánszky Viktor, 1902.

TAKÁTS 1825. TAKÁTS Éva: Egy barátnémnak írt levelem nemünk ügyében. Tudományos Gyűjtemény, 1825. XI. 62–77.

WOHL 1861. WOHL Janka költeményei. Pest, Kiadja Jókai Mór, 1861.

Z. 1841. Z: Nőnevelés és Nőnevelő-intézetek hazánkban. – Fáy Andrástól. In: Tudományos Gyűjtemény, 1841. III. 98–115.