Női szakasz. Bevezetés

»Nem tartott attól, hogy ebből baj lehet?«

»Nem, mert azt hittem, hogy haverok, és nem néznek nőnek.« Nem. Nem. Nem.

(„Elismerem, hogy rendes ember unatkozni köteles”)

A férfiak ostobák és körülményeskedők. Az írók, jelentős írók, jók és pocsékok, számottevők, szóra sem érdemesek, szobrok és pojácák mind férfiak. Író, így neveznek bizonyos férfiakat. Úgy hozzávetőleg ez a helyzet. Egyrészt nyugtalanító, fárasztó, bosszantó és túl veszélyes, másrészt túlzottan unalmas. Unalmas, unalmas. Unalmas. „»A férfiak, akik köztudottan ostobák és körülményeskedők...«, szokta mondani egy számomra mindenkinél kedvesebb hölgy készséggel, s mint ma, fájdalom, túl későn, látom – teljes joggal.”* Persze írnak nők is, lányok, asszonyok meg minden, teljes jog van, és van olyan, pedig igazából nem lehetséges lennie, hogy [nők szerepe a magy. irod.ban]. Akadnak az írók között nők: hogyan lehetségesek?

(„Szántszándékkal mindig ilyen históriákat fogok mesélni magának, csak azért, hogy a kifakadásait hallgassam.”)

Nem az az esély, hogy nem nézik nőnek. Amíg mint nőre tekintenek rá, átadják a helyüket és előre engedik, de előtte lépnek be a kocsmaajtón, kijár neki az általános védelem, a szívélyes várakozástól az alig visszafogott lihegésig mindenféle kijár. De tény, hogy a terep, amin zajlik az ügymenet, mondjuk így, túl árnyékos (most jól kikerültem azt, hogy sötét) ahhoz, hogy mindenféle csekélység meglátszódjék. Itt nem nézik annak, mert ilyesmiket nem néznek, itt fiúsítanak, a füleseket egyáltalán nem mint nő kapja (noha nőként kell állnia) (noha azt politikailag korrekt állítani, hogy azért, mert nő) (noha úgy kéne írnom, úgy viszont nagyon csúnya, hogy nem azért kúrják szájba, mert nő), hanem mivel kitakar egy részt. A helyek le vannak osztva, senki sem szeret összébb húzódni. Az esély az, hogy bár nőnek nézik, annak veszik, aki.

Ember, nő, író.

Ámde nem ez a menetrend, hanem nincs menetrend. Nagy összevisszaság van, a mese pedig leginkább arról szól, hogy az amúgy is bajuszkára hajlamos Frida Kahlo elméretezett férfiöltönyben ül egy karosszékben, rövidre vágott, hátrafésült haj, kezében olló, körötte lenyírt hajtömeg, bánatosan néz, és nincs mese. Még a zakó is túl nagy, ha nő vagy, akkor rábasztál, ha nő vagy, légy férfi. Én ezt nem hiszem. Szerintem ne legyen. Nehogy már zakót kelljen viselnie ahhoz, hogy azt írja le, amit akar. Vagy ne nézzem nőnek, akkor neki majd jobb lesz? Mert nekem nem. Eltátott szájüreggel szokás, alkati naivaként a szent költészeten ámuldozva megjelenni. Vagy hatalmas pofával, és mint a forgószél. Konokul összeszorított ajakkal, elszánt ügy(milyen ügy?)buzgalommal. Vagy pedig retikülös-kiskosztümös gimnáziumi diszkréten rúzsozott magyartanárnősen. És az, aki csak írni akar (itt semmiképp ne a csaton és az akaráson legyen a hangsúly, hanem azon, hogy írni fog, mert stb.) és rezignált érdeklődéssel, némileg blazírtan tudomásul veszi, milyen terepen van? Nem reagálja túl? Nem borzadozik, nem bújik el? Hol vannak azok a lányok? Ez egy k-i kérdés volt.

(„elmélet, elmélet, une theorie, comme une autre...”)

Gyerekkoromban minden nap fociztam a telepen. Szentistvántelep, itt töltöttem a nyarakat. Minden nyarat. Egész nyáron, minden áldott nap, délután, úgy öt óra felé belebújtam a tornacipőmbe, kimentem a pályára. Egy nagyjából négyszög alakú füves tér az iskolakert meg a templomkert mellett, körben cseresznyefák. A lányokkal pedig, akik – erről igazán csak játék közben lehetett megfeledkezni – még a játéknál is sokkal érdekesebbek voltak, az volt a felállás, hogy a focit nem nézték, nem érdekelte őket, vagy úgy tettek, mintha nem, és akkor tényleg nem. Hanem inkább bicikliztek le-föl. Mi viszont nem bicikliztünk utánuk, mivel fociztunk, bár én, csakhogy ez teljességgel ki volt zárva, szívesen utánuk bicikliztem volna. Nem is néztünk feléjük, mégis úgy fociztunk, és ők úgy bicikliztek. A futballpálya a már nem egészen kis fiúk első szocializációs terepe. Itt dől el legelőször minden, a későbbi lejátszások nagyjából ennek függvényében vagy ennek dacára történnek. Mindez a minden a lányokért van, de nem a lányok ítéletéért, miattuk, de nem előttük. A fiúk egymás közt intézik el, lejátsszák, kijelölik, elfoglalják, el is fogadják a helyüket egymás között a hierarchiában. Konszenzusos szabályrendszereket alkotnak, aprólékosan megvitatják, módosítják, a játék a legabsztraktabb szabályok között zajlik, mindez a lányokat cseppet sem érdekli. Választáskor nem az érzelem, hanem a teljesítmény iránti elismerés, az erősorrend dönt. Tiszta ügy, tiszta ítéletek, mert egymás megítélésére bízzák a teljesítményüket, a pozíciójukat egymással szemben vívják ki, és ezt a lányok nagyjából el is fogadják. Nem ők választanak, ez az egész, a feltételek és a szabályozás hidegen hagyja őket, de tudják jól, valahogy megtudják, ki a győztes. Nem a teljesítményt ismerik, hanem a győztest ismerik el. És, ámbár nem pont úgy van elrendezve, hanem kicsivel másképp van elrendezve, hogy azé volna minden, aki győz, azért itt, mert másként nem lehet, mégiscsak győzni akarnak.

(„ha jól emlékszem”)

A magyar irodalom szörnyen fontos. Nem ugyan maguk a szövegek, hanem az irodalom terepe: erős és daliás hagyományok, kiemelt oktatás, meglepően magas presztízs. Nemde héroszoknak állítanak, a jó ég tudja, miért, ilyesmi szobrokat? Az író csaknem márványszobor, és én nemigen tudnám megmondani, hogy kerültem ide, ennyi komoly, szép vagy mulatságos emlékmű közé. Azért, mert semmi mást nem határoztam el. Nem értek semmihez, ennyit már akkor is elég jól tudtam. Oda tévedtem, inkább csomó minden más elől, ijesztő, taszító alternatívák elől, bizonytalanságból, véletlenül. Véletlenül, ez jött sorban, elolvastam a Bűn és bűnhődést, és akkor, noha nem értettem semmit, tényleg felhagytam, mert fel kellett hagynom minden mással. „Tegnap olyasmit mondott, ha jól emlékszem, hogy ki akar kérdezni ... szabályszerűen ... hogy mit tudok arról az öregasszonyról ... akit megöltek – kezdte Raszkolnyikov. – »Miért tettem hozzá: ha jól emlékszem? – cikázott át az agyán. – És miért izgat ennyire, hogy hozzátettem?«” Naivitásból vagy miből. Nem hiszem, hogy azt ki bírnád kerülni.

Vagy puszta naivitásból azért mégsem tévedsz ide. Akkorát nem is lehet tévedni.

Hanem a bámulat miatt és a kedv (itt most nem lesz megmondva, mihez való kedv) miatt.

„Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól.”

Minden belépés kritika, a belépő a bent lévők számára leginkább az elégedetlenségével tüntet. Az erős költő a legerősebb kritikus, azt nem szeretjük. Mi az, csak nem azért jön, mert én nem vagyok elég neki? Csakis a már bent lévők érdeke a helyzet fenntartása, isteni béke meg minden efféle, az, hogy, persze a legjobb értelemben, de kuss legyen. Szolgálat. Szolgálati út. Mert az erős belépés anarchikus, megváltoztatja a helyzetet, kész összevisszaság, mindenkit odébb tol, felnyom vagy lenyom, kitol vele. Nem igaz, hogy van elég hely, és hogy bármit szabad. Van és szabad, de azt nem szeretjük. Van hely, de az nekem kell, szabad bármit, de csak nekem, ezt a normális, vad és rettenetes programot kellene valahogyan bebugyolálni. Valahogy lehet: meg aztán majd bele is lehet öregedni. Vagy pedig csinálják a nők.

(„De hát mért olyan szép?”)

A nők, legyen ez egy férfiasan dönteni szándékozó kijelentő mondat, jobbak, mint a férfiak. Mégsem vesznek részt az irodalomban. Alig, épphogy, éppenséggel sehogy. A nők csaknem mindenben jobbak a férfiaknál, az izomerőt s az ezzel összefüggő robbanékonyságot kivéve. Meg még mintha nagyon hiányozna valami: a minek egyáltalán, és a miért pont én típusú, folyamatosan felmerülő jogos kételyeket újra meg újra félresöprő akarat, amely a férfiakban eleve, per def. van meg, hogy tehát annyiban férfiak, amennyiben ez az akarás adott. Satöbbi, mindez legyen metaforikusan (vagy sehogy sem) értendő, legjobb, ha magunk is elcsodálkozunk, amikor ilyesmikről beszélünk.

Mert harc egész konkrétan van, ha már legyen, ámde ki akarna örökké harcolni. A helyek folyamatosan leosztva, és mintha az, amit alkotott, magában nem volna elég ahhoz, hogy szerzője helyet kapjon. Ez mulatságos. Felháborító és szórakoztató.

Szerintem az irodalmi élet szórakoztató, mert valószínűleg csupán elhatározás dolga, ki mit talál szórakoztatónak ahelyett, hogy inkább bosszankodna rajta. És tanulságos is: viszonylag széles szociológiai merítés, itt minden, még az is, ami nincs, megvan, ilyen állat nincs, közben pedig mégiscsak az van, hogy így vagyunk. Lemenni a nép közé, ezt például megspórolja nekem. Irodalomhoz az égvilágon semmi köze, de az élethez igen. Ez maga az. Akit az ún. („úgynevezett” ún.) irodalmi élet zavar, azt már tényleg végképp zavarja az élet, akkor ő már mintha csak morgolódna és gyűlölködne, az viszont nem tesz jót a szervezetnek. Viszont érthető, ha valakit minden harcmodor, az acsarkodás, nyelvöltögetés meg könyöklés többnyire még saját magától is távol tart. Háborús terület, nem csupa gáncs nélküli lovag csatározásainak terepe, „üvöltözés, jajgatás, fogcsikorgatás, sírás és ütlegek, szitok...” nem is biztos, hogy „rémlátások”. Ez pedig, úgy látszik, a leg...ebb lányokat elijeszti.

De hát miért olyan szépek?

Sokan a legjobbak, a legfinomabbak közül abbahagyják, aztán, még mielőtt befejezték volna, el sem kezdik.

(„nőkről általánosságban”)

Azonban nem marad így. Már nem ilyen a világ, itt egészen másokra vállalkoznak, és a kompjuteres fejlesztőmérnökök között nemigen vannak lányok. Rockzenészek, karmesterek, pilóták és sebészorvosok mind férfiak. Női brókerek, kivétel persze nem erősíti, hanem gyöngíti a szabályt, nincsenek. De kivételek nincsenek. Lányok edzői férfiak. Férfi teniszmérkőzés után nem szabad női meccset nézni, mert bár elkülönítik, de hiába különítik el, akkor is nagyon látszik, hogy, noha tisztára mintha sportverseny volna, mennyire nem versenyeznek. Legyen azonban ez azok baja, akik, mert az milyen szép, teniszmeccseket néznek. Azoké, akik ilyesmi fontos dolgokkal foglalkoznak. Azok baja, akik csillagokra és prófétálókra figyelnek: mert az irodalom, hála istennek, sajnos nem ennyire fontos. Nem marad ilyen nyugtalanítóan fontos, és akkor tényleg megjelennek majd azok a normális önképpel bíró, nem agyonfrusztrált, nem túlkompenzáló, finom, szép, sugárzó tehetségű lányok is, akiket épp mintha a versenyzés tartana vissza. A tehetség látszik. Látszik, meglátszik. A fejtartás, mosoly és fejmozdulat, hányszor látni, ahogy kibújik a kérdés elől az, aki nem ír. Ha nem ír, csak fölöslegesen mást csinál. Unatkozik, foglalkozik, de nem foglalja el magát, csak úgy hervad el, és senki más által sem betölthető, jéghideg, veszélyesen üres helyeket hagy.

És így tovább.

Aztán meg még annyit, hogy ez az egész persze hogy nem van így. Ezzel mintegy, ha szabad, most szépen vissza is vonulok.

(1997. szeptember 12 - október 18.)

* Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső, Tandori Dezső fordítása. A többi idézet Fjodor Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés c. regényéből való. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit.