Papírszeletek; Imperátor
Papírszeletek
I. ég az egre
habra hab tolult
fenn rozsdálló szögfejek
mintha csak bogárka
ezernyi rajzana
fém fémekhez ütődött
üveg csikordult üvegen
szilánkok zúdultak
és hasmánt nyomultak
– sokan; és súrlódások
roncsolódások üreges
húsok rívása...
a porló felszín bolyhaiban
fénycsomócskák üszkösültek
és iszonyú béke volt
II. ez nem az a nap!
ez nem az a hely!
nem az a kéz!
és nem az a szem!
fölsértenek a szögletek
III. ki mondja, hogy
ez nem az a nap?
ki mondja, hogy
ez nem az a hely?
hogy nem az a kéz
és nem az a szem
ki súgja meg?
ki akar belülről
még itt látszani?
IV. honnan e fehérlő suhogós
e szótalan ragyogás, honnan
valami kimondhatatlannak
e villamos érintgetése
honnan a nem tudható
e kiismerhetetlen – valamiként
mégis ismeret
kitől e foghatatlan fogható
és miért cipelteti magát
ez egyszeri, ez a seholsincs
milyen kényúr üzen így
hogy el nem ereszt
ez a sohamár?
Imperátor
I.
a sok „falékony húsdarab”
önnön levében fuldokol
velőkig hat, ott fodrosul
pára, tajték; gőzoszlopok
remegnek, és fönt meghasad
a kénessárga boltozat:
nincs már végül se Jó, se Rossz,
se ítélet, se kárhozat...
II.
szétszórattam előbb Egyem-valóm,
s féléjeket közöttetek valék –
körül tükörcserép – ezer darab:
magam s egem mindegyre távolabb
III.
fémes ütközés a bőr s a kés
között; úgy fáj, amint homloktájt
s a pillás hártyákon átszúr a fény –
szétömlik a szennyes utcanép,
megyek, s csupán belül honos már
bölcs Északom, a hűs menny s a kék.
IV.
dobok? kürtök?
fájó csellók? vad zongorák?
méregzöld rívás
a húrokon, sípokon?
vagy álom rezeg odaki’?
s bent? rendületlen tűz a nap,
és némán figyel valaki.
V.
Az embercsordából kiválik
egy domborodó homlok. Befelé
síró, nevető: aki állig
fehérben vár, míg dévaj remegés
fut át a húsokon, belsőkön.
És csak áll, mint valami meredély
csipkézetébe vájtan, önnön
tűzözönében. Fájó születés
ez is. A lángoló peremre
rendre kilök a vajúdó idő
valakit. Valaki keserve
mindig áldoz. Égi terheiből
az örökkön való így ajándékoz.