Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Papírszeletek; Imperátor

Papírszeletek; Imperátor

                             

Papírszeletek

                     

I.            ég az egre

             habra hab tolult

             fenn rozsdálló szögfejek

             mintha csak bogárka

             ezernyi rajzana

             fém fémekhez ütődött

             üveg csikordult üvegen

             szilánkok zúdultak

             és hasmánt nyomultak

             – sokan; és súrlódások

             roncsolódások üreges

             húsok rívása...

             a porló felszín bolyhaiban

             fénycsomócskák üszkösültek

                       

             és iszonyú béke volt

                           

II.          ez nem az a nap!

             ez nem az a hely!

             nem az a kéz!

             és nem az a szem!

                 

             fölsértenek a szögletek

               

III.         ki mondja, hogy

             ez nem az a nap?

             ki mondja, hogy

             ez nem az a hely?

             hogy nem az a kéz

             és nem az a szem

             ki súgja meg?

             ki akar belülről

             még itt látszani?

                     

IV.         honnan e fehérlő suhogós

             e szótalan ragyogás, honnan

             valami kimondhatatlannak

             e villamos érintgetése

             honnan a nem tudható

             e kiismerhetetlen – valamiként

             mégis ismeret

             kitől e foghatatlan fogható

             és miért cipelteti magát

             ez egyszeri, ez a seholsincs

             milyen kényúr üzen így

             hogy el nem ereszt

             ez a sohamár?

                       

                       

Imperátor

                 

I.

a sok „falékony húsdarab

önnön levében fuldokol

velőkig hat, ott fodrosul

pára, tajték; gőzoszlopok

                     

remegnek, és fönt meghasad

a kénessárga boltozat:

nincs már végül se Jó, se Rossz,

se ítélet, se kárhozat...

                       

II.

szétszórattam előbb Egyem-valóm,

s féléjeket közöttetek valék –

                   

körül tükörcserép – ezer darab:

magam s egem mindegyre távolabb

               

III.

fémes ütközés a bőr s a kés

között; úgy fáj, amint homloktájt

s a pillás hártyákon átszúr a fény –

                     

szétömlik a szennyes utcanép,

megyek, s csupán belül honos már

bölcs Északom, a hűs menny s a kék.

                       

IV.

dobok? kürtök?

fájó csellók? vad zongorák?

méregzöld rívás

a húrokon, sípokon?

                 

vagy álom rezeg odaki’?

s bent? rendületlen tűz a nap,

és némán figyel valaki.

                 

V.

Az embercsordából kiválik

egy domborodó homlok. Befelé

síró, nevető: aki állig

fehérben vár, míg dévaj remegés

                       

fut át a húsokon, belsőkön.

És csak áll, mint valami meredély

csipkézetébe vájtan, önnön

tűzözönében. Fájó születés

                     

ez is. A lángoló peremre

rendre kilök a vajúdó idő

valakit. Valaki keserve

mindig áldoz. Égi terheiből

                         

az örökkön való így ajándékoz.