Sza-bad-ság

A vén siket s a bájoló ribantz

Nints harmadik. S ez a világ keserve.

Lónyay Erzsébet – „női Colombus”. Psyché: Colombus – olvasási tapasztalatunkba immár beletartoznak a szövegrészek közt nyíló, betölthető rések, a szövegfüzért összefüggő egésszé alakító textuális eljárások, a hivatalos irodalomtörténet mellett fölmerülő más, alternatív, sőt fiktív történetek. Az eredetiség, a nem, a korszak immár nem röghözkötöttséget jelentenek, hanem új, tágas földrészeket, melyeket az egyénnek jogában áll bejárnia. Weöres Sándor könyve nem találja föl és nem is tálalja föl a szabadságot: lehetséges olvasatokról és emberi lehetőségekről beszél, az önfelismerés beláthatatlan gazdagságáról és bevégezhetetlenségéről – nem csak felszabadulásról, megszabadulásról, hanem arról is, hogy egyáltalán tudunk-e, lehet-e mit kezdeni végtelenné növekedett kompetenciánkkal, a szabadsággal. Nem tartozik azoknak a műveknek a rendjébe, melyek a legtágabb értelemben vett emancipáció nagyszerűségét s egyben kilátástalanságát egy-egy – a tizenkilencedik században halálra, a huszadikban pedig rendszerint kínos túlélésre ítélt – nőalakban formálják meg. Lónyay Erzsébet egyfelől a Salve Reginában invokált, az egész weöresi életmű által keresett női princípium egyik arcának elbeszélhető, regényesített megjelenése – az élettörténete sem egyéb, mint a női viszontagságok-örömök-vágyak katalógusa. Másfelől pedig: Lónyay Erzsébet név, az egyedi embert jelöli – „női test” és „férfiu lélek”, animus, anima és ki tudja még, mi minden egyéb kibogozhatatlan szövevényét. Szerelmes ősanya, ugyanakkor pedig függetlenségét védelmező magánember. S az irodalmias játékot létrehozó-jelző többszörös stilizáción, illetve az archetipikus tartalom és a sajátos regényforma feszültségén túl a „Psyché-versek” tematizálják is ezt a kettősséget, mint a princípiumok és egyedi jegyek közt kibomló én önértésének két, nem csereszabatos és nem elhagyható útját.

Bolond Atyám hívott Psychének,

Ez harmadik kereszt-nevem.

Mindég Amor karjaiban égek,

A Lélek és a Szerelem

Külön nem váltható sohsem.

[…]

Psyché: név és mítosz együttállása tehát. Mindezek után a szabadságra vonatkozó kérdés így is fölmerül: vajon szükségszerű-e egy ilyen költészetnek, egy ilyen embernek lassan elsorvadnia – másképp, túlélhetjük-e azt, ha nem mondunk le lehetőségeinkről, kibírjuk-e a bennünk lakozó nőiség/férfiség közvetlen közelében? (Hagynak-e élni, kérdezhetünk így is. Természetesen most van „18..”, semmi se változott és ha „1997”-ben folyna a játék, ez a kor még csak közömbösebbnek se mutatkozna.)

„Egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fénylett, mint a csillag.” Psyché erkölcse: a szerelem etikai rendje; az önazonosság és az elidegeníthetetlenül saját vágyakozás szigorú, engesztelhetetlen, test-idő-tér korlátait el nem ismerő imperatívusza. Eroszt kereső mitológiai királylány, megzabolázhatatlan kalandor, boldogsághoz való jogát érvényesíteni akaró civil polgár – Psyché kielégíthetetlen, s éppen ez a szabadság paradoxona: a betetőzés, amit keres, nem evilági, de magát soha semmilyen intézménynek és légvárnak alá nem rendeli, a földet („Empíriát” és „Naturát”), a testet meg nem tagadja. (Mi lehetne elég? Gyönyör, mely kimondhatatlan? Az együttlét hősiességtől és hősködéstől mentes nyugalma, ami az Ungvárnémeti Tóth-emlékezésben sejlik föl?) A megvesztegethetetlen függetlenségnek se ege, se földje – a lehetetlennel, a semmivel néz szembe.

Oldalod mellyűl borúsan szököm-fel,

Óriás kígyó ropogtat: magányom,

Bolgatod fészkin, tova még-sem űzöd,

                S forr derekomra.

Álmád lep, el-gyürtt iszap ágy, te kis hal,

Úszonyod lágy még s lihegő kopoltyúd,

Gondtalan czompó, ha be-harmatoztál,

               Nyugton el-alszol.

Mint fejér tűz-nyelv rohanok mezítlen

Szomjúságomban, ki az éjtszakába,

Ott a Cosmosnak ridegebb s hitetlen

               Tarlaja füstöl.

Psyché szereleme nem tűri a hazugságot. Itt és most, a legteljesebb odaadással kötődik a világhoz, a jelenhez, a jelenlévőhöz, a testhez. Az életörömöt szó szerint érti. Mondhatjuk azt, hogy a szerelem az ember joga a maga igazságára: nem csorbítható és nem intézményesíthető – végső soron pedig: az ember önmagához való joga. „Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert ha bármi mást vársz tőlem, folyton csalódnod kell bennem.” A szerelem szüntelenül saját realitását keresi: a könyv számtalan viharos és nagyszerű szeretkezésében, a nemiség mitikus és anyagi elragadtatásában. A testi öröm pillanatai olyannyira elemezhetetlenek, alapvetőek és reálisak, hogy minden egyéb konstrukciót, elméletet – jogról-igazságról való beszédet is! – megkérdőjeleznek. (Sohasem késő hozzátenni: a regény bármely olvasatának egyben önironikusnak kell lennie, hiszen amiről beszélünk, az nincs; nincs – de lehetne; hamis, de: igaz). A szerelem tudása a legegyszerűbb és a legátfogóbb (most minden értelemben) – és Erósz kedvese s „az egész Világ ölelő kurva Venussza” tudja is, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy a férfinak és a nőnek jó legyen. Az öle is ősanyái öl: „Mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorossan gyürücskél, s a férfiú ettűl eszét veszíti, rajtam feküvén üressen mered reám, arcza mint ki-vájt dinnye héj, mellybe szát szemet metszettek. Rángásom még agy-velejit is ki-szívja, s ha csak egy hétig vélem éldel, már is sáppadtan dőlöng s idvezűlten vigyorog, majd nem a szél kuszálja öszve lábait. Boldogittó s rontó varázslat imez...”

Epikureus komolytalanság és a semmivel való tragikus szembefordulás kapcsolódik össze a Psyché-versek ironikus hangnemében is. Az irónia itt szövegminőség, mely a vers – mint olyan – létmódjára kérdez rá. És mi a kérdés? „...ellen-tét vala női testem / S férfiú lelkem” – vajon ez volna az írással sújtott szépasszony panasza? Weöres olyan ügyesen játszik, hogy még vitára is késztet: az ellentmondás ugyanis nem az érzéki nő és az átlelkesült költő, nem test és vers között van – a vers önmagában hordozza a paradoxont, annak terhét kell Psychének – a költőnek – elbírnia. Mi lehet bonyolultabb, mint a vers valósághoz való viszonya? Mi legitimálja, mi védi meg ezt a sérülékeny szó-szerkezetet? Pedig a szó és az egyén kikutathatatlan találkozásából eredő elvont képződmény nagyon is reális, nagyon is anyagi, hiszen nyelvből van. Psyché nem nőként, hanem költőként kétlaki lény – rabságra vagy szabadságra ítéli őt a nyelvhez- és látomáshoz-kötöttség? Költészete állandó munka, a világgal való birkózás helye.

Kívül édes lágy simaság, de bévűl

Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,

Óriás műhely, verítékben ázó

Szomjas örök tűz.

Otthonosság, idegenség: talán ez az ellentétpár az, mely a költészet feszültségét hordozza.

A Psyché-vers az írott szöveg elsődleges közlő funkcióihoz kapcsolódva próbálja megóvni magát a „Hypocrisis nagy fene torkától”. A biografikus líra alkalmi és emlékező költeményekkel, verses üzenetekkel, episztolákkal kötődik a praktikumhoz, a valósághoz – ugyanakkor éppen ez az aktualitását legkönnyebben elveszítő beszédmód. Az önirónia tehát az időnek-kitettségre is vonatkozik.

Írám hosszas rendjét sorsom verseinek

Mindég történetbűl, mindég valakinek,

Ki czímzettje vala, olvasója vala,

Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.

Weöres elbeszélői mechanizmusa fölvázolja a „főhős” művészi értékrendjét is: a történetmondó Psyché-líra mintha rezignáltán eltagadná a költészettől az örökkévalóság eszméjét – éppen ettől válik beszédessé, jelentésessé. Egy ilyen életműnek a puszta léte heroikus gesztus, szembefordulás az idővei. Weöres pedig „megcsinálja”; eljátssza a „fennmaradását” – végső soron a költői öröklét mellett tesz hitet.

A biografikus – sőt, helyesebben –, a magánlíra: a magánember világban való létének és szerelmének költői lenyomata. Ami azokon túlra esik, arra nem terjednek ki ismeretei, hatóköre. Tapasztalatból születik és tapasztalhatóvá akar tenni: „...én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen”. Ha tetszik, ez az erotikus realitás költészete. Psyché – a szabad Lélek – versei függetlenítik magukat a „tyrannicus” és „academicus” líratanoktól és saját irodalmi státusukat szüntelenül dekonstruálva szűkös, ám autonóm mozgásteret hoznak létre – annál erőteljesebben formálják meg az intimitás és az extázis pillanatait. (Ezért is borzad el Lónyai Erzsébet Goethétől, a két lábon járó művészeti-tudományos intézménytől: „Az öreg úr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramaticus, nagy Philosophus, nagy Antropológus, nagy Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almáriom, a millyet mi-felénk a szegény viselős jánkák hasára buríttanak, hogy elvetéllyenek. Colossalis és kétségbe ejtő.”) Ismét jogokról van szó, most már a költő jogairól – arra például, hogy akár az alkalmi vagy önéletrajzi irodalmat is megközelítse a verssel; arra, hogy bármely ideológia vonzáskörén kívül alkosson. Mert („kései válasz Toldy Ferencnek”:) ha az élet törődött, fanyar véletlenszerűségét épp a nyelvi eklekticizmussal lehet a leginkább kifejezni, akkor pedig a magyar versben német, francia, latin, angol, stb. szavak lesznek! Sőt, a költő akár önmaga határáig is viheti a verset, oda, ahol az már csak összefirkált papírfecni. Az egyik legmerészebb szöveg a cselekmény szempontjából egyben a végső költői-emberi kifáradás verse is:

1828. Nov. 21.

Max fütyülős cukor                                                        2kr

Max oskola irkák                                                           16kr

Marie szallagok                                                             42kr

Férjemnek csomag, pósta                                              18kr

Rizsát, darát venni.

Organtin béllést varja be mull

ruhámba Juliska.

Thermophor el romlott,

Halbermannhoz.

Nov. 23. Jő Széchéni, Vesseléni etc.

Palcsó gyűlés javallatát be mutatni.

Nov. 24. Whist parthie Vogléknál. Le

mondani, fáratt vagyok.

Psyché elveszíti a függetlenségét, költészete sorvadni kezd. Aztán hirtelen megszakad – az Ég víz, föld után nem következik újabb vers. Ez a szöveg mutatja legszebben, hogy Weöres mennyire leleményesen mondja egyszerre egy emberi sors és az emberi szabadság történetét. Az utolsó költemény egyfelől – mivel tipikusan nem záródarab – a váratlan halálra, a semmibe vesző életre utal; másfelől pedig: immár beláthatatlan, szabad távlatokat nyit meg a Lélek előtt.

Gyöngy-ház kagyló két héja

A tenger és az ég.

Közöttök part karéja

Rideg sugárban ég.

Ijedtiben dalol

A nép, nem alhatik,

S merészen a szélbe hajol

A magános kis ladik.

A föld pomaráncsot árúi

És osztriga kapható

Integet a láthatárrúl

Az árboczos hajó.

Sikerünk vagy kudarcunk a szabad asszonyisággá való csodálatos átváltozás Weöres könyvében? Hiszen mit találtunk? Költőt, Szeretőt – és Hadvezért, aki Wesselényi Mikával „a Honn s az Emberiség boldoggá tételérűl consultál” az ágyban; aki forradalmat csinál az erotikával; akinek, ha tetszik, a mindenség a csatamezeje. Egy megragadhatatlan lelket. Egy lassú pusztulásra és rejtélyes halálra ítélt embert. Ugyanakkor pedig a könyv visszaadja (kérdőjelekkel, persze) legalapvetőbb mondatainkat – azt, hogy az ember él és ír; az ember él és szeret. Az és itt nem tagol, nem magyaráz, hanem összetart, jó, hogy van egy ilyen könyvünk. Jó, hogy az értés örömébe belefoglaltatik a találgatás, a játék öröme. A versolvasás öröme pedig: múlhatatlanul jó. ló, hogy egy ilyen ember, egy ilyen Nő, aki biztos kézzel nyúl tollhoz és hímvesszőhöz, akár bele is férhetne a magyar irodalom történetébe. De: csak beleférhetne. Van mit bepótolni; a szabadság tanulásának se vége, se hossza – talán jó ez is.

Olvasd, még csak szótagolva: sza-bad-ság és töltsd ki – értőn, ahogy tetszik – a réseket.