■ Pályi András (Esszé)

Székely Magda csöndjei

„Anyámat november 14-én vitte el a razzia, a Bécsi úti halálmenetbe. Két levelezőlapot írt még: segítsetek! Valaki... a határon még látta. Nem tudom, aztán mi történt vele. Ha nem az úton, akkor egy ausztriai lágerben pusztulhatott el, talán Bergen-Belsenben. Ha elért odáig... Az unokahúgomnak és nekem svéd papírjaink voltak. Amikor a család úgy látta, hogy már muszáj bemenni a gettóba, minket odaadtak egy néninek, hogy vigyen be az Eskü térre... ahol a svéd Vöröskereszt kirendeltsége volt... Ők az ilyen gyerekeket bedugdosták különféle egyházi intézményekbe, melyekkel kapcsolatuk volt. A hetvenes évek elején barátnőmmel és kolléganőmmel, Karig Sárával beszélgetve a bulgáriai Vitosa hegyen derült ki, hogy a svéd vöröskeresztbeli néni, aki megtanította nekünk a Miatyánkot, ő volt, Karig Sára” – olvashatjuk Székely Magda pár éve Éden címmel megjelent visszaemlékezéseiben. Ez az emlékirat a jelek szerint soha nem születik meg az író-, élet- és újabban kiadótárs Mezei András nélkül: a kötetben az ő kérdéseire mondja el a költő gyerekkori hányattatásainak históriáját.

Azért hangsúlyozom ezt, mert e körülmény is jól mutatja, mennyire hozzátartozik Székely Magda költői – és emberi – habitusához a hallgatás, az elhallgatás, a csönd. Nem túlzás azt mondani, hogy költői életművében a legszilárdabb építőelem, a kohéziós erő a csönd. Minden, ami kimondatik, azért van, hogy megvilágítsa a csöndet, segítsen kibontani kontúrjait. Állításom mélyén nyilvánvaló paradoxon rejlik, hisz a csönd önmagában nem költészet. De az elhallgatás, az elnémulás már igen. Legalábbis az lehet. Amennyiben a csöndnek, ami a szó helyére lép, azaz a gesztusnak, amellyel ez megtétetik, költői ereje és hitele van. Csakhogy minél erősebbek egy költő csöndjei, annál erőteljesebb lesz a vágy az olvasóban megtudni legalább valamit ama „titokból”, amit a csönd eltakar, beborít, elfed a világ elől. Vagyis megtudni valamit a szorongás, a depresszió, a biblikum, hit és hitetlenség forrásairól, ami Székely Magda költészetében az élmény, ami tehát természetesen átlényegül, mélyebb vagy magasabb tartalom hordozója lesz. Az Éden ki is elégíti ezt az olvasói kíváncsiságot, meg nem is. Sok mindent megtudunk a költőről, mégsem szolgál semmi olyasmivel, amit sajátos költői invencióját megfejtendő aduként használhatnánk. A csönd csönd marad. Enigmatikus jelbeszéd. Csak a versek, a leírt szavak nyújtanak fogódzót.

Egyáltalán verseket ír-e Székely Magda – vagy verssorokból, versekből építkező könyvet? A kérdés az első két kötet, a Kőtábla és az Átváltozás kapcsán különösen felvethető. „Követ hordtam sírok fölé, / legyen irdatlan kőrakás”, ám miközben „kőként zuhogtak éveim”, lassan „fölépült a ház” – vallja meg A ház című költeménnyel: „Mert nem tehet mást, aki él, / megindul kezében a kő. / Illeszkedik, rendezkedik, / és napról napra nő”.

Ez volt a Kőtábla fő témája: a felismerés, hogy az ember keze nyomán az „irdatlan kőrakás” mindenképpen renddé illeszkedik. Első recenzensei szívesen dicsérték a kötet architektúráját, a tudatos szerkesztést, azt, hogy korántsem esedékesen egymás mellé sodródó versek gyűjteményét adja ki a kezéből, hanem olyan szerves egészet, amit más költőknek legfeljebb a harmadik-negyedik kötet hoz meg, amiben minden kép és minden szerkezet a költői konstrukciót erősíti, amiben tehát a gyengébb verseknek is lényeges funkciójuk van. Az Átváltozásban ez az architektúra még szigorúbb, pontosabb, áttetszőbb. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a költő számára a fő téma: felfedezni az életmű architektúráját. Vagy inkább: az élet architektúráját. Az első kötet hatvan, a második hatvanöt költeményt tartalmaz. Ökonomikus, puritán versek, mind a csönd lenyomatai: innen rendkívüli gazdagságuk. Azaz az egyes művek, az egyes sorok, képek, jelzők – sokszor „láthatatlanul” – többféle körben, több szinten szólnak, kötődnek egymáshoz. Nála a kötetben a vers „helyzeti értéke” folytán sajátos jelentéstöbbletre tesz szert. A szerkezet nemcsak kiteljesíti, hanem a személyesség különös ismertetőjegyével is ellátja a kötet egyes darabjait: a világ Székely Magda-i architektúrája a lélek alsó rétegeiben épül, ahol a személyes határos az általánossal, a szenvedély a gondolattal.

A Nemes Nagy Ágnesnek ajánlott Ikon olvastán a „lapnyi térben” álló „makulátlan arcokon”, „nyílegyenes vállakban” megsejtjük a múlandósággal, a feledéssel való szembeszállás erkölcsi eltökéltségét. Hisz az ikon mögött az idő megcseréli „minden kövét a falnak”, ahogy az évek során az emberi test sejtjei is kicserélődnek, „a lapnyi térben állók” mégis „hibátlan megmaradnak”. E költői példázat azonban attól kap személyes vonatkozást, hogy előtte két költemény is {Harminc, Az arc) a „Harmincon túl az arcon / nincs hatalom” gondolatot fogalmazza meg, s hogy utána a Hiátusban a költő leszögezi: „áll a múlt, amit megéltem, / nap a napon és év az éven”. Az sem mellékes, milyen fénytörésben mutat itt múltat és jövőt a költői állítás örök jelen ideje. Ráadásul a Kőtábla kötet kezdő szólamát intonáló Mártírban a koncentrációs táborba elhurcolt édesanya képe jelenik meg „lapnyi tűzként”, s hogy az Ikonban nem véletlenül tűnik fel újra e jelző, azt tanúsítja a vers szomszédságában a Tél. A hirtelen feltámadó vágyat – „Be kellene nyomulni a kályha fala / mögé ahol dübörög a fa, / lobogna az ember húsa, haja” – enélkül meg sem értenénk. Erre utal Sidrák, Misák, Abednegó bibliai esete is, akiket Nabukodonozor király az Úr akarata ellenére vetett a hétszeresen túlfűtött kemencébe, ám azokat nem fogják a lángok: „A három a tűz közepén / lobog érinthetetlen / a hétszeres kemencefény / fényénél fényesebben”. Ez már Székely Magda költészetének legbensőségesebb köre: a fénynél fényesebb fény, amiről alább még szó lesz. A Kőtábla kötet Ítélet című versében írta: „Nem enyhülhetek, mert helyettük élek”. Ám az Átváltozásban is van egy Ítélet, amelyben „napján a végső elszámoltatásnak” egy szín alatt látjuk a jókat és a rosszakat. Ettől kezdve ez költészetének az egyik alapkérdése: ha egyszer a jó és a rossz közül eltűnik a határvonal, hogyan felelhet meg az emberi emlékezet az Ikon erkölcsi imperatívuszának? Ebben az értelemben az Ikon „helyzeti értékéhez” hozzátartozik Az arc ciklus záróakkordjaként olvasható játékos-groteszk példázatok sora: a prófétáról, akit kútba vetettek és ott mennydörög, míg a vendégek mulatnak (Bibliai), a palotában és a kalodában ülő két íródeákról (Középkori), a kétféle horgászról: a „kifogni mindent” és a „kifogni egyszer azt az egy halat” magatartásáról (Horgászok), hogy a viszonylagosságok hálójában, „architektúrájában” annál ékesebben világítsák meg e költői példázatok a „helyzetek végső világosságát” (Súlytalanság).

Ha egyszer „Az én Istenem elhagyott”, mint a Zsoltár állítja, csak az Albigens adhatja meg a választ: „Mikor a jóra semmi jel, / jel nélkül is indulni kell / az egyre sürgető sötétben, / amíg kigyúlva, mint az ablak, / magam világítok magamnak.” Székely Magda költészetében a szerencsétlenség és az elhivatottság, a szenvedély és a tett kereszttüzében érik a fény. A költő tehát magabiztosan állítja: „Ha majd lehull, ami hamu, / kiszabadul a fény belőlem, / és kiterjed korlátlanul, / nélkülem is növekedőben” (A fény). Igen, lehull, ami hamu: ez az emlékezet. És a fény „kiszabadulása”: ez egy másik dimenzió.

A költő, aki „keményen állt a romnak felette”, és azt „vallotta, nincs bocsánat” (Hívás), egyszerre rádöbben, hogy számára „a bizonyosság hamuja” az egyetlen valóság, s noha „az Úr egy jelben sincs jelen”, innen, ebből a bizonyosságból mégis „kikel a főnix” és „fényesen megneveződik” (Főnix). Ez az első igazi fordulópont Székely Magda költészetében, innen kezdve minden megváltozik. Mert aki eddig „a gyűlöletet vállalta urának”, hisz „arra készült, hogy kivédené, / ha tán a többi újra nekitámad”, az kényszert érez, hogy kijelentse: „Én lemondtam minden védelemről.” (Hívás). És egy négysoros ars poeticában, amely a második kötettől kezdve minden versgyűjteményének mottója (vagyis ez számára a „mesterség címere”), mindennél ékesebben megfogalmazza új evangéliumát:

Leüthetsz. Én nem ütök vissza.

Az én kezem gyönge a rosszra.

A hulló test helyén leüthetetlen

erősen áll az én igazi testem.

Természetesen átvitt értelemben használom itt az evangélium kifejezést, de nem véletlenül. Miért? Költészetéből elég világosan kiérezhető, hogy ő korántsem a keresztény hagyomány költője, s ebben csak megerősít az Éden, amelyben elárul egyet-mást a „keresztény” környezet iránti (elég indokoltnak tűnő) eredendő viszolygásától a később egyre szaporodó „keresztény barátokig”. Az idézőjel arra az ismert körülményre kíván utalni, hogy keresztény és keresztény közt elég nagy különbség lehetséges (az Éden szerintem e tekintetben keresztényeknek felettébb ajánlatos olvasmány); e tekintetben magam részéről Erich Frommal tartok, aki a vízválasztót a tekintélyelvű és a humanista vallásosság közt húzza meg, s úgy véli, hogy ez utóbbi, amelyet az európai kultúrkörben evangéliumi típusúnak vagy tónusúnak is szokás nevezni, a személyiségfejlődés szempontjából progresszív, míg a tekintélyelvű regresszív hatást fejt ki. Ebben a lelki progresszióban a különféle vallások és felekezetek sokkal közelebb kerülnek egymáshoz, mint amire történetileg vagy az intézményesség szintjén valaha is képesek lennének. Különösen érvényes ez a vallási tradíció ama látomásos-személyes-hiteles ágával kapcsolatban, amit misztikus tapasztalatnak nevezünk. Székely Magdát nem merném vallásos költőnek nevezni, különösen az első két kötet idején nem, de misztikusnak igen, bár misztikája inkább laikus misztika. Ha egyáltalán van ilyen. Meggyőződésem, hogy van; mint ahogy transzcendenciáról sem csupán vallásos-ideologikus értelemben beszélünk, hanem minden olyan esetben, amikor az ember képes meghaladni önmagát. A misztika, állítja Hamvas Béla, a „minden Egy” evidenciájának élményszerű felismerése, azaz nem egyéb, mint a hétköznapok partikuláris és töredékes igazságának a meghaladása, az a „személytelen” dimenzió, amelyben a személy egyszerre szemléli a mindenség részeként önmagát és a létezés teljességét. Azaz eljut „a testnél telítettebb fénybe / tört létezésből teljes létezésbe” (A népek). Ez a szabatos fogalmazás.

Nemes Nagy Ágnesnél, ha „fény van minden tárgy fölött”, az valójában az anyag és az absztrakció „kettős világa”: a kartéziánus értelem nyitottsága és szeretete a tárgyi világ iránt. Pilinszkynél viszont a „növekvő fényesség”, amelyben „köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem” jellegzetesen vallásos ihletettségű misztika. Nála a misztériumszínpad dramaturgiája működik, a transzcendens Jó és Rossz küzd az emberért; az újkori misztika egyébként is többnyire dráma, mert újra és újra ki kell vívnia a maga helyét, létjogosultságát a kultúrában. Székely Magda drámája azonban más. A jó – az „enyhület”, a „megbocsátás” – puszta lehetősége a tét, tudniillik „a földet a gonosz uralja” (Főnix). A katartikus folyamat, ami a költőben lezajlik, nem az anyagot, ösztönt, szenvedélyt, mítoszt, látomást bevilágító értelem, mint Nemes Nagynál, nem misztériumdráma, mint Pilinszkynél, hanem „a költészet maga”: valójában a vers írása nyitja meg benne azt a túlnani kaput, juttatja el ahhoz az új látásmódhoz, amely számára kifordítja sarkaiból a világot. A „még megnevezetlenül” feltámadó főnixet, az „önmagán túlmutató” belső bizonyosságot pedig – némi leegyszerűsítéssel élve – Nemes Nagy Ágnes poétikája nyomán kereszteli el, tőle tudja ugyanis, hogy egyedül a költői aktus képes a fény „elválasztására”. Jól érezzük, hogy Nemes Nagy tiszta levegőjű szellemi fennsíkjai, a „renddé szilárdult indulat” kivételes vonzerőt jelentenek számára, de nem talál magának más idevezető utat, mint a misztika, a drámai megtisztulás útját, amiben a történelmi-nemzedéki és az alkati-sorsbéli adottságok egyaránt szerepet játszanak. Megérti, hogy ha a gyönge erősebb, mint az erős (Mottó), ha „igazságom súlyai / tűrhetetlenek egymagámnak” (A pusztában), ha „az élőn átüt a halott” (Harminc), akkor „napom egyre erősebben ragyog, / én egyre láthatatlanabb vagyok” (Pelikán). Vagyis két valóság van, két tapasztalat. Az „első”, amely valamikor az egyedüli volt, sőt önmagába záruló, mindinkább csak médium lesz, mintha már-már csupán arra lenne jó, hogy átüssön rajta a „másik”, a belső tapasztalat.

Miért beszélek profán vagy laikus misztikáról? Hisz a művészi belső látást, a lélek bizonyosságát, a költői látásmód öntörvényűségét önmagában korántsem kellene misztikus tapasztalatnak neveznem. Ráadásul manapság sokan a misztikát a misztifikáció, azaz a szemfényvesztés, az ellenőrizhetetlen irracionalitás értelmében használják, mások viszont kizárólag a személyes Istennel való találkozást értik rajta. Holott a zsidó vagy buddhista misztikában számos olyan esettel találkozhatunk, amelyből a nyugati értelemben vett istenhit szinte teljesen hiányzik. S akkor még nem beszéltünk a természet-misztikáról. Régebben a misztikus tapasztalat általában a hitélet peremvidékén született, az emberi egzisztencia kérdéseit mindig közvetlenül vetette fel, azaz a misztikusok a lelkük mélyéről szóló „isteni hangot” gyakorlatilag a dogmák fölé helyezték: alapvetően a belső tapasztalat határozta meg életformájukat és életfelfogásukat. Nehéz elképzelni, hogy a vallásos világkép modern hanyatlásával a belső hang iránti érzékenység elvész az emberi kultúrából, még ha a hangot, amely belülről szól, nem is tartjuk isteni eredetűnek. A misztika nem vallásos értelmezése mégis problematikus, és Tordai Zádor úgy tartja, hogy a misztika lényege szerint divergens fogalom, azaz „nem lehet világos és biztos határt húzni misztika és nem-misztika között”, se általánosan – mondjuk, a vallásos misztika és a természet-misztika között –, se a személyiségen belül. A magam részéről ehhez mégis hozzátenném: számomra az a misztikus, akinek a belső tapasztalat mintegy élete iránytűje lesz. Ez a tapasztalat – a „látás”, a „megvilágosodás” élménye – valójában a csönd szinonimája, hisz e belső élmény lényege, hogy közvetlenül nem adható át, legfeljebb metaforikusán. A misztikus a lélek csöndjét teszi életgyakorlattá. Ebben az értelemben beszélek költői misztikáról.

A vallásos misztikában az istenség megtapasztalása erősebb realitás, mint a valóság. Székely Magdánál is, mint láttuk, két valóság van. A Kőtábla lírikusának primer valóságán – a „fiaim és lányaim / elégtek” (Jób), a „kiszolgáltattam kényre-kegyre” (Az emlék), „az elfeketedő testemet / vak pernyeként viszi az áram” (A kárhozott), a „megfogódzni nincsen deszkaszál” (Örvény), a „testemben meddő iszonyat” (Jeremiás), az „itt senki nem volt nálam nyomorultabb” (József), a „száraz vagyok már, mint a sáska” (Bereniké) stb. valóságán, ami csupa bezárulás és önégetés – át-átüt a szabadulás egy-egy metaforája: „ragyog, vakít a lámpasor / a másik járdán, vagy a parton (A tenger), „virrasztok, s kertem kapuját / megzörgeti az eljövendő” (Jeremiás), „nincsen még utam, de fölöttem az édes, tiszta ég” (Föltámadás), „hiába téptem gyökerét / kikelt a kéretlen bocsánat” (Aranyerdő). Az igazi esemény azonban, amiről e líra tanúságot tesz, hogy a metafora – így is írhatnám: a Metafora – bizonyul erősebb realitásnak, és ezáltal meghozza a szabadulást. Az Átváltozás kötet nemcsak ezt a nota bene misztikus tapasztalatot rögzíti, hanem az élmény életté válását is: ami korábban kizárólagos, zárt valóság volt, most illékony „földi létté” lesz, puszta alannyá, amin „áttűnik”, „átver”, „átüt” a Metafora, s ami ezáltal mintegy illuminálódik. Ebben a folyamatban természetesen tetten érhető bizonyos lelki eljárás vagy módszer: a Metafora valóságának törvényeit el- és befogadó alázat. Ez a Metaforában-élés hasonlatos ahhoz, ahogy a régiek ráismertek az istenségre; nemcsak azért, mert benne „'a' világ válik élménnyé”, azaz „a pillanat teljessége”, amely „egyedül a mulandóságban valóságos költészet lehet” (Tordai Zádor), hanem mert ez a „valóságos költészet” a maga belső bizonyosságából eredően közvetlen élettechnikát is ad. Gondoljunk csak az Albigensre, aki „kigyúlva, mint az ablak”, maga világít magának.

Székely Magda azonban nem csupán misztikus költő, sőt az sem igaz, hogy egyre inkább az lenne. Még az Átváltozás kötetben is, amelyben domináns a misztikus tapasztalat, bizonyos szarkasztikus versek továbbra is a „földközeli”, köznapibb szemléletet képviselik. Olyan, az Ikon „helyzeti értéke” kapcsán említett darabokra gondolok, mint a Bibliai, a Középkori, a Horgászok. Ezek is metaforák, költői erejük vitathatatlan, csak más dimenzióban szólnak. Valójában verspublicisztikákról van szó, igen lakonikus formában; s e megállapításomban csak megerősít, ha összevetem őket Székely Magda prózai publikációival (az Éden mellett legutóbb a Kortársban megjelent Ezüstgolyó című novellájára gondolok), ezekben is felfedezhető bizonyos hajlandóság az ironikus reflexióra. Vegyük például A másik című négysorost, amelyben az „egyetlen egy” irgalommal tekint le „a másik” folytonos diadalára, akinek „érveit könnyű váltogatnia”: ebben tetten érhető egyfajta gőg, a (művészi) kiválasztottság tudata. Az Ítélet viszont, amely közvetlenül A másik előtt olvasható (az Átváltozás óta valamennyi kötetben) épp az ellenkezője e publicisztikus tónusnak: ebben „egy szín alatt a jók, a rosszak” és „a bűn kegyelme végleg visszavéve”. Az az erő munkál benne, amely „folyton szétfúj és összerak / a mozdulaton át / mindig feléledő irányban / mutatva meg magát”. De ez már maga az Átváltozás, éppen az Ítélet előtt, egy bokorban tehát a három vers (lásd a kötet-architektúráról mondottakat), az az Átváltozás, amely nemcsak a második kötet címadó darabja, de a ciklusé is, s ez a ciklus egyébként már arra a tájra visz, ahol a puszta Metafora él, úgy is mondhatnám, a metaforikus Metafora, amelynek nincs szüksége többé viszonyítási pontra, materiális támaszra. Vagyis a csönd osztatlan birodalmában járunk, erről nem készül „lenyomat”, inkább csak egy-egy jel vagy jelfoszlány. Ráadásul az Ünnep ciklus még egy sor hasonló rézkarcot tartalmaz: Egy este, egy Körvonal, egy Fa, Egy rajz, egy Ünnep, Várakozás és Béke. Egy pillanatra úgy tűnik, ez az üdvösség. Azt hinnők, ezen a gyarló szemmel járhatatlannak tűnő tájon vezet tovább a költő útja. De nem. Ez a hang ugyanúgy eltűnik A testen túl gyűjteményes kötet új verseiből, mint az ironikus reflexió (habár ez utóbbi itt-ott még visszacseng, de nem oly publicisztikusan: Hőfok, Ritmuszavar). Valami egészen más következik.

Az etnikum felfedezése. Az én-nek egyszerre rá kell eszmélnie, hogy „egyre kevésbé én” a „nélküled”-ben és „egyre inkább én” a „jelenléted alatt” (Én), sőt túllépve az én-te viszonylaton, akár Jákobnak, aki „jeléből kilábal”, mozdulnia kell, és ezt nem teheti másképp, csak „mint a pusztából hetvenedmagával”: gyökerei vannak, kulturális és vallási örökséget hord magában, a jelen bizonyos közösségeihez tartozik. Itt a többes szám a döntő, hisz „a népek tömbjei közül kiválva” immár „lazulni készek” a „többit kötő kötések”, tudván tudva, hogy „se határok többé se uralmak/nincs ellenére eme nép amannak / az eredetek érvei kihalnak” (A népek). Tudniillik „az egyik nép a másikat áthatja” (Micsoda madár), s „az áttelepítés mi másra / való volt mint gyarapodásra” (Babilon). Magyarán nincs kizárólagosság, s ha etnikumról beszélünk, csakis az egyes közösségek „áthatásáról” beszélhetünk. Ahogy idézem e verseket, tisztában vagyok vele, hogy eljárásomban van egy csepp hazardírozás, hisz a lírai én-re vonatkoztatom azt, ami minden, csak nem én-líra, hanem a közösségi-etnikai-felekezeti hovatartozás tanúságtétele. Csakhogy ennek ellenére ott rejlik benne az én-pozíció, utóvégre egy misztikus írta, aki a Metafora valóságából szemléli „a népek tömbjeit”, s tudja, „hogy ami voltak most majd másra lésznek”. A költészet hatalma által mindenképp másra: „a ragok és a szótövek levásva / hangok helyett hely hangtalan tudásra”. A népek Székely Magda költészetének különös, sok rétegű, nehezen megfejthető, illetve sokféleképp „lefordítható” enigmatikus darabja, amely úgy tűnik, az általam profán jelzővel illetett misztikus előtt megnyitja az utat ahhoz a védettség élményhez, amit aligha kaphat meg az ember mástól, mint a hagyományos típusú vallásosságtól.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a költő újabban előszeretettel nyúl biblikus témához, hisz ha úgy tetszik, mindig is „bibliás” költő volt, de míg a hasonló korai költeményekben a bibliai motívum mindig a metafora része volt, most egyre inkább a metafora lesz a bibliai példázat alkotóeleme (Babilon, Jákob, Ézsauról, Bálám, Bálámról újra, A megpihenés, Hasonlat stb.); de nem is egyszerűen arról, hogy a Metaforában-élés bizonyossága, a „kiszabadul a fény belőlem” (A fény) a hétköznapi lét töredékességének a meghaladását jelenti, hanem egyre inkább egy hívő szemmel körvonalazódó túlvilág-képet: amikor „az anyag összetartó / elemei eloldozódnak”, s az ember „szembekényszerül élete / torzó állapotával”, az „ami megvalósult / belőle” már „más kapocsra vágyik”, eljutni „túlsó teljesebb önmagáig” (A továbbjutás). Ez a „túlsó teljesebb önmaga” lehet „puszta lénye / oszthatatlan / végösszege” (Ideje van), lehet „a véges pusztulás fölébe” „fénylő fölénnyel” hajló „valami belőlem”. Vagy fordítva, a kedves lény halála után „csak ami volt / valaha ideát / azt érzékelem egyszeri / léte káprázatát”. Az ugyan nem derül ki e versekből, ma mennyire kézzelfogható valóság számára az Úr, noha egykor oly nagyon szomjazta ezt a találkozást: „Nem éhezem, nem szomjazom, / elindulok mégis utamra, / s addig megyek a homokon, / míg rálelek az én Uramra” (A pusztában). Az azonban igenis kiderül – és ez a lényeg, mert ez jelenti az újabb döntő fordulatot Székely Magda költészetében –, hogy megtalálta azt a metafizikus oltalmat, amire fentebb utaltam. Hagyományosan ezt vallásos hitnek nevezhetnők, ám hogy ez az oltalom Székely Magda esetében valaminő személyes istenségtől ered-e, vagy a gyökerek, a megtalált etnikai identitás (hogy divatos politikai fogalommal éljek) biztosítja-e, s maga az Úr csak ennek az azonosságtudatnak a „neve”, ez számomra nem derül ki egyértelműen, de végül is szempontunkból mellékes kérdés. A lényeg, hogy aki egykor Jób szörnyű bizonyosságát hallotta ki a maga sorsából, mondván, „én már tudom: nem őriz Úr, / s ami történt, lecsaphat ismét”, tehát „födelem alá mindörökre / beköltözött a védtelenség” (Jób), az most egészen más szózatot hall: „ne félj én szolgám Jákob / szólott az Úr”, s megerősítendő, hogy e biztonságérzetet sugalló hang nem hallucináció, elismétli, hogy „ígéretem / (...) beváltom / ott elborít / végső kiáradásom” (Ne félj). A fordulatot, a döntő változást alig-alig lehet tetten érni, „mindössze” annyi történik, hogy a kiszolgáltatottság helyére a védettség került, a lélek sivataga helyére az otthonosság. És mégis: valami elveszett. A leginkább a Régi freskó jelzi ezt, amely ebben az új dimenzióban szólaltatja meg az Ikon egykori témáját: ott a „lapnyi térben álló” „makulátlan arcok” és „nyílegyenes vállak” hibátlan megmaradtak, itt „az arcból semmi / nem maradt / csak puszta folt / vak vakolat”, igaz, az a valami, „ami egykor megidézte” az arcot, „a málló állagból / kiválik / a fej körül / tovább világít”. A súlypont innen, a mindannyiunk számára ismerős létből végképp áttevődött a túlra, az odaátra, ami olyan, akár „az Úr ígérete”, a hívőnek szent és erős bizonyosság, a halandó szemnek fénylő glória az elmálló freskóról alig sejthetően kibontakozó arc körvonalai körül. Ez a közérzet amannak mintha homlokegyenest az ellenkezője lenne: maga a révbe érés. De ettől még ugyanolyan csöndtömbök rejlenek a leírt sorok mögött, csak éppen az a gyanúnk, hogy a lélek mély rétegében a személyes már nem érintkezik oly természetesen az általánossal. Hisz a remény, ha van, egyénre szabott, s minél valóságosabb, annál inkább. A misztikus tapasztalat a mindenségre való nyitottságot jelentette; talán nem is történt más, csak a Székely Magda-i világ egyénre szabott lett. Talán nem tévedek, ha A testen túl kötet utolsó két versében ismét az elvesztett édesanya képét látom visszatérni (vagy ha nem az övét, akkor valaki más végzetes veszteséget jelentő lényét), de ez a veszteség már nem veszteség, hanem megmaradás: „Hűsége most / a legnagyobb / melenget / amíg megvagyok” (Lehelet), „és mikor eljutok a másik / a legvégső elágazásig / vár rám – felé törekedőre – / aki azóta vált belőle” (Aki vár rám).

A költő, amíg költő, nem önmaga, belőlünk szól, minket fogalmaz meg. Azt mondja, amit mi nem tudunk szavakba önteni magunkról. Közhely, hogy minden költőnek egyéni hangja, egyéni igazsága, egyéni világa van. A költő mégsem egyén, mert mi vagyunk ő: mi mindannyian, akik felfogjuk és értjük, amit a vers mond. A vallásosság viszont az egyén birodalma, zárt világ. Ezért is képtelenség „vallásos költőről” beszélni; e terminus ellen egyébként épp azok a költők szoktak a leginkább tiltakozni, akik mint egyének vallásosak. Lehet, Székely Magda útja a gyűlölet „meleg ruhájától” (Aranyerdő) a vallási vigasz védett tájaira vezet. Erről a költő nem sokat tud mondani, inkább a csöndjeihez folyamodik. Könnyebb elárulnia a kétely vagy a bizonytalanság állapotát: „Úgy húz a nemlét / mintha volna / valóban végső / nyugalom / függök valami / foghatatlan / el-elfoszló / sugallaton” (Húzás). Van azonban A testen túl kötet „vallásos” versei közt egy meghökkentő, már-már zavarba hozó darab, A megismerés. Igen, az „érzékleteken” és a „tapinthatón” túli világ megismeréséről van szó. A költő úgy érzi, neki az életben „nem csak boldogság jutott / több kellett legyen”, valami, ami az érzéki valóság fölé emelte, valami, ami mindig elérhetetlennek tűnt, „míg csak teljes kilétét / erőim kinyújtózva végre / egészen utolérték”. S ekkor egzakt és már-már racionális világossággal, ahogy akár Nemes Nagy Ágnes tenné, elárulja, hogy „megláttatta velem / magát az anyagnál töményebb / világosabb elem”. Ez a tárgyiasult vallásosság, ez az elemi mivoltában kézzelfogható túlvilág a legnagyobb csönd Székely Magda költészetében. Egyrészt úgy érzem, minden fényélménye erről a bizonyosságról beszélt; másrészt azt látom, hogy itt szó sincs bizonyosságról. Ez az ő Metaforája: a metafizika, amely verseiben a belső látás illuminációjával hatja át a tapasztalati világot, nem a fizika fölött van, hanem benne a fizikában. Csak töményebb és világosabb. Fizikaesszencia és létesszencia. A megismerés ugyanolyan nyitott, mint az Átváltozás kötet misztikus versei, mégis leképez egy csönd borította zárt vallásos élményt. Ahogy a gyűlölet zárt világáról is nyíltan tudott beszélni. Székely Magda újra és újra a költői kifejezés határait feszegeti. Időnként sikerül annyira szétfeszítenie, hogy kimondja a kimondhatatlant. Azt hiszem, itt is ez történik. Hogy ez mitől sikerül neki újra meg újra? Azt hiszem, legfőbb mesterségbeli titkát egykori prédikátor-alteregójával mondatta ki, máig érvényesen: „Csak arra vár a végső / igyekezet / hogy megnyilvánuljon / melyik a nehezebb” (Prédikátor). Ez a megnyilvánulás pedig aligha történhet meg másutt, mint odabenn, a csöndben. Ezért is úgy látom, az út, amelyet megtett, ha nem is volt mindig egyenes, s főként ha a külső szemlélőnek itt-ott illogikusnak is tűnt, következetes volt: csöndtől csöndig vitt.

(1976, 1991, 1997.)