Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / Titkok és rettegések

Titkok és rettegések

Takács Zsuzsa költészetéről

Hogyan kezdődött? Nem emlékszem.

Nem emlékszem már, hogyan is, mikor is kezdtem érdeklődni rokonszenvvel, alkalmasint apró tanácstalansággal, de szokatlan azonosulási hajlandósággal Takács Zsuzsa költészete iránt. (Tanácstalanságom azóta mérséklődött. És azonosulunk? azonosulni még önmagunkkal is nehezen tudunk.) Annyi azonban bizonyosnak látszik: nem egy bizonyos költeménye váltotta ki érdeklődésemet. Figyelmemet sem hívta fel rá senki. Nyilván itt-ott szemem elé került a neve, de én átsiettem a szövegek fölött.

Aztán ismét egy versével – bizonyára vers volt –, valamelyik versével találkozhattam. Nevét, annyi kétségtelen, nem az irodalmi közmegegyezés tolta elém. Nem övezte azt a rejtett ajánlásoknak, feltűnően szaporított jelenléti alkalmaknak, nem szándéktalanul történő ki-kikottyantásoknak oly közismert légköre. Nem sugallta senki, hogy kötelező észrevenni őt. Költészete nem volt része – ma sem része – az uralkodónak elhírlelt olvasás- és hivatkozásrendnek.

Aztán egyszer csak, hogy, hogy nem – manapság meglehetősen fontos szerep jut az olvasói gyakorlatban az egyéni lelkiismeretnek –, emlékezni kezdtem a költeményeire. Lírája – ez az erőszakos szertartásoktól mentes, önuralomra valló, rejtőzködő és mégis kacéran meg-megcsendített mezzoszoprán – eleinte szfinxszerűen és részvétlenül tekint az emberre: csak talányos benső összetettségét, szavainak mély háttérhangjait és félelmes átitatottságát érzékeljük. Ez a lírai civil mintha folyton védelmi állapotba gömbölyödne, mintha homorú tenyérrel nyújtana kezet, s műveiben egyébként megtagadná tőlünk azt a végső és végleges költői önátadást, amely nélkül nincsen maradéktalan azonosulás.

Takács Zsuzsa költészetében mindig ezt éreztem: olyanokról ír, akik még nincsenek vagy már nincsenek. Olyanoknak ír, akik bár ne is léteznének (az önvizsgálat nem igényli a túl figyelmes külső tekintetet). És végül: olyan ember ír – a költemények elkülönített terében olyan lélekbirtokos van jelen –, aki nemigen hiányolja a külvilágot, aki úgy kíván versben kitalált figurává érni, hogy éppen a versekben mindannyiunk szemétől megvonja magát.

Annak a költői magatartásnak, amely mintegy kitiltja önmagát a költeményből, hagyománya van a huszadik századi magyar költészetben is. Az Újhold költői többnyire a mitikus szerepkeresés, az egyedi emberi arc nélküli szakrális üdvrend gyakorlatát folytatták (gondoljunk Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes művészetére). Költészetük komor égboltján egy szigorú regimentben ítélkező, makulátlan erkölcsi magatartást számonkérő, nem mindennapokhoz hívott Fennebbvaló uralkodik, aki – minthogy bármely pillanatban szembesíthet emberfeletti követelményeinek mértékeivel – örök paralízisre, baljós kimenetelű önvizsgálatra kárhoztathatja és eredendő bűnére figyelmeztetheti a lírai alanyt. Ki kétli s kérdi, hogy az Újhold nagy lírikusainak szakrális ihletettségű, a tárgyiasság közös affektív hangján megszólaló, aszketikus igényű gesztusrendje végül zsarnoki volt-e? De mindenképpen – egy időre – lehetetlenné tette azt a lágyabb hanglejtésű, a hétköznapok kihívásait emlegető, az érzékiesség jogait hangoztató, az emberről emberi módon, nem mitikusán beszélő költői szóhasználatot, amely többek közt Takács Zsuzsa művészetével tér vissza a magyar költészetbe.

Természetesen nem véletlen, hogy Takács Zsuzsa kezdetben az Újhold költőinek ízlés- és hangulatvilágához kötődik – formanyelve ugyan nem üt azokéra, de szenvedés-etikája, én-te-kapcsolatra összpontosító szemlélete, emberi-polgári attitűdje (különösen első két kötetében, a Némajátékban és A búcsúzás részleteiben) nagy elődeinek szellemi ösztönzéseire vall. A korai versek hangütésén és eszmevilágán én főleg Pilinszky hatását érzem. „Ragyogjon neki az éjszaka, / kihúzott fiókban a kés, az egyértelmű mondat; / s szabad újra!” (Az ártatlanul, A búcsúzás részletei című kötetben); szerfelett ismerős ez a „ragyogó éjszaka”-képzet rögtön Pilinszky első kötetéből, a Trapéz és korlátból: „Te győzz le engem, éjszaka! / Sötéten úszó és laza / hullámaidba lépek...”. Csak éppen Takács Zsuzsa korai költészetében nem jelenik meg olyan ikonszerűen, oly lenyűgöző és mozdulatlan delejezéssel, azaz nem a kötött forma vaspántjaiban, nem egy rítussá merevített beszédmód pörölycsapásaként nyilatkozik meg, hanem egy humánus várakozás és a reménytelenség ellenére remélő feminin bizalom jeleként. Vagy említhetném a „Légy átkozott – súgtam" című Takács-verset, ugyancsak A búcsúzás részletei-kötetből: „Légy átkozott – súgtam – / szerelmem! mert szép a mosolygásod, / ... mert ujjaidon az / árulás virágzik, / s befalom e keserű csokort –”: úgy gondolom, itt is a korai Pilinszky boldogsággá préselt szenvedésének „gondolata” dereng a háttérben (azért teszem idézőjelbe ezt a szót, mert a költészetben jobbadán nem valamely diszkurzív eszmei tartalom jut tudomásunkra, hanem egy érzékletesen megformált szellemi és lelki tapasztalat). Az első két Takács-kötet sötétáramú, szaggatottan el-elcsukló, nagy belső szomorúsággal és el-elharapott kis mosolyokkal modellált darabjai még szókincsükkel és szóemelésükkel is Pilinszky költészetét idézik emlékezetünkbe. „Heverhetek a romlott napsütésben”, „Suttogtam magamnak: jól van így”, „Mint magúnt tej / száján kifordul a világ” – aztán gondoljunk az egyes szavakra: „lepedő”, „ágy”, „cella”, „majd” (a „majd”-nak ezt a bizonyos fenyegető, borzasztó végkifejletet sejtető hangulatát Pilinszky – és József Attila – teremtette meg a magyar költészetben): mind-mind Pilinszky-ösztönzés.

Mégis, mégis: méltánytalanság volna túlhangsúlyozni ezt a Pilinszky-hatást. Pilinszky költészete Takács Zsuzsa számára csupán a lélek benső tájékozódási pontja, a szótalálás iránytűje, a szilárd hangütés biztosítéka volt. Nincsen költő, aki a semmiből képes volna megszületni. Csaknem minden költő az elődök – egy-egy előd – formanyelvéhez csatlakoztatja szavait, egy másik költői felületen igyekszik tükröződni, hogy ráismerhessen tulajdon arcára. Takács már első két kötetében, már ebben a „költői költészet”-i korszakában komoly jelét adja annak, hogy van saját szókészlete is; a költemények alaphangja személyesen drámai, a költő az örömről is megilletődött, sőt tragikus nyelven beszél, és egy lélegzettel képes emlegetni a kezdetet és a véget, a lelkesedést és megaláztatást, a gyönyörűséget és a rettenetet. A verseket olyan arisztokratikus légkör övezi, amely folyton magányt termel maga körül, s e magány mértékegységeit emeli mérceként a környező emberi és tárgyi világhoz. Szembeötlik a verseknek az a vonása – teljes erővel első ízben a Tükörfolyosó című kötetben (1983) –, hogy a szöveg valamilyen epikai fikciót pedzeget, bont ki és taglal tüzetesen, s ezeket az epikai fikciókat öltözteti fel a lírai kiteljesítés tarka anyagaival. „Jelentése lesz minden mozdulatnak, / elejtett kesztyűnek, elgurult pénzdarabnak, / a szögletekbe visszarántó zsebnek, / a beakadt és föltépett szegélynek, / a megbotlásnak sima talajon – / nem akarom tudni, mit jelent.” Igen, itt vagyunk már a Takács-líra fősodrában, a későbbi nagy emlékezés- és feledésgyakorlatok ritka levegőjében (Takácsnál a feledés is az emlékezés nyelvén beszél, a nem-tudás állapotát is közvetlenül megelőzi valamilyen villámfényszerű tudatosodás). A tárgyi világ, egy emberi mozdulat, egy kicsi esemény, egy közömbösnek tetsző változás: minden külsőség megtalálja a bensőleg megfelelő és nyomban válaszoló szellemi hangot. Egyetlen kiterjedt tükörfelületté tágul a világ, s az eszmélet erősebb fokozatait kereső versfigura hirtelen megakad egy ponton, mérlegelni kezdi a megesett, személyes emberi történetet, s valamilyen formában dönt vagy „ítéletet hoz”; vagy felfüggeszti ítéletét és nyitva hagyja a verset, s egy tétova mozdulattal befüggönyözi a szöveg ablakait. Ez a technika valójában tehát a Tükörfolyosóban születik meg, ott válik uralkodóvá; és mindmáig fontos jegye Takács Zsuzsa költészetének. Az epikai elem eluralkodása versmechanikai következményekkel jár: csökken a szövegben a „kitüntetett” elemek súlya (a vers egyes rekeszeiben felgyorsul a szöveg mozgása), nem egyes fűtött szavakból épül az egész, mintegy „kúszik” a verstest, „nem szül eredményt”, hanem csak mintegy int felénk, bizonytalan biztonságának diszkrét jeleivel, s aztán megnyugszik, önmagára zárul. Itt nem annyira egy gondosan válogatott egyedi szó-vagyon fölrajzolásáról van szó, hanem arról, hogy a versfigura megtalálja-e költői lelkigyakorlatának azt a tartományát, amelyben jelentést és jelentőséget nyernek az emberi tényezők. Érdekes, hogy ennek a költőnek nemigen van valóságosan igenlő szerelmi lírája – pedig költészetének tapasztalatait szemlátomást főleg Erosz és Thanatosz kettős delejében, szerelem és halál koordinátarendszerében alapozza meg. Már maga a szerelem-érzés ambivalens; és a pusztulás vagy a vég sejtelmei nélkül elképzelhetetlen (az árulásról s az azt követő, huzamosan megtapasztalt „kicsi halálokról” egyelőre ne ejtsünk szót). „A lágy időnek vége, vége már, / a partra kifekvő évszakoknak. / Mért keserű a szád? Nem is tudom. / Kutyaugatás, századik éjszaka.” (A lágy időnek vége; A búcsúzás részletei című kötetben). „Azt álmodtam, hogy megöltelek / magamnak, hogy keskeny szám araszol / ruganyos bőrödön, és nem gyanakodtam: / talán undorodsz, mert nem akartál / többé menekülni, semmit / nem akartál, amit én nem.” (Piaff a napba néz; a Tükörfolyosó-ban). Hadd idézzem ugyancsak Takács harmadik kötetéből a Minden jöhet című költeményt:

               

Minden jöhet, jöhet szerelem,igazi

de behunyva a szem, látja: képzelgés.

Emlékszel az utolsó nap után

találkoztunk veletek, elfehéredtél,

egy padnak dőltem, hogy el ne ess.

Nem írtam egyetlen sort sem azóta.

Nem találkoztam senkivel.

Hót legyen: most az elviselhetetlen

suttogó nyárban visszaküldöm őket,

balra a játszótér, tél vége van.

Leszáll a buszról, elfehéredik,

a másik, mint fönt, nekidől a padnak.

Mellettük egy-egy statiszta.

Aztán vissza, leszáll a buszról, elfehéredik,

s az őrületig: újra!

                   

Azért választom ezt a szűk árterű, sikerrel zsugorított verset, mert apróban kiválóan mutatja Takács költészetének némely szembeszökő vonását. A szöveg hangneme nyugodt, kiegyensúlyozott ugyan, de nyilvánvaló, hogy az alapgesztus ez: a versben beszélő alak mintegy tanúságul hívja, tanúságnak teremti meg a verset, miközben megörökíti avulatlan emlékeit (a mű Takácsnál gyakorta a számonkérés, a tisztázás, az írás közben történő megtisztulás, a megbocsátás, újrafelemlegetés, megrovás, érzelmi mérlegelés, a lelki újrateremtés, a visszahívás vagy fiktív visszahódítás, a végső belenyugvás vagy végtelen nyugtalanság... tehát többnyire az egyéni szellemi-lelki modellálás hordozóteste marad). Az első két sor „behunyt szem – valódi látás”-képzetpárja (itt: képzelgés) több ízben felbukkan a későbbi darabokban is. „Az altató hatott. / Föl, álomra! Álomnélküliségre inkább! / hiszen éjszaka van.” (Föl, álomra). „Meglátlak hirtelen, és látásodba / belehal szemem.” (Elejtett tálca). „Égett a szemem. / Közben, míg a forró fátyolon át néztelek, / a jelen is bizonyos távolságra volt már. / Valósággal emlékeztem rád!” (Álom). „A találkozásra lehunyt szem” (Agónia christiana). A „behunyt szem–valóságlátás–álom–emlékezés–újabb valóságteremtés” fogalomkörének döntő szerepe van Takács Zsuzsa művészetében. De mivel a költő a valódinak sejtetett ábrázolásokban is kerüli a következetesség „vulgaritását”, lírájában tartósan mozog a vers talaja, a valóság-darabkák amúgy úsznak-libegnek a sorok hullámain, a vers szövete szinte fel-felpúposodik, mint egy elcsúszott szőnyeg.

De térjünk vissza idézett szövegünkre. Az is rögtön látható itt, hogy a mű fojtott hangulatú párbeszéd, mégpedig egy ki nem mondott szemrehányás, önbüntetés és idegen büntetés, egy már-már kárhozatos jóslat vagy kaján ténymegállapítás rögzítése. A beszélő egy másik személyhez fordul „az utolsó nap után” (azaz szakítás után), de a megszólítást követő sorban már kurzivált többes számot említ, tehát azonnal megjelenik „a másik”, valaki, aki a „képzelgés”-nek nyilván oka vagy részese (fölöttébb jellemző a figuráknak ez a „kisuttogása” a szövegből). Az „elfehéredés” bizonnyal meghökkenés, megilletődöttség vagy egyenesen ijedtség következménye; a verset kiváltó tapasztalatot, a központi eseményt nem ismerjük. A valóságos események negatív lenyomatából, illetve a háttértapasztalatok érzelmi következményeiből leszűrt versvilág tárul itt elénk; a szöveg árnyékszerűen igazgatott alakjait a sűrűn adagolt, idegenül egymásra torlódó igék idézik meg, de a vers – Takács egyéb műveiben sem – zökken valamilyen erőltetett „költői” hangulatba, nem igyekszik túl emlékezetesen elhelyezni, ritmusába ágyazni a versanyagot. Csak befelé nyílnak meg a szavak, befelé sugározzák értelmüket, s az érdeklődő tekintet csak fonákjuk fordított energiáihoz találhat utat; a kívülről érkező idegennek le kell fordítania a verset saját érzelmeire. Mit jelent például a második szakaszban ez az „őket”? Talán nem ez a fontos. Talán az a fontos, hogy itt, egy valaha létezett szerelmi kapcsolat – egy mű fagyos ceremóniáinak keretében – állandósul, egy érzelmi erőköteg szinte morális perpetuum mobilévé változik, és utólagos költői fájdalom-munka mentené az emlékké dermedt múlt eleven érzelmi dokumentumait. Mert a költemény „hisztérikus könnyei” a második strófa végén számomra ezt érzékeltetik: hogy újra meg újra megtörténik vagy megtörténhet a szakítás, de a „bűn”, az „árulás” – Takács Zsuzsa másutt ezt a kifejezést használja – örökké az erkölcsi világrend része marad. Ilyen értelemben van ebben a szemléletben valami boszorkányosan engesztelhetetlen, irgalmatlanul kisajátító és önpusztító vonás. A múltban – s a múlt itt jobbára egy bizonyos szűk, tíz körömmel óvott emlék-vagyon –, a múltban felhalmozódott gyötrelem-mintáknak belső, szellemi-lelki tényrendszerét utólagosan megteremteni: ez Takácsnál nemcsak roppant „szomorúsági munka”, hanem a mind pontosabbá rajzolódó költői gondolkodásnak is biztosítéka.

Mindazonáltal hangsúlyozni kívánom, hogy Takács Zsuzsa költészetének van egy olyan titkos spirituális mélyárama, amelynek értékei nem mutatkoznak azonnal az első megközelítések mérőrúdjain. Ez a költészet nagy energiákat fordít a boldogságra éhes emberi várakozási helyzetek, a névtelen hétköznapokban felgyülemlő biztonság-óhajok és hovatovább tárgyatlan reménykedési stádiumok ábrázolására. E helyzetek leírásában párját ritkítja. Metaforákkal bélelt, hellyel-közzel paradoxális, érzelmi állapotokat nem közvetlenül ecsetelő modorában azonban nemcsak a nagy alap-érzésekből kiszorult, fájdalmait hosszasan feldolgozó, alaptalanul sodródó egzisztencia panaszát olvashatjuk ki, hanem a céltalanul reménykedő, mégis arányos méltányosságokat igénylő és sokrétűen-sértetlenül bizakodó egyed szavait is. Nem pusztán költői, hanem emberi érlelődés törésvonalai mentén rendeződik ez a világ: az teszi hitelessé, hogy van mersze szembesülni létezésének „csipkebokor-alkatával”, van bátorsága „katalogizálni” a világban való idegenség, szerelemben elárultság, a halálkörnyezet és a biológiának való vak kiszolgáltatottság élményeit. Vannak kis ellentétek: ezeket törekedni kell megoldani. Vannak nagyobb ellentétek: ezeknek kezeléséhez meg kell találni a szabályokat, nehogy kirobbanjanak. És végül vannak egészen nagy konfliktusok: ezeket csak egy egész élet munkájával lehet megismerni, életünk szerves részévé illeszteni, alapjába ágyazni. (Nem állna távol e költészet szellemétől, ha itt a keresztény mitológia központi eseményét emlegetnénk: Jézus is ordítva halt meg a kereszten. A keresztút-történetnek ez az állandó hasonlati jelentése, semmi kétség, ugyanazt fejezi ki a hit aktusában, amit a művészi élmény vonatkozásában a szenvedés-ábrázolás üdvteremtő hatásaként ismerünk: hiszen – hogy egy óperzsa eredetű mondatot idézzek, amelyet Claudel csupán megismétel a Selyemcipő elején – Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír; minden válság új késztetéseket, új kihívásokat, új hódításokat rejteget – mondhatnám úgy is: békesség nincsen nagy konfliktusok tudata nélkül; a konfliktussal szemben gyakorolt éberség benső mozgékonyságot eredményez, éber állhatatosságot – a végletekig tudatos egyed kínketrecében is). Úgy gondolom, hogy Takács Zsuzsa művészete végső soron ezt sugallja: nem, nem támaszthatunk követeléseket sem emberrel, sem a tárgyi világgal szemben, és spirituális hozadékukat nem mérhetjük azon, hogy „szépek” voltak-e. A követelésekről való lassú önleszoktatás, érzelmeink nevelése, a belső foglalkoztatottság fáradságos korszakai, a várni, sőt várakozni tudás szenvedélyes lélegzetvételei: e stációkról beszél emlékezetesen Takács Zsuzsa művészete. Úgy vélem, bensőleg, a művészetben ébredő eszmélet útján jut el arra a belátásra, hogy – mint Rilke mondja valahol – a külső akadályok pontosan illeszkednek az emberi létezés benső akadályaihoz; hogy az embernek önmagában kell teljesítenie azt, amit odakint vél érvényesíteni; hogy a ketrec vas-zárainak is vannak pórusai, de üthet egykor az óra, amelyben a lényeg szerint megoldhatatlan konfliktusokban időző emberi eszmélet áttörheti azt, akár egy illat...

Törvényszerű, hogy ez a líra – amely a múlóban, múltban és mulandóban keresi teremtő szellemeit – az utóbbi időben egész regisztert hozott létre a halálversekben, mondhatnám: kitágult a haláltapasztalat befogadására. Lehetetlen felsorolni itt a meghalás-tapasztalat összes árnyalatát, csupán néhány – versben rögzített – szempontra szorítkozom: a testi és szellemi hanyatlás történetének képei, a halál (meghalás) fő- és mellékkörülményeinek ecsetelése és elmélyítése, a meghalásban külsődlegesen statisztálok leírása, a halál és nem-lét (megerősödött földi jelenlét) összefüggéseinek feszegetése – itt éppen az haldoklik, aki valaha világra szült: az anya –, a halál általi védelembevevés felejthetetlen eseménye, a megtorpanásoknak és kutató pillantásoknak lelkiismeret-mozdító ereje, a meghalás helyszíneinek csaknem brutálisan plasztikus megjelenítése; annak a folyamatnak megsejtő bemutatása, amelyben egymásba ér a törvényszerűség és a hihetetlen hittartalmakban őrizett bizodalom... egyszóval: annak az egyetlen élet-eseménynek taglalása, amelynek fényében egyszerre megváltozik az egész élet, s végleg egyedül maradunk – talán azért, mert senkinek hasonló tudása nem támogat többé; talán azért, mert gyarapodtunk egy olyan közös, de mindenkinek saját érzelmi anyanyelvén közölt személyes tapasztalattal, amelyet nemigen tudunk szóvá tenni, noha gyökeresen megváltoztatott bennünket.

Úgy gondolom, itt válik teljes emberré a versfigura, ebben a személyes és örökös nélkülözésben. Ha eddig úgy érezte, túl távol áll ettől az eseménytől, semhogy az hatást gyakorolhatna életgyakorlatára, most hirtelen annyira közelébe kerül, hogy lehetetlennek rémlik az elfordulás. Szembenézni a halállal itt azt jelenti: képessé válni arra, hogy minden kicsiben meg tudjuk érteni a nagyot. Takács halál-verseiben azt érezzük, hogy a halál-tapasztalat tökéletesen kezdővé teszi az embert, saját életének gyermekévé – egy olyan lény jelenléte által, aki mintegy véglegesen megteremti önmagát a halálban, és éppen azzal válik minden emberinek mértékévé, hogy – föladván létezését – legfontosabb, majdnem egyedüli instanciává erősödik: megérkezik a hit szerint végérvényű létezés idejébe. Csak a halál környezetében érik emberré az ember: itt a folyamatok dolgokká alakulnak s az állapotokból megépülnek az önvizsgálat hiteles helyei. A haláltapasztalat kettőssége itt abban áll, hogy a haldokló egyrészt „a világ szív-terébe” ér, fokozott világ-közelbe, a dolgok önmagukkal azonosult territóriumára („Aki Vagy", az Ezer játék című darabban, az Utószó-kötetben); „dolgok dolga lesz az ember”; másrészt viszont mérhetetlenül távol kerül a világtól: a világgal szembeni azonosulás tehát a világtól való totális elfordulás és elszokás keretében történik. Ahogy Hölderlin mondja a Menon panasza Diotimáért című költeményében: „Ein Freundliches muss fernher nahe mir sein” („A távolból kell közelembe érjen egy barátságos [üzenet]”). Rilke pedig erre int: „Sei allem Abschied voran” („Légy távol minden búcsúvételtől”), vagy: „Wolle die Wandlung” („Akard a változást”).

Takács Zsuzsa verseiben roppant erővel nyilatkozik meg a halálnak ez a létet alapjaiban megváltoztató funkciója: az emberi lét feltételrendszerének összes eleme kizökken foglalatából, kifeslik mindennapos szövedékéből, s olyan szokatlan és feltétlen proporcionalitást kap, amely földöntúli méltányossággal tükröz minden addig értelmetlennek tetsző tapasztalatot. Az ember, aki a halál látványában szembesül színről színre a befejezés és újjászületés élményével („éljen a halál!”, a Beismerés című versben, az Utószó-ban), szinte megroppan a végső és végérvényes felelősségvállalásnak ezen az erőpróbáján: a legmélyebb odaadásnak és teljes körű megnyilatkozásnak ez a tanúsága arra figyelmezteti, hogy maga az élet csak elhibázott igények, elvárások, választások és kicsiny lemondások között lezajló színleges eseménysorozat. Úgy érzem, Takácsnak ezek a nagyszabású versei egyúttal a személyiséggé érés folyamatát vagy kicsikart eredményeit is komoly formában foglalják össze: mintha a véletlen szeszélyek közt eltelt, ellenséges szorongásokkal fenyegető élet itt – túl a sérelmek sokrétűen elképzelt ikonográfiáján – végre megadná azt a reménységet, hogy mindennek értelme volt, hogy fölfogható minden dolog eredeti jelentése, és minden helyet kaphat valamely kiegyensúlyozott utolsó lét-stádium tág keretei között („A semmitmondó szavaknak / eredeti értelmet tulajdonít”, Kút, az Utószó-ban). Talán azért születhet meg a reménység éppen a halál-versekben, mert a halál (és a születés) minden emberi szükséghelyzet ősképe és bizalmat sugárzó nyitott mintája. E pillanatban elsőnek minősül minden történés. Egy érintés. Egy szó. Egy csók. A hosszú hallgatás. Az öröm. A fájdalom. Úgy tűnik, utolsó szerep-maradékaitól is megszabadul az ember. Úgy tűnik, szilárd lét-alapot tud létrehozni az akarat-nélküliségből. Kiürül a szív, hogy befogadja az Ismeretlent. És aki ennek az eseménynek közvetlen közelében, részvéttel él, annak szeretete abban nyilvánul meg, hogy tudomásul veszi azt, aki ott van. A külső ember benső emberré változik: nem a válaszokat hajszolja többé (nem azokat sajtolná ki a világ nyers anyagából), hanem megbarátkozik a kérdésekkel: a kérdések táplálékaiból él... És a remény nyelvén fölfohászkodik az ismeretlen Lélekhez, aki mellett vagy aki ellen dönt majd saját halála óráján.

Minden ember halálával kietlenebb és meddőbb lesz ugyan a Föld, de akik itt maradnak, enyhülő gyanakvással méregetik majd a világűrt.

                             

...

Vérző rózsáimat önként átadom,

szemem világító sugarát boldogan kioltom,

fogaim vakító nevetése elhal,

nem remegek választottam előtt,

mikor kezemből kiveszi a virágot,

mikor arcomról letöröl minden órát,

csak a végső sápadtság óráját nem,

mikor szemem elől szerelmes gyermekem eltakarja,

a Hely utoljára fölujjongó képeit

lüktető hártyába vonja, hogy neki

szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben.

Mikor a test romlatlanságba öltözik,

a halandó halhatatlanságba,

mikor a Föld kietlen és puszta lesz megint.

(Anima)