Visszaút az időben; Halottak napja; Eldöntetlen kérdés
Visszaút az időben*
Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.
Mikor vak macska, felmosóvödörbe.
Király voltam, hóhér kezére adtak.
Övcsat — ötezer évre lemerültem a földbe.
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vízen.
Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.
Rablók orozták el megsárgult kombinémat,
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.
Égő házban vizesdézsába fúltam.
Az ütközetben otthagytam a lábam.
Zsarnok anyám árnyékában fakultam.
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.
Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.
Egész az idő pereméig estem
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan
derengő létezőket, de még ott is kerestem
a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
ott sem volt semmi, csak valami fal.
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr
lassan kiégő csillagaival.
____________________
* Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe, hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.
Halottak napja
Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek
a kinti-benti sötétség határán.
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.
A mustárospohár vastag fala a párkány
fájára halvány sugárküllőket vet.
Az ablak most láng-kettőző tükörlap:
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat...
„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen...
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem...”
„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet...
Idegenek álltak körül a végső percben,
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet...”
„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.
Az utolsó adag morfin kábulatában
még elértem a vécét, mielőtt összeestem...”
„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget...”
Eldöntetlen kérdés
„Azért talán ez mégsem volt kevés...
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés...
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan... Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében...
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift... Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris, vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben...”