Visszaút az időben; Halottak napja; Eldöntetlen kérdés

Visszaút az időben*

Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.

Mikor vak macska, felmosóvödörbe.

Király voltam, hóhér kezére adtak.

Övcsat — ötezer évre lemerültem a földbe.

Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam

a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.

Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak

százszámra úsztak el a napban égő vízen.

Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap

hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.

Rablók orozták el megsárgult kombinémat,

fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.

Égő házban vizesdézsába fúltam.

Az ütközetben otthagytam a lábam.

Zsarnok anyám árnyékában fakultam.

Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.

Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.

Egész az idő pereméig estem

– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan

derengő létezőket, de még ott is kerestem

a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül

ott sem volt semmi, csak valami fal.

Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr

lassan kiégő csillagaival.

____________________

* Bruce Goldberg  amerikai hipnoterapeuta és követői betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe, hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.

Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek

a kinti-benti sötétség határán.

Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.

A mustárospohár vastag fala a párkány

fájára halvány sugárküllőket vet.

Az ablak most láng-kettőző tükörlap:

nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,

száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat...

„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem

senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen...

Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,

most rothadó avar és folyós sár lett belőlem...”

„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,

később kártyacsaták, Bécsben operabérlet...

Idegenek álltak körül a végső percben,

latolták: zongorám, komódom mennyit érhet...”

„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,

asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.

Az utolsó adag morfin kábulatában

még elértem a vécét, mielőtt összeestem...”

„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,

írás sem őrzi rég a nevemet.

A múltba, a világon tátongó résbe estem,

amely benyeli majd a földet s az eget...”

Eldöntetlen kérdés

„Azért talán ez mégsem volt kevés...

Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen

feleúton: se mámor, se kétségbeesés...

Korán keltem, korán aludni tértem,

álomtalan aludtam reggelig,

egy bolygón, amely úgy függött a térben,

akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-

labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,

fizettem pontosan a számláimat, pedig

ha fölpillantottam az égre, délben

atommáglya lángolt éppen fölöttem,

éjjel halott kövek villogtak a sötétben

saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,

annak sem ártottam, pedig pók a legyet,

macska az egeret, s a róka részletekben

rágja tövig a tó jéglapjában rekedt

eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy

lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,

fölrobbant repülők hullnak az égből,

s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről

ismerik föl sokan... Hogy a valaha kedvest

megtartottam szánalomból, hűségből,

hogy mindig ugyanaz a megszokott test

lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,

míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

növények szaga, s láttam átszaladni az égen

a hullócsillagok parázsló csikkjeit,

csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében...

Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,

s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen

állam és logika törvényeit, pedig

tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,

ami mindenkiért, s lezuhan a sötét

alagsorba velem a lift... Mégiscsak érdem,

azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,

ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,

csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

nálam a pók, a tigris, vagy akár a belőlem

nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,

fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben...”