A gyönyör kelyhe

»Te illatos, te édes.«

A megnyíló titkok éjszakája!

Mi történt? Hogy került ide? A. nem emlékszik semmire, csak saját pár szavas szerelmi fohászára, ami az élvezet csúcsán felszakadt belőle. »Te illatos, te édes.« B., a titok drága asszonya, érzékeinek felajzója a két megdicsőült test mákonyos kéjutazása után most itt alszik mellette, valóságos illatorgiába rejtetten, a szerelmi nedvtől ragacsos, gyűrött lepedőn. Egyszerre élveztek el, egyszerre zuhantak ájult álomba. A. keze B. pihés, szunnyadó combján pihen, egészen a szendergő asszonyi kéjnyílás közelében, amely egy-két órával ezelőtt úgy tárult fel előtte, akár egy lángoló liliomkehely, mint afféle ragadozó húsevő növény, kívánni való kis halál, amely maga a feltámadás és az élet: úgy bizony, a hétköznapok minden talmi

javát felemészti, mielőtt megnyitja benne a gyönyör isteni birodalmát.

A. a boldog önérzékelés állapotában ébred magára: kemény férfiassága eleven kéjoszlopként mered a bensőséges titkokkal teli, átláthatatlan éjszakába. Az illatokat figyeli. A nyitott ablakon át beáramló jázmint vagy talán akácvirágot, az asszony bódító testszagát, a hivalkodóan erős parfümöt, amit magára hintett, s amitől érdekes módon kreol meztelensége már-már állatian szemérmetlen lett, mintha nem is emberi teremtmény lenne, csupán egy szexshopban kapható húsbaba, amely egyszerűen arra szolgál, hogy a férfiak beleverjék a faszukat. Holott ez az egész átlényegülés nem egyéb, mint asszonyi alakosdi, szerelmi játék. Mintha egyfolytában azt mondaná neki: figyelj a testedre! A szeretkezést is úgy kezdte, hogy a férfi minden testnyílásába belenyalt. Erre A. szintén bebarangolta a nősténytest valamennyi völgye mélyét, míg el nem jutott az áldott, élvezetre vágyó húsevő kehelyhez. Kitolta a nyelvét, kissé megfeszítette, megérezte a kehely fölött a nős aprócska gyönyördudorát, a nyelve hegyével kétszer-háromszor játékosan körbefutott rajta, az a nyelvcsapásoktól érezhetően egyre duzzadtabb lett. B. lassan egész testében kilazult, s ettől a férfi úgy érezte, eljött az idő, hogy nyelvével belenyaljon a forró, nedves kehelybe. Még most is érzi az ajkán a meghitt, enyhén sós pinaízt.

Mitől ismerős az egyik test szaga, íze, mitől idegen a másik? Hisz semmit sem tud erről a nőről, alig néhány szót váltottak, egymás szemébe néztek, és megkívánták egymást. Mégis úgy érzi, minden lényeges ismeretnek a birtokába jutott, tudja, hogy élete egyik legfontosabb szeretőjét lelte meg benne. Az is nyilvánvaló, hogy B. hasonlóképp van vele. Lehet ez egyáltalán másképp? Mintha az élet igazi titka ott rejlene a gyönyör ama kelyhében. Akár valami isteni bájital.

Eszébe jut egy aranyozott templomi kehely, kiskamasz korából. Az egész szertartás alatt vihogtak a fekete szeművel. »Tudod, mit iszik a pap?« »Na mit?« »Hát amit éjszaka belevert.« Nem tudták visszafogni magukat, kicsordult a könnyük a nevetéstől. A. mindig is érzéketlen volt a templomi áhítat iránt. Csak később, az ágyban érzett a hívőkéhez hasonló emelkedettséget, ott már az első érintéstől a mennyben járt, kéjsóvár istenné lényegült.

Ritka az ilyen forró tavaszi éj: az ablakon beáradó természet még üdítően mámoros, de máris romlandóan érett. A. a sors különös kegyének érzi a mai éjszakát, nemcsak a minden porcikáját átjáró zsigeri öröm, meghatványozódó férfiúi ereje miatt (már-már az az érzése, hogy irdatlan szerelmi szerszámában a vérbőségtől megpattannak az erek), hanem valami mély és titokzatos beavatottság is eltölti: úgy tűnik, váratlanul megnyílt előtte ama legvégső ismeretek tartománya, ami az érzéki tudás kiválasztottainak van fenntartva, s ami mégis örökös toporgás a nagy ismeretlen kapujában. Mintha visszaváltozott volna kiskamasszá, akinek a szex még csupa ámulat és várakozás, de aki már eltökélte, hogy e nagy vonzásnak szenteli az életét. A titok íze és varázsa ott a nyelvén, az ujjbegyében, vére lüktetésében. Elnézi a fényes bőrű, kreol asszonyt maga mellett: álmában illetlenül kitárulkozik, akárha saját testét tálalná fel kívánatos csemegeként valami tébolyult orgián. Bronz haja szétterül a párnán, áttetsző orrcimpája szelíden hullámzik, ajka résnyire nyitva, fogai csillognak, akár a gyöngysor, ami ölelés

közben még a nyakán volt, s most ott hever a párna mellett. Melle két halma alatt árnyék, épp arra jó, hogy kiemelje a lágy rózsás dombocskákat. Mi tagadás, A. a legszívesebben beléjük harapna. Puhának és gyöngédnek látja az alvó asszonyt, s a kiszolgáltatott test egyszerre felébreszti benne az otromba kéjvágyó kant. Az istenbe is! Hát ez a cölöp úgy mered elő a két lába közül, hogy akár agyon is verhetné vele a nőt. (Micsoda gondolat, egy édes, drága asszonyt, akivel úgy szeretkezett az imént, mint évek óta senkivel, agyonverni a felálló faszával, akárha valami eszement gumibotos rohamrendőr lenne!) Ám tekintete egy pillanatra visszatéved a nő résnyire nyílt ajkára, s most észrevesz a száj szegletben egy apró vonást, a kegyetlenség árulkodó jelét. Hát még ez a száj is? Egyszerre felidézi magában B.-t a vakító délutáni napban, mély dekoltázsával, amely szégyentelen bepillantást engedett a két melle közti völgybe: fagylaltkelyhet tartott a kezében, s oly érzéki nyelvjátékkal járta körül az üdítő gombócot, hogy aki csak ránézett, az férfi makknak kellett lássa a fagylaltot. Akkor kívánta meg B.-t. De miért nem vette észre azt az apró vonást a szája szegletében? Mit nem vett még észre? Most álmában a nő kissé felhúzza a lábát, s látni hasán a ráncot, ami azt sejteti, szült már egyszer-kétszer. Csakhogy a biedermeier bútorokkal, faliszőnyegekkel berendezett kis budai lakban se férjnek, se gyereknek semmi nyoma. Elvált? Hány férfit emésztett el eddig? Ő hányadik a sorban? És mi vár rá?

»Látod, máris áruló vagy« – mondja később az asszony. A szerelmi áhítat igéit súgja a fülébe, s mint igaz hívő, aki tanúságot kíván tenni a test megdicsőüléséről, nyelvére veszi a vágycseppeket gyöngyöző férfiszervet, és teljes odaadással körüljárja a csúcsot. »Ne félj a gyönyörtől.« Ó, micsoda lavina indul el ilyenkor a férfitestben! Egyetlen pillanat alatt ledőlnek a kétely várai és felépülnek az élvezet csodás templomai. B., aki a forró tavaszi éjszakában újra beláthatatlan kéjutazásra invitálja a férfit, most a szerelem igazi nagyasszonya, akinek minden csepp szerelmi nedv áldott mennyei manna, s akinek fenséges gyönyörbarlangja maga az éden: az extatikus kéjtorna, amely a behatoló férfiszervben ezernyi nem várt impulzussal új meg új elragadtatást ébreszt, az érzéki elvarázsoltság legmagasabb tartományaiba emeli A.-t, oda, ahol már ő a mindenség ura és istene, minden gyönyörök teljességének kiváltságos élvezője. Ölelésük játék és áhítat, blaszfémia és szentség, úgy érzik, benne maga a lét titka nyílik meg, mint szédítő kráter, amibe csak belezuhanni lehet. A szerelmi gejzír, amit A. belelövell az asszony gyönyörkútjába, lénye legmélyéből tör föl. Lám, újra együtt értek el a csúcsra: az asszonyi test lüktet és reng a zsigeri öröm hozsannájától, igen, igen, B. ajkán kéjes hörgés fakad, a megistenült pina szomjasan szívja magába az utolsó csepp ondót is, miközben a férfi ujja, mint kéjvadász előőrs, az asszony fenékvájatában nyomul előre, míg rá nem talál arra, amit ösztönösen keres: ama másik szerelmi kehelyre, mely valósággal beszippantja az ujját, s ugyanúgy élvez, lüktet, szív, mint az ondóra szomjas elülső.

Ez hát az a titok, amit megálmodott magának! Az ujja tudta már, az ujja az előbbi szeretkezés alatt is ott járt, ott lángolt, emelkedett és zuhant alá, átvéve az asszonyi test ritmusát, kiszakadva időből, térből, mindennemű normalitásból; ez volt hát az a titok, amiről legfeljebb az ízek és az illatok árulkodnak, szavakkal megközelíthetetlen. A. elképedve figyeli most saját, külön szerelmi kalandot járó ujját, figyeli, hogy a máskor oly játékos-bolondos mutatóujjban egyszerre mennyi az elszántság, a vakmerőség, a kéjsóvár alkalmazkodó képesség, mily kifinomultan követi a másik test átlényegülését, teljes és oszthatatlan gyönyörré válását. És megkívánja azt, amit eddig sosem (eddig miért is nem?!), eszeveszett mohóság gyúl benne, férfiúi szerve még le sem lankadt, s máris új izgalmakra éhes: behatolni e titokzatos-alantas hátulsó szerelmi kehelybe, ami ráadásul, legalább így első elgondolásra, még némi részegítő bűntudattal is párosul. B. nem tiltakozik, egyszerűen megfordul, kissé szétterpeszti a combját, magától értetődő természetességgel kínálja fel a fenekét, mint aki már indulna is az újabb érzéki mennyország felé. »Imádni való segged van« –mondja A., és belecsókol, rámászik, két vakító-barna félteke, a csípő drága hajlata, a nyak, a váll szemérmetlensége, a bőr pórusai, ahogy kitárulnak, illatoznak, lihegnek, a puszta, arctalan test, a személytelen kéj, egyre beljebb, egyre beljebb, a szűk, forró alagút, kész őrület, hová visz ez a láz, ami nem te, nem én, nem személy, nem test, csak segg és fasz, két ringó kreol tompor, élvező húsdorong, merő bűn, merő perverzió, zuhanás a mélybe, szökkenés a felhőkbe, »úristen, hol járok«, lihegi A., nem is ő, csak a sejtek az agyban, »hogy kerültek az agysejtjeim ebbe a forgatagba?«, mint aki már nem is az, ami, kívül önmagán, mégis a saját kromoszómáiba zártan, olyan ez az egész, mint testrészecskéinek valaminő nukleáris robbanása: világpusztító gomoly és láncairól elszabadult energia.

Harmadjára is előfröcsköl belőle a kéjragacs, kihúzza magát a nőből, szétkeni a tejes mázt a tompor elernyedő pórusain.

»Mi volt ez?« – kérdi. – »Hogy esett meg velünk?«

»Mi lett volna? Egy közönséges utazás.«

»Utazás?«

A. elterül a gyűrött lepedőn, B. fölötte, sejtelmes Buddha-mosollyal:

»Ne! Még ne ébredj fel! Ez még az álom, hallod-e! Nyisd ki ajkad, nyisd ki a gyönyör kelyhét, drága. Nyílj meg. Gyöngyeim hullanak beléd, az édes férfikehelybe, az én drága pici gyöngyeim.«

Látni arcán a teljes kioldódást. Elereszti a testét, utolsó gátlásától is megszabadul. Gyermekded megkönnyebbülés tölti el. A gyöngyök, amiket a férfi ajkára hullajt, vizeletének cseppjei.

Jótékonyan beborítja őket az éj.