Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. július–augusztus–szeptember – Pornográfia / A szerkesztő előszava

A szerkesztő előszava

helyett néhány infó és kérdés. A szerkesztő minimális szervezőkészségének maximumán is csupán mintegy 10 %-át tudta megvalósítani nagyszabású terveinek. További mentegetőzés helyett abbéli reményének ad hangot, hogy a prezentált anyag, bármennyire is töredékes, nem érdektelen.

Luke Ford egy pornográfiával foglalkozó kaliforniai kritikus. 32 éves, zsidó vallásra áttért goj (ennek igen nagy jelentőséget tulajdonít), egy friss pornótörténeti könyv szerzője. Terjedelmes, pornográfiáról szóló website-ot üzemeltet. Luke maga nem túlságosan eredeti gondolkodó, ráadásul zavaróan ideologikusan és kevéssé körültekintően pornópárti, szerencsére nem is beszél sokat. Viszont rengeteg helyről összeszedett szövegeket sorakoztat egymás mellé különféle, a pornográfiát érintő témakörökben.

Andrea Dworkinról mindig az a mondat jut eszembe, amely Émile Ajar elfeledett bestsellerében, az Előttem az életben található, melynek narrátora egy tízévesforma árva utcagyerek, akit egy kivénhedt, kövér, jóságos ex-kurva, Rosa mama nevel az élet rejtelmeire: „Rosa mama meséli, hogy a fasz az emberi nem ellensége és hogy egyetlen rendes faszi van, Jézus Krisztus, mert az nem fasztól származik.”

Bizonyos nézőpontokból talán paradoxnak tűnhet, számomra azonban evidensnek látszik a kijelentés, miszerint minden fallocentrikus diszkurzusok közül Andrea Dworkiné a legfallocentrikusabb. Dworkin számára a világtörténelem meglehetősen tiszta képet mutat: egyik oldalon állnak az agresszív, aberrált, brutális férfiak, meredő hímvesszőkkel, a másik oldalon pedig a megerőszakolt, megalázott, meggyötört, érző nők, akik közül ha egynek is bántódása esik, mindnek fáj, és minthogy minden nőt, ezerféle módon, állandóan bántanak, a nők élete a fájdalom maga. E két antagonista identitásképződésének forma causája pedig a fa(llo)sz. Amiként a fekete teoretikus, Molefi Kete Asante válasza az amerikai kultúra állítólagos „eurocentrizmusára” az „afrocentrizmus” – a „hibriditás politikája” (Horni K. Bhabha) helyett egy kollízió-elvű stratégia (akárcsak a hírhedt Huntington-féle; ahogy a jó öreg Hérakleitosz mondotta volt, „a kör kerületén közös a kezdet és a vég”: a szélsőséges „radikalizmus” és a szélsőséges „konzervativizmus” találkozása ugyanabban a folyóban) –, azonképpen Dworkin válasza a „patriarchális társadalom mizogüniájára” a mizandropia. A pornográfia Dworkin szerint esszenciális formájában mutatja fel a férfi legalapvetőbb természetét: a nő tárgyiasításán alapuló érzéketlenségét, felette való uralmi igényét, alávetésének és megalázásának vágyát, a vele szembeni frusztrált gyűlöletet és agressziót. Nem titkolhatom el, hogy (a nemek szempontjából) a társadalmi dominanciaviszonyok megítélésében nem értek egyet Dworkin-nal, inkább azon megfontolások felé hajlanék, amelyek először is nagyon nehezen lemérhetőnek, másfelől területenként nagyon különbözőnek látják; és a pornográfiát is kissé balanszírozottabban ítélném meg: a pornó nem biztos, hogy elsősorban a „male gaze” tárgyairól, nyomorult és kiszolgáltatott nőkről szól, hanem legalább annyira a „male gaze” alanyairól is, nyomorult és kiszolgáltatott férfiakról, akik, valljuk meg nőiesen, sokkal szánalmasabbak. De ki szánja őket? Mert én nem. De nem a „humanisták” kötelessége lenne ez?

Camille Paglia magát a hatvanas évek baloldali mozgalma leghűségesebb képviselőjének tartó, magát feministának nevező elmélet- és közíró. 1940 körül született, olasz katolikus családból (ennek igen nagy jelentőséget tulajdonít), számos hírhedt könyv és cikk szerzője. Sexual Personae című (első) könyvével egycsapásra tört be a köztudatba, jóllehet évekig hiába kilincselt kéziratával különböző kiadóknál; végül az egyik legtekintélyesebb publikálta. A mainstream feminizmus egyik legkíméletlenebb és legfigyelemreméltóbb kritikusa. Hangsúlyozottan pornópárti, a szexuális szabad(os)ság egyik legradikálisabb híve, a különféle szexuális aktivitásokban szerinte csak a nonkonszenzualitás jelenthet korlátokat. Számos ponton sajnálatosan biologista, és szánalmasan egyszerűen gondolja el „a mi szánalmas kis szociális konstrukcionistáinkat”. A „szociális konstrukció” kontextusán belüli érvei mindazonáltal számos feminista érv számára valódi kihívást jelenthetnének, ám a kritikái címzettjeivel folytatott érdemi diszkussziónak körülbelül annyi az esélye, mint a szegény embernek áttevegelni egy tű fokán. Ritkán kerüli el a figyelmét a humanista retorika mögött gyakran megbúvó fasisztoid operáció. Ebben (is) (az általa egyébként nem ismert) Deleuze–Guattari-mű, az Anti-Ödipusz gondolkodásmódjával rokon. Egy lényeges kérdésben azonban nem, mégpedig a (szexuális) vágy állítólagos „antiszociális” voltát illetően. A mainstream feminizmus rendszerint leegyszerűsítő, túlideologizált pszichológia- és szexellenes érveléseivel kapcsolatban oly éles szemű, annak hibáira azonnal lecsapó Paglia itt alapvető hibát vét, mely egy olyan gondolatalakzat formáját ölti, amelyet ambivalencia-elméletemben – aha – „az ellenfél szupplementáris csapdájának” nevezek. Ennek paradigmatikus esete a Gadamer által leírt történet a romantika racionalizmusra adott reakciójáról, ahol is a felvilágosult racionalizmus által kreált bináris oppozíciót, Ész és Mítosz ellentétét mint ilyet a romantikusok nem teszik mérlegre, hanem azt adottnak véve az ellenfél által kitüntetett oldallal szemben az (amazok által lefokozott) ellenkezőjére optálnak – ezzel mintegy elfogadva azt a saját szempontjukból teljesen szerencsétlen ellentétezést, amelyet az ellenfél kreált, s amely később, ezen ellenfél szóhasználatával élve, „mítosznak” bizonyult. Paglia ugyanebbe a csapdába sétál bele, amikor a kulturális konzervativizmus és a szexellenes feminizmus közös előfeltevése alapján létrehozott bináris oppozíciót – a szexust korlátozó alapvető törvények jótékonyak, és a kultúra, a civilizáció és a rend előfeltételeit jelentik versus/ugyanis a szexus lényegénél fogva kaotizáló, romboló, dehumanizáló, és fékezhetetlen állatiasságában veszélyezteti ama rendet – készpénznek véve csupán annyit tesz, hogy védelmébe veszi a „sötét”, „alvilági”, „démoni”, „dionüszoszi” oldalt, az ellenfél szupplementumát. De nem kérdez rá az ellentétet megképző – minimum problematikus – előfeltevésre. „A szexuális vágy elementáris, agresszív és aszociális” – írja. Nos, Deleuze és Guattari említett könyvének egyik legérdekesebb tézise, hogy ez a bizonyos humanisták számára rémületes, tárgyiasító, „részlettárgy-orientált” (Melanie Klein), elszemélytelenítő, dehumanizáló szexuális vágy egyáltalán nem aszociális, csak egy egészen más szociális törvényrendszert hozna létre, ha nem a neurotiko-paranoid virális kód alapján szerveződő, fixációelvű egók konstituálta interszubjektív rezsim által elfojtott formában működne, melynek szubjektumai így a birtoklás, az expanzió, az irigység és a féltékenység logikája mentén képesek csak a világot appercipiálni. A nagy nietzschei-dionüszoszi „Bejahung” érzületéhez és az ellenfél „ressentiment”-jának megértéséhez – legalább problémafelvetés formájában – ez is hozzátartozik.

John Ellis írása a brit viszonyokat térképezi fel: milyen alapvető viszonyulásmódok figyelhetők meg a pornográfiával kapcsolatban, s rámutat mindhárom – a liberális, a konzervatív és a feminista – problematikus pontjaira. Ő maga leginkább a liberális oldalon áll, de nem mulasztja el kritizálni az e szellemben fogant Williams-jelentést sem. A legtávolabb a legintoleránsabbnak tűnő konzervatívoktól áll, de jó liberálishoz méltóan viszonylag toleránsnak mutatkozik irányukban. Amiként Paglia és a pornográfusok, úgy Ellis is megfogalmazza azt a közhely volta ellenére is zavarba ejtő tényt, hogy a radikális baloldalinak számító feminizmusok a pornográfia legtöbb kérdésében egyetértenek a legkonzervatívabb erőkkel, a vallási indíttatású jobboldallal. Végeredményben Ellis is azt a viszonylag közkeletű nézetet vallja, hogy a férfiak pornóban és pornóval kapcsolatosan megjelenő agressziója a nőnek mint különbségnek az elfogadni-nem-tudásán alapul, ugyanakkor éppen ezek legszélsőségesebbjei azok, akik e különbséget a legszigorúbban érvényesítik és erősítik, mert ez képezi hisztérikusan igényelt biztonságérzetük alapját.

Linda Williams kissé terjengős írása azon, szerencsére nem kisszámú amerikai egyetemi értelmezőé között van, akik nem osztoznak a mainstream feminizmusra többé-kevésbé mindig jellemző férfi világösszeesküvés koncepciójában, mely az egész történelemben a patriarchális elnyomás egyetlen, tagolatlan gyalázatáradatát látja. Jó néhány óvatos és körültekintő kételyt fogalmaz meg olyan népszerű, egyszerű, és ma már készpénznek vett fogalmakkal szemben, mint a – mindig frusztráltan aljasnak, agresszívnek tételezett – „férfi nézés”, vagy ennek habituális-fogalmi hiposztázisa, a „lookism”; vagy az „egyenlőség”, mely az interszubjektív viszonyok teljes hatalomnélküliségének utópiáját előfeltételezi stb. Felhívja a figyelmet a pornográf filmek lehetséges hatásainak és mérésüknek hallatlan bonyolultságára csakúgy, mint a szadomazochisztikus kontinuum bonyolultságára, és a kapásból-lefasisztázás primitivitására, átgondolatlanságára, hogy ne mondjam: fasizmusára. Vagy a mazochizmus fogalmának/jelenségének elfojtására, amely a felvilágosult racionalizmus legagresszívebb örökségének „tiszta hitű” öntudatlan öntudatosságával és átgondolatlan szabadság-retorikájával abszolúte nem tud mit kezdeni azzal a jelenséggel, amely legalapvetőbb eszméjének per definitionem az ellentettje. Az persze az önmagától megrészegült liberátort sosem szokta zavarni – sőt –, hogy ellenfelei, ellenségei vannak, sötét, elnyomó, ádáz szabadságellenes erők, ellenkezőleg, ez élteti. A mazochizmus problémája – lásd az 1975 utáni Foucault-t – attól válik különösen súlyossá, és az elfojtást is ez magyarázza, hogy legalapvetőbb eszménye, a szabadság univerzális és mindenki számára/szempontjából kívánatos dologként, megkérdőjelezhetetlen premisszaként van elgondolva. Márpedig a mazochizmus, úgy tűnik, a – rendkívül szerteágazó és komplex jelentésű/használatú – szabadság szó jelentésnyalábjának az ellentettjét tekinti alapértéknek. A vad liberátor nem képes tudomásul venni, hogy valaki önnön elnyomatására, szenvedésére, megalázására, uralására, alávetésére, kizsákmányolására, szabadságának korlátozására vágyjon. És követeli ezt a szabadságjogát. Másfelől legalább ennyire problematikus a szadista pozíciót érvényesíteni képes szubjektum állítólagos hatalma és állítólagos érzéketlensége. A szadista érző lényeket keres. Helyettesítő tárgyakon, eltolt jelölőkön természetesen ki lehet élni szadisztikus késztetéseket, de aminek/akinek a szubsztitúciója ez a tárgy, az mindig egy érző lény. A szadista a kín, a szenvedés, a fájdalom effektusait akarja, ezeket pedig nem kapja meg érzéketlen objektumoktól. Williams alighanem téved a szadisztikus és a mazochisztikus élvezet komplementaritásanak elvetésében, bár amit ezzel szembeszegez, mindenkori összemosódásuk, szintén tarthatónak tűnik. Lehet, hogy ,,[a] szadista szubjektum egyáltalán nem kér áldozatának élvezetéből”, de fájdalmából igen. Függ a fájdalmától. E fájdalom nélkül merő sivárság lenne az él(vez)ete. Fájdalomfüggő. Csakúgy, mint a mazochista élvezete. A fájdalom értékelése biológiailag ritka egyértelműséggel van kijelölve: rossz, elkerülendő, rettenetes. Miféle ördögi szociális konstrukció hívja életre mégis a fájdalom, a szenvedés vágyát? Logikailag egyetlen magyarázata lehetséges, amennyiben felvesszük a pszichoanalízisnek az ősködből vett és az ősködbe visszavezetett premisszáját, az identifikáció „már mindig is” működő mechanizmusát. Eszerint a (saját) fájdalom élvezetének előfeltétele, hogy legyen olyan pozíció, ahol a (másik) fájdalom élvezet. Ezután a pozíciók tranzícióinak „ócska trükkjeivel” (Kierkegaard szavai Hegel dialektikájára) minden lehetséges permutációt előállíthatunk: ki okozza a fájdalmat, ki szenvedi el, ki élvezi, ki az úr, ki az alávetett, ki szubvertál, lázad, áll ellen, kin lesz úrrá az ellenállhatatlan erő, s í. t. Williams érve nem elégséges a komplementaritás cáfolatára. Bizonnyal nem ismeri a viccet, miszerint a szadista hosszú böjt után végre áldozatul ejt valakit, lekötözi, és nekilát: „Reszkess, pondró, én egy iszonyatos szadista állat vagyok!”, mire az áldozat: „Mmm, én meg egy mazochista”, mire a szadista: „A kurva életbe, hogy nekem sose jön össze!” A szimbolikus rendnek valószínűleg van egyfajta női/férfi tagolhatósága, de nem biztos, hogy mindig kötelező a jellegzetes pszichoanalitikus manőver, a végső, örök mitikus konstelláció általánosságába belezuhanni (Ödipusz, incesztustilalom/apagyilkosság-tabu, fasza/kasza, Erósz/Thanatosz stb.), amit Linda is többször elkövet, pl.: „Nem kérdéses, hogy a fallikus erő és a szadisztikus uralom dominál: az apa rendelkezik a végső hatalommal.” Milyen apa, tessék mondani? Kinek az apukája ő? Kit dominál a szadisztikus uralom? Mindenkit? Elsősorban a szadistákat, nem? Ők az igazi áldozatai a szadizmusnak „mint olyannak”, mert a mazochisták vagy elhiszik, hogy ők mazochisták, vagy diadalmasan élveznek, mint Anne a The Punishment of Anne-ban, aki pedig egyik se, azt egyáltalán nem érdekli ez az egész, őt a legnehezebb dominálni.

A Time magazin címlapsztorija – amerikaiasan szólva – egy hosszú történet. Igen nagyhatású cikk volt, mindenki rettenetesen megrémült, s az, hogy azóta talán valamicskét alábbhagyott a hisztéria, távolról sem annak köszönhető, hogy szép lassan (meglehetősen gyorsan) kiderült róla: forrása úgy, ahogy van, rossz, semmi sem stimmel benne. Kivéve azt, hogy valóban rengeteg pornó van az interneten. És egyre több, ha nem is százalékosan, és masszívan. Nos, furcsamód, inkább ez utóbbinak köszönhető a hisztéria alábbhagyása. Mindent meg lehet szokni.

A cikk alapját képező ún. „Carnegie Mellon Study”-ról kiderült, hogy ez csupán az ambiciózus Martin Rimm fedőneve, aki az egész „kutatócsoportban” az egyetlen nem undergraduate hallgató volt. A tanulmányt (a híres konzervatívok és feministák által szerkesztett) Georgetown Law Journal-beli megjelenése után liberális egyetemi emberek úgy szedték szét, mint piranhák az Amazonasba pottyant állatjogi harcost. Az elemi fogalmi problémáktól kezdve (pl. hogy a kutatás fő terepét képező BBS-nek – bulletin board systemnek – semmi köze ahhoz, amit internetnek nevezünk) a mérési adatok megtévesztő összeszámolásán át (pl. hogy a 900 valahány ezer „data” valójában nem éri el a 100 ezret) azok értékeléséig és értelmezéséig az elhíresült írás oly sok problémájára mutattak rá, hogy Marty, még mielőtt beleírta volna magát, alighanem örökre kiírta vele magát a tudomány kies honából. Hab volt a tortán, amikor néhány nyughatatlan újságíró kiderítette, hogy az egész projekt, és annak az egyik legnépszerűbb sajtóorgánumhoz való bámulatosan gyors és sima eljutása komoly konspirációs tevékenység következménye volt, melynek szálait többek között maga Catharine MacKinnon sodorgatta dolgos kezeivel. A végső csapást az jelentette, amikor a „Carnegie Mellon team” által használt számláló szoftver szerzője is nyilvánosan protestált programjának inkompetens használata miatt. A Time természetesen elég simán megúszta az ügyet, a cikk írója néhány helyreigazítást eszközölt, de hibáit szemmel láthatóan nem tekintette igazán súlyosnak. S ahol botrány van, ott példányszám- (nézettségiindex-, reklámbevétel- stb.) emelkedés van, emellett az ún. „korrekt tájékoztatás”-ról hablatyoló demagógia erőtlen és értetlen kutyaugatás a rendíthetetlenül haladó karavántól elég messze. Az amerikai sajtótermékek kitűnő példákkal (kedvencem ezek közül a National Inquirer) szolgálnak arra nézvést, hogy hazugság, presztízs és példányszám igen bonyolult módon függenek össze, és tényleg, így, ilyen egyszerűen még azt se lehet mondani, hogy hazudni megéri. De ne szaladjunk nagyon el, végül is Dewitt hangvétele nagyjából korrekt és a lehetőségekhez képest pártatlan volt. Az ügy részleteivel kapcsolatban egyébként igen bőséges anyag áll rendelkezésre a neten.

Annette Kuhn. „Először is, eléggé valószínűtlen, hogy a pornó csak a szexről szól” – írja. Valóban, hiszen olyan, hogy „csak szex”, nincsen. A szex – bármennyire is erős, az egyik legerősebb, biológiai impulzus az emberben – már mindig is társadalmi, kulturális, szimbolikus. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, „hogy ma a pornográfia is részt vesz a nemiségről és a nemi különbözőségről szóló nyugati diskurzusokban”. Azt azonban nem merném ilyen határozottan állítani, hogy a pornográfia alapvető kódjai „megerősítik a nemi különbözőséget”. Lásd pl. Williams tanulmányát. A voyeurizmust miért tekinti maszkulinnak? Világos, hogy a soft-core fő szabálya – sőt legfőbb definitív jegye –, hogy merev hímvesszőt nem ábrázol, de mennyiben „a pornográfia” „hozza létre saját maga számára” ezeket a – ráadásul „hihetetlenül széles körű – korlátozásokat” (miközben persze hipokrita módon „folyamatosan olyan reprezentációs rezsimnek tünteti fel magát, amely a szexuális szabadság mellett foglal állást”)? Nem inkább arról van szó, hogy a soft-core öncenzúrája megcélzott fogyasztói morális szabályainak engedelmeskedik? Viszont nincs az a vad gondolat, fantázia, szcéna, förtelem, szélsőség és képtelenség, amit a hard-core ne vonultatna fel. Ugyanakkor maga a hard-core sem tagolatlan egység: csak fokozatok vannak. Tanulságos megfigyelni, ahogyan például a „teen porn”-ban utazó web-site egyszerre épít leplezetlenül és az unalomig a pedofil irányultságra („A legfiatalabb lányok, akiket valaha is láttál”) és reklámozza öles betűkkel önnön erkölcsi feddhetetlenségét („Ezen a web-site-on csak garantáltan 18 év feletti lányok szerepelnek, konszenzus alapján...”). Tanulságos nézni, ahogy a pornóellenes PC kódjai megjelennek a diszkurzusban. Az ördög fürdőzése a szenteltvízben. Az egész egy összefüggő, fokozatokból álló kontinuum. Mondhatnánk, hogy egy lényeges szakadás mégiscsak van, ez pedig a soft-core és a hard-core közötti különbség legfontosabb, fent említett jegye („Mutatják a faszt vagy nem?”). Furcsamód még ez sem olyan egyértelmű. Mivel az Egyesült Államokban televíziók semmilyen formában nem sugározhatnak hard-core-t, a szexre specializálódott pay-per-view csatornák a lehető legközelebb mennek a jogi distinkciók szabta határhoz: végtelen hosszú (és épp ennyire hihetetlen) jelenetekben mutatják, amint egy nő egy alsógatyát nyalogat, cumizik és csócsál, és persze a nevezett férfi fehérnemű alatt ott dagad a nevezett férfiszerv, és mivel előbbi a lehető legpasszentosabb, utóbbi tulajdonképpen tökéletesen látszik. A pornó kétségkívül tárgyiasít, „dehumanizál”, gyengíti a személyességet, csillapíthatatlan hajlama van az anonimizálásra és a promiszkuitásra. A személyesség gyengülése a „részlettárgyak” jelentőségének növekedésével jár együtt. Ez a „fragmentáció sokkal inkább jellemző a női, mint a férfi testet ábrázoló képekre” – mondja Kuhn a pornó ábrázolásairól. Óriási tévedés. A pornóban általában a férfi szerepe a legredukáltabb, „ő” tulajdonképpen egy fallosz, semmi más. A nő, ha a fragmentáltság erős is, szinte mindig gazdagabb reprezentációban jelenik meg, sőt, minthogy úgyszólván nincs női testrész („részlettárgy”), amelynek ne lenne szexuális relevanciája, a beszűkült fetisizmus eseteit leszámítva, éppenhogy ezek halmozása kívánatos a nőiség jelölőit látni vágyó férfi néző számára. Ez azt jelenti, hogy a teljesebb személy („egésztárgy”) megjelenítésének sokkal jobbak az esélyei a női test ábrázolásaiban, mint a férfiéiban. A pornó részlettárgy-orientált és ekként „dehumanizáló” effektusa kétségtelen, ám ez Kuhn állításával szemben meglehetősen demokratikus, illetőleg ha tehető különbség, inkább érinti a férfi ábrázolását, mint a nőét.

Az összeállítást néhány szépirodalmi mű és a pornó néhány specifikumát bemutató fotó gazdagítja.

A fordítók természetesen a lehetőségekhez mérten törekedtek a speciális kifejezések mind teljesebb magyarítására, ám ez gyakran lehetetlennek vagy nagyon nehéznek és/vagy körülményesnek bizonyult, minthogy számos alapvető dologra nincs a magyarban bevett terminus, vagy éppenséggel az angol terminus az elterjedtebb.

Az alább következő anyagokban előforduló idegen kifejezések és rövidítések magyarázata:

                       

A2M = (from) ass to mouth = anusból szájba

adult = „csak felnőtteknek”, szexuálisan explicit

AFW = Adam Film World (pornófilmeket szemléző magazin)

AVN = Adult Video News (pornófilmeket szemléző magazin)

B&D = bondage & discipline = foglyulejtés/(rab)szolgaságbataszítás/ le-/megkötözés és fenyítés/fegyelmezés/parancsolgatás/büntetés

bi = biszexuális

blue = szexuálisan explicit

cumshot (money shot, pop shot) = ejakuláció a partner testére

dildo = műpénisz, vibrátor

dominatrix = uralkodó, parancsoló, büntető stb. nő

D/S = dominance/submission = uralom/alávetettség (különféle módozatait felvonultató szcéna; ide tartozik pl. a SM, a B&D és ezek alműfajai stb.)

exploitation film = szűk zsáner, mely egyetlen igényt használ ki, olcsó és általában silány minőségű kommersz, főként horror-, pornó-(sexploitation film), highschool- és különböző rétegeket (pl. blaxploitation film) megcélzó tematikákban honos film

facial = cumshot arcra

fisting = felnyúlás (vaginába vagy anusba)

FOXE = Fans of X-rated Entertainment (pornórajongókat tömörítő szervezet)

gangbang = csoportos szexuális szcéna, általában erőszakos és általában – de ma már nem kizárólag – egy nő sok férfival

hard-core = „kemény pornó”, valódi (nem csupán eljátszott) szexuális aktivitást nyíltan, elvileg minden korlátozás nélkül ábrázoló

HEVG = Hustler’s Erotic Video Guide (könyv, pornófilm-kalauz)

interracial = különböző (ember)fajták közötti

mainstream = fővonal, uralkodó irányzat; itt: „normál”, nem-pornográf film, non-exploitation film

(N)RS = (non)reproductive sex = (nem) a nemzésre/fogantatásra irányuló szex

raincoater = „esőkabátos”, az a (rendszerint nem túl sikeres) elkötelezett pornófogyasztó férfi, aki a filmek alatt maszturbál

r.a.m.e. = rec.arts.movies.erotica (newsgroup)

slasher film = kb. vagdosós-kaszabolós film (nem pornóműfaj)

SM, S/M = szadomazochizmus

snuff film = olyan (a SM végső határát jelentő, és, úgy tűnik, nemlétező) film, amelyben a gyilkosság hard-core, vagyis valóságos

soft-core = „puha pornó” vagy „szex(film)”, szexuálisan explicit, néhány (mindenekelőtt a merev hímtag megmutatását) korlátozó szabállyal

squirting = (sugárban) hugyozás

stag film = kifejezetten férfiközönség számára készült/által nézett film

                         

Jó szórakozást és gondolkodást kíván a szám szerkesztője