A kultúra és a filozófusok

Kultúra és kultúrák

„Bárki is kezdene manapság elmélkedni a politikáról” – írta Vladimír Petrík –, „néhány mondat után szükségszerűen a politikánál kötne ki. (Látszólag ott kezdődik és végződik minden)”¹ Úgy gondolom, hogy Petríknek igaza van. A „kultúra” szót manapság ugyanabban az értelemben használjuk, mint valaha az „ideológiát”. Az ideológiák harcát a kultúrák harca váltotta fel. A „kivel tartasz” kérdés helyett a „kik vagyunk”, az „ideológiák válsága” helyett az „identitás válsága” került előtérbe. Ráadásul a „kultúra” legalább annyira homályos és sokféleképpen értelmezhető fogalom, mint az „ideológia”.

A szótárok szerint a kultúra „az emberek által létrehozott anyagi és erkölcsi javak” összességét jelenti. Ebben az értelemben az ideológiák ugyanúgy kulturális tényezőknek minősülnek, mint a vallások, államigazgatási intézmények, rokoni kapcsolatok, a szakácsmesterség vagy a szépművészet.

A „kultúra” fogalmat azonban többnyire kétféle (szűkebb) értelemben szokták használni:

Az első – kultúra 1 – a latin „kultiválni”, „művelni” kifejezésből ered. A felvilágosodás kori gondolkodók ebből kiindulva a kultúrát nevelésként vagy művelődésként értelmezték, ami megnyitja előttünk a lehetőséget, hogy átléphessük szűkre szabott világunk határait. Ez a struktúra az embert nyitottá teszi a világgal szemben, és ez az út szabadulást ígér a szellemi és erkölcsi kiskorúságból, a tekintélyelvűség, a hagyományok és az előítéletek birodalmából. A másik értelmezés – a kultúra 2 – a szociális antropológiából ered, és olyan ismeretek és értékek összességét jelenti, amelyeket nem tanítanak ugyan külön tantárgyként, ennek ellenére a társadalom minden egyes tagja ismeri őket. Így értelmezi a kultúrát például J. -F. Lyotard is: „Minden kultúrának megvannak a maga invariánsai, kulturális kódjai és szabályrendszerei, amelyek egyensúlyba hozzák és meghatározzák az adott kultúrához tartozó egyének világhoz fűződő viszonyát, világról való gondolkodását és vélekedését. Ezeket nem lehet egy másik kultúra invariánsaira, kódjaira és szabályaira átváltani... Minden gyermek részesévé válik a kultúrának azáltal, hogy elsajátítja a tárgyak és a viszonyok neveit, a hossz, a tér és az idő mértékegységeit, valamint a cserearányokat és a szabályokat. Vagyis mindazt, ami a kultúrát legitimizálja, s amit nem lehet egy másik kultúra nyelvére lefordítani.”²

A kultúra 1 nagyjából azonos a nevelés által elsajátítható erénnyel, az önálló gondolkodással, a művészet iránti fogékonysággal, a toleranciával, a saját érvek elfogadtatásával és mások érveinek meghallgatásával.

A kultúra 2 inkább az eszmék, értékek és jelentéstartalmak háttere, amely meghatározza, hogyan viszonyulunk a világhoz és miként vélekedünk róla. Ebben az összefüggésben beszélhetünk regionális, városi és vidéki kultúráról, nemzeti kultúrákról, középkori és modern kultúráról, valamint európai és ázsiai kultúráról.

Amennyiben azt mondjuk, hogy értékeinket, világfelfogásunkat és a világhoz fűződő viszonyunkat a kultúra határozza meg, egyúttal megállapíthatjuk azt is, hogy egy adott életstílus, hagyomány és az érdekek határozzák meg gondolkodásunkat, megfigyelőkészségünket és cselekvésünket. Társadalomba való beilleszkedésünk olyan kódokon, szimbólumokon és interpretációkon keresztül valósul meg, amelyek osztályozzák tapasztalatainkat, ráirányítják figyelmünket bizonyos dolgokra, egyeseket kiemelnek, másokat elfednek. Ugyanazon szavakat és eseményeket akár teljesen eltérően ítélhetjük meg, aszerint, hogy milyen kulturális normákat vallunk magunkénak, és milyen világfelfogással azonosulunk.

Kultúra, faj és nemzet

1971-ben az UNESCO a Fajgyűlölet elleni harc évét C. Lévi-Strauss Faj és kultúra című előadásával nyitotta meg. Lévi-Strauss ebben elvetette azt a rasszista előítéletet, hogy a különböző fajokhoz vagy etnikumokhoz tartozó egyének különböző, nemzedékről nemzedékre öröklődő mentalitással rendelkeznek, a köztük levő különbségek eleve adottak és a fajok közti különbségek függvényében alakulnak. „A 19. században és a 20. század elején” – mondta Lévi-Strauss – „a tudósok arra keresték a választ, hogy a faj meghatározó szerepet játszik-e egy adott kultúra kialakulásában, s ha igen, milyen formában. Ez egy rosszul feltett kérdés volt... Ma már tudjuk, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. A kultúra egyes formái, ahogyan az emberek a világ különböző pontjain befogadják őket, jelentősen befolyásolják biológiai fejlődésük ritmusát és orientációjukat. A kérdés nem úgy vetődik fel, hogy a kultúra kialakulása függ-e a fajtól vagy sem. Ma már kezdünk ráébredni arra, hogy a faj – vagy bármi, amit annak nevezhetünk – a kultúra függvényében létezik”.³

Abban az időben, amikor a kultúrát még nemesítésként és kultivációként értelmezték, különbséget tettek a kultivált (vagyis nyugati), és a kulturálatlan (vagyis az egyéb) társadalmak között, Lévi-Strauss azzal a gondolattal állt elő, hogy kulturálatlan társadalmak nem léteznek. Minden emberi közösség, amelynek tagjai elég hosszú ideig élnek együtt és kommunikálnak egymással, közös problémákat és közös célokat fogalmaz meg, megteremti saját kultúráját, erkölcsét és értékrendjét, kialakítja a belső szolidaritás és az elkülönülés mechanizmusait.

A mondern nemzeteket ebből kifolyólag olyan emberi közösségekként határozhatjuk meg, amelyek elég sokáig élnek együtt, közös problémáik és céljaik vannak, kialakították saját kulturális hagyományaikat és társadalmi intézményeiket. A modern nemzetek kialakulásának oka a vidéki lakosságnak a múlt század elején beindult kapitalista modernizációra adott válaszában keresendő. A nemzeti identitás alternatívát jelentett a felbomlófélben levő csoportos és vallási identitással szemben, s reakció volt a társadalom elvilágiasodására és arra az elképesztő széttagolódásra, amelynek során az egyén a névtelen tömeg atomizált részecskéjévé vált.

A modern nacionalizmusok azzal a céllal jöttek létre, hogy biztosítsák a közös történelemmel, szokásokkal és értékekkel rendelkező egyének anyagi és szellemi egzisztenciáját.

C. Geertz kultúrantropológus a kultúrát szimbolikus struktúrák formájában kódolt jelentéstartalmak halmazaként határozza meg, amelyek megteremtették az adott közösséghez tartozó egyének számára a kommunikáció és a tapasztalatcsere feltételeit, s egyben megkülönböztették őket az olyan társadalmi intézményektől, mint például a család, az államigazgatási intézmények, a jogrendszer stb. A világ minden társadalmában léteznek rokoni szálak, azonban a gyermekek és a szülők kölcsönös viszonya, kommunikációja és egymással szembeni viselkedése mindig a konkrét kultúra függvényében alakul.

A kultúrantropológusok (C. Geertz, C. Lévi-Strauss) vagy a posztmodern filozófusok (J. -F. Lyotard) szerint az ember nem önálló, független lény. Az emberi mentalitást nem a genetikai tényezők, hanem a kulturális szokások, a társadalmi intézmények, a használt nyelv és annak a társadalomnak a hagyományai határozzák meg, amelybe véletlenül beleszülettünk. Nem az univerzális ész, ahogy ezt a felvilágosodás kori gondolkodók hitték, hanem „azoknak az ismereteknek és értékeknek az összessége, amelyeknek mindenki birtokában van anélkül, hogy az iskolában tanulta volna őket”, képezi a mai felfogás szerint minden nemzet kultúrájának az alapját. Ez az, amit Kant éretlenségnek és előítéletnek nevezett. Az előítéletek a „minket” az „énben”, a múltat a jelenben, valamint a századról századra hagyományozott gondolatokat jelenítik meg a mában.

Az új, nemzeti identitások kialakulása Európában kezdettől fogva az addigi identitások meghaladásáért folytatott harc jegyében zajlott. Az identitások újbóli meghatározásával párhuzamosan új kirekesztő módszerek, a külső differenciáció és a belső egység megteremtése iránti törekvések jelentek meg. Új határok alakultak ki a „mieink” és azok között, akik „mások”, mint mi vagyunk.

Kultúrák összeütközése

S. Žížek Együttélni a negatívval című művének bevezetőjében kitér egy történetre, amely Bukarestben játszódott le Ceausescu bukása után. A város lakói akkor román zászlókkal vonultak az utcákra, amelyekből kivágták a kommunista címert. Őket a kommunista címer után maradt lyuk szimbóluma kötötte össze – írja Žížek.⁴

A különböző ideológiai konstrukciók által hátrahagyott lyuknál aligha lehetne kifejezőbb szimbólumot találni a „nyitott társadalom” számára. Talán ez az egyetlen szimbólum, amely képes összekötni a különböző kultúrákhoz, ideológiákhoz vagy vallásokhoz tartozó embereket. Ámbár az elmúlt időszak tapasztalatai arra tanítanak bennünket, hogy a lyuk csak addig képes egybekovácsolni az embereket, amíg nem múlik el a régi hatalom visszatérésétől való félelem. A „demokrácia”, az „igazság” és az „emberi jogok” túlságosan formális, üres fogalmak, és nem elég tartalmasak ahhoz, hogy betöltsék az ideológiák nyomában keletkezett űrt.

Nyugaton immár egy éve folyik a vita S. Huntington Civilizációk összeütközése és a világrend átalakítása⁵ című könyvéről. A mű alapgondolata abból indul ki, hogy a nagy ideológiák csődjét követően az egyes kultúrákat elválasztó határvonalak válnak majd a jövendőbeli konfliktusok színterévé. Huntington szerint a spanyol polgárháború az ideológiák és politikai rendszerek hagyományos értelemben vett harcának a modelljét képezi. Kommunisták, demokraták és fasiszták érkeztek oda a világ minden részéből, hogy harcoljanak ideológiai (elv)társaik oldalán. A boszniai háború, ugyanebből a szemszögből nézve, a civilizációk és a vallások jövendőbeli összeütközésének modellértékű példája. Nyugati keresztények, ortodox keresztények és mohamedánok csaptak ott össze, mert maguk mögött tudhatták a nyugati keresztény, a pravoszláv és az iszlám világ támogatását. Spanyolországban végül Franco győzött. Nehéz megmondani, ki kerekedik felül Boszniában, s lesz-e ennek a konfliktusnak egyáltalán győztese. A spanyol polgárháború a második világháború előjátéka volt. Nehéz megmondani, minek az előjátéka a balkáni háború. Huntington azt állítja, hogy a jövendőbeli globális konfliktusoké.

Huntington nem az első, aki a kultúrák összeütközéséről ír. 2300 évvel ezelőtt ezt a témát már Szophoklész is kifejtette Antigoné⁶ című tragédiájában.

Antigoné és Kreón konfliktusa két kultúra konfliktusának jegyében zajlik. Az egyik kultúrát Antigoné képviselte, akinek értékrendje a családi kötelékekben rejlik, a másikat pedig Kreón, aki a politikai normák elsőbbrendűségét vallotta. Egyfelől megjelent az elhunyt fivér eltemetésének erkölcsi kötelessége, másfelől viszont ott volt a jogrend, amely tiltotta árulók eltemetését. Antigoné helyzete az erkölcsi kötelesség és az erkölcsileg semleges jogrend konfliktusából adódott. Ebben és a Huntington által leírt esetekben az a közös, hogy az ellenfelek nem egy nyelven beszélnek. Antigoné megvádolásának és védelmének nincs más alternatívája, értékrendjeik összeegyeztethetetlenek, mivel a világ két, egymástól eltérő verzióját fejezik ki. Az erkölcsi egység világa helyezkedik el az egyik, a politika és az erkölcs elválasztásának a világa a másik oldalon. Nyelveik nem hozhatók közös nevezőre. A védelemnek nincs mivel érvelnie, mivel az, ami az egyik fél szemében érvként hat, a másik fél számára üres locsogásnak tűnik. Az ilyen esetekben nem lehet megfogalmazni egységes kritériumokat, amelyek mindkét félre nézve kötelezőek lennének. Az egyik fél értékrendjének legitimitásából egyáltalán nem vezethető le a másik fél értékrendjének illegitimitása. A fennálló konfliktus nem csupán azt teszi lehetetlenné, hogy a bíróságon saját védelmünk érdekében szót emeljünk, hanem eleve kizárja a párbeszéd lehetőségét.

Az ilyen jellegű konfliktusok tragikuma nem csupán abban rejlik, hogy a különböző kultúrákhoz tartozó emberek nem tudnak szót érteni egymással. Antigoné és Kreón legalább annyira szót értettek egymással, amennyire Szophoklész meg tudta érteni őket. Helyzetük tragikuma, hogy azok az értékek, amelyekért Antigoné hajlandó lett volna akár az életét is feláldozni, összeegyeztethetetlenek voltak Kreón értékeivel, amelyekért akár ölni is képes lett volna. Azok a kritériumok és normák, amelyekre Antigoné ügyvédei hivatkoztak, összeegyeztethetetlenek voltak a vád által felvonultatott kritériumokkal és normákkal.

Miért?

Miért kellett Antigonénak meghalnia? Miért hozza a kultúrák kölcsönös átfedése mozgásba a nemzetek védekező mechanizmusait? Miért kellene a kultúrákat elválasztó határoknak a jövendőbeli konfliktusok leggyakoribb színterévé válniuk?

Kétlem, hogy az összes jelenlegi vitát és konfliktust az eltérő kultúrák harcával lehetne összefüggésbe hozni. Kirobbanásukban jelentős szerepet játszik számos egyéb, pszichológiai, politikai, gazdasági stb. tényező. Ennek ellenére nem világos, miért tekintjük az idegeneket ránk nézve fenyegetésnek még abban az esetben is, ha gyengék és kisebbségi sorban élnek.

Lehet, hogy az etológusoknak van igazuk, amikor azt állítják, hogy mindazt, amit az ember „hazának”, „kultúrának” vagy „nemzetnek” nevez, lényegét tekintve mindig ugyanazokat a szimbolikus rendszereket és jeleket juttatja érvényre, amelyek segítenek otthonossá tenni országainkat és igazi hazává változtatni őket. Nemcsak az ember, hanem minden élőlény szimbolikusan megjelöli területének határait. D. Dennet filozófus ezt offloading-nak nevezi.⁷ A legtöbb állatfaj a maga által kialakított szimbólumok és jelek segítségével tájékozódik önnön életterében. A hangyák például feromont tartalmazó szaggal jelölik meg saját területük határát. Ez a szag nem csupán a betolakodók elriasztását, hanem a hangyák jobb tájékozódását is szolgálja.

Mi, emberek, igen bonyolult szimbolikus jelrendszereket hoztunk létre, amelyek megkönnyítik tájékozódásunkat térben és időben. Így például létrehoztunk egy fondorlatos, az időbeli különbségek térbeliekké történő átalakítására szolgáló rendszert: ez vonalakból áll, amelyek mentén az idő jobbról balra halad, és az óra formájában ölt testet, amely hármat mutat jobbra és kilencet balra a tizenkettőtől. Számos, közmegegyezésen alapuló módszert alakítottunk ki a múlt, a jelen és a jövő, vagyis az eredetileg láthatatlan és meghatározhatatlan fogalmak átalakítására térbeli, érzékeinkkel felfogható különbségekké. A kulturális és nemzeti szimbólumok, történetek és mítoszok, az emlékművek és kegyhelyek, ünnepek és szertartások mind jelek, amelyek segítségével láthatóvá tesszük mindazt, ami a maga eredeti formájában láthatatlan és megfoghatatlan.

Ez lehetne tehát a „kultúra” szó harmadik értelmezése – mint a láthatatlan láthatóvá tételének módszere, konvenciók, szimbólumok és jelek rendszere, vagyis az ember második természete, amelyben ugyanolyan spontánul és öntudatlanul tájékozódunk, mint az állatok a maguk életterében.

A láthatatlan kifejezésre juttatásának leghatékonyabb módszere az emberi szó. Minden kultúrában létezik egy ún. elementáris szókincs, amely nélkül egyes dolgok láthatatlanok maradnának – közéjük tartoznak pl. a haladás, alkotó, jelenség, evolúció, hivatás, nemzet szavak. Ezek a szavak alkotják a kultúra egyfajta „végleges szótárát”,⁷ amelynek a világ egy bizonyos változatának megjelenítése a célja. Egyúttal kulcsfontosságú szavakról van szó, amelyeknek kitüntetett szerep jut a történetek elbeszélése, a meggyőződések megvédése vagy az érvek felvonultatása során. Az elementáris szavak szótárai abban az értelemben véglegesek, hogy használójuk meg van fosztva az érvelés lehetőségétől, amennyiben végleges szótárának elementáris szavait valaki megkérdőjelezi.

Antigoné és ügyvédei nem érvelhettek a bíróság előtt, mert végleges szótáruk összeegyeztethetetlen volt a vádéval. Az, ami az egyik fél szótárában érvként szerepelt, a másik fél szótárában nem volt az.

A végleges szótárak közt húzódó határok tulajdonképpen a világ különböző verzióit választják el egymástól. Valószínűleg ebben kell keresni annak az okát, hogy az idegenek jelenlétét még akkor is fenyegetésként érzékeljük, ha gyengébbek és kisebbségi sorban élnek. Az idegen jelenléte nem csupán egy másik egyént, a betolakodót, hanem a világ más verziójának a képviseletét is jelenti a mi világunkban. A másság képviselőinek jelenléte nem csupán azért nyugtalanító, mert olyan más, számunkra érthetetlen és láthatatlan világot visznek be a miénkbe, amelyben képtelenek vagyunk eligazodni és nem tudjuk értelmezni az őt megjelenítő jeleket, hanem azért is, mert megfosztanak bennünket a saját világunk egyértelműségébe, természetességébe és szükségszerűségébe vetett hitünktől.

Filozófusok és kultúrák

A jelenkori filozófiában a világ különböző verziói, kultúrái és végleges szótárai közt dúló konfliktusok megoldásával kapcsolatban három különböző válasz fogalmazódott meg: a relativizmus, az antirelativizmus és a pragmatizmus.

Az antirelativizmus abból indul ki, hogy nem létezik semleges pozíció, a „pártatlan szemlélő” pozíciója, ezért képtelenek vagyunk megfogalmazni olyan elveket, szabályokat vagy normákat, amelyek segítségével különbséget tehetnénk a legitim és az illegitim, valamint az érv és az álérv között. „A filozófia eszméje abból a feltételezésből indul ki – mondta F. Novosád szlovák filozófus –, hogy bármikor hivatkozhatunk egy semleges intézményre, hogy az döntse el a köztünk dúló vitákat. A filozófusok igyekezete a leggyakrabban abban merül ki, hogy megnevezik ezt az intézményt és meghatározzák azokat a kritériumokat, amelyek alapján azonosíthatnánk. Amennyiben lemondunk a semleges intézményről, a filozófia helyét elfoglalja a politika, mint a tárgyalás, a kompromisszumkeresés, valamint a lehetséges és a lehetetlen közti lavírozás művészete.”⁸

A filozófiai relativizmus tulajdonképpen azon a meggyőződésen alapul, hogy korunk konfliktusait nem lehet megoldani a kritériumok általánosságának, a szabályok semlegességének vagy a megismerés pártatlanságának a fokozásával, mivel rájöttünk arra – amint erre V. Bĕlohradský is rámutat – hogy „minden általánosság és pártatlanság valakinek az általánossága és a pártatlansága, s az ő szolgálatában áll”.⁹

Nem létezik általános érvényű és semleges szótár (a logika szótárát kivéve, amely azonban alkalmatlan a mindennapi problémák megoldására). A probléma lényege nem a kritériumok vagy elvek hiányában, hanem abban rejlik, hogy túl sok van belőlük, és gyakran ellentétben állnak egymással. Nem létezik semleges, érdekektől és hagyományoktól mentes módszer az igazi kritériumok kiválasztására.

A relativizmus hívei szerint a kultúrák közt dúló konfliktusok és súrlódások jelentik azt az árat, amelyet a különböző közösségek tagjainak meg kell fizetniük saját történeteik, világról alkotott képük és értékrendjük megőrzéséért.

Végül a pragmatizmus abból indul ki, hogy ez az ár túl magas és ráadásul fölösleges is. A semleges álláspont, a semleges, univerzális szótár hiányából egyáltalán nem következik az egyes végleges szótárak összeegyeztethetetlensége vagy lefordíthatatlansága.

„Meggyőződéseinket (a fizikában, etikában, vagy bármely más területen) nem indokolhatjuk meg bárkinek, csupán azoknak, akiknek a meggyőződése legalább részben megegyezik a miénkkel”. (R. Rorty) Meggyőződéseink és érvekkel való alátámasztásuk kritériumai a hagyomány és a kultúra termékei, ami azonban nem jelenti azt, hogy megváltoztathatatlanok. Habár többé-kevésbé természetes, hogy az emberek ragaszkodása egy adott értékrendhez vagy életmódhoz közönyössé teszi őket más értékrendekkel és életmódokkal szemben.

Amennyiben következetesen ragaszkodunk saját elveinkhez és meggyőződéseinkhez, mindig rábukkanunk olyan tényekre, amelyek ellentmondanak nekik. Ha hajlandók vagyunk kommunikálni más meggyőződéseket és elveket valló emberekkel, igen valószínű, hogy jobb megoldásokat is találunk.

Az elvek és a normák nem azonosak az ismeretekkel, nem lehet őket felfedezni, bebizonyítani vagy megcáfolni úgy, ahogy az emberek felfedezték és bebizonyították, hogy a Föld a Nap körül kering és nem fordítva. Jellegüket tekintve közelebb állnak az értékekhez, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Nem úgy, ahogyan a koponya alakja vagy a bőrszín, hanem ahogyan a szimbólumok, a történetek és a hagyományok öröklődnek.

Nem léteznek olyan elvek, normák vagy kritériumok, amelyeket „semlegesnek” tekinthetnénk, s ne tárgyalás, kompromisszumkötés, valamint az elfogadható és az elfogadhatatlan közti válaszvonal meghúzása folytán jönnének létre. A tárgyalás és a kompromisszumkeresés legfőbb akadálya nem elementáris szótárunk lefordíthatatlansága egy másik kultúra nyelvére, hanem a kelletlenség, az intolerancia és a lustaság. Az értékek nehezebben és körülményesebben változnak, mint az ismeretek.

Amikor az emberek fölfedezték, hogy Földünk a Nap körül kering és nem fordítva, ahogy addig hitték, az inkvizíció fővádlója a Galilei ellen folytatott perben azzal érvelt, hogy amennyiben Kopernikusznak igaza van és a Föld valóban a Nap körül kering, csupán két lehetőség marad: vagy a Biblia tévedett, vagy a pápák tévedtek a bibliai igazságok interpretációja során. Mindkét lehetőség túlságosan súlyos következményekkel járt volna ahhoz, hogy egyszerű számítások alapján elfogadhatták volna őket.

Generációk, tárgyalások és kompromisszumkötések egész sora kellett ahhoz, míg végre sikerült összeegyeztetni a keresztény teológia nyelvén megfogalmazott hagyományos kritériumokat és normákat az új, tudományos világfelfogással. Az értékváltás mindenkor magával hozza a hagyományos szótár megváltoztatásának és új elementáris szavak megalkotásának szükségességét, amelyek jobban tükrözik az új tapasztalatokat.

Ha a filozófiát a pragmatizmus szempontjai szerint értelmezzük mint a hagyomány és a vele összeegyeztethetetlen törekvések konfliktusát, sokkal közelebb áll hozzám Rorty elképzelése, hogy mi, filozófusok a „múlt maradványait eltakarítani és az újnak helyet teremteni hivatott bérmunkások vagyunk”, mint F. Novosád javaslata, hogy tekintsük magunkat inkább a határok és a hagyományok megőrzőinek.

A múlt maradványaihoz sorolhatók a hagyományos szótárak is, amelyek megakadályozzák a különböző kultúrákhoz tartozó és különböző hagyományokat valló emberek kölcsönös érintkezését és egymáshoz való közeledését. A maradványok eltakarítása során a filozófusoknak ha nem is kitüntetett, de bizonyára nem elhanyagolható szerepet kellene játszaniuk.

A feladat végrehajtása során Rorty szerint egyszerre három kísértésnek kellene ellenállnunk: a filozófia forradalmi (radikális) értelmezésének, mely szerint a filozófia a forradalmi változások és nem a társadalmi megbékélés hordozója, a saját elefántcsonttornyunkba való visszavonulás skolasztikus kísértésének, s végül annak a soviniszta kísértésnek, hogy minden országnak és nemzetnek szüksége van saját filozófiára éppen úgy, mint saját lobogóra vagy irodalomra. A regényírók, költők vagy a történészek azzal válhatnak hasznossá, hogy olyan történeteket mesélnek el, amelyekben bemutatják a bennünket formáló és tulajdonságainkat jelentősen befolyásoló erőket. A filozófusoknak azonban nem kell ehhez hasonló feladatokat megoldani.

„Mi, filozófusok – írja Rorty – a nemzetek és a kultúrák közötti hidak építésében, a kozmopolita kezdeményezések terén jeleskedünk. Ez azonban nem mondható el a történetek elmeséléséről. Amikor erre a történelemben netán sor került, többnyire negatív történetekről volt szó, amint ezt a németekről szóló történetek is bizonyítják, amelyeket Hegel és Heidegger meséltek el a németeknek”.¹⁰

Jegyzetek

1. PETRÍK, V.: Malá novoročná úvaha o kultúre a politike. (Rövid újévi elmélkedés a kultúráról és a politikáról). RAK, 2, l.sz., 1997.

2. LYOTARD, J.-F.: Univerzálne dejiny a kultúrne diferencie. (Univerzális történelem és kulturális különbségek), Aspekt, 2. sz., 1997.

3. LÉVI-STRAUSS, C: Race and Culture. The view from afar. (Faj és kultúra. Távolnézetből.). The Univ. of Chicago Press, 1985.

4. ŽÍŽEK, S.: Tarrying with the negative (Törődés a negatívval). Duke Univ. Press, Durham 1993.

5. HUNTINGTON, S.: The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order. (A civilizációk összeütközése és az új világrend). Simon and Schuster, New York, 1996.

6. KWIEK, M.: Tragický rozpor (dilema Antigony dilema postmoderny). Tragikus viszály (Antigoné dilemmája a posztmodern dilemmája). Aspekt, 2. sz., 1997.

7. HAUER, T.: Rekontextualizace metafor. (A metaforák rekontextualizációja). Filozofia, 50, 4. sz., 1995.

8. NOVOSAD, F. – kiadatlan kézirat

9. BĔLOHRADSKÝ, V.: Podvracet objektívni obraz svëta. Mezi svĕty a mezisvĕty. Az objektív világkép aláásása. (Világok között és köztes világok). Votobia, Praha 1997.

10. RORTY, R.: Filozofia a budúcnosť. (A filozófia és a jövő). Aspekt, 2. sz., 1997.