Csodavárás

Az első két padra pakolt könyvhegy résein át látta az épp ügyeletes könyvtárosnő idegesen mozgó fejét. A nő igyekezett megmagyarázni egy szürke, viseltes öltönyű úrnak, miért nem érkezett meg ez ideig a megrendelt könyv. Az ablakon álomba ringató, meleg tavaszi szellő áradt be, no meg egy cigány gitáros Babylonról szóló dala: angloblabla nyelve, rekedtes éneke, elevensége, mellyel a négy húrba csapott, egy föltörekvő vállalkozó öntudatát sugározta.

Megfigyelései alapján az olvasótermet hozzávetőlegesen ugyanaz az ötven ember látogatta; ahogy egymást váltották, ahogy cserélődtek, valamiféle titkos rituáléra emlékeztetett, mintha mindnyájan egy közösséget alkotnának, mintha valamicskével többet tudnának a világról meg az életről. És most ezek közé ékelődött ő is.

Szóval, itt ülésezett a magyar országgyűlés, kezdett elmélkedni. Nem akaródzott neki tanulni, kutatni. Itt jöttek össze Magyarország koponyái, itt védte a szlovák érdekeket Štúr. Épp az ő padja fölül nézett rá megértő szemekkel az elfajzott Pavol Országh, aki visszatére nemzete kebelére. Bár sokra tartotta a szlovák nemzetébresztőket (minél idősebb volt, annál inkább csodálta türelmüket), azért hiányolta a falról Mária Teréziát, minden magyarországi nemzet anyját. Nem tudni, mikor tüntették el, az olvasóterem úgy az ötvenes évek táján nyerte el a mai formáját, akkor kerültek ide a népviseletes nők a szlovák hegyek motívumaival, már csak a pásztorok hiányoztak, a báránykák meg a pásztorsíp játékos hangja, de hát ezek a nők így is harmonikusan váltakoznak a nemzetébresztők portréival. A terem közepén csüngő két hatalmas, aranyozott csillár korát nem volt képes megítélni. Éppúgy lehettek egy visszafogott kubista alkotásai, mint egy szenvedélyes konstruktivistáéi vagy akár egy, a szocialista realizmus határait vizsgáló, mindenre elszánt kísérletező művészéi.

Egy percre mintha megbénította volna az áporodott légkör, mely a falakból sugárzott kifelé. Ekkor gyors mocorgást érzett a beleiben és gondolkodás nélkül felállt. Aztán persze csodálkozott, hogy áll, s hát most nem ülhet csak úgy egyszerűen vissza, mintha mi sem történt volna.

Átkozta magát, amiért megint elfelejtette a klotyópapírt, egy szempillantásnyi idő alatt döntenie kellett, hogy nyilvánosan viszi-e véghez a tervét, vagy a ruhatárból kikéri az aktatáskáját, aztán valami csendes zugban, de hirtelen morogni kezdtek a belei, méghozzá olyan egyértelműen, hogy a szükség hevében minden elmélet csődöt mondott. Nemtörődöm pillantással nézett ki az ablakon és kitépett ötlapos jegyzettömbjéből néhány oldalt. Elöntötte a forróság, miközben a könyvek fölé konyuló fejek közt haladt a kijárat felé, jobb kezében egy tollat szorongatott föltűnően mereven, persze mindez gyönge álcának bizonyult. Az éber, gesztenyebarna fürtű könyvtárosnő gyanúsan méregette, de akkor már bezárta maga mögött a terem hatalmas ajtaját.

Olyan alaposan nézett szét, mint egy indián: az ötven ember közül senki sincs a közelben. A papírt hirtelen összehajtogatta, majd a farzsebébe gyűrte. Útközben néhányszor ellenőrizte, nem dudorodik-e ki túl föltűnően.

A folyosón a fizikatanárával találkozott. A lépcsőn lemenet az időjárásról beszélgettek. Már szinte meg is nyugodott és beleolvadt a könyvtár szokásos légkörébe: a hústorony portás mindenkit visszakergetett a lépcsőkről, aki kabátot viselt vagy táskát cipelt, a katalógusban diákok nyálazták a cédulákat, mint a megtébolyodottak, a ruhatár előtti tömeget egy fiatal, testes ruhatárosnő szórakoztatta. „Épp engem szúrt ki”, hallotta a nő csengő hangját, aki épp nyugdíjas kolléganőjéhez beszélt bizalmas hangon. „Még hogy engem szúrt ki magának. Ne féljen, nem veszem a szívemre. Különben is, én kifejezetten kedves vagyok, ha már...” A neonfény különös szürkeséget varázsolt egy apró, szürkés öltönyű öregúr kopasz fejére, széles, bordó nyakkendőt viselt, vad virágmintásat, mely mintha titkait fedné föl.

Sürgősen le kellett rázni a tanárt.

Nem tért le a katalógusokhoz, a nagy vörös coca-cola automatánál sem állt meg. Talán a ruhatárban... Nem. A tanár észre vette a fiú arcán a letaglózottság nyomait, mosolya viszont mintha több éves tapasztalatát tükrözte volna. Végigmentek a szűk folyosón egészen az istállóajtóféleségig, majd beléptek az előcsarnokba, a kézszárító automata szokás szerint rossz volt, ami persze összhangban állt a helyiség dizájnjával; íme, a kis előszoba, ahol nő és férfi útja ketté válik.

Együtt léptek a vécébe, szerencsére a stabilan nem üzemképes fülke épp középen volt.

Miközben magára zárta az ajtót, még úgy általában is elfogta a rémület, ám amikor ruhasustorgást hallott, ő is nekibátorodott és hozzálátott. Sőt mi több, ez aztán az igazi megtiszteltetés, erre a percre még évek múltán is emlékezni fog. De hát hogy lehetne úgy megkönnyebbülni, hogy ne csapjon zajt? A szellentés visszatartásában tanulmányai révén már profi szintre jutott, de miért épp a vécén esne meg ilyesmi? Gyötrő gondolataiból egy fürge sorozat hozta vissza a valóságba, erre ő is hozzátett ezt-azt ellenritmusul. Örült, hogy a tanár ilyen ügyesen fejezte be ezt a rövidke, de annál feszültségtelibb várakozási szakaszt, mely végül is eldöntötte, ki is diktálja az iramot. Ilyen helyzetekben mindig előnyt adott, nem viselte volna el, hogy valaki a hangjait elemezze.

Egyszer csak a tanár csöndben maradt, abbahagyta ő is. Tudta, gyakorlott ellenfélre akadt. Elhessegette még a kezdeményeit is annak az elképzelésnek, hogy a professzor engedett pillanatnyi gyöngeségének és épp klotyópapírt keresgél. Amíg csak képes visszaemlékezni, ebben a könyvtárban klotyópapírt nem látott. Érdemes lenne megvitatni a tanár úrral, meddig is nyúlik vissza e helyt e kulturális tradíció. Štúrig talán nem. Nem kizárt, hogy talán maga Štúr is... ezen a helyen... Ez mindenképp nagy megtiszteltetés egy szlovák számára! Sőt, mi több: öröm! Főleg egy olyan ember számára, aki szívesen bogarászik a régi dolgok közt és a történelemben. A könyvtár menagementje megbizonyosodhatna a dologról, s talán emléktáblát is avathatnának. „Itt pihent meg Ľudevít, büszke nemzet büszke fia, a nemzeti jogokért folytatott harc szüneteiben, csakhogy volt klotyópapírja is.”

A kiszivárgó zaj meglepte, s eltartott neki jó ideig, míg rájött: ilyen sustorgást csak egy határidőnapló adhat. A tanár ismert volt szórakozottságáról, talán nem is tudta, hogy vécére megy, s most valóban ott találta magát a csávában, s végül ráfanyalodott arra, hogy föláldozza az egyik legfontosabb dolgot, melynek segítségével tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Hallotta, milyen fájdalmasan sóhajt, amikor a kapcsokat feszítgette szét a könyvecskében és szörnyű belső kínokat élt meg, míg el-elbúcsúzott egy-egy lapocskától.

A tanárnak már nem volt rejtegetnivalója, az önmarcangolás szertartását a vécé erélyes leöblítésével fejezte be, majd elhagyta a terepet. Még hallatszott egy picit az előcsarnokból, hogy miként kísérli megszárítani a kezét a stabilul működésképtelen automatával, lassan-lassan észrevette, hogy nem működik és az istállóajtót inkább becsapva mint bezárva távozott.

Gyorsan kihajtogatta a füzetlapokat, amikor váratlanul valaki a helyiségbe lépett és alig pár másodperc alatt ráncigálni kezdte a fülke ajtaját. A biztonság kedvéért megfogta a kilincset és teljes erőbedobással húzta maga felé az ajtót, persze feleslegesen. A jövevény a másik ajtót kezdte rángatni, de miután fölismerte az elkerülhetetlent, bement a harmadik fülkébe, ahol még zúgott az öblítőtartály.

Az idegen nem tétovázott, így a zajban nyugodtan összegyürködhette, lágyítgathatta a füzetlapokat: már-már használni akarta, amikor hatalmas robbanásra lett figyelmes. Az egész épületet megrázta. A földszinten leszakadtak a katalógusszekrények, a jelzetes cédulák szétszóródtak, a szörnyű szélörvényben összekeveredtek a kérőlapokkal, a robbanás szétzúzta a portásfülkét, a portás pedig a Mihály kapu tornyán kötött ki, ahol épp sünök kefélgettek és ebből kifolyólag összeszurkálták szegényt, az általános olvasóban a csillárok körül repdesett a könyvtárosnő, fejével nekiütődött a könyvek szárnyainak és a neonlámpák műanyag buráinak, melyek közt olykor egy-egy olvasó is előfordult, a könyvespolcok leszakadtak, a padok fölfordultak, a nemzetébresztők portréi megrepedeztek, a népviseletes nők képei szintúgy, a folyosón elhelyezett emléktábla leesett és darabokra tört, az irodákban tonnányi papír társaságában röpdöstek a hivatalnokok, miközben megpróbáltak úgy manőverezni, hogy az írógépeket kikerüljék, a könyvtárigazgató hol fenékkel, hol fejjel ütődött a kárpitajtónak, illetve a szemközti irodaajtónak, míg csak egy eltévedt írógép nem csapódott be az álmába és nem altatta el mindörökre, mire egyszerre csak valódi paradicsomi zene hangzott fel, minden elcsöndesedett, a rózsaszínes ég megnyílt és mint lassított filmfölvételen, a fölkelő nap mindent átitató fényében az ölébe huppant egy egész tekercs bársonyosan lágy vécépapír.

Az elmélet szerint minél durvább felületeket dörzsölnek egymáshoz, annál nagyobb hő keletkezik. Tényleg, a végbele már szinte izzott. Nem izgatta, a papírlap nem tömíti-e el a vécét, hiszen amúgy sem lehet lehúzni. Az eljövendő generációk ezt őseik üzenetének vehetik. A stabilan nem működő mosdóhoz lépett – egy újabb régiség, egyetlen fekete csap, melyből egy évtized alatt több víz folyt el, mint amennyit a szlovák fél köteles Bősnél a Duna régi medrébe engedni. Leöblítette a kezét, beletörölte a nadrágjába és az ingjébe; az ajtókilincs még nedves volt a tanár kezétől.

Kijött a vécéből és teljes boldogságban élvezte, hogy újra beleolvadhat a könyvtár szokványhangulatába. A katalógustermekben diákok nyálazták a cédulákat, mint a megtébolyultak, a portás leordított mindenkit, aki táskával vagy kabátban próbált az emeletre jutni, a ruhatárra várakozó tömeget egy ifjú, testes nő szórakoztatta. „Ő a mi emberünk! Ugye, Ön az ugyebár! Ön jár ide minden áldott nap azzal a rohadt nehéz táskával. Mi a fenét hord benne, kérem?”

– Könyveket – a tisztes, sötét öltönyű úriember tekintete még komorabb lett.

– Könyveket? Maga könyveket hord a könyvtárba?

– Vannak ilyen fazonok is – szól oda a nyugdíjas kolléganő.

– Az emberek furcsák – fejezi be a párbeszédet a fiatalabb.

Minél magasabbra ért a lépcsőn, annál inkább elbűvölte az álmatag valóság, annál jobban lekötötte figyelmét az áporodott légkör, mely már beitta magát az ódon falakba. Minden úgy van, ahogy lennie kell, gondolta, amikor az olvasóteremben a helyére ült, hogy belemerüljön a tanulásba, kutatásba; ez így van rendjén. Csak semmi denerváló változás.