Egy nap (a) nagy K.-val

Krisztián K. úgy döntött, hogy lelkében megújhodik.

A lélek, ahogy azt a tudomány világosan és érthetően mondja, komplikált dolog. Ezért Krisztián K. számára már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy lelkének megújhodása nem lesz egyszerű folyamat, sőt, a legkülönfélébb akadályok sokaságát kell majd legyőznie. Krisztián K. fennkölt célja elérése abszolút döntő és elengedhetetlen feltételének éppen azt tartotta, hogy az említett akadályoktól semmilyen körülmények között nem szabad visszariadnia. Krisztián K. elhatározása szilárd, egyértelmű és visszafordíthatatlan volt.

Viszont, ahogy ezt a történelem már többször bebizonyította, a külső körülmények mintha szándékosan kezdtek volna ellenszegülni az emberi akaratnak, éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy az emberiség, esetleg annak legkisebb része (pl. K. K., J. K., C. C. stb.) már elindult a szebb jövő felé vezető úton.

Krisztián K. ezt abban a pillanatban tudatosította, amikor undorral a szájába vette az első kanálnyi ruganyos masszává szilárdult tejbegrízt, amit felesége vacsorára készített. Normális körülmények között, nemes elhatározás híján feltette volna magának az obligát kérdést, hogy miért is kell ilyen moslékot zabálnia, de ma felesége kérdő arckifejezésére egy önzetlen, tétova mosollyal válaszolt.

A nő visszafordult a mosogatóhoz, és elkezdett csörömpölni az edényekkel. Krisztián K. figyelte őt. Már régebben észrevette, hogy a feleségéből minden báj és rugalmasság kiveszett, de el kellett ismernie, hogy ma kimondottan ronda. A petyhüdt izmokra alaktalan zsírpárnák rakódtak, ez főleg a hastájon, a köldök alatt és a nyakon volt rendkívül visszataszító, a töttyedt arcbőr a száj és az áll körül mély ráncokba rendeződött, ráadásul tokába ereszkedett, ami minden nevetés alkalmával undorítóan rezgett. A szemében nem tükröződött semmi. Sem szikra, sem szomorúság, sem rosszindulat; semmi. Barna, tompa békaszemei voltak. Krisztián K.-nak muszáj volt felkelnie az asztaltól, s mihelyt elérte a vécét, már hányt is.

Az oldalsó ajtók mögül, ahol hirtelen elhalkult a beszélgetés, két cingár, iker kamaszlány szaladt ki, csontos arcuk tele pattanással. Zavartan megálltak a nyitott vécéajtóban, és az egyikük bátortalanul megkérdezte:

– Rosszul vagy, papa?

– Te hülye! Nem látod, hogy okádik?

Krisztián K. érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Úgy látta, nincs a világon megalázóbb dolog, mint saját lányai jelenlétében térdelve hányni a porcelánkagylóba.

A konyhából óvatosan kilesett K. felesége. Megint egész éjjel Freudot fog olvasni, gondolta, és kihívó sóhajt hallatva visszatért a mosatlan edényekhez. A megmaradt grízt rövid habozás után a szemetesvödörbe öntötte. Nem volt könnyű élete. Senkinek sem könnyű, aki maga mögött és maga előtt sem lát mást, mint áthatolhatatlan sötétséget, az illúzió legkisebb fényjele nélkül, amely legalább valami kellemesebbnek, melegebbnek és fényesebbnek az ígéretét sejtetné. Időnként átvillant az agyán valami, ami egy bizonyos távoli nyári napra emlékeztette, fenyőzöld tó, átforrósodott skót kockás pléd, de mindez túl távoli és idegen volt ahhoz, hogy lomha agya újabb asszociációkkal válaszoljon rá, ezért minden hasonló képzelődést elhessegetett. Az utóbbi időben megszerette a mechanikusan végzett munkát. Mondjuk zoknik, zsebkendők vagy más ruhaneműk vasalását, ami közben gondolkodását teljesen kikapcsolta, szemei előtt csak apró színfoltok lebegtek, aszerint váltakoztak, hogy milyen gyorsan vett a kezébe egy újabb ruhadarabot. Bizonyos értelemben ez izgató volt, ugyanakkor megnyugtató is.

Krisztián K. fájdalmas kifejezéssel az arcán visszazavarta vihorászó lányait a gyerekszobába, és bement a hálóba. A maga oldalán felhajtotta a horgolt ágyterítőt. A felrázott ágyneműből levendulaillat áradt, amely saját testszagával keveredett. Enyhén elmosolyintotta magát, mintha ez megörvendeztetné, és mikor alsóneműben a paplan alatt kotorászott, akkor tudatosodott benne a gondolat, hogy minden embernek szüksége van egy saját helyre a Földön, amely meleg, ismerős illatú, biztonságos, és az otthon benyomását kelti. Ezek a gondolatok kissé felülemelték nyomorúságán. Odahúzódott az éjjeliszekrényhez, felkattintotta a lámpát, és belemélyedt szeretett Freud-jába.

Amikor K. felesége tiszta hálóingben becsusszant mellé az ágyba, megérezte K. izzadságszagát. Tizenöt év házasság alatt, minden igyekezete ellenére sem sikerült rászoktatnia férjét arra, hogy rendszeresen váltson fehérneműt, és zuhanyozzon. Rettenetesen szenvedett K. érzéketlenségétől és azzal is tisztában volt, hogy már régen nem tudta őt igazán felizgatni. Ritkán szeretkeztek, s akkor is szenvedélytelenül, minden különösebb élvezet nélkül, s persze legtöbbször merő unalomból.

Krisztián K. összegömbölyödve aludt, jobb kezével arcához szorította a párnát, balja az ágy szélén nyúlt el, Freud könyve az ágy melletti szőnyegen hevert, a fejezet végén szétnyitva. Felesége lekapcsolta a lámpát, élvezte a sötétséget és a csendet, amelyben férje szabályos légzését hallotta, és különös megkönnyebbülés fogta el, amilyet akkor érez az ember, ha nem lát és nem hall semmit.

Krisztián K. nem lustaságból kerülte a reggeli tisztálkodást, ahogy azt felesége gondolta, hanem szükségből. Mondhatni lelki szükségből. Reggel semmi sem volt fontosabb a számára, mint hogy minél előbb, és főleg az asszonyt megelőzve (lányai jóval később keltek), beüljön a tompa homályba burkolózó konyhába kortyolgatni a forró kávét. Ebben a titokzatos, szinte túlvilági atmoszférában, természetesen csak úgy a maga számára, mondhatni passzióból, amatőr álomfejtésbe bocsátkozott. Csodálatos dolog volt!

Krisztián K. korántsem tulajdonított olyan jelentőséget a reggeli tisztálkodásnak, hogy titkos lelki szeánszait feláldozza miatta.

Azon a bizonyos napon Krisztián K. különös gonddal igyekezett megérteni mindazt, amit álmában a tudatalattija súgott neki, mivel homályosan sejtette, ha a múlt éjjeli álmához megtalálja a helyes megoldás kulcsát, akkor ez jelentős előrelépésnek számíthatna titkos elhatározását illetően is. A sátáni erők azonban ezen a reggelen is összeesküdtek ellene. Ez esetben egy fürdőszobából kiszóló hang alakját öltötték magukra: „Száraz a keféd! Téged nem zavar, hogy egész nap bűzleni fog a szád?”

K. összezavarodott. Ebből a zavarból éppen egy hipotetikus kérdés bontakozott ki, hogy vajon lehetséges-e a lélek megújhodása a test nélkül vagy sem. A biztonság kedvéért egyelőre otthagyta az elmélkedést, és hogy felesége lelki békéjét helyreállítsa, azonnal elindult, hogy megnedvesítse a fogkeféjét.

Krisztián K. ezt álmodta:

Egy zöldes színű tó famólójának a szélén ül és horgászik. A víztükröt finom szellő fodrozza, és K. tükörképe sok-sok színfoltra oszlik a rezgő vízen; a híres impresszionisták reprodukcióin látta ugyanezt. Szinte még hajnal van, de ő nem érzi a korai hideget. Sejtette előre, hát pokrócba csavarta magát, amely most melegíti a lábát és hátának egy részét. Szokatlanul jól érzi magát. Hirtelen észreveszi, hogy tükörképe a tóból feléhajolva valamit mondani igyekszik neki. A gond csak az, hogy mind a látható visszaverődés, mind pedig a hang túl ködös és remegő ahhoz, hogy valamit is kezdhessen velük. Krisztián K.-t ez gyötri. Úgy érzi, az alak sürgős üzenetet szeretne átadni. Megpróbál hát közelebb hajolni a vízfelszínhez, a titokzatos hangok értelme azonban így sem jut el hozzá. Mi több, lassan már azt sem tudja, ki is beszél tulajdonképpen, és ki hajol ki fölé. Csak abban a röpke pillanatban érezte, hogy megértett valamit, amikor ketten eggyé váltak, a létfenntartás ösztöne azonban könyörtelenül közbelépett. Úgy rendezi, hogy pokrócba csavart lábának kiszabadításával bajlódjon s hogy minden másról megfeledkezzen, ami nem azzal függ össze, hogy a tettek mezejére kell már lépnie, s bármi áron is, de meg kell mentenie a lelkét. Tüdejét teleszívta levegővel és Krisztián K. felébredt.

Munkába menet Krisztián K. egész úton igyekezett visszaemlékezni a rejtélyes üzenetre, de hiába.

Krisztián K. élhetett volna békés, boldog életet is. Sőt, talán a lelkével is minden tökéletesen rendben volt, eltekintve néhány apróságtól; természetesen a legköznapibb emberi gyarlóságokra gondolok. (De melyikünk ne hanyagolná el olykor a fogmosást?) K. lelke valószínűleg fehér volt, mint a frissen hullott hó.

Vagy inkább banális, érdektelen, felesleges.

„Nem, nem, nem!”, kiáltotta lelkében Krisztián K. munkába menet.

„Aki tudatosítja valós helyzetét, úgymond helyes belső diagnózist állít fel, és minden elérhető eszközzel saját lelke mikroszkopikus vizsgálatát végzi...” Krisztián K. elhallgatott, és lángoló tekintettel várta, hogy szavai kellő hatást gyakoroljanak a diákok lelkére. Amikor ez megtörtént, lassan, gondosan mérlegelve minden szót, befejezte: „...az megtette az első lépést önmaga és nota bene az egész emberiség boldogsága felé.”

Krisztián K. az órájára pillantott, becsukta a noteszét, összeszedte a katedráról a könyveket, és a köszönés jeleként kihúzta magát. Az osztály nyugtalanul zsongott. Már menni kellett. Amikor K. az utolsó pad mellett haladt el, egyre halkuló hangot hallott:

„És téged ilyen faszságok érdekelnek?”

K. már a folyosón állt, így nem hallhatta a választ. Alapjában véve azonban tudta: csupán két lehetőség jöhet számításba. Az első valószínűbb: „Mi az, átbaszik?”. A második, kevésbé valószínű: „Talán tényleg faszság az egész, de azért van benne valami.” Krisztián K. tulajdonképpen örült, hogy a valódi válaszról lemaradt. Így lelkében továbbra is pislákolt az a lángocska, amelyet az emberi jóságba, nota bene a jóság további izmosodásába, és következésképp megújhodásába vetett hite és reménysége táplált.

„Krisztián K. egész békésen és boldogan élhetne, ha szíve mélyében nem fészkelne a remény. Krisztián K. nem is sejti, hogy épp a remény az, amely megrontja az emberi belsőt, és a legnagyobb kétségbeesésben a leggazabb gazságok elkövetésére kényszeríti.” A filozófia-tanárnő elégedetten nézegette arcát a tükörben.

„Leggazabb gazságokra!”, ismételte élvezettel, hangsúlyozva a „ga” szótagot, mert érzéki ajkai ilyenkor mintha csókra nyíltak volna, és ez felizgatta. Amióta Krisztián alkalomszerűen megosztotta vele gondját-baját, érezte, hogy üres élete teljesebbé vált. Büszke volt arra, hogy mélyebben és jobban meg tudta érteni őt, mint a saját felesége. Ezt maga K. is megerősítette, hozzátéve, hogy ebben nem kis szerepet játszik filozófiai képzettsége. Filozófiai műveltségét a gyakorlatban mindeddig hasznosíthatatlannak érezte. Krisztián K. öntudatlanul megtanította arra, hogy a totális haszontalanság is járhat néha haszonnal.

„Ezek hát, ugye, azok a bizonyos paradoxonok”, felelte rá akkor Krisztián K., és szomorúan elmosolyodott. A filozófia-tanárnő nem volt egészen biztos a paradoxon szó jelentésében, de női ösztöne azt súgta, legjobb lesz, ha megértőn mosolyog.

Krisztián K. kellemes bizsergést érzett a szíve táján, amikor a folyosó túlsó végén megpillantotta a vécéből éppen kilépő filozófia-tanárnőt, és elhatározta, hogy a nagyszünetben megosztja vele mai álmát. Ugyanakkor az eszébe ötlött, hogy reggel nem mosott fogat, ezért az iskolai büfé felé vette az irányt, hogy mentolos rágógumit vásároljon magának. Ha a felesége látná, féltékeny lenne, mert érte aligha fáradna ennyit. Krisztián K. ezen elgondolkozott. El sem tudta például képzelni, hogy a filozófia-tanárnő jelenlétében, mondjuk, elfingja magát. Es ha ez, ne adj’ isten, véletlenül mégis megtörténne, bizonyára adódna valami finom és diszkrét társalgási közhely, amely kihúzná a csávából. Vagy szótlanul elsiklanának felette, vagy ráfognák a helyi cellulózgyárból származó kénes oxidokra.

Feleségével ez egészen más volt, ezt K. nem tagadhatta. Ezzel összefüggésben egyébként érdemes megjegyezni, hogy saját szeleink bűze nem tűnik olyan undorítónak, mint a másoké. Amikor K. felesége megérzi K. szellentését, mindig undortól eltorzult arccal és mérgesen torkolja le:

„Fuj, már megint fingottál!”

Semmi diszkrét hallgatás vagy kénes oxidok. Fingottál és kész. Krisztián K. ilyen helyzetben otthon általában elnevette magát. Most, a dologra visszatekintve, elszégyellte magát. Vulgárisnak és primitívnek tűnt, akárcsak az asszony reakciója, de mégiscsak őszintébb volt és közelebb állt a valósághoz, mint az elhallgatás vagy a kénes oxidok. Az igazságnak ilyen leplezetlen és durva kimondása azonban kellemetlenebb volt, mint a kultivált elkendőzés, fau paux, miközben mindkét résztvevő fél ismeri az igazságot, de elhallgatja. Krisztián K. ebből azt szűrte le magának, hogy ezzel is csak az igazolódik be, hogy a mezítelen igazság gyakran kellemetlen és kegyetlen dolog. Következésképp...

– Megmondja végre, mit kér? − kérdezte immár harmadszor a büfésnő, érezhető ingerültséggel a hangjában.

...következésképp tehát világos, hogy a lélek hamisítatlan és őszinte megismerése, ami a megújhodás legfontosabb előfeltétele, fájdalmas, kellemetlen és kegyetlen lesz.

Krisztián K. azért is befejezte elmélkedését, és csak utána felelt:

− Mentolos rágógumit.

Sajnos időközben Krisztián K.-t a türelmetlen diákok kiszorították a sorból, és a büfésnő már rá sem hederített.

Csengetés. Kezdődik az óra. K. észbe kapott, muszáj sietnie az osztályba. A büfé feletti folyosó csendes volt. A folyosó mindkét oldalán sorakozó ajtók a távolban egyre kisebbeknek tűntek, a lépcsőknél álló K. pedig habozott, mivel hirtelen nem jutott eszébe, melyikben is van órája. Bátortalanul körbelesett, és amikor senkit sem látott, óvatosan rátapasztotta fülét az első ajtóra. Úgy tűnt, valaki kémiából felel. Dadogott, egyértelmű, hogy nem épp a benzolok voltak a kedvencei. Krisztián K. odalépett a második ajtóhoz, és belesett a kulcslyukon. Történelem. A tanárnő narancsszínű blúzát százszázalékosan felismerte volna egy kétéves hullán is. A szemben lévő ajtóhoz nem is kellett közel mennie. A matematikus kolléga zengő tenorja bosszút ígért, írásbeli formájában. Egy ajtóval arrébb − földrajz. Aztán hittan, biológia, ismét hittan... Krisztián K. zavartan állt meg a folyosó másik végén, megfordult, és ebből a fordított távlatból hirtelen erőt vett rajta a teljes fölöslegesség szorongató érzése. A folyosó közepén magányosan pislogó égő utolsót villant, és minden komor homályba burkolózott. K. nyelt egy nagyot, és iszonyodva látta, hogy egy sötét, ördögien görnyedt alak lassú, ingadozó járással kiválik a sötétből és minden lépéssel rémesebb méretűvé magasodik. K.-nak megroggyantak a térdei, a falnak dőlt, és halkan a padlóra csúszott.

„Kedves Krisztián, egy pohár víz jól fog esni. Az utóbbi időben valahogy mindnyájan túlhajszoltak vagyunk, de önt, kedves barátom, mintha valami más is nyomasztaná. Megértem, hogy nincs könnyű helyzetben, egyedül tart el egy négytagú családot, olyan fizetésből, amely enyhén szólva szerénynek mondható, de higgyen nekem, semmi sem tart örökké. Igen, tudom, meglepő és kiábrándító is egyben, amikor az ember végre fölfogja, hogy egy tízezer koronával magasabb fizetés gyakorlatilag megszüntetné kellemetlen problémáinak nagy részét. Képzelje el, kedves barátom, mennyire megváltozna így az élete. Képzelje el egész konkrétan, és meglátja, hogy ez mennyire megnyugtatja. Én magam nagyon gyakran alkalmazom ezt az autoterápiát. Az embernek kellemes gondolatai támadnak, és ha tudatosítja a nehézségek okát, azt az igazán banális tízezer koronát, amely elválaszt bennünket a boldog élettől, akkor rádöbben, hogy tulajdonképpen nagyon közel van a dolgok áhított állapotához. Én mondom, kedves barátom, semmilyen nyomorúság sem tart örökké.”

Krisztián K. behunyta szemét, és elképzelte a tizenhatezer koronáról szóló fizetési szalagot, de az ígért megnyugvás valahogy késett. Ezért inkább az összegnek megfelelő pénzhalmot képzelte el. A kupac túl kicsi és valahogy túl absztrakt volt. A pénzért vásárolható új dolgokra gondolva sem érzett semmi lelkesedést. Csak amikor feleségének a fizetési szalag láttán felragyogó arcát képzelte maga elé, akkor érzett valami elégtételfélét, sőt, mondhatni, még örömöt is.

Képzelete erre a hullámhosszra állt rá.

K. felesége elegáns, pasztellszínű kosztümbe öltözve igézően lépdel... nem, nem, nem, dehogy lépdel, csillogó piros autóban ül, az oldalsó ülésen nagy papírzacskóban illatos kenyér, ementáli, sonka, olívabogyó, a legtetején pedig egy üveg tokaji trónol... Különös volt, hogy feleségének valahogy homályos volt az arca, arcvonásai nehezen kivehetőek, vagy csak a képzeletében volt úgy fordulva, hogy az arcára egyáltalán nem lehetett ránézni. És mégis tudta, ez a nő a felesége, nem más. A felesége volt, de úgy tűnt, mintha a kép nem a jövőből, hanem a múltból származna, jobban mondva, mintha időn kívüli lenne.

Krisztián K. felnyitotta a szemét. A fizikaszertár süppedős foteljében ült, szemben vele kissé feszült arccal a fizikus kolléga állt sötét öltönyben.

– Segített? – kérdezte.

−Segített − mondta Krisztián K., és feltápászkodott. − Szeretném megköszönni önnek. Hirtelen elgyöngültem, vagy mi a fene...

− Bizonyos értelemben mindnyájan gyengék vagyunk. Fő, hogy már jobban van.

− Nem tudtam megtalálni az osztályt, ahol órám van − próbálkozott a magyarázattal Krisztián K. − Aztán kialudt a villany a folyosón, és, nem is tudom, hogy mondjam, elhatalmasodott rajtam a tanácstalanság, nem tudtam merre... Jaj, istenem, nem tudom magam pontosan kifejezni, lehet...

− De kedves kolléga, hisz kihagy...

− Maga bizonyára azt hiszi, hogy ittam.

A fizikus elkomorodott:

− Úgy értettem, az órarend szerint kihagyhatott egy órát. Ez az órája egyszerűen lyukas.

Krisztián K. szabad óráiban elmélkedéssel gyötörte magát. Mindenről elmélkedett. Valahol azt olvasta, hogy a világon semmi sem olyan jelentéktelen, hogy ne érne meg egy elmélkedést. Ráadásul Krisztián K. úgy vélekedett, hogy ha az ember gondolkodik, nemesebbé válik. Sőt, egyszer arról is elmélkedett, hogy mindez valóban így van-e.

De most valami mástól szenvedett. A keleti bölcsek szerint az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, le kell mondania minden anyagi vágyról. A fizikus kolléga ezzel szemben úgy gondolja, hogy 10 000 korona kérdése az egész. Krisztián K.-nak mindkét megoldás túl egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy hinni tudjon bennük, noha elismerte, hogy a maga módján mindkettő érdekes. Viszont, ha az ember semmit nem akar és semmi más után nem vágyakozik, ez a világ nem lehet jó a számára. Ugyanúgy akkor sem, ha mindene megvan, amit szeretne, mert egyszer tényleg meglesz mindene és nem marad más hátra, mint pusztán unalomból elhagyni ezt a világot, csak azért, hogy utolsó kívánsága is beteljesedjék – megbizonyosodhassék róla, vajon van-e valami a túlsó parton. És ha semmi? Aztán hogyan tovább, he? Valószínű, hogy Krisztián K. nem kockáztatott volna meg egy hasonló utat, mert szerette ezt a világot, pontosabban jól érezte magát benne, még ha ez személyének puszta létéből fakadt is.

Az üres tantestületi szoba, ahol a gyűlések alkalmával és a nagyszünetekben körülbelül hatvan pedagógus tolongott, lassan kezdett megtelni. Krisztián K., aki hátul ült, az ablaknál, észrevétlenül szemmel tarthatta a bejárati ajtót, így amikor végre belépett a filozófia-tanárnő, és megpróbált a saját asztalához furakodni, Krisztián K. felállt és elébe indult. Két lépést sem tett azonban, és útját állta a testes biológia szakos kolléganő, anyáskodó kifejezéssel az arcán. K. még fel sem lélegezhetett, már kezdte is:

− Kolléga, ha azt hiszi, hogy a politika becsempészése az iskola falai közé, a diákok hazafiasságának rombolása, és a féktelenségre buzdítás...

− Féktelenségre? − csodálkozott K.

− Nagyon jól tudja, mire gondolok! A gúnyolódhatnékja majd elmúlik, ezt ígérem. Csak aztán ne csodálkozzon!

A tantestületi elcsendesedett. Mindenki őket nézte. Krisztián K. a töretlen elszántság arcába bámult, és átvillant az agyán, nem volna-e jobb a másik végéről kezdeni a dolgot, tehát az egész emberiség megújhodásától az egyén megújhodása felé haladva. Az ilyen és ehhez hasonló fazonokat egyszerűen falhoz állítanák, és agyonlőnék. Sajnos, ez a terv a valóságban kivitelezhetetlen lenne, mert, ahogy ezt K. saját fájó tapasztalataiból tudta, az áldozatok kiválogatását rögtön ilyen agilis biológia-tanárnők vállalnák magukra.

Krisztián K. hallgatott, és míg a biológia-tanárnő tovább pocskondiázta, ő tekintetével a filozófia-tanárnőt követte, aki a mosdónál közönyösen fésülgette sűrű, barna haját.

– Magának ez nevetséges?

Krisztián K. összerezzent.

– Elnézést, rosszul hallottam, amit mondott.

– Azt kérdeztem, hogy nevetségesnek tartja-e.

– Ah, nem, nem, természetesen, nem.

− Akkor meg miért mosolygott?

– Biztosíthatom, hogy nem azon nevettem, amit mondott.

– Hát akkor min?

– Nem tudom, egyszerűen csak rámjött.

– Ez azt jelenti, hogy gőze sincs, miről is beszéltem magának!

Krisztián K. belső hangja sietősen ismételte: „Mondd meg neki, hogy egy picsa, mondd meg neki, hogy egy picsa!”

– Bocsásson meg, de nincs – mondta Krisztián K.

– Ha megmondtad volna neki azt, amit valójában gondolsz, megkönnyebbültél volna, de mivel nem mondtad meg, erkölcsi győzelmet arattál – vigasztalta őt később a filozófia-tanárnő.

„Erkölcsi győzelem”, ismételte magában gúnyosan Krisztián K.

– Képzeld mit álmodtam! – mondta.

– Miért tereled másra a szót? Magad elől menekülni a leggazabb gazság!

Krisztián K. megütközött: − Azt akarod mondani, hogy gazember vagyok?

A filozófia-tanárnőt felingerelte az értetlenkedés.

− Te tényleg nem fogod föl, mire akarlak rávezetni?!

− Úgy látszik, félreértjük egymást − védekezett K. − Csak el szerettem volna mesélni az álmomat, mert úgy tűnik összefüggésben van beszélgetésünk tárgyával; nem kívántam semmi többet.

− És hogy én mit szeretnék, az téged nem érdekel?

Krisztián K. összezavarodott. Félt egyenesen a filozófia-tanárnő szemébe nézni, az átkozott mentolos rágógumi miatt.

A filozófia-tanárnő közelebb húzta a székét, és átkarolta K. vállát.

− Figyelj, Krisztián, fölöslegesen gyötrőd magad.

Krisztián K. megpróbált könnyedén kicsusszanni az ölelésből, nehogy a nő megérezze bűzös leheletét. A filozófia-tanárnőt ez érzékenyen érintette.

− Azok a te erkölcsi elveid! − sziszegte. Aztán gyorsan felpattant, és bevágta maga mögött az ajtót.

Elég volt a töprengésből! Haza, haza, haza! Haza?

A fasor, amelyen az irodalomtanár görnyedt, kiaszott alakja végigtámolygott, fehéres ködben úszott. A virágbolyhok lustán hemperegtek a fekete ágakon, itt-ott már a földet érték, a letaposott füvön, és ahol fű nem nőtt, a ragacsos sarat nyaldosták.

„Az ember nem tud semmit”, filozofált félhangosan Krisztián K.

„Az ember semmit sem tudhat, ha még az sem biztos, hogy ebben a pillanatban, itt és most, kora tavasz vagy késő ősz van-e. Persze léteznek bizonyos csillagászati számítások, amelyeknek szavatolniuk kellene a jobb-rosszabb időbeli tájékozódást, viszont minden számítás, minden hitvány számítás teljesen hiábavaló, ha fellángol egy hirtelen érzés, amely bizonyos körülmények között akár az öngyilkosságba is kergetheti az embert.”

Hagyjuk Krisztián K.-t, hadd távolodjék és kisebbedjék, míg el nem tűnik, mint hársak a fasorban, melynek vége már csupán a valóság kisebbített modelljének hat az ember szemében. Hadd menjen. A park végén balra fordul, közönyösen átvág a megszokott utcán, halad két háztömbnyit, elhagyja az élelmiszerüzletet, és már csak otthon áll meg, a háromemeletes bérház harmadik emeletén, lakásának bejárati ajtaja előtt. Kulcsok után tapogat a kabátjában, kinyitja az ajtót, belép... Nem, nem, nem!

Az sem lényeges, hogy Krisztián K. a parkon áthaladtában egész idő alatt keserű nosztalgiával gondolt vissza egyik barátjára, aki ugyanezen a parkon ment keresztül, bár máskor, bátran lépdelve a menet élén, s miközben a zászló rúdját fegyverként szorította a mellkasához, előre szegezett álla mondhatni arisztokratikus büszkeséggel hasította a fagyos novemberi levegőt. Erre az arcra haláláig emlékezni fog, és mindig is izgatni fogja a határozottsága, amelyet néha maga is utánozni próbált a tükörben, titkon remélve, hogy nem csak az életben alkalmazhatja majd, hanem örök nyomot hagy a lelkében is.

Az ember nem szabadulhat meg attól a szorongató érzéstől, hogy valaki állandóan az orránál fogva vezeti, és bolondot csinál belőle. A magunkfajta gyűlöli az ilyen lelki gonoszkodást, és várja, hogy az isteni gondviselés vagy valami felső hatalom beavatkozzék, mert hisz... Hogyan is végződhet egy olyan szereplő sorsa, akinek az a merész gondolata támad, hogy megszökik a börtönből, közben meg csak alagutat váj egyik cellából a másikba? Ismerjük az ehhez hasonló eseteket, és tudjuk, miként végződnek. A lélek megújhodása? Nem volt ez már az elejétől kezdve nevetséges dolog? Mi a fene is sülhet ki ilyen zűrzavarból?

Hagyjuk Krisztián K.-t belépni saját lakásába, ahol futtában megcsókolja elhízott, de jóságos feleségét, aki kimondhatatlanul, ezért hát csendesen szenved attól az elégségestől és elégtelentől, amit jelentéktelen, de ártalmatlan lányaik hoztak haza tollbamondásból, továbbá férje közönyösségétől, aki nem érti már saját magát sem, fölös kilóitól, amelyek minden fogyókúra ellenére tovább gyarapodnak, vagy attól, hogy a szemben levő boltban ismét megsavanyodott joghurtot sóztak rá. Hagyjuk Krisztián K.-t, aki ha mindezt tudná is, korántsem biztos, hogy gyarló földi dolgokként avagy a végtelen világűr titkos jelzéseiként figyelne rájuk. Hagyjuk, hadd roskadjon le a konyhaasztal melletti székére, és ezúttal nagy falánksággal pusztítsa el dupla tejbegrízadagját.

Igen, igen, igen! És közeleg a befejezés. A tévéhíradó után Krisztián K. hullafáradtan dől az ágyába. A saját hely, amely... Tudjuk! Megnyílik... Tudjuk! Olvas és K. felesége... Szintén tudjuk!

És valamikor most, épp abban az álom és ébrenlét közti állapotban, K. ágya felett keringő alakok csoportja jelenik meg. A tünemények sebes forgatagként röpködnek, olyan furcsa hangot hallatva közben, mint a zsinóron forgatható játékrepülők. Krisztián K. mintha felismerni vélné némelyikük arcvonását, sőt néha egészen biztosan föl is ismeri. Figyelem! Az első alak kiválik az áttekinthetetlen sokaságból. A filozófia-tanárnő az. Haragos. Rá sem néz K.-ra. Mondandóját nem hozzá intézi, hanem valahová a bizonytalan messzeségbe.

„Ha Krisztián K. akarná...”

Nem fejezte be. Már soha senki nem tudja meg, mi történt volna akkor, ha K. akarná, mivel K. feleségének szelleme, aki időközben kiszabadult az örvényből, hatalmas fogsorával vetélytársnője tarkójába harapott, és lelki hússal teli szájjal motyogta:

„Ha éreznéd...”

Beszéde aztán hisztérikus zokogásba fúlt. A jószívű förgeteg szerencsére mindkét szerencsétlent magába szippantotta.

Egy pillanatig semmi érdemleges nem történik. Krisztián K., kihasználva az alkalmat, felül az ágyon és remegve kuporodik össze. Várja, hogy mi lesz.

A helyiséget hirtelen tompa ütés zaja rázza meg. A biológia-tanárnő feje koppant, aki a centrifugális erő következtében váratlanul kivált az egyre vadabbul kavargó tömegből, és a Krisztián melletti fehér falon szétzúzta a koponyáját. Mikor megcsúszik a padlóra loccsant véres masszán, még ennyit suttog:

„Ha K. tisztelné...”

Csend. És zene. Valami Gounod-tól. A fehér mennyezet alatt egy hatalmas, hullámzó fekete palástú fantom lebeg. K. csak nagy nehezen ismeri fel a fizikatanárt. De már ez a kísértet is fakulni látszik. Még egy utolsó titkos mosoly.

„Ha hinné, kedves barátom...”

Vége.

Hirtelen világos lett. A fénycsík az ajtótól az előszobába nyúlt, az ajtóban K. felesége áll, és egészen halkan, minden düh és harag nélkül kérdezi:

„Nem mész fogat mosni?”

Krisztián K. hálásan mosolyog vissza rá. Félreteszi a Freud-ot, amit egész idő alatt szorongatott, és lelkében ezt mondja magának:

„Ha tudtam volna...”