Hrabal kontra Hrabal

Milan Jankovič Hrabalról írt könyvét először múlt év májusában olvastam. Ennek ellenére csak most határoztam el, hogy írjak is róla. Ebben az esetben azonban a háttérben nem egyéb, fontosabb elfoglaltságaim és nem is a lustaságom húzódik meg. Jankovič könyvének többszöri elolvasása keltette fel az érdeklődésemet.

Ez a bevezető azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy az írás nem csak hogy az ellen tiltakozik, hogy elolvassuk, de a róla kialakított benyomások leírásakor is akadályokat gördít az utunkba. Jelen esetben azonban ezt a feltételezést tiszta lelkiismerettel elvethetjük, hiszen most kivételesen a szó szoros értelmében vett kristálytiszta írást tarthatunk a kezünkben. A szerző hosszabb ideig dolgozott a könyvön és éppen az ezen okból kialakult folyamatosság teszi azt lendületessé, könnyen olvashatóvá. Ezt a kikristályosodott, letisztult állapotot támasztja alá Milan Jankovič Hrabalról készített fényképdokumentációja is, hiszen egy 1974-től 1990-ig terjedő időszakot foglal magába.

Jankovič könyvének olvasása önmagában is varázslatos élmény, de Hrabal Zsebcselek című könyvével párhuzamosan olvasva olyan élménnyé teljesedik ki, amit leginkább a három tenor, Domingo, Pavarotti és Carreras közös koncertjéhez lehet hasonlítani. Hogy miért a hármas szám? Természetesen nem feledkezhetünk meg Szigeti Lászlóról, az interjúregény másik szereplőjéről sem. Ezenkívül meg kell említenünk azt is, hogy Szigeti volt az, aki elősegítette Hrabal és Esterházy Péter, valamint Mészöly Miklós kapcsolatfelvételét, kommunikációját. Lényegében elsőként hozott létre egy láthatatlan kommunikációs hálót Közép-Európa kortárs íróóriásai között. Mind Milan Jankovičnak, mind Szigeti Lászlónak megvan az a nem mindennapi tulajdonsága, hogy képesek élettel teli, valós párbeszéd „kiprovokálására”. Bár azt is meg kell jegyeznünk, hogy míg Jankovič a tudomány, addig Szigeti a mindennapi ember nyelvezetén teszi ezt, és ez Hrabal esetében gyakran egyezik az irodalmi nyelvvel. Mindkettőjük kifejezésmódjára jellemző, hogy semmi esetre sem a szöveg ellen, hanem épp ellenkezőleg, annak energiájából merítve írnak. Vagyis a szöveg olvasásával, boncolgatásával úgymond önkéntelen mozgásba lendítik az abban fellelhető gondolatokat. De hogy ez a megállapításom ne csupán üres frázis maradjon, a továbbiakban közvetlenül Jankovič írására valamint Szigeti és Hrabal párbeszédére hivatkozom majd.

A józan paraszti ész azt diktálja, hogy egy olyan kiindulópontot keressünk, ami fejtegetésünk alapjául szolgálhat majd. De hát tudjuk, hogy nem minden esetben érdemes követni a józan ész tanácsait és ezt most Hrabal esete is kiválóan igazolni látszik. Itt ugyanis nincs semmiféle kezdet és semmilyen biztos kiindulópont. Paradox módon rögtön a folytatásba csöppenünk. Hogy mit értek ez alatt? Nos, csupán azt, hogy Hrabal prózája egyfajta „lírai ködből” lép elő. Felvethetjük persze, hogy a líra is a megnyilatkozás egyik formája és szintúgy az irodalomhoz tartozik. Ez kétségtelenül igaz! Épp ezért kiemelném még a beszédet – minden őt megillető jelzőjével és tulajdonságával egyetemben.

Megemlíthetjük például Pepin bácsit, aki nem csupán a Sörgyári capriccio című írás bizarr szereplője, de egy valós személy is, aki érdekes benyomásokat hagyott maga után Hrabal emlékezetében: „tíz éves lehettem, amikor Pepin bácsi meglátogatott minket. Nálunk lakott, egy asztalnál evett velünk. A sörgyárban kezdett dolgozni. Úgy alakult, hogy a családból lassacskán egy nagy körhinta lett és az oszlop, ami körül forgott, az Pepin bácsi volt. Sokat beszélgettünk vele, gyakran értelmetlen kérdésekkel zaklattuk. A gyerekkoromból már csak rá emlékszem – ahogyan próbáltuk szóra bírni őt, ahogyan mesélt. Pepin bácsi hangja, a mi hangos nevetésünk, zavaros, már-már értelmetlen mondatfüzérek, az egész massza valami különös, néha értelmetlen keveréket alkotott, amit én prágai dadának neveztem el.” (Bohumil Hrabal: Zsebcselek).

Pepin bácsi, pontosabban az ő szavai azok, amelyek a központban állnak, és Hrabal mintha csak csatlakozna ehhez. Képletesen úgy is mondhatnánk, hogy nem Pepin bácsi és nem is Hrabal az aki beszél, hanem maga a beszéd szólal meg, mint az egyetlen igazi alkotó. Jankovič kifejti, hogy a Táncórák... című írások is épp ezt bizonyítják, amikor „kapcsolatokat keresnek a szavak folyamában, melyek lassan megszűnnek önmaguk lenni. Maga a nyelv, amely gátak és látszólag célok nélkül áramlik, mégis érezni a határozott szándékot: éppen ily módon érvényesülni, egyszerűsítve a kitűzött cél elérését egy másik látásmóddal és a stílussal, éles ellentmondások egymás mellé állításával egy befejezetlen mondatban, túllépve így a „beszéd” szó mindennapos értelmezésén. A beszédhez persze a hagyományos kérdésekkel – „miről” vagy „mihez”-zel – is közelíthetnénk, és éppen erre szolgál a beszéd, hiszen szervesen kapcsolódik a szöveghez, hozzá fordul a megszólaltatott szereplő is. Ha elgondolkodunk a „beszéd” szó jelentésén, meg kell állapítanunk, hogy Hrabal esetében az említett szó egy teljesen új értelmezést nyer.” (Milan Jankovič: Fejezetek Bohumil Hrabal munkásságából. Prága, Torst 1996, 31.old)

Egyetértek Milán Jankovičcsal abban, hogy a „beszéd” szó Hrabal esetében valóban egy új dimenzióba kerül. Véleményem szerint azért is, mert Hrabal számára csak az jelenti az életet, amit átrostáltunk a beszéd szitáján, így téve örök érvényűvé azt. Így maga az élet örökíti meg önmagát, létrehozva a történetet, az irodalmat. Az „életet” a benne megjelenő beszéd segítségével (és rajta keresztül) szemlélni – ez Hrabal azon gesztusa, amit Szigetinek macskáihoz fűződő kapcsolatán szemléltetett: „Az ember, ha birtoka van, gazda is legyen, és a gazdának tudnia kell, mikor mit kell levágnia. Vállalnia kell ama bizonyos apaszerepet. Valamennyien szeretjük a bifszteket, hát akkor lennie kell valakinek, aki az ölés ura, aki mészáros. Aki azt akarja, hogy a háza táján némi rend legyen, az nem tarthat tizenöt macskát. Különösen erdőben nem. Ha csak két macskája van az embernek, akkor is őrületbe kergeti, ha az egyik megkölykezik és vadászni kezd a kisnyulakra. Az ember azt sem tudja, kihez húzzon, a macskájához vagy a nyulacskákhoz. Néha annyira felbőszülök, hogy ha kéznél lenne egy puska, menten ledurrantanám hőn szeretett macskámat. Mert azok a nyuszikák, amelyeket összeszed, sokkal szebbek és gyöngédebbek, mint az én híres macskám. Így hát Hrabal úrnak tudnia kell kegyetlennek is lenni, persze önmaga rovására. Könyvet is írtam erről, s arról a macskámról neveztem el, amelyiket likvidálnom kellett.” (Bohumil Hrabal: Zsebcselek)

Az „élet” beszéd segítségével történő megkettőzése az az elv, amely segítségével Hrabal elvonatkoztatja írásmódját és írói státuszát. Na strune medzi kolíbkou a rakvi című írásában így vélekedik erről: „ha tehetem, szívesebben részesítem előnyben a krónikás vagy a vágó szerepét az írói szereppel szemben. Lehet, hogy valamikor majd mindenki művésszé válik és az ember feladata a saját énjének magvalósítása lesz.”

És ha a szerző írásmódját, valamint az azzal összefüggő szabályokat taglaljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezen írásmód metamorfózisait sem. Jankovič szerint egy pontba összpontosuló két erő – mégpedig egy szürrealizmusból, egzisztencionalizmusból és totális realizmusból, valamint a Pepin bácsi kezdet és befejezés nélküli monológjából táplálkozó, több irányba szétáradó erő eredőjeként tudjuk megjeleníteni. A meghatározó szerepet mégis Pepin kapja, akit ugyan elhallgattathatunk, más szájába helyezhetjük szavait, de beszédét, monológjait lehetetlen befejezni. Az előbb említett ellenkező beállítottságú erők egy olyan örvényt hoznak létre, amely önmozgásba hozza a szöveget – mondhatni, szövegáradatot hoz létre. Hrabal ezen írásmódja azért oly briliáns, mert éppen ez a szövegáradat épül úgy a mesélés szerkezetébe, hogy közben rendkívüli energiával tölti meg azt. Ez az úgynevezett alla prima metódus, melynek kísérőjelensége az energiával teli képek kiteljesedése: „az alla prima jellegű írások nyelvi és nem nyelvi elemeiben egyaránt fellelhetők az ún. premier mouvement, vagyis az első alkotó gondolatok nyomai. Ezek Hrabal esetében egymás mögött felsorakoztatott képek, valamint ezen képek burkolatlan, mesterséges »kiteljesítése«. Ez a tevékenység gyakran a vallomások témáinak és kibúvóinak többféle keresztezéséből, sokszorozásából indul ki. Az előttünk szétterülő mondatszerkezetben ezek gyors egymásutánban bekövetkező változásai fogják meg az olvasót.

Hrabal hosszú, összetett mondatai inkább követik a beszélt nyelv szabályait, közelebb állnak hozzá, mint a klasszikus értelemben vett írott szöveghez. Éppen ez, vagyis a gondolatfüzérek hosszának önkényes kiválasztása az, ami megalkotta a szerző írásainak sajátos stílusát.” (Milan Jankovič: Fejezetek Bohumil Hrabal munkásságából)

Az érdekesség kedvéért szeretném megjegyezni, hogy Hrabal az alla prima metódust alkalmazta többek között a nagy sikert aratott Őfelsége pincére voltam című művében is.

A számtalan átalakulás ellenére is Hrabal írásmódja magával a nyelvvel mutat közeli rokonságot, sőt, egyes elemei már-már felülemelkednek rajta. Megemlíthetjük például a ritmust, ami bár a zene jellemzője, Hrabal írásaiban a „mindent túlharsogó magány” ritmusa is fontos szerephez jut. Ha őszinte akarok lenni, akkor éppen Jankovič elmélkedései – többek között a már említett ritmusról is, az írásjelek túl gyakori vagy éppenséggel hiányos használatáról, a hangnemváltás ritmusáról – jelentik számomra az e téren nyújtható legvirtuózabb teljesítményt. Biztosan állíthatom, hogy éppen a fent említett tulajdonságok tanulmányozásakor bizonyított éleslátás teszi Jankovičot a cseh strukturalizmus jogos örökösévé. De menjünk tovább! Jankovič virtuóz technikáját Hrabal zenéről alkotott véleményével szeretném alátámasztani. És ezt egyáltalán nem öncélúan teszem, mert egymás mellé helyezve őket mindkét írás értéke megsokszorozódik és így azt is észrevehetjük, ami a „szövegáradatban” elkerülte a figyelmünket. És íme a már említett Hrabal idézet: „ Úgy gondolom, hogy csak a zene képes megragadni mindent, hogy a zenében van valami metafizikus, hogy a zene képes a határhelyzetekbe hatolni, a szerelembe, a hangulatokba, a haldoklásba, sőt a zenével ugyanúgy kifejezhető egy világnézet, mint könyv vagy kép útján. Ma már tudom, hogy a transzcendens pontok változásaiban rejlik a zenei változások lényege, hogy minden lényeges zenemű csak akkor jöhetett létre, amikor a történelem és a filozófia az idő óráján a társadalmi berendezkedés fordulatát jelezte.” (Bohumil Hrabal: Zsebcselek)

A Jankovič által „szövegáradat” jelzővel illetett fázis után Hrabal munkásságának utolsó szakasza következik, melyet legtalálóbban a „kései Hrabal” jelzővel illethetünk. Ebben a fázisban is megőriztetett a beszéd folyamatossága, vég nélkülisége. A beszéd önmagába fordul, mintha a szerző monológját olvasnánk, aki mintegy felkínálja a szöveget a címzettnek – az olvasónak. Maga az áramlás is változásokon esik át: „az áramlás megmarad, de csupán megtépázott, megtört állapotban. A hosszú mondatok folyamából épült szövegből nyugalom és mozdulatlanság sugárzik. Ennek ellenére érezni, hogy az alkotóelemek nincsenek akadályozva a mozgásban. Hrabal stílusának igazi magvát mutatja meg nekünk. Változott ugyan a sebesség, de az építési mód még mindig a régi – a szerző vallomástöredékeket helyez egymás mellé. Az egymáshoz közel álló, vagy épp ellenkezőleg, erősen kontrasztos „építőeleme” hatása fantasztikus." (Milan Jankovič: Fejezetek Bohumil Hrabal munkásságából)

Milán Jankovič könyve írásakor még nem sejthette, hogy a „kései Hrabal” gyakorlatilag az író munkásságának befejezését jelenti. Bohumil Hrabal tragikus halála nem csak egy emberéletet zárt le, hanem a legendáról szóló könyv végére is pontot tett. És ha már a halálnál vagyunk – megállapíthatjuk, hogy Hrabal halála a maga titokzatosságával inkább illik az irodalom világába mint a valós életbe. Valóban a galambok etetése közben esett ki az ablakon vagy valami egészen más dolog van a háttérben? Ezt a kérdést meg sem kísérlem megválaszolni. Válasz helyett álljon itt egy újabb idézet: „SZIGETI: Gondolt-e valaha is arra, hogy öngyilkos lesz? HRABAL: Irodalmilag igen, nagyon gyakran. De hogy föltápászkodjam és nekimenjek a víznek, arra sohasem. Annál jobban szeretem a kétségbeesést, a mélységes mélabút. A szüleimet sem kérdeztem soha, mert tudtam, hogy túlontúl okos, és nem az akkori helyzetemhez illő tanácsot kaptam volna tőlük. Mert nagyon fiatal voltam, mert bugyután ártatlan voltam, vagyis a tudatlanság szilárd harangja voltam, amelynek minden ifjú emberben szólnia kell, de aztán mindig, ahogy az látható, újra kezdtem az egészet. Imádtam a labdarúgást, sőt, kiváló focista voltam, számos sérüléssel „dicsekedhettem”. Számomra egy zsebkendőnyi területen végrehajtott Hidegkuti-csel a futball csúcsát jelenti, mert az olyan, mint amikor az ember a metaforákat válogatja. The Fascination.” (Bohumil Hrabal: Zsebcselek)

Ez az a pillanat, amikor pontot tehetnék írásom végére, de úgy érzem, tartozom még az olvasónak némi magyarázattal – az ok ismertetésével, amiért összehasonlítottam ezt a két könyvet. Fedor Matejov Jankovič könyvéről megjelent kiváló írása után (Slovenská literatúra, 5/1997) vajmi kevés újat tudtam volna papírra vetni, nem is ez volt az elsődleges okom. Ha őszinte akarok lenni, elsősorban abból a megérzésből indultam ki, hogy ez a két könyv valamilyen módon kiegészíti egymást. Jankovič Hrabal munkásságában a beszéd „áramlására”, valamint az Életet vitató, elemző nyelvre igyekezett rámutatni. Mintha az írás tárgya az önmaga nyers mivoltában megnyilvánuló „beszéd”, a nyelv lenne (M. Foucault kifejezése). Ha az egyes írások az élet egy-egy részét jelenítik meg, összességüket az élet folyamának tekinthetjük. Ezt a folyamot Jankovič tágabb világán keresztül szemlélve nem mint az alkotás termékét, hanem inkább mint az értelem cselekvését szemlélhetjük.

Szigeti és Hrabal párbeszéde viszont az élet és a nyelv kapcsolatát taglalja. A beszéd, mely kiejtése pillanatában lejegyeztetik, így szöveggé alakul át, a szavak a szövegen belül pedig szinte automatikusan kapcsolódnak egymáshoz. És éppen ez a különös szerkezet teszi közelivé a leírt szöveget és a valós életet s így válik a szöveg – a beszédnek köszönhetően – örök emlékűvé. Ezt az örökemlékűséget a halál sem tudja megváltoztatni.

Megjegyzés: Hrabal Zsebcselek című írása először szamizdat kiadásban jelent meg, 1989-ben a Práca kiadó érdeklődött iránta, majd 1990-ben meg is jelentette. Később, 1996-ban, Hrabal összegyűjtött írásainak 17. köteteként jelent meg újra. Én ez utóbbi kiadásból merítettem, Szigeti László ugyanis felhívta a figyelmemet néhány változásra. A félreértések elkerülése végett, íme, a két tárgyalt könyv pontos adatai:

1.   Milan Jankovič: Fejezetek Bohumil Hrabal munkásságából, Prága, Torst kiadó 1996, 205 oldal.

2.   Bohumil Hrabal: Zsebcselek, Prága, Pražská imaginace 1996, 391 oldal.