Nyelv vagy nyelvek?

A nyelvről folyó viták, amelyeket alkalmam volt figyelemmel kísérni folyóirataink hasábjain, gyakran igen szenvedélyesek voltak és a tudományos érvelés ideológiai kinyilatkoztatásokkal párosult bennük. Ehhez kétségkívül hozzájárult az is, hogy e viták az ún. nyelvtörvény megfogalmazása és elfogadása idején zajlottak le. Úgy gondolom, mindez a nyelv problémájának megoldását egy cseppet sem vitte előbbre. Ezért megpróbáltam megfogalmazni néhány gondolatot, amelyek talán túlságosan is leegyszerűsítettnek vagy szándékosan kihívónak hatnak. Nem akarom azt állítani, hogy az, amit leírtam, maga a színtiszta igazság. Épp ellenkezőleg: ezt a szöveget azért is vetettem papírra, hogy új vitát kezdeményezzek a nyelvről.

Linguistic Turn

Századunkban a nyelv mint jelenség a filozófiai elmélkedés középpontjába került. Ennek az eltolódásnak saját neve is van – Linguistic Turn, magyarul nyelvi fordulat. A Linguistic Turn azonban nem csupán a nyelv iránt megnyilvánuló filozófiai érdeklődést tükrözi, hanem egy ennél sokkal fontosabb dologra is utal, amit Paradigm Shift-nek (paradigmaváltásnak) nevezünk. A tudat Descartes óta érvényben levő paradigmáját a nyelv paradigmája váltotta fel. Mit jelent ez tulajdonképpen? Körülbelül azt, hogy a filozófusok nem foglalkoztak többé a tudat struktúrájával, hanem figyelmüket a nyelv struktúráira összpontosították, amint erre Wittgenstein igen találóan rámutatott: „nyelvem határai azonosak világom határaival”.

Helytelen lenne azonban azt gondolni, hogy a filozófia csupán a maga erejéből idézte elő a Paradigm Shift-et. Ez egyáltalán nem igaz, mert ha csak egy kicsit jobban szemügyre vesszük a huszadik század filozófiai gondolkodását, nyomban rájövünk, hogy a lingvisztikában – elsősorban Ferdinand de Saussure svájci nyelvtudósnak köszönhetően – tudományos forradalom ment végbe, amely hatással volt más társadalomtudományokra is. Habár de Saussure élete során mindig is nyelvésznek tartotta magát, sokan a strukturalizmus szellemi atyjának tartják, akinek művei jelentős mértékben befolyásolták a néprajz, az irodalomtudomány, a biológia, a matematika stb. fejlődését.

A nyelv mint jelenség iránti fokozott érdeklődés egyik okát a kultúra ideológiának nevezett területein kell keresni. A kommunista blokk szétesése után újult erővel lángoltak fel a nemzeti identitás körüli viták, s ha már az identitásról beszélünk, mi sem természetesebb, mint hogy a nyelv problémája is terítékre kerül. Ez egyáltalán nem véletlen, mert a romantika óta – térségünkben inkább nemzeti újjászületésről van szó – a nyelv kitüntetett szerephez jutott. Ahhoz, hogy megsejthessük a mostani filozófiai, lingvisztikai és ideológiai viták lényegét, előbb két régészeti szondát kell leeresztenünk a múltba, hogy jobban megérthessük a nyelv szerepét a történelem hajnalán.

Az elveszett nyelv keresése

A nyelvvel kapcsolatos elmélkedés európai történetében kitüntetett szerephez jut a nyelv keletkezésének és lényegének ószövetségi interpretációja. Eszerint Isten agyagból teremtette az embert (ha’ adám) s lelket lehelt belé. A lehelet, a lélek jelenléte képezi a beszélt nyelv alapját, amely úgy jött létre, hogy Isten „megteremtette a mezei vadakat és az ég minden madarát. Ádámhoz vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.”

A megnevezés elsődleges aktusa során Ádám mintegy megjelölte az emlősöket és a madarakat, a szavak pedig mintha egybeolvadtak volna velük, s így kölcsönösen átválthatóvá váltak. Az ádámi nyelv a szavak és a dolgok természetes kötelékén alapul, ennek megfelelően az Igazság nyelve.

Az Ószövetség azonban nem csupán az elsődleges, ádámi nyelv eredetét taglalja, hanem kitér más, immár nemzetinek tekinthető nyelvekre is. Ezek úgy alakultak ki, hogy az eredeti, elsődleges ádámi nyelvet beszélő nemzet elhatározta, hogy egy olyan tornyot épít, amely egészen az Isten lakhelyéül szolgáló égboltig ér majd. Isten ezért a merészségért igen különös büntetést mért rájuk. Az Ószövetség erről így ír: „Ez a nép akkor egy nyelvet beszélt és mindnyájuknak az volt az óhaja, hogy együtt maradjanak. Ezért arra gondoltak, hogy valami nagyszerű jelképet állítanak maguknak, s így szóltak egymáshoz: ’Rajta, építsünk várost és tornyot. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön.’ Az Isten azonban megbüntette őket engedetlenségükért. Nem értették meg többé egymás beszédét. Olyan zűrzavar keletkezett, hogy fel kellett függeszteniük a munkát és szétszéledtek. A tornyot, amelyet a nép emelni akart, Bábel tornyának nevezzük, ami annyit jelent, hogy zűrzavar”. Az egész magyarázat legfigyelemreméltóbb mozzanata az, hogy a nemzetek büntetésből jöttek létre.

A bábeli nyelvzavar nyomán tehát létrejöttek a nemzeti nyelvek. Különféle nyelvek jöttek létre, azonban, amint erre Michel Foucault is rámutat, egészen a 17. századig tartotta magát az a felfogás, miszerint a Bábel által tönkretett egység a szavak és a tárgyak között az egyik nyelvben – a héberben – mégis megmaradt, „mert közvetlenül ebből az elsődleges, ma már rég elfelejtett szótárból származik: mert az Isten nem akarta, hogy a bábeli büntetés kivesszen az emberek emlékezetéből: mert ennek a nyelvnek a küldetése az ember és az Isten közt fennálló kötelékek kifejezésében rejlik: végül pedig azért, mert ezen a nyelven fordult Isten a híveihez. A héber nyelv tehát mintha töredékesen tartalmazná az eredeti megnevezési formákat”.

A héber nyelv mintha megőrizte volna az eredeti, ádámi nyelv töredékeit, ámbár az sem volt már egészen eredeti. Az eredeti ősnyelv a maga tiszta formájában végleg elveszett. Az elveszett ádámi nyelv keresésének hátterében az egység hatalmának visszaállítása és a béke megteremtése iránti vágy állt. Ez az álom véget ért és a vágy elszállott, mint a füst.

A nyelv romantikus sacruma

Néhány évszázaddal később, nevezetesen a romantika korában, a nyelv a tudomány figyelmének középpontjába került. Nemcsak a filológia, hanem a filozófia is intenzív érdeklődést tanúsított a nyelv iránt. Már J. G. Herder szemére vetette I. Kantnak, hogy rendszerében mellőzte a nyelvet és W. Humboldttal karöltve az ész relativizációjára törekedett. Mi volt ennek a lényege? Manfred Frank, a német romanticizmus kiváló szakértője szerint az, hogy „megkísérelték átvinni a nemzet- és ész feletti ’észt’ a nyelv rendjébe sorolt ’világképbe’. Az ily módon nyelvi képletté lefokozott, s csupán az adott nemzet keretén belül érvényesülő ész ipso facto nacionalizáció tárgyává vált: feloldódott az adott kultúra ’nemzeti szellemében’. Ennek következtében, igencsak leegyszerűsítve, az ész két részre szakadt: az ún. ’világnézeti filozófiára’, amely historizáció tárgyává tette alaptételeinek érvényességét, rámutatva azok kulturális, szociális, sőt nemzeti eredetére, és a pozitivista szcientizmusra a maga összes ismert válfajával, amelyek nem veszik figyelembe a történelmet.” (Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus?, Suhrkampf, Franfurt am Main 1984, 13. old.)

Az ész relativizációja egyfelől mintha a későbbi Linguistic Turn előfutára lett volna, másfelől viszont ennek a folyamatnak az egyik kísérőjelensége a nacionalizmus volt. Nacionalizmus alatt ebben az összefüggésben a múlt század elején kialakuló nacionalizmust értem, amely a nemzeti emancipációs mozgalmak megnyilvánulásaként jelentkezett. Ez a nacionalizmus olyan jelenség, amely távol áll jótól s rossztól. Rövid kitérőnk után térjünk vissza az ész relativizációjához. Amennyiben az észt egy, a nyelv tárgykörébe tartozó világképbe helyezzük át, alkalmunk nyílik kölcsönös összehasonlításukra, amelynek az elméleti dimenzión kívül axiológiai dimenziója is van. Ez annyit jelent, hogy nem csupán az egyes nemzeti nyelvek közt megnyilvánuló eltérésekről, hanem arról is szót kell ejtenünk, hogy az egyik nyelv jobb és fejlettebb, mint a másik. Vegyünk néhány példát Vladimír Macura Znamení zrodu (A születés jegye) című könyvéből: ,,’a szlovák (= szláv) nyelv szépségét és gazdagságát tekintve a görög és a latin fölött ál’ (Jungmann), ’a szláv nyelv az összes többi európai nyelv fölött állt’ (Hanka), ’a szókincs gazdagságát tekintve a szláv nyelvnek az európai nyelvek között nincs párja’ (Palacký), ’szláv nyelven születtek meg az antik irodalom legjobb fordításai’ (Šafařík), ’ha van nyelv, amely közel áll a nyelvek filozófiai eszményképéhez, ez csakis a szláv lehet’ (Bergner), stb.”

A nyelv lényegéről és funkciójáról szóló viták azonban nem csupán a filológiában és a filozófiában folynak, hanem átcsapnak az ideológia területére is, sőt azt mondhatjuk, hogy a filozófiai és filológiai érvek gyakran szervesen összefonódnak az ideológiai érvekkel. Miközben figyelemmel kísérjük ezeket a nyelvért folytatott, gyakran viharos és szenvedélyes vitákat, csakhamar rádöbbenünk, hogy értelmük a legtöbb esetben abban rejlik, hogy legitimitást kölcsönözzenek valamely belsőleg homogén nemzeti nyelvnek. Miért van ez így? Charles Taylor szerint ahhoz, hogy választ adhassunk erre a kérdésre, a vele kapcsolatos vitákat tágabb összefüggésekben kell látnunk, ami esetünkben a modern gazdaságot jelenti. Éppen a gazdaságnak van szüksége „emberekre, akik képesek egymással kommunikálni és az általánosság szintjén megérteni egymást anélkül, hogy túlságosan támaszkodnának a család, a klán, a hely, a proveniencia stb. konkrét összefüggéseinek ismeretére. Ahhoz, hogy ’üztetet köthessünk’ egymással, fenntarthassuk a bíróságokat vagy a bürokratikus államigazgatási intézményeket, szükségünk van emberek millióira, akik képesek kommunikálni egymással, s figyelmen kívül hagyják a kontextust. Léteznie kell egy irodalmi nyelvnek, amely helyettesíti az addig uralkodó helyi és osztályokhoz kötődő dialektusokat.”

A nemzeti nyelv iránti érdeklődés feltámadása, az egységes hivatalos vagy irodalmi nyelv megteremtésére irányuló törekvések tehát szorosan összefüggnek a modern európai államok kialakulásával. Figyelemreméltó mozzanat, hogy a különbségek csupán kifelé, tehát két nemzeti nyelv vi­szonylatában domborodnak ki, míg befelé azok a homogenizációs törekvések vannak túlsúlyban, amelyek igyekeznek elfedni a helyi és osztályokhoz kötődő dialektusok közti különbségeket. A nemzet jelenti a kollektív lelket, a nyelv pedig egyenlő a kollektív testtel.

A nyelvi egység felbomlása

Mind az ádámi ősnyelv keresésének, mind pedig a nemzeti, belsőleg homogén nyelvek bevezetésére tett romantikus kísérleteknek van egy, a fennálló különbségek ellenére is létező közös vonása, s ez az egység iránti vágy. Ez az egyik esetben az Egynek az eredeti hatalma iránti vágyat, a másik esetben a nemzeti nyelveken belül megnyilvánuló egység iránti vágyat jelenti. A formailag kinyilvánított egység, Lyotard szóhasználatával élve, a nagy történetek által legitimizálódott. Ugyanakkor az, ami sokáig biztos értéknek tűnt, fokozatosan problematizáció tárgyává vált. Ennek a problematizációnak ma már mind a filozófiában, mind a lingvisztikában külön története van. A változatosság kedvéért kezdjük a lingvisztikával.

A Prágai Lingvisztikai Kör tagjai a nemzeti nyelvet ún. „nyelvben lévő nyelvekre” osztották fel, amelyek egymástól különböző, meghatározó funkciókat töltenek be, s ennek van alárendelve struktúrájuk is.

Mihail M. Bahtyin kiváló orosz irodalomtudós azt állította, hogy „még az írástudatlan, isten háta mögött élő, a maga megrendíthetetlen egzisztenciájába naivan belemerülő paraszt is több nyelvrendszerben élt egyszerre: az egyik nyelven imádkozott (ószláv), a másikon énekelt, a harmadikon otthon beszélt, s ha netán a földhivatalnak címzett levelet diktált egy írástudónak, igyekezett a negyedik (hivatalos, dokumentum) nyelven beszélni. Ezek mind külön nyelvek, amelyek az elvont szociális dialektikus jelek szintjén is különböznek egymástól. A paraszt nyelvi tudatának szintjén azonban ezek a nyelvek nem konfrontálódtak: használójuk önkéntelenül, öntudatlanul váltott át egyikről a másikra: az ő szemében minden nyelv a maga helyén volt, s maga a hely is magától értetődő volt. Az írástudatlan paraszt nem tudott az egyik nyelvre (és a vele kapcsolatos szókincsre) a másik nyelv szemszögéből tekinteni (pl. a köznapi élet nyelvére az ima és az ének nyelvének szemszögéből, vagy fordítva).”

Így tehát van két példánk, amelyek felhívják figyelmünket arra a tényre, hogy a nemzeti nyelven belül több nyelv is meghúzódik, amelyek kölcsönösen befolyásolják egymást. Ugyanezt azonban másként is kifejezhetjük: mi van akkor, ha a nemzeti nyelv végeredményben a „nyelvben lévő nyelvek” összegével egyenlő? Ha ez tényleg így van, mit kezdjünk a hivatalos vagy irodalmi nyelvvel? Hol van a helye ebben a nyelvi labirintusban? Bahtyin szerint a hivatalos vagy irodalmi nyelv központosító, összetartó erőt képvisel, amely igyekszik úrrá lenni az adott közösségen belül reálisan létező nyelvi széttagoltságon. Fantáziámat kissé szabadon engedve bátran állíthatom, hogy az összetartó erők hatása nagyjából mindig meg fog egyezni a bomlasztó erők hatásával.

A nemzeti nyelv egységét a differenciális filozófia képviselői is radikálisan megkérdőjelezik. Közéjük tartoznak többek között Jacques Derrida, Jean-Francois Lyotard, Giles Deleuze és Félix Guattari francia gondolkodók. Lyotard szerint az egység iránti vágy, az egység keresése a sokféleségben önmagában véve káros és végeredményben Auschwitz borzalmaihoz vezethet. Lyotard meg van győződve arról, hogy a „szociális kapcsot ugyan a nyelv biztosítja, de ez nem csupán egyetlen szálból áll. Valójában egy teljes szövevényről van szó, amelyben két, vagy inkább végtelenül sok, különböző szabályok szerint működő szójáték találkozik egymással. Wittgenstein ezt írja: »nyelvünkre úgy tekinthetünk, mint egy régi városra. A szűk utcák és a parányi terek, a régi és az újabb házak labirintusát külvárosok sokasága övezi, ahol egyenes és szabályos utcák, valamint egyforma házak vannak.« Hogy bebizonyítsa a tudás metadiskurzusának tekintélye által befolyásolt, az unitotalitáson vagy szintézisen alapuló elv hasznavehetetlenségét, a nyelv ’városát’ a halmaz régi paradoxonjának veti alá, amikor azt kérdezi: hány utcának vagy háznak kell lennie ahhoz, hogy a város tényleg várossá váljon?”

Lyotard radikálisan megkérdőjelezte a teljes egység megteremtésének a lehetőségét, amelyet egyetlen szójáték – a hivatalos vagy irodalmi nyelv biztosítana, miközben megkülönböztetett pozícióban lenne más szójátékokkal szemben. Mindez már csak azért is ki van zárva, mert minden szójátéknak megvannak a maga szabályai és a maga belső rendje, ezért például a tudomány szójátékát nem lehet lefordítani arra a szójátékra, amit a politika vagy a művészet vall magáénak. Ezért nincs értelme annak, hogy a sokféleséget egységgel pótoljuk. Ehelyett inkább arra kellene törekedni, hogy fennmaradjon az egyes szójátékok összemérhetetlensége. Amíg ez megmarad, addig biztosítva lesz a nyelvek pluralizmusa.

Maradjunk a továbbiakban is a filozófiánál. Gilles Deleuze és Félix Guattari híres „RIZOM” c. írásukban szintén megkérdőjelezték a nyelv egységének és egyöntetűségének régi eszméjét. Ők odáig mentek, hogy nyíltan rámutattak a politikai hatalom és a hivatalos- vagy anyanyelvnek a szoros összefonódására. Szerintük „nem létezik önmagáért való nyelv vagy a nyelv egyetemessége, hanem csupán párhuzamos dialektusokról, zsargonokról és szaknyelvekről beszélhetünk. Nem létezik ideális szónok – hallgató páros, s ugyanígy nincs homogén nyelvi közösség sem. A nyelv Weinrich szerint ’lényegét tekintve heterogén valóság’. Nem létezik anyanyelv, csupán a domináns nyelv hatalma egy plurális politikai közegben. A nyelv legfőképpen a plébániák, a püspökségek és a fővárosok körül jön létre. Hagymaként rétegződik, majd föld alatti hajtásokkal terjed vasútvonalak és folyóvölgyek mentén, mint egy olajfolt. A nyelvet mindenkor fel lehet bontani belső alkotóelemeire: ebben nem különbözik lényegesen a gyökerek keresésétől. A fában van egy jókora adag genealógia, amit nem tekinthetünk népi módszernek. A rizomatikus típus módszere csupán oly módon teszi lehetővé a nyelv elemzését, hogy más dimenziókra és regiszterekre bontja le. A nyelv csupán tehetetlensége folytán zárkózik önmagába”.

Megállapíthatjuk, hogy Lyotard, Deleuze és Guattari a filozófia nyelvén fejezték ki nagyjából azt, amit a lingvisztika és az irodalom nyelvén a Prágai Lingvisztikai Kör és Bahtyin is megfogalmazott. Újra megkérdőjeleződik a hivatalos vagy irodalmi nyelv azon törekvése, hogy egy olyan egyetemes összekötő kapocsként működjön, melynek révén az egyes „nyelvben lévő nyelvek” kommunikálhatnak egymással. A szójátékok heterogenitása, összemérhetetlensége, a nyelvek valós széttagoltsága, sőt összevisszasága egy adott nyelvi közösségen belül nem mindig vált ki egyetértést. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy a politikai hatalom nem törekszik a nyelv homogenizálására és megrendszabályozására. Ez érthető is, hiszen ami homogén, azt egyszerűbb kordában tartani. Nem elhanyagolható mozzanat, hogy éppen a politikai és ideológiai indítékok járultak hozzá leginkább az olyan eszmék újjászületéséhez, amelyek gyakran a 19. század gondolatvilágában gyökereznek, s ezért terméketlenek.

A leírtak alapján úgy tűnhetne, hogy teljes mértékben elutasítom a hivatalos vagy irodalmi nyelv létjogosultságát. Ez azonban ellentétben áll eredeti szándékommal, mert úgy gondolom, hogy a társadalmi életnek, vagy – Wittgenstein szóhasználatával élve – az életformáknak számos olyan területe létezik, amelyek szükségessé teszik szabályozott és előre megszabott kommunikációs formák létezését. Ezek közé tartozik például a bürokratikus gépezet, amely nélkül az állam irányíthatatlanná válna. Azonban az, ami a bürokrácia szemszögéből nézve hatékony, az irodalom számára – amely a nyelv állandó problematizációjából él – távolról sem az. Bármennyire rugalmasan módosítanánk is a nyelvtant vagy a hivatalos/irodalmi nyelv szótárát, az irodalomnak soha nem bocsáthatnánk rendelkezésére minden tekintetben megfelelő nyelvet. Miért? Mert az irodalom minden nyelvet eleve tökéletlennek tart. Ugyanez érvényes a tudományra is.