Vertigo

A lány arcát néztem, velem szemben állt, de az ajtókeret, amely közénk állt, csak egy elmosódott árnyfoltot engedett látni: e folttól félholdacskaként vált el az álla, majd a szájszöglete, s így már magam elé képzelhettem az arckifejezését, ugyanakkor el is bizonytalanított: hátha tévedek. Amikor a hall ajtaja hirtelen kinyílt, a megvillanó fényben megpillanthattam az egész arcot, és bármilyen történetet leolvastam róla, amely ezen a helyen lejátszódhat, amely már lejátszódott vagy amely majd csak ezután játszódik le. Néztem a lány arcát és a csillárok szóródó fényében leolvashattam róla, ahogy állt velem szemben az ajtóban, vagy az ablakban, amikor bekapcsoltam a fényszórókat és a ház felé irányítottam, s ugyanígy láttam őt a hallban, amikor felettem állt a lépcsőn és azt mondta:

– Már nem ismered ki magad itt. – Utat nyitott nekem: – Légy üdvözölve.

Követtem Sheilát a sötét bejárati lépcsőn felfelé, megbotlottam és a keze után kaptam, de a ruha ujja az elektromos töltéstől szikrát vetett és ő hirtelen kiszabadította a kezét. Briggs elvette a kalapomat és a felöltőmet.

– Charles megérkezett – jelentette Sheila Abercombie asszonynak. A hintaszékben ült, pontosan úgy, ahogy annak idején, lehúnyt szemmel, rezzenéstelen arccal.

– Üdvözlöm, Charles – mondta fáradtan, a szemét sem nyitva ki.

Meghajoltam. Abban a pillanatban vettem észre, hogy Abercombie asszony szalonjában ott van Entwistle is, a hátsó falnál áll, teljesen abszurd módon, merthogy ennél a falnál egyszerűen semmit sem csinálhatott. Még ha a kandallónál vagy a bárasztalnál állt volna, az érthetőbb lenne. Kissé előrébb lépett a homályból és viszonozta hűvös meghajlásomat. Újra hátrébb lépett a falhoz és tétlenül álldogált tovább. Úgy éreztem, állandóan engem néz, de amikor a félhomályos szegletre lestem, láttam, hogy a tekintete kissé mellém vetődik, de nem abba az irányba, amerre az idő tájt Sheila állt. A jobb szájszegletét felhúzta s ez egyfajta gúnyos arckifejezést kölcsönzött neki.

Megfordultam és követtem Sheilát, tekintettemmel megpróbáltam rögzíteni azt a helyet, amelyre Entwistle tekintete irányult, de a csupasz falon nem találtam egyetlen olyan pontot sem, amelyen a szem megakadhatott volna. Ismét Sheila után lépkedtem tehát, amikor az hirtelen megfordult és futásnak eredt.

– Briggs majd megmutatja a szobádat!

Álltam a folyosón, a szemem elég jól hozzászokott a sötétséghez, a zsebemben az öngyújtóm után kotorásztam, de meg kellett állapítanom, hogy valószínűleg elvesztettem. Vagy, támadt fel bennem a düh, Sheila fosztott meg tőle érkezésemkor, ahogy próbáltam a ruhája ujjába kapaszkodni. Úgy húsz percet állhattam. Arcomat hirtelen léghuzat érte, orromat pedig dohszag csapta meg. A léghuzat amilyen gyorsan jött, oly hirtelen el is állt. Néhány percig még álltam, majd a jobb vállamon könnyű kéz érintését éreztem.

– Erre, uram – mondta Briggs.

A csomagjaim már az ágy mellett sorakoztak.

– A vacsorát nyolckor tálaljuk, uram – szólt Briggs, meghajolt és elsietett.

A szoba nem volt ugyanaz, balra a falnál egyszerű ágy állt, mellette fából faragott éjjeliszekrény, szemben nehéz, piros függönnyel takart ablak. Jobbra szorosan a fal mellett egy kis íróasztal és szék, s ugyanannál a falnál állt a ruhásszekrény is. Az ablakhoz léptem és félrehúztam a függönyt. Odakinn már besötétedett, semmit sem láttam. Próbáltam kinyitni a hosszú ablakot, erőszakosan rángattam, több évtizede nem nyithatta ki senki. Végül sikerült feltépnem, de még így sem lehetett egészen kinyitni, mert a szemközti falnak támasztódott, amely előttem tört a magasba és eltakarta a kilátást. Fölszegtem a fejem és megláttam az égbolt csillagokkal teleszórt szegletét. Hallottam, ahogy valahol feljebb hirtelen becsapódik egy ablak. A magasba néztem, de még körvonalakat sem láttam. Minden sötét volt. Bezártam az ablakot. Ideje volt lemenni a vacsorához.

Lépkedtem a folyosón, amelynek végén fényt láttam megvillanni. Felgyorsítottam lépteimet. Nem a hall volt az, ahogy reméltem, csak egy kis pihenő három folyosó kereszteződési pontján és mennyezetén gyenge égő pislákolt. A csöndben meghallottam az égő zümmögését. Határozott léptekkel nekivágtam az egyik folyosónak. Mintha egy öregember nehéz zihálását hallottam volna, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy melyik irányból, inkább úgy tűnt, mintha valahonnan rajtam túlról hallanám, vagy balról, esetleg elölről vagy még inkább kissé jobbról. Hallottam, ahogy valaki sugdos. A suttogás nagyon sürgető volt, időnként éles sziszegő mássalhangzók csaptak fel. Nem hallottam, hogy valaki válaszolt volna. A suttogás kis idő múlva abbamaradt.

Abban a pillanatban a falon túlról nehéz léptek zaja hallatszott, tudtam, hogy a párhuzamosan futó folyosóról; sietve visszaszaladtam a pihenőig, ahol a folyosók szétválnak és elindultam azon, amelyiket az előbb még elvetettem. Úgy tizenöt méter után megláttam az alakot.

– Hé, Kema! – szólítottam meg. A nő megfordult.

– Jó napot, Charles úr.

– Vezessen, kérem, a hallba.

– Jöjjön, épp arra megyek – mondta.

Amikor beléptem a hallba, Ambercombie asszony már az asztalnál ült, a kezét az asztal lapján nyugtatta, a szemét lehunyta. A másik oldalon Uhlenbeck ült, csontkeretes szemüvegű, alacsony ember, idegesen matatott a kezével. Ő tudós, aki egész napját a szobájában tölti. Felállt és felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, a tenyere puha és nyirkos volt.

– Nagyon örülök, hogy újra látom önt. Csak nem... – mondta Uhlenbeck, amikor hirtelen félbeszakította őt Sheila csengő hangja.

– Gyere csak, Charles, hadd mutassam be neked Sarah-t!

– ...üzleti útra... – morogta még az orra elé szinte szégyenkezve Uhlenbeck és úgy tett, mintha az a valami, amit éppen a zsebéből húzott ki, nagyon lekötné a figyelmét. Megfordultam.

Világos, szinte anyagtalan haja körüllengte jellegtelen arcát. Úgy tűnt, hogy keresztülnéz rajtam, színtelen szemöldöke még szélesebb, mint az ajkai, amelyek mintha a szemöldök íveinek lennének fordított és kicsinyített változatai. Ami azonban mégis nagyon kifejezővé tette ezt az arcot, az orr, a határozott, görög orr, amelynek vonala pont az orrtőben tört meg és keskeny spiccben végződött.

– Örülök, hogy megismerhetem.

Összerezzentem. Hangja úgy hasította át a leget, mint... nem, nem is hang volt ez, inkább hangszálak nélküli beszéd, sőt, nála szerintem inkább bizonyos fiziológiai rendellenességről lehet szó, a hangképzésnek valamilyen sajátságos modorosságáról. Jobbra tekintett és finoman elvonta a kezét.

– Uhlenbeck, maga az én helyemen ül – mondta, majd azonnal megfordult és kiment a helyiségből.

Az a határtalan közömbösség, amellyel e szavakat kiejtette, azt az érzetet keltette bennem, hogy ez a körülmény elégséges indok ahhoz, hogy ne kelljen részt vennie a közös vacsorán. Uhlenbeck gyorsan felállt, de rögtön észrevette, hogy Sarah elhagyta a termet, meghajolt Ambercombie asszony felé – aki még erre sem nyitotta ki a szemét –, majd újra leült, letette a szemüvegét, ezután megint felugrott, a helyét felajánlotta Sheilának, ő azonban ezt hűvösen elhárította. Átjött az én oldalamra, mellém ült és megveregette a kezem.

– Ma vacsorára... – megfordult, mert belépett Briggs.

– Tálalhatom az ételt, madam? – kérdezte.

– Parancsoljanak, asztalhoz – mondta válasz helyett Sheila és Briggs kilépett az ajtón.

Ahogy ezt kimondta, belépett a hallba Wilmotte ügyvéd, nagy darab ember közel az ötvenhez. Megtorpant, szétnézett a helyiségben, majd egyszer csak vetett két heves bukfencet.

– Az ön szépségének látványa feldob, megpörget! – kiáltott rá Sheilára, az kuncogott és tapsolt. Az ügyvéd rajta kívül senkiről nem vett tudomást, leült Uhlenbeck mellé.

– Nos, azt hiszem valamennyien itt vagyunk – igyekezett alkalmazkodni az enyhülő légkörhöz Uhlenbeck.

– Igen, Sarah-n kívül valamennyien – mondta hidegen Sheila olyan hangnemben, hogy nem lehetett eldönteni, ez Uhlenbecknek szólt, vagy csak úgy magának mondta.

– Előre, előre hát – tréfálkozott Wilmotte és végigcsapdosta a falat, – mert rátok küldöm a halált! – Hangosan felnevetett, majd a nevetést hirtelen magába fojtotta.

Szétnéztem. A helyiség sarkában felfedeztem Entwistle-t, ahogy egy széken kuporog. Briggs és Kema léptek be letakart tálcákkal a kezükben.

– De hiányzik még... Abercombie úr is – mondta Uhlenbeck.

– Hoztam önnek, Sheila – nevetett Wilmotte fojtottan –, egy kitűnő viccet! Egy fantasztikus meglepetést! De majd csak – majd csak ha már a szobájában lesz! Ez csak önnek szól, haha, Sheila, csak önnek!

– Tessék, kérem, fogyasszanak – mondta Abercombie asszony és Wilmotte torkára forrt a szó. Olyan hirtelen szólalt meg a ház asszonya. A szeme épp hogy kinyílt, csak annyira, mintha még zárva volnának s lehet, hogy tényleg zárva voltak. – Fogyasszanak kérem, és bocsássanak meg, ha nem veszek részt a társalgásban. Fáradt vagyok... annyira fáradt... – suttogta.

– Nagy örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem köztünk Uhlenberg urat, az északi tudomány büszkeségét! – kiáltott fel hirtelen Wilmotte. – Uhlenberg úr a disszertációjával tört be a tudományos körökbe...

Uhlenbeck rémülten emelte tiltakozásra a kezét.

– Kérem szépen... – mondta halkan – az én hozzájárulásom elenyésző... mindez Schrödinger professzor úrnak köszönhető, aki egy titán...

– Előnyösen alakulnak a dolgaink, Sheila – szakította félbe Wilmotte –, ott voltam a kamara ülésén, amelyen döntöttek... Na de hát majd a vacsora után elmondom. Most pedig jó étvágyat.

– Úgy gondolom – kiáltott fel kimérten Uhlenbeck –, hogy a vacsorával meg kellene várnunk Abercombie urat.

Sheila hűvös pillantást küldött felé:

– Abercombie úr már kimentette magát, ezért távolmaradásának állandó emlegetése az ön részéről eléggé ostoba dolog.

–Tényleg - kérdeztem –, mi van Abercombie úrral?

Abercombie asszony kortyolt a borából. Az volt az érzésem, hogy válaszolni készül, de letette a poharát és kényelmesebben helyezkedett el.

– Abercombie úr – mondta Sheila és haragos tekintettel végigmért – bizonyos üzleti ügyeket intéz N.-ben.

– Igen – kiáltott fel Wilmotte – a szabadságát tölti G.-ben! Ezt, hahaha... egy kissé...

– Drága barátom – fordult Wilmotte hozzám –, parancsoljon! Szedjen, kérem, a tálból! – rámutatott az ezüst fedővel letakart tálcára.

– Parancsoljon, csak ön után – mondtam. – Ön az idősebb. Vegye csak le azt a fedőt!

– Méghogy én kezdjem – nevetett fel. – Sheila igazolja önnek... diétázom... én tulajdonképpen... – Lehajolt az asztal alá és előhúzott egy papírzsebkendőt. – itt... – Kolbászt kezdett kicsomagolni. – én házi koszton élek... Csak a társaság, annak nem tudok ellenállni, ezért járok közös vacsorákra.

Wilmotte jóízűen nekilátott, megragadta a kolbászt és hatalmas, félig megrágott kolbászdarabokat eregetett le a torkán, majd kenyérfalatokat nyelt utána. Entwistle hirtelen felpattant a székről és elhagyta a helyiséget. Sheila csörömpölni kezdett az evőeszközzel és decensen nyalogatta üres villáját. Uhlenbeck fölemelkedett.

– Bocsássanak meg, kérem – kiment a szobából.

– A részvények árfolyama növekszik – mondta Wilmotte. – Ez nagyon kielégítő helyzet. Azt ajánlanám önnek, Sheila, hogy invesztáljon az olajfinomító-iparba.

Sheila letette az evőeszközt. Briggs azonnal odalépett hozzá és elvette a tányérját. Bort akart tölteni Sheila poharába, de ő egy mozdulattal jelezte, hogy többet nem kér. Abercombie asszony hirtelen fölállt.

– Jó éjszakát, kedves barátaim! – mondta.

Valamennyien rá tekintettünk. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy éppen Wilmotte felé forduljak, de azt kezdtem figyelni, hogy miközben Sheila Abercombie asszonyra tekint, addig ő a lányt nézi. Az, amiről először azt gondoltam, hogy joviális jóakaratú mosoly, valójában az arcára tapadó leírhatatlan gyűlölet volt.

*

– Már nem ismered ki magad itt – állt tehát fölöttem a lépcsőn. – Gyere, körbevezetlek – mondta.

– Ismerem... – mondtam –, ismerem valamennyi gyerekfolyosót. Ott, ahol úgy tűnik, mintha nem lenne semmiféle kijárat, ott mindig egy kis folyosó rejlik. Erre...

–Vigyázz! – kiáltott fel. – Már nem férsz el benne. A kijáratot talán ismered, de elpusztulsz a járatban fekve. Kilátsz majd, bennünket is észlelsz, ahogy körülötted járunk-kelünk mit sem sejtve, kiabálni fogsz, de senki sem hall majd téged. Mondogathatod majd magadnak, hogy mentél itt át, de már... nem jutsz át, nem jutsz át!

Átfogtam hátulról és magamhoz húztam. A könyökét hirtelen a gyomromba nyomta. Levegőért kapkodtam.

– Erre – mondta.

Hirtelen kinyitottam az oldalajtót.

– És itt volt a...

Eső suhogósa hallatszott. Az ajtó mögött romhalmaz nyílt mintegy négyméternyi mélységben alattam. Fölöttem kacaj szállt.

– Igen, volt... Bontjuk a legöregebb részt. Mindent újjáépítünk. – Becsuktam az ajtót és lépkedtem utána a folyosón. Szemben, a korlátnál, úgy hat méterre tőlem mozgást észleltem, mintha valami barna árny osont volna el arra, olyan, mint Entwistle öltönye. Amikor azonban a tekintetemet arra a helyre élesítettem, csak a hullámzó függönyt láttam.

– Nagyon örülök, hogy itt találkozunk – hangzott föl mögöttem egy lágy hang. Uhlenbeck volt az. Az ajtóban állt, már köntös volt rajta. – Nem fogadna el egy meghívást egy italra? Nem tudok aludni.

Bólintottam és közelebb léptem.

– Ó nem, ne itt! – Aggodalmasan behúzta maga mögött az ajtót, majd gondosan be is zárta. – Jöjjön, lemegyünk a konyhába. Hozom a gint. Van odalenn, a konyha mellett egy kis szalon pont az ilyen alkalmakra.

Topogó léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy haladtam előre, egy pillanatra egy szintbe kerültem egy ajtóval, amely résnyire nyitva állt, előbb csak egy gyönge fehér fénysugárt láttam, majd benne valami még fehérebbet. Csak a következő pillanatban tudatosítottam, hogy Sarah haját látom, aki egyébként a földön ül, furcsa mozdulattal felhúzza és karjával átkulcsolja a térdét. Meg akartam állni, de Uhlenbeck hozzám fordult és én kénytelen voltam egy lépcsőfokkal lejjebb lépni. Sarah eltűnt a szemem elől.

– Itt, itt is van – ugrált előttem Uhlenbeck –, máris. Azonnal!

Ahogy tovább léptem, bizalmasan átfogta a vállam és hozzám hajolt. Megcsapott rossz, bűzös lehelete. Ösztönösen elhúzódtam.

– Meg kell önnel beszélnem valami fontosat. Az itteni dolgokat illetően... ön semmit nem vett észre? – fogta suttogóra a hangját.

– Igen – mondtam halkan – örülök, hogy beszélhetünk erről.

Uhlenbeck mindkettőnknek italt töltött és szórakozottan letelepedett.

– Nagyon kellemes itt – mondta.

– Igen – válaszoltam. – Rendkívül kellemes szalon.

– Annak idején – mondta Uhlenbeck – az a megtiszteltetés ért, hogy Schrödinger professzor meghívására részt vehettem egy félig magán szemináriumon az ő székhelyén, Amienstől nem messze. Este érkeztem a helyszínre, késett a vonatom, az állomáson nem tudtam taxit fogni. Beléptem Schrödinger professzor házába, az ajtó nyitva állt. Csakhamar meggyőződtem arról, hogy a ház teljesen üres. Schrödinger professzort pedig azóta sehol senki nem látta.

– Valamiféle egyezéseket vél netán fölfedezni a mi helyzetünk és az előbbi történet között? – kérdeztem.

– Ugyan, dehogy, csak tréfa volt. Schrödinger professzor a kertben volt.

– De ez nem az... – mondtam –, nem ez az, amit nekem el akart...

– Hogyan? – nézett rám értetlenül.

– Az, amit el akart nekem mondani. Az a fontos dolog, amire ráébredt...

Uhlenbeck értetlenül ingatta a fejét.

– Semmi fontosat nem szándékoztam mondani önnek. Csak arra gondoltam... Nem tudok aludni... hogy esetleg ön is...

Felugrottam és futni kezdtem visszafelé. Levegő után kapkodtam, ahogy a folyosó vége távolodott tőlem. Kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam Wilmotte-tal.

– No ne! – Felnevetett és a combját csapkodta. – Ön tehát már itt van? Ön már itt van, no nem!

– Ön az én szobámban tartózkodik – közöltem vele.

– Igen, igen – kiáltott fel élénken.

– Megkérdezhetem öntől, persze, ha meg nem sértem, hogy került ön ide? Bezártam az ajtót, és ha bezárom, akkor ezzel azt feltételezem...

– Ugyan, kérem! – Megveregette a vállam és nevetett. – Kérem szépen!

– Azonnal hagyja el a szobámat! – ordítottam.

Viharos nevetésben tört ki és megcsóválta a fejét, vihogott, mint egy jó tréfán, majd elment.

Már akkor, a vacsoránál felötlött bennem, hogy bár látszólag Wilmotte és Uhlenbeck közt még csak jele sincs semmiféle kapcsolatnak, valójában azonban nagyon bonyolult viszony fűzi őket egybe.

*

A Morning Postot olvastam odalenn a hallban, már háromnegyed tizenegy volt, de senkit, még a személyzetet sem lehetett látni, néma csend honolt, mintha az egész ház mély álomba merült volna. Letettem az újságot a dohányzóasztalra és a kertbe vezető ajtóhoz mentem. Zárva volt. Odakinn nyirkos hideg, az eső áztatta fák koronáját meg-megcsavarta a szél, nem volt sétára csábító idő. Visszatértem a hallba. Entwistle jött velem szemben, tettem felé egy üdvözlő mozdulatot, de ő elment mellettem. Hallottam a lépteit koppanni a lépcsőn, kis idő múlva azonban ez az apró zaj is elhalt.

– Kema! – kiáltottam fel. – Kema! Hozzon nekem, kérem, egy kávét.

Újra elővettem az újságot. Olvastam vagy félórát. Kema sehol, végül a szobámba mentem. Járkáltam fel-alá és a téglafalat bámultam, amely az ablakomtól harminc centire magasodott. Tüsszentettem. Az volt az érzésem, hogy a szobában hideg van. Körülnéztem, nem találtam azonban semmit, amit kezelhető fűtőtestnek lehetne nevezni. Kopogás hallatszott. Az ajtóhoz léptem és kitártam.

Az arcába néztem, velem szemben állt, de az ajtókeret, amely közénk állt, csak az arca jobb felét engedte látni, Sarah állt velem szemben. Abban a pillanatban, ahogy ajtót nyitottam s ő észrevett, láttam, ahogy az arcán, amely mindeddig közömbös volt, őrült iszony jelenik meg, ordít és fut végig a folyosón. Láttam, ahogy eltűnik egy mellékfolyosón. Olyan érzésem támadt, hogy éppen ezt ismerem. Nemsokára szűkülni kezdett, a mennyezet leereszkedett: egyike volt ez azoknak a bizonyos gyerekfolyosóknak. „Már nem férsz át”, csengett a fülemben Sheila hangja. De akkor már éppen elértem Sarah-t, láttam a meztelen lábát, és a ruhája szegélyét, ahogy próbált átkúszni a keskeny járaton, megragadtam a lábát és ő hirtelen az arcomba rúgott. Felkacagott és megfordult. Sheila volt az, és a hangja – „már nem férsz át” – nem azért csengett a fülemben, mert felidéztem magamban, hanem mert ezeket a szavakat újra kimondta. Megfogtam meztelen lábát, ő nevetett és kalimpált a lábával, míg végül lerázott magáról és gyorsan továbbkúszott. Utánamásztam ugyanúgy, ugyanúgy, ahogy akkor. De egy idő múltán a folyosó sokkal szorosabban ölelt körül, olyannyira, hogy nem jutottam tovább, míg ő nyugodtan átsiklott. – Nem férsz át! – hallottam őt eltűnni a járat másik végén.

– Ez egy valódi créme de la créme volt – mondta Wilmotte vacsora után. Uhlenbeck szalvétával megtörölte a száját. Sarah egész idő alatt hallgatott és amikor Sheila valamit kérdezett tőle, szűkszavúan válaszolt és az arckifejezése olyan volt, mintha lélekben nem volna jelen. Az egész vacsora idején kémleltem a hallt, de Entwistle-t nem láttam. Uhlenbeck köhintett egyet.

– Kérem... – mondta –, kérem szépen. Szeretnék...

– Sheila, kérem, mondja meg vacsora után Briggsnek, hogy töltse fel a készleteket – szólalt meg Abercombie asszony, mint aki holdkóros álomból ébredt.

– Mikor tér vissza – kérdeztem hirtelen – Abercombie úr?

– Nem tudjuk – feleselt vissza haragosan Sheila. – Ha visszatér, itt lesz. Elment, tehát bizonyára oka volt rá. Azt állította, hogy ez egy üzleti út, mondtam már neked!

– Az ön kérdése – mondta Uhlenbeck – meglehetősen ostoba. Abercombie úr kimentette magát.

– Ön fröcsköl! – kiáltott rá Sarah. – Teljesen leköpdösött engem! Vigyázzon, ha beszél, az istenért, vagy inkább ne is beszéljen! Teljesen-teljesen lefröcskölt – lövellte Uhlenbeck felé, majd felugrott.

Uhlenbeck zavartan felállt és meghajolt.

– Bocsánat... kérem, bocsásson meg – mondta.

– Már megint köpdös! – kiáltott fel Sarah. – Lassan már úgy nézek ki, mint aki most mászott ki a pöcegödörből! – majd kirohant.

Uhlenbeck hol leült, hol fölállt, kezében morzsolgatta a szemüvegét. „Bocsánat” – habogta. Sheila rám nézett. Könnyedén fölnevettem. Elfordult tőlem.

Kema lépett be Briggsszel és nekikezdtek leszedni az asztalt.

– Megengedi, uram? – Briggs elvette előlem a tányért.

– Aha, Briggs – mondta Sheila –, Abercombie asszony szólt, hogy fel kell tölteni a készleteket.

Briggs meghajolt.

– Holnap reggel elmegyek a Grosvenor Cottage-be, madam. Van valamilyen különleges kívánságuk is?

– Nem, ez minden, Briggs, köszönöm, elmehet.

Hogy miért éppen ekkor idéződött fel bennem az a pillanat, amikor Wilmotte az előző vacsorán valami különös akcentussal azt mondta, hogy „invesztálni”... mintha azt mondta volna „incesztálni”. Micsoda idióta... füle van. Igen, ez lehet az első, ami az embernek a szemébe tűnik, ha Uhlenbeckre tekint. Csontkeretes szemüvegét idióta fül tartja. Nagy lyukakkal, amelyekbe bármit... akármit bele lehetne tömködni!

Kis ideig még üldögéltem Sheilával és Wilmotte-tal a szalonban, Wilmotte whiskyt iszogatott. Amikor láttam, hogy nem szándékozik távozni, én adtam fel elsőként. A szobám felé lépkedtem, ahová már viszonylag könnyen eltaláltam. A folyosón Briggs jött velem szemben tiszta törülközőkkel a kezében. Amikor odaért elém, ököllel hirtelen az arcomba vágott. A földre estem és a szemem előtt egyszerre megjelent Briggs térde. Megragadta a fejem és a falhoz szorított. Majd hirtelen eltűnt.

Elbotorkáltam a szobámig és bezárkóztam. Kapkodtam a levegőt. Hideg vizet engedtem a mosdóba, a vér megfestette a vizet.

*

Ahogy mentem lefelé a lépcsőn, megrogytak a térdeim. Megkapaszkodtam a korlátban. Magam előtt láttam a lány arcát, orrát, hegyes sasorrát... mint egy répa! és szörnyen vékony szálú, fehérlő haja, teljesen, teljesen közömbös arckifejezése. Sarah! Sarah! De az arca, az arca pontosan velem szemben – ahol nem volt semmiféle ajtó, amelyben először megláttam őt, az arca most... mintha a falba lett volna ágyazva, egybeolvadt vele, ott szemben a falon, egyetlen pillanatra, a lépcsőn való előrehaladás egyetlen momentumában, a falon Sarah elnagyolt vonásai jelentek meg.

– Valahogy sápadtnak látszik, barátocskám – nevetett fel Wilmotte a szalonban és vállon veregetett. – Talán csak nem invesztált a mezőgazdaságba? Hahaha!

Vele szemben ült Entwistle és a Morning Postot olvasta. Úgy láttam, mintha enyhe gúnyos mosoly suhant volna át az arcán. Kirohantam a kertbe. Hallottam, ahogy valaki közülük utánam jön. Wilmotte volt az. Megfogta a karom és megállított. Felé fordultam. Az arcán egyszerre félelmet láttam.

– Hallgasson ide – sietve beszélt és közben gyanakvóan nézegetett körbe –, hallgasson ide! – Aztán hirtelen felnevetett és megveregette a vállam. Vihorászva visszament a helyére.

Az élősövény mögül sustorgás hallatszott. Visszamentem.

Briggs kávét töltött nekem.

– Uram – mondta.

Kortyoltam belőle. Briggs kiment. Ahogy a kertből visszatértem ide, a szalonba, amely egyébként Abercombie asszony szalonja szokott lenni, most azonban üres volt, tekintetemet végigfuttattam az üres falon (ugyanazon, amelyiket akkor néztem, mikor meglátogattam Abercombie asszonyt) és tekintetem rögzített egy pontot, vagy inkább e pont rögzítette a tekintetemet, nem mozdíthattam a szemem egyik irányba sem, az a pont képzeletbeli volt (az egész fal egyenletes fehér felületet mutatott). Éreztem, hogy pontosan erre a helyre éppen abban a pillanatban, mikor én nézem, más tekintet is vetül máshonnan. Ezért nem vettem le róla a tekintetem.

A hallban Sheila ült, olvasott, mellette Wilmotte. Megállás nélkül beszélt és közben vihorászott, de Sheila olvasott, és figyelemre sem méltatta. A kertből Sarah lépett a hallba.

– Jó estét, Sarah! – mondtam hangosan.

Hidegen üdvözölt. Zárt, fekete ruhát viselt, amely a vállát szabadon hagyta. Meglepetve tapasztaltam, hogy a halotti szín, a betegesen finom, állandóan lengedező haj és a hihetetlenül vékony kéz ellentéteként vállai hatalmas, erős inaktól duzzadnak. Sarah leült az asztalhoz, ahogy észrevettem, Uhlenbeck helyére. Lehunyta a szemét és semmit nem érzékelt. Ebben a pillanatban lépett a hallba Entwistle.

Gúnyos pillantást vetett a vihogó Wilmotte-ra. Annak hirtelen arcára fagyott a mosoly, érezte, ahogy eléri a jeges pillantás és összerázkódott. Sheilára nézett, de az olvasott, valamit mondani akart neki, vagy legalább megérinteni őt, de meg sem tudott mozdulni. Az volt az érzése, mintha Briggs nyitva hagyta volna a hűvös kertbe vezető ajtót. Entwistle leült a hall sarkában egy székre. Uhlenbeck lépett be. Automatikusan a helye felé ment, majd itt hirtelen megtorpant, amikor felvetette a fejét és meglátta ott ülni Sarah-t. Visszahőkölt és megfordult. De amikor ezt a mozdulatot megtette, akkor tudatosította, hogy a hall közepén áll és hogy érkezését és visszahőkölését figyelték. Úgy tett, mintha zsebkendő után kutatna, aztán valamit előhúzott (az én öngyújtómat!), mintha azt mondaná, „aha, ez az!”, és visszafordult az asztalhoz. Abban a pillanatban tudatosítottam, hogy én magam is a hall közepén állok és valamennyiüket szemlélem, ahogy Sheila is felemelte tekintetét a könyvből, egy pillanatig az arcába néztem, meg akartam említeni a szűkülő folyosókat és meztelen lábakat, de az arcán még a megértés legapróbb jelét sem láttam felvillanni. Kifordultam a hallból és a ház kapuja felé vettem az utam.

Pontosan a határvonalon álltam, pontosan ott, ahol Sheila állt akkor, mikor ideértem, akkor, mikor a hall ajtajának nyílásakor a felvillanó fényben megláttam az egész arcát. Nem léptem ki az ajtón. Bezártam és visszatértem a hallba.

– Abercombie úr - mondtam – visszatért.

Újra a hall közepén álltam és figyeltem valamennyiüket, teljesen védtelenül. Sheila olvasott tovább.

– Már visszatért? Azt hittem, holnap kell megérkeznie – mondta Uhlenbeck.

Sarah idegesen a kezét tördelte, tekintetét még mindig az asztalba mélyesztette.

– Abercombie asszony – lépett be Kema – a mai vacsorától – elnézésükkel – távolmarad.

Sheila felnézett a könyvből. – Köszönöm, Kema. Egy terítékkel tehát kevesebbet tegyen. Pontosabban szólva ne – megállt –, terítsen, mint rendesen. Megérkezett Abercombie úr.

*

Felvettem a pizsamámat. Néztem az arcom, velem szemben, a tükörben néztem saját magam, ahogy állok a tükör előtt, a saját simára borotvált arcomat. Felvettem a székről a ruhámat és kinyitottam a szekrényajtót. Hirtelen elbotlottam az alsónadrágomban, ami a földre esett, orra estem benne és a fejemet hatalmas lendülettel bevertem a nyitott szekrénybe. Éles fájdalom hasított a fejem búbjába s végül éreztem, ahogy a szekrény fala, amelybe beleütköztem, enged és én csúszom lefelé egy folyosóba. Nem emlékeztem olyan folyosóra, amely annak a helyiségnek a szekrényébe vezetett volna, amelyben eddig tartózkodtam.

Az izmos, meztelen vállak a combok közé szorították a kopaszodó fejet.

– Erősebben, Briggs, erősebben! – kiabált egy hang elragadtatottan. Briggs a bal comb alá került, majd felkúszott, mint egy kígyó a mellkasához. – Vau, vau! – mondta Briggs. Nevetés. – Kitűnő, Briggs! – látszik a vékony kéz, ahogy Briggsnek nyújtja a kristálycukrot és ahogy Briggs azt kinyalogatja belőle. – És most még egyszer, Briggs! – mondta Uhlenbeck és ahogy Briggset a mellkasára vonta, kéjesen felzokogott.

Entwistle cigarettára gyújtott. Kifújta a füstöt és kis idő múlva újra beleszívott. Arca nyugodtnak látszott.

Az orra... Sheila orra teljesen más... Az övét... bele lehetne... hahaha, bárhová bele lehetne tömni! Vagy ha már van valami, akkor meg kell találni, hogy hova, ha már van hova, meg kell találni hozzá a valamit. Valamit, amely mindig kiteljesít, hova, mihez illik az a valami, együtt, együtt, elérni, betetőzni. Báger zúgását hallottam, közeledett, de a fal az ablakom előtt még mindig szilárdan állt. Kis idő múlva távolodott. A báger körbejárt engem, azt a részt, amelyben éppen tartózkodtam, a bontás még nem érintette. Akkor Sheilával álltunk a szalonban és Sheila fogta a kezem. A szalonban nem égtek a csillárok, sötétben álltunk és néztük a szalon ablakán át a bontóbrigád munkáját. Bekapcsolták erős reflektoraikat, a bontási területen nappali világosság volt. A báger éppen elindult a fal felé, amely tőlünk L alakban helyezkedett el és rövid ideig harcolt az öreg épülettel. Meglóbálták a golyót és nekilökték a falnak. Az agyamon átvillant: Briggs. A golyó visszapattant, a fal állt sértetlenül, aztán hirtelen alulról kezdett szétesni. A porból az ablakon túl egy pillanatra sűrű szürke felhő alakult ki, a bágernek csak a körvonalait láttuk. Valaki felénk irányította a reflektort. Sheila a szeme elé kapta a kezét.

*

– Abercombie asszony meghagyta, hogy először az ő szobáját bontsák le. Szerinte az már olyan dohos és öreg, hogy egy pillanatig sem akar benne tovább maradni, mint feltétlenül szükséges!

Sheila kísért bennünket a romok között.

– Itt télikertet építünk – mutatott az elegyengetett terepre. – Tudják, mi volt itt valamikor? – Mivel nem válaszoltunk, azt mondta: – A hall! Itt vacsoráztunk, emlékeznek? Itt volt Briggs szobácskája. Most van egy ideiglenes helyisége az északi szárnyban. Azt fogjuk legutoljára renoválni.

– Aha, a zsebkendőm! – húzta elő a porból Uhlenbeck, leporolta és rögtön belefújta az orrát.

Visszatértünk a szalonba, ahol Briggsnek nemsokára tálalnia kellett a vacsorát.

Abercombie asszonynak szokatlanul jó kedve volt. Mindenkinek tokajit parancsolt. Briggs töltött. Figyeltem, ahogy Uhlenbeck, aki velem szemben ült, hirtelen megdermed. Valahová fölém nézett, a szeme elkerekedett. Hangosan szipogni kezdett. Körülnéztem.

A szalonba belépett egy ismeretlen ember. Lassan, lábujjhegyen lépkedett, az arca felfújt volt és nagyon titokzatosnak látszott, mintha lopakodna. Észrevettem, hogy Sheila is figyeli, de folytatta az étkezést. Az ember úgy ötven körül járhatott, alacsony termetű, zömök testű, de mozgásával és viselkedésével szokatlanul mozgékonynak hatott. Lassan és csöndben Wilmotte mögé lopózott. Ajkát széles mosolyra vonta és vihogni kezdett – és akkor tudatosítottam csodálatos hasonlatosságát Wilmotte ügyvéddel, inkább a fintorét, mint az arc hasonlóságát, a mosoly teljesen ugyanaz volt. Wilmotte még mindig vigyorgott, de egyszerre a nevetésén feltűnt valami különös, ugyanaz a nevetés volt, de megkétszereződve. Wilmotte hirtelen elhallgatott, de a nevetését továbbra is hallottam valahonnan belülről. Megragadta a saját torkát, mintha meg akarna győződni arról, hogy hangszálai a legteljesebb nyugalomban vannak, aztán visszafordult. Egy darabig állt szemben a vihogó emberrel aztán felüvöltött. Állati üvöltést hallatott és az az ember továbbra is csak nevetett, aztán az ügyvéd hirtelen futni kezdett és áttörte a szalon zárt üvegajtaját. Rikoltása nagyon lassan, lassan elhalt valahol a ház mélyén. Az ember hirtelen meghökkent és csodálkozva nézett ránk. Amikor tekintete Sheilára esett, elöntötte a félelem, összerázkódott, majd lassan hátrált.

– Én... nem akarok... – az orrából vérrel kevert takony lövellt ki és a könnyek, mint a borsószemek hullottak a szeméből. – Neeeeeemm. …..áóóóóó …..neeeeeem aaakarok!!! – Egyszer csak dacosan toporzékolni kezdett: – Nem fogok! Nem fogok! – Sheilára nézett. Sheila arca teljesen nyugodt és kifejezéstelen volt. Abban a pillanatban engem Sarah-ra emlékeztetett és hirtelen tudatosult bennem kettőjük feltűnő hasonlatossága, mely nem az arc felszíni vonásainak konvencionális értelemben vett hasonlatossága, hanem a két arc mögötti arcok egymást felidéző egyezése. Az ember lehunyta a szemét, miközben Sheila továbbra is közömbösen tekintett rá. – Nem fogok – mondta csöndesen a padlónak. Aztán végignézett a többieken. – Szar!: – kiáltott fel hirtelen. Csend volt. – Disznó! Picsa! – nézte a néma arcokat. – Okádék! Takony! Kaka! – Aztán elkezdett üvölteni és ugyanabba az irányba, amelybe az ügyvéd indult, elrohant. Kema a széttört üvegajtó cserepeit szedegette.

– Hívtak orvost? – kérdeztem.

– Szükségtelen volt – válaszolta Kema –, Briggs egészségügyi tanfolyamot végzett. Wilmotte úr szerencsére egyáltalán nem sérült meg.

– És üvegezőt? – kérdeztem.

– Briggs majd beüvegezi – felelte Kema.

– Kema... – mondtam halkan –, Kema, jöjjön ide...

– Mit csinál, Charles úr... Charles úr, én egy öreg asszony vagyok...

És ekkor felemelő érzés töltött el, ahogy megbosszultam, azt is, azt is, nem akartam megosztani a papírral, hogyan közösült vadul Sheila Entwistle-lel a szemem láttára a romok között.

Győztesen távoztam a szalonból, átlépve a felhajtott szoknyával hason heverő Kemát és egyenesen Sheila szobájába mentem, mintha Entwistle lennék. Kopogtam. Sheila kis idő múlva ajtót nyitott, fekete selyemruhát viselt, amely a vállát meztelenül hagyta. Szinte fájt, amikor észrevettem, hogy Sarahéval ellentétben kerek és finom a válla. Hűvös tekintettel mért végig. Azt hittem, hogy érzi, hogy beszívja az öreg szolgáló izzadságszagát, amely rám tapadt. Azt mondtam:

– Abercombie úr tehát most először meglátogatta szalonunkat.

*

Félek. Ez nem szokatlan a történtek után. Teljesen néma az éjszaka, de az ablakom zárva van. Bezártam. Van miért félnem, hiszen én vagyok az, aki a történtek kulcsát a kezemben tartom. Ezt annak köszönhetem, hogy a sors – nő létemre – megvert a logikus gondolkodás képességével. Hallom, ahogy járkál az ajtóm előtt, e pillanatban is, semmi gond, jól bezárkóztam. Kema az előbb hozott nekem kávét, senki mást nem engedek be.

Wilmotte vihogott és valamelyik ostoba viccét adta elő éppen. Uhlenbeck levette, majd eltette csontkeretes szemüvegét, Wilmotte észrevette és vállon veregette Uhlenbecket.

– Képzeljék, Uhlenbeck úr belépett a tudományos körökbe... – mondta Wilmotte, mire Uhlenbeck szerényen tiltakozásra emelte a kezét. – Sőt, mi több – folytatta Wilmotte –, Uhlenbeck úr csak most lép be a tudományos körökbe a disszertációjával, amelyet majd csak ezután ír meg! Hahaha!

– Uraim – lépett hozzánk Briggs –, parancsolnak a vacsorához whiskyt?

– Hát hogyne! – válaszolt azonnal Wilmotte. – Szóljon, kérem, Abercombie úrnak, hogy már nagyon várjuk.

– Abercombie úr a dolgozószobájában van, uraim – mondta Briggs. Abban a pillanatban lövés dördült.

– Az ördögbe! – kiáltott fel Wilmotte. – Hiszen ez Abercombie úr dolgozószobájából hallatszott!

Valamennyien a lépcső mellett nyíló dolgozószoba bezárt ajtajára meredtek.

– Attól tartok, hogy igen, uram – hajolt meg Briggs.

– Gyerünk föl! – kiáltotta Wilmotte.

Felrohantunk a lépcsőn Abercombie úr dolgozószobájához, én, Wilmotte, Uhlenbeck és mögöttünk Briggs. Wilmotte ért az ajtóhoz elsőként és rángatni kezdte a kilincset.

– Abercombie úr, odabenn van? – kiabálta.

– Be van zárva? – kérdezte lihegve Uhlenbeck.

– Igen – válaszolta Wilmotte ügyvéd. – Briggs, van a szobának pótkulcsa?

– Attól tartok, nincs, uram. A kulcs Abercombie úr dolgozószobájától magánál Abercombie úrnál van.

– Be kell törnünk az ajtót! – kiáltott fel Uhlenbeck, bár ahogy ő, úgy még én is be tudtam volna törni. Wilmotte nekifutott az ajtónak, felgyorsított és teljes erőből nekirontott. Az ajtó meg sem moccant. Wilmotte kissé letörten rogyott a földre.

– Megengedi, uram? – kérdezte Birggs. – Attól tartok, hogy erősebb vagyok önnél. Wilmotte félrehúzódott. Briggs nekirontott az ajtónak. Az ajtó porzott és nem engedett. Újra nekifutott. Az ajtó betörött és Briggs a lendülettől bezuhant a dolgozószobába. Szörnyű látvány tárult elénk.

Briggs Abercombie úron feküdt, aki az íróasztalnál ült, háttal az ajtónak. Nyilvánvaló volt, hogy Abercombie úr halott. Feje az asztalra hanyatlott. Briggs lemászott róla. A kandallóban, az asztaltól balra még vidáman égett a tűz.

– Attól tartok, hogy halott – mondta Briggs. Wilmotte és Uhlenbeck Abercombie úr fölé hajoltak. Briggs a pulzusát próbálta kitapintani. – Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a feltételezésem helyesnek mutatkozik – mondta Briggs.

Felemelte Abercombie úr fejét, miközben én körüljártam az asztalt és szembe kerültem Abercombie úr arcával. Felsikoltottam. Briggs a hajánál fogva tartotta és Abercombie úr jobb halántékán (jobbkezes volt) egy nagy lyuk, míg a bal felén, ahol a golyó kirepült, egy valamivel kisebb éktelenkedett. A jobb kezében még most is a pisztolyt szorította. Bizonyos mértékig szórakozottan nézett ránk. Az asztalon, Abercombie úr szétfröccsent agyvelejének maradványain néhány légy ült meg. Sikítottam, amikor az egyik az arcomra szállt, és lábacskáival nyálkás nedvességet vitt rá.

– Az ablak belülről van bezárva – vetette oda jelentőségteljesen Briggs.

– Az ajtó is? – kérdezte Wilmotte, akinek ügyvéd lévén már volt némi tapasztalata bűnügyekben, és ezért magához ragadta a kezdeményezést. – Tehát belülről van a kulcs?

Uhlenbeck az ajtóhoz rohant.

– Nem! – mondta.

– Akkor nála kell lennie – mondta Wilmotte. Először belenyúlt a halott bal, majd a jobb zsebébe. – Itt van! – húzta elő. A biztonság kedvéért még odaszaladt az ajtóhoz és belepróbálta a kulcsot. – Ide illik! – kiáltotta. Hallottuk a zár kattanását. Wilmotte a kulcsot visszarakta az asztalra.

– Attól tartok – nézett ránk Briggs –, hogy öngyilkosság.

Utolsóként lépdeltem le a lépcsőn, épp akkor, mikor Abercombie asszony felfelé rohant.

– Mi történt? – kiáltotta. Kema mondta meg neki, hogy lövés hallatszott.

– Nem kellene odamennie – fogta meg őt Wilmotte.

– Engedjen! Látni akarom a férjemet! – kiáltotta. Wilmotte Briggs segítségével a pamlaghoz támogatta. – Ő...Ő halott? – zokogta.

Briggs whiskyt kevert neki. Abban a pillanatban lépett be Sheila. Rám nézett, hosszan és teljesen közömbösen nézett.

– Mi történt? – kérdezte.

– Aber... Abercombie úr... épp az előbb... öngyilkos lett – hebegtem félig sírva. Abercombie asszony zokogott. Hirtelen kellemetlen érzés vett rajtam erőt, egyfajta bizonyosság, hogy... felemeltem a fejem és ott, a félig nyitott ajtó résében, egy arc jelent meg. Saraht pillantottam meg, ahogy merőn figyel engem.

*

Néztem a képébe, a teljesen kifejezéstelen arcba, a szolgálatkészsége soha nem volt más, mint jellegzetes testhelyzet, főhajtás, várakozó magatartás; azt mondta:

− Madam?

– Akkor... akkor, amikor beléptünk abba a dolgozószobába... nem tűnt fel önnek... az az érzésem... azt gondolom... meg vagyok győződve róla... hogy ez semmiképpen nem volt öngyilkosság!

Briggs kifejezéstelenül nézett rám:

– Attól tartok, nem értem, hogy a madam minek alapján szándékozik ekképp megítélni.

Igen, bizonyosan pont ezt mondaná, ha én meg kimondtam volna azt, amiről csak gondolkodtam, s amiről ugyan leírtam, hogy kimondtam, valójában azonban hallgattam: Azt kellett volna netán mondanom, hogy Abercombie úr nem volt az a típus? Akkor még nem tudtam mindent, de a történet kulcsa már a rendelkezésemre állt. Hirtelen kopogtak. Leírtam már, hogy Kemán kívül senkit sem engedek be. Elég – hiszen betűtípust változtattam: Felálltam és ajtót nyitottam. Az ijedtségtől hátrahőköltem. Entwistle volt az, de emelkedett arckifejezését most ideges félelem váltotta fel, alig kapott levegőt, hangja elfúlt és a feje búbján egy csúnya nyílt seb éktelenkedett. Betolt maga előtt a szobába, belépett és bezárta az ajtót.

– Fujj – mondta. Néhány pillanatig lihegve nézett rám. – Hallgasson ide... – mondta fojtottan. – Ön... nem vette észre?

A seb hihetetlenül gyorsan nedvedzett, de úgy tűnt, hogy ezt egyáltalán nem veszi észre.

− Mi történt? – kérdeztem tőle.

– Ő... – mondta fojtottan –, ő halott!

– Sarah? – kérdeztem.

– Abercombie asszony! – tört elő belőle.

Meglepett. Nem tudtam elképzelni, hogy meghalhat valaki, aki... Sarah-n kívül. Úgy értem, ebben, ebben a pillanatban.

– Mikor történt? És hogyan? Szerencsétlen baleset volt? Azelőtt meglehetősen apatikus volt... de a legutóbbi vacsorán... egészen élénk volt... – kérdeztem.

Csúnya, haragos nevetésben tört ki.

– Maga őrült! Maga idióta! – kiáltott föl.

– Na de kérem! – mondtam.

– Maga... maga egy... hiszen az utolsó vacsorán már... maga ostoba... teljesen halott volt! – felnevetett és leült a padlóra.

– Maga megőrült! – kiáltottam felháborodottan. – Azonnal hagyja el a szobámat!

– Vége van... hát nem vette észre? – mondta feldúltan a padlón kuporogva. – Halott... már annyi éve! Az istenért, hát nem vette észre!

– Nyugodjon meg – mondtam.

– Ő már régen... réges-régen halott! Az mozgatja... szilon zsinórokkal... Magnetofonról engedi... feljátszotta a szavait. Jó napot, jó étvágyat, mondja meg Briggsnek, hogy töltse fel a készleteket... A halott asszony tulajdonképpen az az ember!

– Ki? – ordítottam.

– Ő irányítja... szilon zsinórokkal... – motyogta.

Hirtelen kopogtak.

– Igen – mondtam.

Sheila hangja hallatszott:

– Charles... Charles, odabenn vagy? Ki van veled? Kérlek... kérlek szépen, gyere gyorsan!

Kirohantam. Hálóköntösben volt, nyilván szaladt, mert az egyik válla szabadon volt, a köntös félrecsúszott.

– Történt valami? – kérdeztem

– Uhlenbeck... Uhlenbeck... – dadogta.

–Halott? – kérdeztem.

– Nem... azt nem... megtalálták. Kema találta meg, megkötözve. A fülébe... a fülébe... – hirtelen élesen fölnevetett. A nevetést nem bírta abbahagyni.

– Mi történt? – ráztam meg őt.

– A fülébe egy répát dugtak! – Úgy nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, én is támogattam. Úgy elkapta a nevetés hulláma, hogy észre sem vette és hagyta tartani magát. – A... a... fenekébe is.

– Ő irányítja! – hallatszott a szobámból. – Mindig, amikor a hallban van!

*

Lépkedtem a folyosón a hall felé. Abban a pillanatban, amikor egyre határozottabban tudatosítottam, hogy semmiféle hallba nem jutok el, hogy valahol rosszul fordultam be, néhányszor bizonyosan, felém süvített egy dühös hang. – Hé! Hé, megállj! – hangzott a mérges ordítás. – Arra nem mehetsz!

Megálltam. A folyosó sötét volt, és meg mertem volna esküdni, hogy üres.

– Ez az én területem! – kiáltotta a hang. Megfordultam. Tettem néhány lépést visszafelé. – Állj! – áthatóan és haragosan szólt a hang. – Oda sem mehetsz! Az is az én területem! – Megfordultam. Hirtelen megláttam őt a folyosó végén. Fehéren fénylett. Egy papírból készült gyerekperiszkóp volt az, amely a sarok mögül engem figyelt. – Gyere elő, taknyos! – mondtam. Lépteket hallottam magam mögött. Kema jött. – Azonnal kérj bocsánatot Charles úrtól! – mondta Kema. – Majd ha fagy! – hallatszott a hang. – Holnapután vaskedden! – Na várj csak! – mondta Kema. – Azonnal kérj bocsánatot! – Előjött a sarok mögül, felfújta az arcát és bámult ránk. − Ő... rossz! − mondta Kemának. Ki? − kiáltotta Kema. − Ő! − mutatott rám. − Ő nagyon, nagyon rossz! − Az idióta újra összecsücsörítette a száját és egyszerre hangosan kifújta a levegőt. − Mi a fenét csinálsz? − ment oda hozzá Kema. − Azonnal kérj elnézést Charles úrtól! − Az idióta hirtelen vihogni kezdett ugyanabban az ideges hanghordozásban, ahogy Wilmotte és felkiáltott: − Szart! Ezerszer szart! − Kema odalépett hozzá és vállon ragadta. − Azonnal kérj bocsánatot! Egy rendes fiú ilyen szavakat ki sem ejt a száján. − Nem vagyok fiú! − haragosan toppantott. - Nem vagyok! Öregebb vagyok nálad! Még nála is! − rám mutatott. − Az idősebb embereket tisztelni kell. Taknyos! − Kema néhányszor a fenekére csapott. Éktelenül bőgni kezdett. Elrohant. − Rossz vagy, rossz vagy! − szállt felénk távolodó bőgése.

− Bocsásson meg neki, Charles úr – lépdelt velem Kema, vezetett a hall felé −, még gyerek. − Mondtam, hogy megértem és hogy semmi nem történt. Mentünk lefelé a lépcsőn. Előttünk Sarah lépkedett. Először figyelhettem meg hosszabban így hátulról. Fészkelődött és állandóan igazgatta hátul a ruháját. Érezte, ahogy belefúródik a tekintetem. Abban a pillanatban... ahogy fölötte álltam... ahogy a ruháját rendezgette, felemelte a bal karját és én, mivel fölötte voltam... láttam, ahogy a ruhája libbenése felfed a bal csípőjén egy hatalmas nagy sebet, mintha a bal csípőjéből hiányzott volna egy darab, azt a bájos kerekdedséget élesen kettészelte egy szörnyű repedés, mintha a csípőjéből kiharaptak volna. Beléptünk a szalonba, a báger motorja valamerre eltávolodott. – Megszakították a munkát. Végre nyugodtan vacsorázhatunk.

Abercombie asszony felállt az asztaltól.

– Üljünk asztalhoz, hölgyeim és uraim – mondta.

A helyiségbe Uhlenbeck lépett be, forgolódott, kiment, majd újra bejött. Érezte, ahogy izzad a tenyere, valamennyien, valamennyien tudják... a jobb kezével ösztönösen megérintette a jobb fülét... ők tudják... hogy... oda is. Az meg miért bámul rá úgy már megint? Hiszen ő igazán semmit... ő nem tehet róla... Gondolatmenetét hirtelen nevetés szakította félbe: Wilmotte lépett be. Hosszan nevetett és Uhlenbeck vállát veregette közben. Aztán szó nélkül Sheila felé fordult. Lépkedett felé lassan, lábujjhegyen, mint egy tánctanár. Mosolya görcsös-fagyos vigyorba torzult. Két lépéssel a lány előtt hirtelen megtorpant (azt hittem, tovább megy és beleütközik), egyszer csak megfordult és odaült az asztalhoz. Briggs felszolgálta a vacsorát. Uhlenbeck szeme kikerekedett a rémülettől... a vacsora ugyanis... répafőzelék volt!

*

Újra magamba fordultam.

Azt éreztem... de minek erről beszélni. Álmodtam. Az az ismerős kézremegés riasztott fel szendergésemből, fólém hajolt az a jól ismert arc, néztem azt az arcot.

– Kedves barátom – mondta X.–, képes lenne arra, hogy most rögtön felöltözzék és beüljön a konflisba, ami itt várakozik a ház előtt? Eljött az idő. Lezárom az ügyet.

– Máris? – meresztettem rá a tekintetem. – X.! Hogy csinálta?

– Semmit ne kérdezzen, drága barátom, nemsokára választ kap valamennyi sürgető kérdésére.

Felvettem a ruhámat és lementünk a lépcsőn. Kitárta az ajtót. A konflis és a ház közt támadt résen át jeges szél csapott meg bennünket. Beszálltunk.

– Gyerünk, gyerünk! – kiáltott fel energikusan X.

Kiléptem és éppen akkor villámlott. Elvakított bennünket Orchard Ground település fénye... A tornyocskák láncolata élesen kettészelve – semmiben sem végződött, mögötte semmi sem volt.

Távolról láttam Briggset, ahogy kőszoborként áll és az ajtót tartja nekünk, vár néhány percet, amíg odaérünk hozzá. Hirtelen villám fény világította meg az alakját. Valamennyien a hallban vártak bennünket.

–Hölgyeim és uraim! – kezdte X. Láttam az arcán azt a lázas sóvárgást, amely mindig csak a legfárasztóbb deduktív teljesítmény pillanataiban lett rajta úrrá. –Szívesen megosztanám önökkel gondolatmenetem végeredményét, mely a körülmények véletlen egybeesése folytán fényt derít az e helyen nemrégiben lezajlott események bizonyos folyamatára, amely, előrebocsátom, teljesen hamis. Tehát először is: Állítom, hogy Abercombie úr halála egyértelműen gyilkosság következménye.

– De hát ez képtelenség! – fészkelődött Sheila. – Hiszen Abercombie úr a dolgozószobájában lőtte főbe magát, s a szoba belülről volt bezárva! Az ablak ugyancsak zárva volt. A kandallóban égett a tűz, tehát bizonyára nem akarja azt állítani, hogy valaki a kéményen keresztül mászott be a szobába.

– A legkevésbé sem áll szándékomban ilyet állítani, drágám – szakította őt félbe tiszteletteljes meghajlással X. – Vegyük most – tisztán hipotetikusan – előfeltevésnek, hogy gyilkosságról van szó. Az első lépés ez lehetne: Abban a pillanatban, amikor eldördült a lövés, ön, drága barátom – X. felém fordult –, Uhlenbeck úrral és Wilmotte úrral a lépcsőnél álltak, nem messze Abercombie úr dolgozószobájától. Így van?

– Pontosan így – helyeselt Uhlenbeck és megigazította csontkeretes szemüvegét.

– Illetve – szólt Wilmotte és végigsimította a homlokát – a lövés pillanatában Briggs is mellettünk állt.

– Helyes – bólintott X., s összetéve ujjbegyeit kényelmesen hátradőlt a karosszékben. – Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy önök négyen nem gyanúsíthatok.

– Talán bizony bennünket gyanúsít? – emelte fel a hangját hirtelen Abercombie asszony.

– Pontosan! – helyeselt X.

– Ön nevetséges! – mérte végig gyűlölettel Sheila.

Sarah-ra néztem. A gondolatai szemmel láthatólag máshol jártak, mintha mindaz, ami a hallban zajlott, őt nem érintette volna, úgy tűnt, hogy figyelmet sem szentel nekünk.

– E pillanatban azonban, hölgyeim és uraim – mért végig bennünket gyors tekintettel Wilmotte –, a gyilkos stratégiáját fogom követni. Mivel a gyilkos pontosan úgy cselekedett, hogy én úgy gondoljam, ahogy az imént gondoltam, és mivel én valóban így gondoltam és végeredményben tudom, hogy azt, hogy én ezt gondoljam, maga a gyilkos akarta, ez lehetővé tette néhány további következtetés levonását. Elsősorban, ha így gondolkodom, csakhamar elbizonytalanodtam volna. Rögtön ahogy a lövés eldördült, önök az ajtóhoz rohantak. Az ajtón ilyen rövid idő alatt senki nem rohanhatott ki, sőt mi több, a lépcsőről az ajtót önök állandóan szem előtt tarthatták. Továbbá – az ajtó belülről volt bezárva. A kulcsot Abercombie úr zsebében találták meg.

– Titkos folyosó! – kiáltott fel hirtelen Briggs.

– Titkos folyosók már száz éve nem tűnnek fel egyetlen valamire való detektívregényben sem – mondta Wilmotte. – Drága barátom – fordult hirtelen hozzám –, emlékezzen vissza, mire is tanítottam mindig!

– Ha minden lehetetlent kizárunk, annak, ami megmarad, legyen bár teljes képtelenség, az igazságnak kell lennie!

– Helyes! – kiáltott fel Wilmotte („ Wilmotte”, amint látják, álmomban hirtelen X. helyzetébe kerül) – És az, ami megmarad, maga az igazság. Az igazság mindig az, ami marad, ami valamiképp a dolgok föle. Nos, hölgyeim és uraim, gondolatmenetemből kitűnik – újra összezárta ujjait és behunyta a szemét–, hogy a helyiség nem lehetett belülről bezárva. S ebből vajon mi következik?

– Hogy kívülről zárták be – kiáltott fel győzedelmesen Uhlenbeck.

– Helyes – mondta neki Wilmotte, akár egy tízéves kisdiáknak –, és ki zárta be?

– Természetesen Abercombie úr – mondta Kema.

– A gyilkos! – kiáltott Uhlenbeck.

− Ugyan, ne nevettessen – mondta Kema –, gyilkos, a mi házunkban?

– Hadd gondolkodjak tovább. A gyilkos tehát lelőtte Abercombie urat, kiment a helyiségből, majd bezárta. Hogyhogy önök közül, akik ugyebár a dolgozószoba előtt álltak, senki nem látta?

– Igen, ez lehetetlen! – mondta Uhlenbeck. – S ezért ez az ön elvei szerinti feltételezés kizárható.

– Olyan könnyen azért nem adom fel a hipotéziseimet – válaszolta Wilmotte és szippantott egyet a pipájából s közben hegedűn játszott. – Önök azon egyszerű oknál fogva nem látták kijönni a gyilkost, mivel... nos, ki segít nekem?

– Mivel nem jött ki! – szólalt meg Kema.

– Nagyon helyes. De mit jelent ez? – kérdezte Wilmotte s közben nátriumnitrátot elegyített a benzoénsav halogénderivátjával.

– Hogy odabenn maradt – mondta Wilmotte az orra hegyét dörzsölgetve –, elrejtőzött a dolgozószobában s amíg mi a meggyilkolttal foglalkoztunk, ő egész idő alatt ott volt a szobában!

– Ön téved, uram – hajolt meg Briggs –, a dolgozószobát végigkutattam.

– Mi vonható le ebből? – kérdezte Wilmotte csaknem hízelegve.

– Hogy Briggs hazudik – szólalt meg váratlanul Sarah.

– Nem – válaszolt Wilmotte és arcán újra megjelent az a sóvárgó arckifejezés –, a gyilkos nehezen rejtőzhetett volna el Abercombie úr dolgozószobájában, hiszen önök négyen voltak odabenn, a meggyilkolttal együtt öten, de őt nem számítom. A gyilkosnak előbb kellett elhagynia a szobát. És mi következik ebből? Csak mondják, mondják... – mondta hízelgő mosollyal Wilmotte. Valamennyien hallgattak. – Hogy a lövés, amelyet hallottak, nem ölte meg Abercombie urat!!! – tódította. – Maguk valamennyien annyira ostobák, idióták, jézusom! – ordította, majd felugrott, a lendülttől a falnak ütközött, az ütés valamennyire elkábította, száján hab buggyant ki. – Maguk nem emberek... ez nem lehet igaz... ennyire buták... maguk nem is emberek. Maguk faszok!

Próbáltuk őt megtartani, de ahogy fogtuk, hirtelen belerúgott Sheila mellébe. Ő elfúlva levegő után kapott, majd lerogyott Wilmotte mellé. Fél óra múlva folytattuk.

– Nos tehát – zárta össze Wilmotte újra az ujjbegyeit, s megint jéghideg nyugalom ült az arcán –, Abercombie urat az a lövés terítette le, amelyet önök nem hallottak: mivel hangtompítót használt. A gyilkos egyszerűen odaszegezte a pisztoly csövét a még élő Abercombie úr fejéhez és meghúzta a ravaszt. Majd kiment és a dolgozószoba ajtaját kívülről bezárta.

– De hát mi a lépcsőn valóban hallottuk a lövést! – vetette ellen Uhlenbeck.

– Hogyne. Említették, hogy Abercombie úr szobájában égett a tűz a kandallóban. Az természetesen a gyilkos számlájára írható. A revolverbe való éles töltényt a parázs szélére helyezte, ahol lassan átforrósodott és bizonyos idő múlva felrobbant. Azt remélte, hogy így megfelelő alibit biztosít, három másik személynek köszönhetően, akikkel éppen abban a pillanatban beszélgetett, amikor a lövés eldördült.

– Ki volt az tehát? – kiáltottam fel váratlanul.

– Hát ön, drága barátom – fordult hozzám Wilmotte. Megdermedtem. – Ne féljen nevetett fel Wilmotte –, csak tréfáltam. Ezt nem engedhetném meg magamnak, mert akkor Roger Ackroydot már másodszor gyilkolták volna meg... Gondolkodjunk el tehát együtt arról, melyik személy követhette el az ismert körülmények szerint a bűntényt. Ez csak egyetlen ember lehetett: A szalag hirtelen belecsavarodott a gépbe.

*

Briggs bort töltött Sheilának, aztán Wilmotte-nak. Uhlenbeck mellett még csak meg sem állt és Abercombie asszonyhoz lépett. Észrevettem, hogy Entwistle a fal mellett ül, egyenesen velem szemben és merőn néz rám. Egyáltalán nem zavart. Kihívóan néztem rá vissza.

– Entwistle, jöjjön már közénk! – mondta Wilmotte és barátságosan intett felé. Entwistle örömmel felállt és leült Sarah és Uhlenbeck közé. Sarah észre sem vette őt.

– Mit gondol – kérdezte Entwistle-t Uhlenbeck –, van...

– Sheila, csinált már valamit az érdekeltségeivel? – kérdezte Entwistle.

– Hogyne, olajipar, kérem – vihogott fel Wilmotte, majd köhögőroham kapta el.

Sarah hirtelen felugrott. A jobb kezével a bal vállához kapott.

– Ah! – kiáltott fel – Áááá! Hát nem látják, hogy tönkretesznek?! Megsemmisítenek, belém hatolnak! Állandóan bennem vannak! – két kezébe fogta a fejét. – Teljesen szétvernek! – Tántorogva kirohant a szalonból.

– Az önök tokajija egyszerűen utolérhetetlen – mondta Wilmotte, tekintetét a fal egyik pontjára szegezve.

– Csak fogyasszanak, kérem – szólt Abercombie asszony lehunyt pillákkal. Hirtelen felálltam és meghajoltam: bocsássanak meg, kérem. Kimentem a szalonból. Sheila kifejezéstelenül nézett rám. Még mielőtt a szobámba mentem volna, a folyosón, nem messze a szobámtól észrevettem egy ajtót, amely azelőtt nem volt ott. Hangok szűrődtek ki mögüle. Közelebb húzódtam.

– Jack! Jack! A mama szeret téged! Jack! – hallottam Sheila hangját. – Jack, a mama szeret téged!

Hirtelen éles fájdalom kezdte rágni a belsőmet, a gyomromhoz kaptam és a szobámba rohantam. A víz, amely a mosdóba folyt, összekeveredett az okádékkal. A görcsös hányás nem múlt, de már nem volt mit hánynom. Üres gyomromat meg-megrándította, hííí, híííí – öklendeztem. Lélegzetet sem bírtam venni.

*

Az arcába néztem, mintha egy hatalmas hegy ködben úszó távoli csúcsát bámulnám, arcán megláttam valamennyi lehetséges kapcsolatot, amely nem maradt megkötetlenül, valamennyi szót, amely nem maradt kimondatlanul, hanem ostobán kiordították. – Sarah, miért fél tőlem? – Rám tekintett és tekintetéből megértettem, hogy nem ért engem, háttal a váratlanul szűkülő folyosó falának támaszkodott, a kezét az oldalára szorította. – Miért fél tőlem? – szótagoltam. – Miért?! – kiáltottam. – Ha fél tőlem, akkor bizonyára oka van rá, Sarah, bizonyosan megölöm magát, ha ennyire fél, és éppen azért ölöm meg magát, mert fél tőlem! – hirtelen megragadtam a karját, majd megszorongattam. – Bocsásson meg, uram – mondta Briggs –, szüksége van tiszta törülközőre? – Nagyon jól tudom... láttalak téged! – hallatszott tompán a fal mögül. – És mit képzelsz? Engedj! Engedj!

Entwistle jött velem szemben gyors léptekkel, nevetve és felsőbbrendű arckifejezéssel mért végig, még a lépteit sem lassította le mellém érve. – Hé, várjon! – kiáltottam. Nekiiramodott és egyszer csak eltűnt a folyosó fordulójában. – Hát hiszen Wilmotte ügyvéd – mondta Wilmotte. – Ő az egyetlen ember, aki kívülről bezárhatta a dolgozószobát. Hiszen Wilmotte úr volt az, aki belenyúlt a halott zsebébe és kihúzta onnan a kulcsot, ez kétségtelen. Itt csak az a lényeg, hogy milyen kulcsot. Önök valamennyien benn voltak a helyiségben: mikor tehát Wilmotte úr belepróbálta a kulcsot a zárba, valamennyiüknek hátat fordított. A saját zsebéből kihúzta az igazi kulcsot, azt, amelyikkel bezárta az ajtót, amikor a gyilkosság után elhagyta a dolgozószobát és belepróbálta a zárba. Az pedig – hiszik vagy nem – illett bele!

Wilmotte ügyvéd felállt és élesen nevetett. Csak ebben a pillanatban értettem meg, hogy állandó nevetése bizonyára valamilyen neurotikus tünet; mély lélegzetet vett és szinte köpte: – Bizonyítékot! Hah! Nincs semmiféle bizonyítékuk! Mindez tiszta teória... Minden bizonyítékot nélkülöző elmélet. – Néztem hunyorgó, rossz, disznószemét. Tehát ő volt az, egész idő alatt!

– Persze – bólintott Wilmotte és nyugodtan szippantott egyet a pipájából –, egyáltalán nem állítom, hogy Abercombie urat valóban meggyilkolta, drága barátom. Csak azt állítom, hogy semmilyen más magyarázata nincs a történtek ilyetén alakulásának.

– Ha ezek után ártatlan, akkor ördögi szerencséje van – mondta Entwistle.

Amennyiben tehát leírtam, hogy nálam van a történtek eme bonyodalmának kulcsa, ami álmomban jelent meg nekem, ezt egyáltalán nem metaforikusán értettem: itt fekszik előttem, e pillanatban veszem kézbe, közben a másikkal írok. A kulcs, Abercombie úr dolgozószobájának kulcsa. A kulcs minden titkok fölfedéséhez.

Tudom, hogy Wilmotte már tudja, hogy én tudom, mivelhogy ő maga két szerepben jelent meg álmomban: Hallom az ő állati lihegését, ahogy lopózik az ajtóm előtt („drága barátom!”), körmével a falat kaparja, valamiféle hasadékot keres. Ezt az írógéppel írt kéziratot (Wilmotte hallja a billentyűk zörgését!), egy bizonyos nem feltételezhető helyen hagyom, e hely jellemző jegyeiről most nem szándékozom említést tenni. Mivelhogy annak, aki ezt a kéziratot olvassa, törvényszerűen meg kellett már találnia, tehát tudja, hogy melyik helyről beszélek. Imádkozom, hogy ne Wilmotte legyen az. Megismerem azt, aki ezt elolvassa, jelzéseket fogok küldeni felé, hogy én vagyok az, vagy lehet, hogy nem is, vagy az is lehet, hogy addigra már meggyilkol valaki, talán senki sem fog tudni rólam, arról, hogy valaha is léteztem, mindenesetre meg akarom tartani azt az utolsó előjogot, amely megmaradt nekem, nem fogom felfedni kilétemet. És lassan itt a vacsora ideje, a báger ma hihetetlenül intenzíven dolgozik.

*

Már meglehetősen magasan kezdte, s állandóan magasabban és magasabban hangzott, majd átható ííííííííííí-ben ért véget, kinyitottam az ajtót és kirohantam a folyosóra. Csaknem összeütköztem Wilmotte-tal.

– Ah, hallotta ezt? – idegesen heherészett. – Hah, hallotta, barátocskám?

Az első pillanatban nem is gondoltam rá, hogy mit csinál itt, ezen a folyosón, hiszen az ő szobája a bal szárnyban van, az egyetlen érintetlen épületrészben, amely ezidáig még nem tapasztalhatta meg a bontás gyönyörét.

– Úgy tűnik, hogy az... – gondolkodtam – innen jött.

– Bizony, bizony – bólogatott és heherészett. – Egyenesen innen, bizony. Mindenesetre menjünk a hallba. Vagyis most pontosabban... a szalonba. Talán megtudunk valamit. – Megragadta a karomat és vezetett végig a folyosón.

Amikor beléptem (Wilmotte valahol hirtelen eltűnt mellőlem), Entwistle ironikus tekintettel mért végig engem, a szája jobb felét felhúzta, az arca fintorba torzult. Csak ebben a pillanatban tudatosítottam, hogy fintora egész idő alatt egyáltalán nem változott, hogy az arcizmok bizonyos merevségéről lehet szó, valószínűleg valamilyen régebbi sérülés maradványaként. Uhlenbeck az ablaknál állt és a romokat nézte. Nem fordult meg.

- Fel kellene mennünk megnézni, hogy mi történt - mondtam. Uhlenbeck elgondolkozva állt és egyáltalán nem válaszolt nekem, mintha

meredten bámult volna valamit az ablakon túl. Nem tudtam, fölmenjek-e (és hova föl) vagy pedig maradjak itt.

– Felmegyek – szólalt meg Uhlenbeck.

Abban a pillanatban Wilmotte jelent meg az ajtóban. A nyomában Sheila lépkedett. Egyikünkre sem tekintett, Wilmotte az asztalhoz vezette őt. Leült, Wilmotte pedig pár lépésre tőle foglalt helyet.

– Már tálalhatok? – kérdezte Briggs Sheilától.

Az egy ideig nem válaszolt, mintha nem hallotta volna a kérdést.

– Igen, tálalhat – mondta hirtelen.

– Még nem vagyunk itt valamennyien – mondta halkan Uhlenbeck.

Kema lépett be a tálcával.

Abercombie asszony könnyedén az asztalhoz lépett. Sarah! Villant belém. Az a kiáltás nőtől eredt. Már egyedül csak Sarah... Megfogtam a kést és a villát. Egy ideig némán ettünk.

–Charles – fordult Abercombie asszony Entwistle-hez – ideadná nekem a sótartót?

Entwistle gáláns meghajlással tett eleget a kérésnek. Abercombie asszony kinyújtotta a kezét a sótartó felé, de mivel a szeme csukva volt, a keze elvétette Entwistle kezét. Entwistle letette a sót a hölgy bal keze mellé, de a kéz mozdulatlan maradt.

A huzat hirtelen kicsapta a kertbe, vagyis pontosabban most már a romokhoz vezető ajtót és mi néztük, ahogy a pislákoló fényben kirajzolódik Sarah alakja. Valamennyiünket sokkolt a megjelenése. Élénk virágmintás ruhát viselt.

Abban a pillanatban, amikor mindannyian Sarah-ra néztek, valami furcsa felismerés más irányba fordította a tekintetemet, mégpedig annak felismerése, hogy Sarah véletlenszerű megjelenése csak rafinált eszköze a figyelem elterelésének. Sheilát figyeltem. Az ellenkező irányba nézett, és tekintete annak a valaminek a mozgását követte, amit figyelt. Elfordította a fejét és láthatóan nézett valamit, ami a kandallótól a hall ajtaja felé mozgott. Én azonban semmit sem láttam.

Entwistle felállt.

– Bocsássanak meg, kérem.

– Jó éjszakát, Charles – mondta Sheila.

A zúgás alólam jött, mintha valami hatalmas megzabolázott erőn lovagolnék, amely bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezem közül. Az arcába néztem, mely valami rajtam túlira figyelt, s abban a pillanatban megértettem, hogy tekintetünk, törésvonalai s nem találkozásai, amelyek félreértésekként, megoldhatatlan vitákként jelennek meg, valami olyasmit sugallnak, ami jelentés nélküli, csak hallucinációk, hogy egyszerűen nem létezik semmiféle félreértés, mivelhogy itt nincs tér arra, hogy efféle félreértés egyáltalán létrejöjjön. Megvilágítottam a bal szárnyat, amely úgy állt a szétbombázott ház közepén, mint egy ajtó, amely semmiféle falnak nem támaszkodik, a meredező falmaradványok látványa Uhlenbeck arcát juttatta eszembe, csontkeretes szemüvegét, ahogy visszatükrözte az ablaküveg fényét; a háznak pontosan ilyen izgalom nélküli arca volt, amikor az alattam alig megzabolázott erőnek kijáró tisztelettel finoman megnyomtam a pedált: éles fényt vetítettem Sheila arcára; táguló pupillával egyenesen belenézett a fénybe, nem vakította el; hirtelen a pedálra léptem. Tudatosítottam, hogy elsőként, de nem először írtam le azt a szót, hogy vertigo és hogy például most megfelelő idő lenne a már oly régen várt szédülésre, s ezért itt törvényszerűen semmi ilyesmi nem történhet. Elindultam az épület ellen, sem Sarah-ba, sem Uhlenbeckbe nem hatoltam bele, mit tudtak volna levonni az előző sorokból, senkinek nem volt joga azt mondani „ez a ház én vagyok”, behatoltam a házba, és semmi másba.

*

A szalon kissé félhomályos volt, bár már reggel felé járt. Abercombie asszony felemelkedett a székről és Uhlenbeckhez lépett, aki a Morning Postot olvasta.

– Ön halott ember – mondta a felindultságtól elfúló hangon. Uhlenbeck mintha ellenkezni akart volna, ám az arcán megbékélő arckifejezés jelent meg. Abban a pillanatban valahonnan a távolból, valamelyik távoli, talán már nem is létező épületrészben lévő folyosóról nevetés szállt felém, hangos, rakoncátlan nevetés, olyan, amilyet itt, ebben a házban még nem hallottam, mert ez Sarah nevetése volt. És később csatlakozott hozzá egy őrült heherésző, huhogó nevetése, mindent hallottam, ami e két nevetés mögött lejátszódott, Sarah nevetése a ház egyre nagyobb mélységeibe hivogató-csábító volt, az őrült nevetése pedig követő, majd végül kielégült, állandóan kielégített. Briggs lépett be.

– Megérkezett Abercombie úr.

A háttérben belépett a szalonba Abercombie úr, néztem egészséges, napbarnított arcába.

– Evelyn! – Abercombie asszony fölé hajolt, gyöngéden megcsókolta a kezét. – Evelyn, megbocsátasz nekem valaha? így elhanyagolni az én drága asszonyomat! A tárgyalások azonban előre nem láthatóan elhúzódtak. – Hozzám lépett. – Kedves Uhlenbeck! Örülök, hogy látom! – Sheila kezet nyújtott neki és Abercombie úr gálánsán meghajolt felé.

– Felszolgálhatom a reggeli kávét? – kérdezte Briggs.

Kema behozta a csészéket, Briggs pedig töltött. Sheila tekintete újra számomra nem látható körvonalait kereste valami mozgó lénynek. Akkor láttam az arcán először, először az egész együtt töltött idő alatt, a szeszély felvillanását, a szeszélyét, amihez hasonlót nála még nem láttam, mert nem volt az más szeszély, mint a szerelemé. Abercombie úr zavartan nézelődött a szobában kávéját hörpölgetve. Láttam reszkető kezét, félelmét, határtalan félelmét. Nézett rám, mintha nem látna. Ekkor álltam fel.

– Kérem – fordult hozzám Uhlenbeck–, teljesen véletlenül... nem kopogott... ma éjszaka a szobám ajtaján? Ha ön sem tudott egész éjjel aludni... fenn voltam, álmatlanul... nem nyitottam ajtót, bizonyára megérti... – hangja zavart suttogásba halkult, mintha hirtelen nem értené, miért is kezdte el ezt nekem mondani.

Briggs kitárta az ajtót. Sarah lépett be, az arca csupa kiszámíthatatlanság volt.

– Wilmotte... – mondta halkan. – Wilmotte...

– Halott? – kiáltott föl Abercombie úr és napbarnított arca elvörösödött.

– Ugyan dehogy – mondta Sarah süketen –, él.

1995 augusztusa