Az író dolga

Egyelőre nem tudhatjuk, vajon az új korszak, melynek első jelei az értelmiség elégedetlenségében, új öntudatában, követeléseiben, összefogásában és szolidaritásában mutatkoznak meg, magával hozza-e annak a válságnak a megoldását, mely mindenütt az észnek a jelen valóság makacs abszurditásával szembeni tehetetlenségében nyilvánul meg. Sokan hajlamosak ezekben az új jelenségekben is mindenekelőtt arra figyelni, ítéletüket arra alapozni, ami bennük az esztelenség agresszivitására, az oktalan szenvedélyekre, általában a hagyományos értelemben vett csőcselékre emlékeztet. Ha olyan ismérvet keresünk, melynek segítségével különbséget tudnánk tenni a hanyatlás makacssága és a remény makacssága között, vissza kell térnünk a normalitás állapotába: az észt a puszta tény fölé kell helyeznünk. Az ész ismérve viszont a tárgyszerűség. Az olyan fejlődésnek tehát, mely nem csupán haladni akar, hanem értelmet is szeretne, a fokozott tárgyszerűség irányába kell haladnia; mivel pedig a szellem története során a tárgyszerűség nem csupán óhaj, hanem gyakori állapot is volt, nyilván beszélhetünk a tárgyszerűséghez való visszatérésről is.

A tárgyszerűség feltételezi, hogy tudunk róla, és törekszünk rá. A tudatos tárgyszerűség megint csak megkívánja, hogy tudjuk, mi az a tárgy, amelyről szó van. Az értelmiség azonban meglehetősen különböző tárgyakkal foglalkozik. Az alkotó értelmiséget – vagyis amelynek feladata nem a prakszisz, hanem a poieszisz – nagyjából műszaki, művészi és tudományos értelmiségre oszthatjuk. A technika, a tudomány és a művészet új emberi lehetőségeket teremtenek. Az értelmiség egyéb tevékenységeit, a politikát, a gazdaságszervezést, a szervezés egyéb fajtáit, az adminisztrációt, a jogot, a nevelést, a gyógyítást ugyan mindezek a lehetőségek áthatják, velük állandó kölcsönhatásban vannak, de azok lényegében mégiscsak az egyszer s mindenkorra meglelt és feltárt lehetőségeket használják ki, és teszik állandó funkciójukká.

Ebben az írásban azt vizsgáljuk meg, mi képezi a művész lényegi tárgyát, a kérdést konkrétan az írásművészetre mint a művészet különösen fontos ágára vonatkoztatva. Kérdésünk tehát úgy szól, mi az író dolga a korfordulón, amikor egyetemes lehetőségként rajzolódik ki az ész uralma, mint olyan képesség, mely korábban soha nem látott módon formálja át a világ arculatát, felborít és újrarendez minden ezzel ellentétes, de az ésszel valamelyest is összeegyeztethető korábbi hagyományt. Ez az a lehetőség, amiért az értelmiségnek az elkövetkezendő évtizedekben harcolni kell, energiát, s talán mást, többet is kell áldoznia érte.

Ahhoz, hogy megragadhassuk az író tárgyának lényegét, messziről és elvontan kell kezdenünk. Az író műve az irodalom, a szó írásban rögzített megjelenítése. Az írás művészete a szó fokozatos objektivizációjának, s ennek az emberre, az emberi lehetőségekre gyakorolt hatásának eredménye. E folyamat elemzéséből kell tehát kiindulnunk.

Az emberi nyelv (amely mint a megértés jelentést hordozó eszköze egyetlen más élőlényt sem jellemez) a beszédből, és az ettől elválaszthatatlan beszédhelyzetből kristályosodik ki. A beszédhelyzet meghatározza a mondanivaló értelmét, jelentésének helyét és idejét valamely személyek viszonylatában, akiknek jelenléte a szövegkörnyezetben adott. A beszéd eredetileg része a helyzetnek, s csak belőle érthető; a beszélgetés, a másokkal való szóváltás, olyan objektív kifejezések mellett, amelyek nem a helyre vonatkoznak, szükségképpen tartalmaz kiegészítő kifejezéseket is, melyek értelem szerint az adott helyzetre utalnak: csak a helyzet alapján világos, ki az én, a te, az amaz, a ma, az éppen, az ez, a közeli, a távoli, stb. Ezek a (Husserl kifejezésével) eseti (okkazionális) jelentések önmagukban nem teljes képzetek, nem a konkrétnak az általánostól eltérő, absztrakt vonásait jelentik, hanem annak a helyzetnek a formális jellemzői, amelyben valamit megjelölünk és valamiről beszélünk. Az eseti kifejezések révén a nyelv belesimul a világba, úgyhogy csak általa kap teljes jelentést, valódi értelmet. Ily módon a beszéd saját életünk részévé válik, amelyet belehelyezünk a világba.

A nyelv objektív összetevője azáltal válik gyakorlatilag használhatóvá, hogy azt a helyzeti összetevő révén konkrét környezetünkre, körülményeinkre, viszonyainkra vonatkoztatjuk. Az adott társadalom és kor nyelvi rendszerét beszédhelyzetekben sajátítjuk el. A nyelv egyes jelentéseit beszédhelyzetek alapján értjük meg. A beszédhelyzet azonban a nyelvet nemcsak formailag határozza meg. Az a mód, ahogyan a tárgyi jelentéseket egy adott helyzetben elsajátítjuk, ahogyan a valóságot az egyes jelentések alapján tagoljuk, történelmileg viszonylagos. A cseh nyelv az emberi testet másként osztja fel, mint a német: a németben nem használhatom az Arm szinonimájaként a Hand kifejezést, s ugyanígy a Schenkel és a Bein közti különbségnek sincs a csehben pontos megfelelője. A franciául beszélő a beszéd gyakorlása során megtanul különbséget tenni a rivierè és a fleuve között, e kettő különbségét viszont a cseh vagy a német nyelv nem ismeri. Rilke arra panaszkodott, hogy a németben nincs megfelelő kifejezés a francia paume (tenyér) szóra. Egy adott tárgy felosztásának szempontjai, jelentésbeli nézőpontjai az egyes nyelvekben különbözőek. A tárgyakat nem jelölhetjük sem az adott helyzeten kívül, sem közvetlenül, hanem mindig az adott helyzet és nézőpont alapján, mely nézőpont viszont messzemenően véletlen választás eredménye. Előző példánkhoz visszatérve a végtagokat alapvetően vagy tagolva, vagy egészben „láthatjuk”: a cseh a felső végtagokat egészben „látja”, ezért a kéz és a kar különbsége másodlagos, míg a német és a francia tagolva, következésképp az Arm és a Hand éppúgy felcserélhetetlen, mint a bras és a main; a tagolás nézőpontját, adott elvét a nyelvben el kell fogadni, mivel benne nem maguk a tárgyak adottak, hanem azok jelentése; a jelentést meghatározó nézőpont viszont hozzáállás, azaz szubjektív választás dolga.

Mármost figyelemreméltó és fontos körülmény, hogy a reflexió számára a nyelv helyzet- és véletlenszerűsége, legyen egyébként bármennyire alapvető és szembeötlő, eredendően láthatatlan, észrevehetetlen; ennek oka, hogy a dolgokat a nyelv segítségével ragadjuk meg; a nyelv nem öncélú, hanem önmagából kifelé, valami tárgyszerű felé mutat. A mindennapi életben a nyelv maga nem beszédtéma. Az objektivitásra való irányultság a nyelvben kezdettől fogva adva van. Már a nyelv eredeti teljesítménye is – vagyis hogy a nyelvi megértés során ugyanarra gondol az, aki valamiről bizonyos tapasztalattal rendelkezik (például a beteg, aki fájdalmat érez), mint az, aki nem, de akivel azt közli (az orvos) – a nyelv objektivációs tendenciáját mutatja: a nyelv segítségével az eredeti, megélt tapasztalat szűk tartományát anélkül léphetjük át, hogy a puszta szubjektív képzelgés világába kellene merülnünk.

Az eredeti beszédhelyzet, s ennek általános szerkezete ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy felülemelkedjünk rajta. A beszédhelyzet eredeti szerkezetét a beszélő én, az egy vagy több te, akit vagy akiket az én megszólít, és egy harmadik alkotja, akiről (amiről) szó van, s aki (ami) nem tartozik közvetlenül a beszéd résztvevőihez; ez a három mozzanat szükségszerű és egymástól elválaszthatatlan. A normális beszédhelyzet olyan kettős helyzet, amelyben minden én egyúttal te is, és minden te egy másik én, akik egymás tükreként kölcsönös, szimmetrikus viszonyban állnak egymással. Ami az egyik részéről aktív cselekvés, az a másik számára passzív befogadás, ami az egyiknek itt van, a másiknak ott, miközben mindkét én a harmadik taghoz mint közösen elgondolthoz viszonyul, amit különbözően szemlélnek ugyan, de ami különbözőségében ugyanaz. Egy-egy hír, információ, beszámoló témáját ez a közös harmadik képezi, miközben saját helyezetünk partikuláris volta éppúgy figyelmen kívül marad, ahogy figyelmen kívül hagyjuk látószögünk változását is, amikor egy mozdulatlannak vélt tájon haladunk keresztül. E közösnek része az én is, mint olyan (saját vagy másik) ő, melybe az én minden megnyilvánulása automatikusan áttevődik; ezáltal olyan benyomás keletkezik – s ez a beszédhelyzet voltaképpeni célja –, hogy tisztán objektív információról van szó.

Ennek köszönhetően úgy fejezhetjük ki magunkat, hogy a beszédhelyzethez való viszonyt teljesen figyelmen kívül hagyva a beszéd belülről, önmagából válik érthetővé. Ilyen minden összefüggő elbeszélés, amelyet bárki megérthet, aki hallgatja, anélkül, hogy – mint az élő beszélgetés esetében – jelen kellene lennie. Maga a beszéd utal azokra az összefüggésekre, amelyekre fel akarja hívni a figyelmet, így viszi előre hallgatóját. Az eredetileg beszédhelyzetekhez kapcsolódó összefüggések önállósulnak; a különböző dolgokra vonatkozó utalásokból szavakra, mondatokra, szófaji egységekre vonatkozó utalások lesznek. Minden viszonyszót vagy mutató névmást tartalmazó összetett mondat ilyen kifejezetten szófaji összefüggések láncolata.

A szavaknak ez az építménye olyannyira megnőhet, hogy úgyszólván univerzálissá válik. Lehetővé teszi események, összefüggések, esetek, tapasztalatok és tárgykörök egész láncolatának objektív megragadását. A nyelv szerkezete, mely eredetileg a világ része, az életkörnyezetre való emberi reagálás egy szelete volt, olyan keretté válik, amely kiterjedt világrészeket, egész világszerkezeteket képes felfogni és megjeleníteni. Az elbeszélés hovatovább nemcsak egyedi dolgokat, hanem a dolgok teljes értelmét, funkcionális, célszerű összefüggését ragadja meg, fejezi ki – legalábbis úgy látszik, hogy kifejezi – számunkra; vagyis azt, hogyan függnek össze a dolgok egymással, miként feltételezik egymást, milyen történések és konfliktusok adódnak belőlük. Témáját illetően az elbeszélés akár egészen el is rugaszkodhat az adott valóságtól, részben vagy egészben a fantasztikum világára vonatkozhat, ennek ellenére egészében valós vagy valósnak vélt teljes értelmet fejezhet ki. Ilyen a mítosz is, az első nagyszabású, objektív kifejezésmód, amelyben megfordul az elbeszélő eredeti helyzete: a beszéd, e különös, világon belüli jelenség magát a világot megragadó, s ilyen értelemben azt magában foglaló nyelvi kifejezés lesz.

E dialektikának, melynek révén az ember kimondottan szellemi – vagyis a világhoz kifejezetten, tudatosan viszonyuló – élőlénnyé válik, következő lépcsőfoka az írás, a szóbeli kifejezés rögzítése. Az embernek ez ősrégi szükséglete, mely megnyilvánul az eredetileg szóbeli elbeszélés sztereotip jellegében, abban a rituális pontosságban, ahogyan a mítoszok áthagyományozódnak, a recitálást és az emlékezést megkönnyítő figurákban. A megőrizhetővé vált írás révén jut el az embernek ez a képessége, vagyis a szó objektivációja, a felhalmozás, az ellenőrzés, a felülbírálat, s általában az objektív emlékezetben való létezés szintjére. Ily módon mind az aktuális, mind a hozzáférhető nem-aktuális szférája rendkívül kiszélesedik és megerősödik. Éppen itt mutatkozik meg, milyen mértékben jelenti az embernek a mélységbe, befelé való irányultsága egyúttal a kifelé mutató utat is – a szó rögzítése, az írás külsődleges technikája, ebben való megszilárdulása, inkarnációja nélkül az embernek nem lenne múltja, történelme, nem létezne költészet mint olyan terjedelmesebb, formailag megszerkesztett kompozíció, amelyben a részek és az egész kölcsönösen feltételezik egymást, de nem létezne tudomány, még csak valamely kérdést részletesebben tárgyaló eljárások és technikák receptúrájának formájában sem.

Az írás keletkezésével – azzal, hogy lehetővé vált a szóbeli kifejezés és a benne rögzített jelentés ellenőrzése – az ily módon rögzített és objektivált jelentés hasznosítására három különböző lehetőség nyílik.

Az első lehetőség az, ami eredetileg levél, okmány, okirat, hír formájában, manapság pedig főleg az újságokban realizálódik. Ez a címzett elérésére, egy adott dokumentum megőrzésére és sokszorosítására, a dokumentálás kibővítésére és meggyorsítására irányul. Megőrzi a kifejezés helyzeti, szubjektív jellegét – mindegyik arról szól, ami a közlő és a címzett számára fontos; változnak viszont a megvalósítás eszközei, amelyek egyre tárgyszerűbbek, mechanikusabbak, technikailag fejlettebbek, megbízhatóbbak, gyorsabbak, hozzáférhetőbbek. Mindez lehetővé teszi a világ fontosabb elemeinek szinte azonnali megjelenítését, s ezzel a kapcsolattartást, a véleménycserét, a beszélgetést egy magasabb technikai szinten, a művi jelenlét és a technika által közvetített érintkezés szintjén. A nyelvi, szóbeli kifejezés mindemellett megőrzi a beszédhelyzet járulékos tárgyi jellegét – a nyelv háttérbe vonul annak javára, amiről szó van.

A második lehetőség az antik görög tudomány és filozófia közös erőfeszítésének eredménye: a mindennapi életben és a szakmai gyakorlatban használt jelentések meghatározása, definiálása. A filozófia korán felismerte, hogy a szavakat anélkül használjuk, hogy ismernénk pontos jelentésüket, és képesek lennénk segítségükkel mást is megfogalmazni, mint tűnő ötleteket és vélekedéseket, melyek nincsenek összhangban más, nem kevésbé plauzibilis vélekedésekkel. A filozófia volt az, mely az ellentmondás-mentesség keresését kezdeményezte, a geometria pedig fellelte az első elemi tárgyat, az egyszerű sík alakzatokat, melyekről először lehetett ellentmondásmentesen és úgy beszélni, hogy a szavaknak pontosan meghatározott jelentésük volt, amihez mindig vissza lehetett térni, s amiben minden gondolkodó ember egyetérthetett; az is kiderült, hogy a geometria néhány jelentés, elképzelés és tétel alapján képes kimerítően megadni az adott tárgyról szóló valamennyi kijelentést. Ez lehetővé tette az egyes jelentések meghatározását az adott rendszeren belül, s ez a folyamat tovább folytatódott. Kialakult egy új, a mindennapi élet nyelvétől különböző nyelv, az egyértelmű, ideálisan precíz jelentések nyelve, mely nemcsak a szituációtól vonatkoztat el, de minden egyéb szubjektív nézőponttól és megközelítési módtól is mentes. Ez az objektivitásra, minden szubjektív tényező kiiktatására való törekvés jellemző volt már az antik tudományra is, s még inkább érvényesül a modern, különösen a matematikai természettudományban; az antik tudomány ezzel a módszerrel a valóság egy-egy szigetét hódította meg (a sík- és térbeli alakzatokat, a testek egyensúlyát, a fényvisszaverődést), míg a modern természettudomány a természet egészének birtokba vételére törekszik.

A harmadik, bennünket leginkább érdeklő lehetőség az életértelem kifejezett megragadására irányuló törekvés a természetes nyelv segítségével. Alapvető különbség van a csupán átélt és a kifejezésben megragadott, megformált értelem között. Jóval több dolgot élünk át, mint amennyit képesek vagyunk felfogni, megfogalmazni és kifejezni. Nem kevésbé igaz, hogy a megfogalmazás nélkül maradt átélés félbehagyott, tökéletlen átélés, mivel életünk eredendően nem önmagunkra irányul, hanem arra, ami az életet foglalkoztatja, olyan dolgokra, amelyek érdekelnek bennünket, amelyekkel foglalkozunk, amelyekben életünket megtestesítjük és belefektetjük. Az élet eredendően önfelejtő élet. Önmagunk eltüntetése abban áll, hogy nem reflektálunk, nem figyelünk magunkra, nem önmagunkat helyezzük érdeklődésünk középpontjába – vagyis abban, hogy a tevékenységünkben ténylegesen megvalósuló értelem összefüggése életünkön belül létezik, s nem téma gyanánt áll előttünk. A mindennapi életben teljesen lefoglal bennünket a helyzet megoldása, anélkül, hogy látnánk a helyzetet mint olyat; csak ami valamit követel, ami előttünk megmutatkozik, csak az létezik mint fenomén. Helyzetünkből adódik, hogy a világba mint egyedi tények és események együttesébe vagyunk bezárva, mert pillanatnyi helyzetünk alapján mindig az egyedihez vonatkoztatjuk magunkat: ehhez a leckéhez, ehhez az osztályhoz, ahol a tanulóknak éppen ezt a leckét kell megtanítanom, éppen ennek a városnak, ennek az utcának a házaihoz, megállóihoz, ahol lakom, ahol az otthonom, munkahelyem van stb.

Látnivaló, hogy a nyelv objektivációjával ez a helyzet jelentős mértékben megváltozhat. Az objektivált, tárgyiasított, állandósult nyelvi szerkezetek révén olyasmit hozunk létre, mely nem csupán egy világon belüli tárgy, hanem magát a világot képes „magába foglalni” és kifejezni, ami lehetővé teszi, hogy megjelenítsük és tárgyiasítsuk. A nyelv objektivációja így különösen hangsúlyos példája az emberi transzcendenciának, annak, hogy az ember mindig, élete minden szakaszában túllép az egyedi dolgok körén.

Mint mondtuk, e fordulat első gyümölcse a mítosz, a rege, a mese volt. A mítoszt és a mesét az egységes értelem tartja össze: a bonyodalomnak, a történésnek, az élethelyzetnek, a próbatételnek diadalmas vagy tragikus véget kell érnie, s mindig a végkifejlet adja meg a választ, a bonyodalom értelmének megoldását. Így objektiválódik az élet összefüggése, belső utalásai, formája és tartalma. Itt fejeződik ki az élet legeredetibb irányultsága: az álmok, melyek körül forog, a problémák, melyek veszélyeztetik, a kockázatok, melyeket elkerülni igyekszik, s melyekbe folyvást beleütközik – mindez tárgyszerű elbeszélés formájában. Megtaláljuk itt a fiút, aki férje lett saját anyjának, miután apját megölte; az ősapát, akit utódai, összeesküdve ellene, megkötöztek és megfosztottak férfiasságától; a hatalom örök csábítását, mely a győztest megbűvöli, majd pusztulásba dönti, s mindenkit, aki megismeri kegyét, arra késztet, hogy átlépjen minden határt. Itt talál kifejezést az embernek a valóság erőivel szembeni gyarlósága, a naivitás és a jószerencse rokon volta – ami az egyéni alkotónak alkalmat és ösztönzést ad arra, hogy mindezt egy átfogó egészben egyesítse, mely mitikus keretben az adott embere számára a világ egészét kifejezi, és egy eszményi képben érthetővé teszi.

A mítosz azonban jellegzetesen kollektív alkotás, vagyis nem az egyén világát (élete egészének értelmes tartalmát) közvetíti, hanem valamely mi életértelmét. Az irodalmi írásbeliség legkorábbi szakaszaiban, amikor az irodalmat még természetes kapcsolat fűzi a mítoszhoz, ezt a motívumot az irodalomnak az általánosra való irányultsága fejezi ki. Például a görög epikában, de a lírában és a drámákban is, nem csekély az a késztetés, hogy az általánost ragadja meg, hogy olyasmit hozzon létre, ami a lényegesnek nemcsak benyomása, hanem a lényegesre való kifejezett törekvés is. Szapphónál ez a szerelmi mámor és az érzelmi extázis, másutt a bosszúvágy vagy a diadal kifejező ereje, mely az első születésnek azt az állapotát idézi fel bennünk, amikor sikerült megragadni valamit, ami lényeges, s ami minden további alkotás alapjául szolgál olyan korok számára is, amikor a költők és az írók már csak saját nevükben szólnak.

A szorosan vett irodalom, az írók irodalmának megteremtése szempontjából különösen jelentős volt az egységes mitikus tudat felbomlása, és az a hatás, amit a szó írásbeli objektivációjának egyéb irányai az életértelem kifejezésére gyakoroltak. Civilizációnkban ez a bomlási folyamat Görögországban indult meg a 6. század végén, amikor a világegyetemhez való viszonyulásban a filozófia új lehetőséget nyitott, mely az eredetileg nem reflektált, ösztönös viszonyulást kifejezett gondolati aktussal módosítja. A keletkező filozófia atmoszférájában a pusztán technikai receptúrákból kialakul a rendszeres tudomány, a hír, a dokumentum, a feljegyzés, az elbeszélés nyomán pedig kisarjadnak a történettudomány csírái. Mindezek egyéni megnyilvánulások, bennük az egyén szólal meg, szerzőjük (a bizonyítéké vagy a rendszerezésé, az ötleté vagy az elméleté, a felfedező vagy a hírt adó) saját nevében szól, ő vállalja a felelősséget; de ezekben nem az életértelmet, hanem az objektív értelmet kutatják. A modern értelemben vett irodalmat a klasszikus ókor nem, legalábbis nem igazán ismeri. Az antik írásművészet folytonosan a mítosz és az objektív értelem határmezsgyéjén mozog, me­őrizve ezt a jellegét akkor is, amikor a mítosz puszta konvencióvá vált. A középkor a mítoszt felcserélte a teológiával, illetve olyan mitológiával helyettesítette, amelyet – miután kihagyta belőle az isteneket – puszta moralizálássá és allegorikus ábrázolások témájává züllesztett. A modern fejlődést pedig, amelyet itt még csak vázolni sem tudunk, az jellemzi, hogy mindinkább az életértelem egyéni megragadására törekszik, vagyis maga a szerző vállal kezességet érte, egy adott társadalmi környezetben persze, de anélkül, hogy a mi kötelező és automatikusan működő anonimitásába burkolózna.

A modern író, költő vagy prózaíró számára az életértelemnek ez az egyéni megragadása a döntő. A szépíróban leginkább azt értékeljük, amit a köznapi nyelv segítségével – ahogy ez a mindennapi tárgyi-gyakorlati használathoz kapcsolódik, ahhoz, amit (objektív értelemmel) tudunk – mint életértelmet képes felfedni. A szépírót az íróság minden más nemétől, a filozófustól, a tudományok művelőitől, a szónoktól, a történésztől az különbözteti meg, hogy a nyelvet arra használja, ami a mindennapokban nincs jelen, amire látszólag nem is törekedett: a tárgyi kifejezésekben az életet fejezi ki, ahogyan bennünk az élő jelenből szüntelenül buzog, s e forrongásban alkotó módon minden korábbi eredményt magába vegyít. A szépíró eszerint nem egyszerűen olyan valaki, aki fantáziája és „ideái” segítségével irodalmi műveket, történeteket hoz létre, valamilyen eszmei mondanivalót testesítve meg bennük; az író felfedi az életet, az életértelmet úgy egészében, mint részleteiben. Az objektív megközelítésen, a pszichológián, a szociológián, a történettudományon stb. kívül létezik az élet megragadásának egészen más módja is: az élet konkrét működésében és konkrét fenoménjaiban való megragadása.

Ebben a megragadásban a lényegesről, nem pedig a valóságosról és a valóságról van szó. Igazi talaja ezért a képzelet. Nem a lényeget, hanem a lényegest határozza meg, ezért talaja az egyedi, nem pedig az általános. A lényegest nem határozza meg, hanem sugallja, bemutatja és megmutatja. Igazi eleme ezért nem az egyértelmű fogalmi nyelv, hanem a köznapi nyelv a maga metaforikájával, a jelentést átvinni, kibővíteni, pontosítani képes szuggesztív erejével.

Az írói ábrázolás az olvasót egy kvázi-jelenlétbe, kvázi-realitásba helyezi, mely úgy tárul elé, mintha valóságos lenne. Az azonban amit elébe tár, nem saját életének valósága, hanem olyan, melyre csak rálátása van, de nem kívülről, hanem mintha benne játszódnék le – mint átélt és mégis látott, tehát reflektált valóság. Ez a reflexió valójában nem introspektív, hanem a fantázia formájában, képzeletbeli felcseréléssel történik, a lényegesről szerzett saját tapasztalat mozgósításával. A költői szó szuggessziója képzeleti reflexiót vált ki, hatására az életet a kívánt helyen látjuk kibomlani, a kiválasztott helyzet megoldását bizonyos, esetleg egyedi feltételek közepette – nemcsak ismétel, hanem egyedi helyzeteket is teremt –, az összefüggések mégis érthetőek, s nem pusztán ismertek. Ki nem tapasztalta még, hogy lelki történések, bonyolult helyezetek – amilyeneket ő maga közvetlenül sohasem élt át – költői ábrázolása visszhangra talált benne? A libidisztikus vagy egzisztenciális pszichoanalízis kifejezetten lélektani elméletét jócskán megelőzve az írók lelki konfliktusokat tártak fel, bemutatva ezek „belsőleg” igaz megoldásait. Tolsztoj a halálhoz viszonyuló lét egész fenomenológiáját alkotta meg, olyan végletes helyzeteket hozva létre, melyek átélése a valóságban teljesen elképzelhetetlen, „belsőleg” mégis igazak.

Kíséreljük meg most más nézetekkel összevetve meghatározni, mi is az a bizonyos „életértelem”, amiről itt szó van, ami az irodalmi mű voltaképpeni tartalma és titka, amiben az irodalmat nem helyettesítheti, és nem szoríthatja ki semmilyen más szellemi tevékenység, sem a tudomány, sem a filozófia, sem a vallás. Ezt a jelenséget már annyiszor körüljárták, hogy szinte pontosan ismerjük helyét a szellem térképén. Régóta érezzük, hogy a költői alkotások nemcsak érzésvilágunkat és a tárgyakhoz fűződő szubjektív viszonyunkat gazdagítják, hanem közvetlen tudásunkat is, azt, amit a világból ismerünk; ebből fakad a megismerés sajátosan költői módjának keresése. Mondják ezt az egyedi „intuitív megismerésének” szemben az általános absztrakt megismerésével; „kifejezésnek”, a fogalommal szemben; képzeleten és szemléleten alapuló megismerésnek, szemben a fogalmakra és törvényszerűségekre alapozott megismeréssel. Mindez tartalmaz ugyan némi igazságot, de ki nem látja, milyen bizonytalan meghatározások ezek? Mi ennek a „megismerési módnak” a tárgya, ha egyáltalán beszélhetünk itt megismerésről abban az értelemben, ahogy azt általában értik, vagyis mint egy adott tárgy megragadását valamely adott szellemi tevékenység által. Mi értelme van „megismerésről” beszélni Hamlettel kapcsolatban? Másrészt nem kétséges, a költői tevékenységnek van tárgya – például maga Hamlet –, a kérdés csak az, vajon költői, írói megismerés tárgya-e? A pszichológiai esztétika ezelőtt ötven évvel beleérzésről beszélt, amin az eredetileg szubjektív érzelmeknek és állapotoknak valamely tárgyba történő kivetítését értette. Thomas Mann egyik kitűnő esszéjében (Bilze und ich) „átlelkesítésről” beszél: számára a költő nem elsősorban feltaláló, a költő szívesen tartja magát az adott valósághoz, személyek, történetek kitalálása nála másodrendű dolog; ami őt jellemzi, aminek következtében a mű és a valóság között szakadék tátong, az a megtalált „átlelkesítése”. Az átlelkesítés fogalma Thomas Mannál némileg emlékeztet a beleérzés fogalmára, ti. azzal folytatja, hogy a költő önmagát helyezi műveibe, bennük önmagát ragadja meg; ennek ellenére úgy gondolom, Thomas Mann jóval túlmegy a beleérzés elméletén, s a maga sajátos eszközeivel az életértelmet, az élet képzeleti reflexióját írja le. Ehhez a gondolathoz mások is közel állnak, így Václav Černý is, aki a német idealista esztétika motívumaihoz visszanyúlva azt fejtegeti, hogy az irodalmi mű a végig ki nem mondott értelmét mondja ki. Eszerint a „megismerés” szempontjából nézve az irodalmi mű értéke olyan személyes hipotézis vagy filozófiai hitvallás lenne, amilyet egyetlen más diszciplínának sem tolerálnánk, itt viszont elfogadjuk. A költői alkotás nem azt akarja kifejezni vagy megragadni, ami lehetséges, hanem azt, ami minden más előtt van.

Úgy gondolom, a megoldás kulcsát Husserl életvilág fogalmában lelhetjük meg. A világ, melyben eredendően élünk, nem „magánvaló világ”, amihez nagy nehézségek árán férkőzünk hozzá, miközben fokozatosan kiiktatunk minden „antropomorfizmust”, hanem életvilág, melynek értelmét az élet „anonim” funkciói szüntelenül alakítják és gazdagítják. Ezek azért anonimek, mert eredményeikkel anélkül szembesülünk, hogy forrásukat ismernénk. Az élet tárgya eredendően nem maga a világ, hanem az értelemmel ellátott, kialakított, átlelkesített világ, a világ mint szüntelen visszhang (melyben saját hangunkat is kívülről, távolról halljuk). A gyakorlati életben, mely a tárgyakkal elsősorban önállóságukban törődik, ez a visszhang-jelleg nem foglalkoztat bennünket; minket az érdekel, hogy időben érkezzünk munkahelyünkre, jól rakjuk meg a tüzet, helyesen végezzük a megadott műveleteket az esztergapadon stb. A világ visszhangjellegét azonban egy valaki szüntelenül érzékeli és felmutatja: az író, a költő. Ezért az értelmet nem kiegészíti, véglegesíti és elhelyezi, hanem begyűjti és felfedi. Nem úgy jár el, mint a reflektáló filozófus, aki az értelmes világból visszafelé indulva jut el a szubjektivitáshoz mint az értelem forrásához, hanem az anonimitást meghagyja anonimitásnak, és csak az eredményt hangsúlyozza, a világ „átlelkesítését”, mely mindig újra lejátszódik, és soha nem ér véget. Az író a valóság teremtő folyamatát fedi fel, azt, ami nem része a „szubsztanciának”, mégis kétségkívül létezik. Az írónak a világhoz való viszonya valahol középen, a gyakorlati élet és a filozófiai reflexió között helyezkedik el. Ezért minden valódi írói, költői teljesítmény egyúttal a valóság lényegi megidézése, tele titokkal, olyan meg nem fejtett titkokkal, amelyekbe lépten-nyomon beleütközünk. Hogyan jut el az író idáig? Úgy, hogy az élet visszhangjait hangsúlyozza, s ezt olyan eszköz – a nyelv – segítségével teszi, amely a világot természetes módon tükrözi és fejezi ki. Az eredetileg gyakorlatias, az élet eredeti nyomait letörölhetetlenül magukon viselő nyelvi szerkezetek így újszerű módon hasznosulnak. Épp ezért nyelvi zsenialitás nélkül, mely képes a nyelvhasználat korábbi irányát megfordítani, és azt kívülről befelé irányítani, nem létezik írói teljesítmény. Formai elemzésekkel nyilvánvalóan igazolni lehet a költői nyelvnek ezt az újszerű funkcióját, de az ilyen elemzések azt – persze inkább a végeredményt, semmint végső szándékát tekintve – késznek veszik, s nem mint az emberi transzcendencia drámáját, mely beleveti magát a valóságba, annak részévé válik, hogy aztán ismét visszanyerje tárgyak feletti állását, világiságát.

A világ „átlelkesítését” vagy „visszhangjellegét” nem szabad pszichologisztikusan, asszociációk, projekciók stb. együttesének tekintve félreértelmezni. Az asszociáció stb. valami szubjektívet, egyfajta érzelmi folyamatot jelöl, mely csupán utal az objektívre, valamilyen összefüggésre; az átlelkesítés nem asszociáció, legfeljebb annak eredménye, teljesítménye. Nem mondhatjuk tehát, hogy metaforikus, képletes, hangsúlyozó, bővítményekkel és poénokkal tűzdelt nyelvével a költő megteremti a mű valóságát; valójában – s ez adja az írói munka megismerésjellegét – a nyelvi és képzeleti struktúrák, szereplők és cselekmények segítségével a világot, egy bizonyos élet világát kell a maga élő alakjában megragadnia. A költő művének Hamlet azért nem tárgya, mert vele a világ egy típusát és stílusát ragadja meg. Az életvilág ugyanis egy bizonyos élet világa, s bár a különböző életeknek és világoknak vannak közös vonásai, az életvilág mindegyikben másként szövődik, és ez befolyással van sorsukra és végkifejletükre. A beleélés és a megértés révén különböző világokba merítkezhetünk, de nem leszünk velük azonosak, azok nem lesznek saját világaink: az, ami Hamlettől elválaszthatatlan – ti. Hamlet sorsa –, ránk nézve nem érvényes. Ezért nem megismerésről (mert az mindig objektív, vagyis interszubjektíve azonos és kötelező érvényű), hanem megértésről mint minden – mindennemű szubjektivitás módszeres kizárásaként értelmezett – objektiváció alapjáról és feltételéről kell beszélnünk.

A világ a maga élő alakjában egész. Totalitás, vagyis mindig az egyedi előtt létező, azt meghaladó és magában foglaló; az egyedihez mindig hozzágondoljuk az egészet is. A totalitás azonban nem készen áll előttünk, hanem egy szabad lény lehetőségeinek kereteként, aki ezek közül egyeseket folyamatosan töröl, míg másokat magáévá tesz és berendezkedik bennük, bizonyos lehetőségeket megragad, másokat viszont elvet, úgy valósítva meg magát általuk, hogy ő maga ennek a világnak a lényévé, a világ pedig lehetőségei világává válik. A világ azért egész, mert annak korrelátuma, amely az elmúlt és a még meg nem valósult kettős értelmében mindig mint egész adott és ugyanakkor nem-adott; a világ egy eredeti időn alapul, s mint egész időbeli.

A világ a lehetőségek világa, valamennyi tartalma szenvedőleges és tevőleges lehetőségek korrelátuma, s ez utóbbiak megint csak ahhoz kapcsolódnak, amire az előbbi, közvetlen lehetőségek irányulnak, s ami bennük mint teljes értelem nyilvánul meg; ez határozza meg az adott individuális élet programját, kiterjedését, sorsát. Noha a világ így mindig általános lehetőségek világa, és ezért mindenki számára érthető, együtt jár vele ez az individuális elem, amiből következik, hogy a világ szubjektivitás nélkül merő lehetetlenség, valamint hogy a dolgok felfedezése, feltárása, ami ennek a világnak a műve, másként nem is játszódhat le. Mindemellett e bizonyos individuális kulcs ellenére, implicit módon és elrejtve, mindig a tárgyak egyetemes totalitása az, amit felfednek. Mivel pedig az író az, aki az életértelemnek ezeket az összefüggéseit elsősorban és eredendően felfedi, azt is mondhatnánk, ő az, aki az élet teljességének, s ezáltal az egyetemes totalitásnak eredendő és voltaképpeni gondozója. Miközben minden más szellemi tevékenység egyre inkább a szakosodás és individuális differenciálódás törvényének rendelődik alá, amelyet csak társadalmi munkamegosztással és szakosított együttműködéssel lehet kivédeni, az író még mindig az egyéni totalitás, az ép és személyesen megvalósítható életértelem gondozója, következésképp megkerülhetetlen szellemi fórum, mely az ember szellemi létezésének individuális voltát mint ens realissimumot bizonyítja. Manapság már maga a filozófia is, amely pedig a fogalmi tudás terén a szaktudományokkal szemben sokáig a teljességet átfogó szellemi tekintet integritását képviselte, ennek a követelménynek valójában csak formálisan tud eleget tenni. Az élet teljességével és egyediségével kapcsolatos követelmény egyedüli képviselője ma a művészet, legközvetlenebbül az írás művészete, mivel minden más művészet alkotta tárgy szükségképpen átesik irodalmi értelmezésen is, az irodalmi mű azonban a szóbeli kifejezés közvetlen közegében él.

Az irodalom jelentősége a jövőben olyan mértékben fog nőni, amilyen mértékben fognak a szellem egyéb tartományai, különösen a manapság központi jelentőséggel bíró tudomány és technika, a szakosodás és a differenciálódás minden erejével arra törekedni, hogy a dolgok belsejébe hatoljanak, hogy uralják és átalakítsák azt. Minél nagyobb a differenciáció, annál erőteljesebben jelentkezik a kiegyenlítés és a kiegészítés szükséglete az élet egészében, az univerzumhoz való teljes viszonyulásban. Az irodalom mindenekelőtt ezt a teljességet védelmezi. Helye ezért azon az oldalon van, ahol dacolnak azokkal a tendenciákkal, amelyek a mai társadalom jellegéből fakadnak – Nyugaton és Keleten egyaránt.

Ezek közé tartozik mindenekelőtt a kultúra, legfőképpen pedig az irodalom iparosítása, ami az írókat a kereslet és a kínálat bonyolult gépezetének apró fogaskerekévé teszi. Amennyiben az író nem lesz képes ellenállni ennek, az a veszély fenyegeti, hogy megszűnik önmaga lenni, és egy külsődleges megrendelés puszta tárgyává válik.

Másik ilyen tendencia a szervezett társadalom nyomása, amely az írót külsődleges célok szolgálatába kívánja állítani, olyasmire akarja szerződtetni, ami nem az író saját belső elhatározásából fakad, ami írói szerepéhez képest külsődleges.

Végül ezt a tendenciát képviselik a tömegszórakoztató eszközök, melyek nemcsak anyagi értelemben csábítják, hanem azért is, mert befolyást kínálnak a nyilvánosságra, az egyéb módon elérhetetlen széles tömegekre; eközben azonban kemény feltételeket szabnak, sztereotippé teszik a közlést és a kifejezésmódot, megfosztják differenciáltságától, rugalmasságától, mélységétől. Ez nem azt jelenti, hogy az írónak át kell engednie a terepet a sablonos zsurnalisztáknak, de tudatosítania kell a nyilvánosság veszélyét, azt, hogy a nyilvánosság mindig kölcsönhatást eredményez, mely ott is konformitásra csábítja, ahol egyébként szabadnak hiszi magát.

Éppen ezért az író, aki tudatában van saját lényegi érdekeinek, korunk értelmiségi mozgalmainak természetes középpontjában helyezkedik el. Éppen mert individualitás, szolidárisnak kell lennie a közös érdekkel; kiváltképp fontos jelzése korunknak, hogy a szolidaritás többé már nem puszta erkölcsi tiltakozás, hanem olyan erő, mely a társadalmat egy új jövő felé vezeti.