Hátsó gondolat: Böske néni kalaptűje

Már Tőzsér Árpád Pozsonyról írott esszéjében észrevettem valamit, ami a szövegben nincs expressis verbis kimondva, mégis alapvetően meghatározza az írás atmoszféráját. Ugyanez a benyomás ismétlődött meg Pavel Vilikovský esszéjének olvasása közben is. Hiszen miről is kellene írnunk? Egy „városról”. S miről beszél Tőzsér és Vilikovský? Természetesen egy városról, legalábbis a felületesen olvasók számára. Az írások mondanivalója szempontjából azonban ez a város csupán díszlet. Mind a ketten ugyanis az ifjúságukról írnak megejtő vallomást – a visszahozhatatlan, egyre messzebb távolodó ifjúságról. Valami nagyon fontos dologról, amely „akkor” talán nem is látszott olyan fontosnak, hanem az idő múlásával vált azzá. A proust-i eltűnt időnek eredtek nyomába, amelyet lebontott épületek, megkopott s most ismét felújított homlokzatok és portálok, a tárgyi környezet megannyi felvillanó képe őriz. A lényeg – az ifjúság – azonban időközben felszívódott valahol a portálok mögötti udvarok hűvös sötétjében.

Azt hiszem, én is csupán így tudok írni szülővárosomról, Léváról. Hiszen nem vagyok sem szociográfus, se történész, még kevésbé helytörténész vagy művelődéstörténész. Ilyen megközelítésben Léva semmit sem jelent a számomra. De Pozsony sem, ahol immár három évtizede lakom. Aki érzelmileg és szellemi értelemben képtelen átlényegíteni, bensővé tenni azokat az utcákat, tereket, épületeket, amelyek között a napjai telnek, annak a város (bármely város legyen az), csupán egy halom tégla, kő és aszfalt.

A minap éppen Tőzsér Árpáddal beszélgetve állapítottuk meg azt a nem éppen újkeletű igazságot, hogy a prózaíró igazi, „egyetlen” témája az idő. Az idő, amely mindent relativizál, majd megsemmisít. Egyedül az emberi lélek képes arra, hogy a test romlásával mit sem törődve, ideig-óráig állandóságot tanúsítson az idő múlásával szemben, illetve együtt haladjon az idővel – míg a halál ennek az ellenállásnak a végére is pontot nem tesz. Csak a lélek képes arra, hogy legalább időlegesen fölébe emelkedhessen az elmúlásnak, mint Krúdy Gyula Szinbádja vagy Kosztolányi Dezső Esti Kornélja. Vagy hogy ellenpéldát is mondjak, mint Szentkuthy Miklós, aki a tárgyi világ végtelenségig részletező leírásával próbálja meg – persze úgy eredmény nélkül – galléron ragadni és kiiktatni az időt. (Uramisten, micsoda képzavar: galléron ragadni az időt! De most ez engem akkor sem zavar.)

Számomra Léva az idők kezdete. Lehetne más város is, mondjuk, Losonc vagy Johannesburg. De számomra Isten kiismerhetetlen, ámde így is végtelen bölcsessége és előrelátása Lévát szemelte ki szülőhelyemül, s az efféle dolgaiba és terveibe halandó embernek amúgy sem lehet beleszólása. Hogy az én Lévára ültetésemmel mik voltak a szándékai, azt már az én dolgom lenne kifürkészni. Közben valami azt súgja nekem, ezt anélkül úgysem tudom meg, hogy én magam ne tűznék ki magam elé valamilyen célt. Ki is tűztem egykor, de hogy mit, azt nem árulom el, mert magánügy.

Életem első négy és fél esztendejében az akkori Piac téren laktunk egy akkori bérház második emeletén. Ez a tér Léva kisebbik, szürkébb és falusiasabb „nagy” tere. Ezen a helyen kezdtem meg hosszú menetelésemet majdani halálom felé. Ott egy kifent bajszú állomásfőnök már vár rám, hogy útba igazítson a nemlét nem létező ösvényeinek valamelyikén. Akkortájt, a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a két vagy három taxitól eltekintve, csupán néhány autótulajdonos volt a városban, ezért én sokáig minden személyautót szent együgyűséggel taxinak hívtam, s hiába magyarázták nekem, hogy minden taxi személyautó ugyan, de nem minden személyautó taxi, csak nem akartam érteni a dolgot. Egészen hülye azonban nem lehettem, mert hároméves koromban, például, már meg tudtam mondani a pontos időt. Ha a pontos idő éppen „bonyolult” volt, akkor efféleképpen: öt perc múlva lesz tíz perc múlva három.

Forró nyarakra emlékszem, fürdésekre a közeli Garamban, de a lírai emlékeimet inkább elteszem jobb időkre, ha majd a többiből, előrehaladott koromra való tekintettel kifogytam. Mert emlékszem ám transzparensekre is Marx, Engels, Lenin és Sztálin portréival. Velük kapcsolatban fakadt ki egy idős pap bácsi valahogy úgy, hogy ha a jámbor arcú szentek helyett ezentúl ezeket a bozontos ábrázatú, vad tekintetű barbárokat kell imádni, akkor ő már nem is nagyon sajnálja itthagyni a földi siralomvölgyet. Nyilván az is hozzátartozott a korhoz, hogy a marxizmus tagadhatatlanul ijesztő ábrázatú pápáinak portréját a valóságosnál is marconább vonásokkal kellett megpingálni, hogy az amúgy is megfélemlített lakosság még jobban féljen.

Félni pedig folyamatosan lehetett ebben a városban. A háborút ugyan megúszta Léva néhány bombával, de mivel a front három hónapra megmerevedett a Garamnál, a lévaiak hamarosan megismerkedhettek az evakuáció szó jelentésével. Ez a szó azt jelentette, hogy foghatták a cókmókjukat, és menetelhettek a békésebb hátországba, majd amikor rövid száműzetésükből visszatértek, nem biztos, hogy hátrahagyott ingóságaikat hiánytalanul viszontlátták. Ha a bombázások csak alig, az orosz katonák annál maradandóbb lenyomatot hagytak a lakosság emlékezetében, s nem kizárólag ott. Hogy hány új élet fogant ezekben a napokban tatár vagy kirgiz lovasoktól, arról nem szól a fáma. Szüleim elbeszéléseiből is csupán annyit hüvelyeztem ki, hogy az ukránok „rendesek és civilizáltak” voltak. Arról nem beszéltek, hogy kik voltak a nem rendesek, és nem rendességük miben nyilvánult meg.

Az oroszok jóformán ki sem tették még a lábukat, s kezdetét vette a lakosságcserének eufemizált drámai színjáték, melynek során sok lévai család volt kénytelen búcsút mondani szülőföldjének. Mások ész nélkül „reszlovakizáltak”, hogy a kitelepítést elkerüljék. A történelmi haladás hegeli diadalútján ezután Gottwald marxista milicistái jöttek szembe, hogy beteljesítsék a történelmi fejlődés értelmét és a lévai lakosság végzetét. Léva? Vagy Levice? Esetleg mind a kettő? Akkor ez olyan mindegynek látszott. Apámék korosztályában alig maradt épeszű ember, aki ne a túlélés fortélyain törte volna a fejét mindennap. Szemükre vethető-e a sokféle megalkuvásuk? Joga lehet-e a békésebb vizeken hajózó utókornak ítélkeznie felettük? Mai szemmel nézve az is szinte hihetetlen, hogy a diktatúra tombolása közepette országos sikert aratott a lévai magyar amatőr színjátszók Csárdáskirálynő produkciója. Sztálin, Gottwald, Molotov és Hajmássy Péter egy napon! Ezt a helyzetet Ionesco is méltányolta volna, ha tudja, merre fekszik Léva. Nappal Lenin műveit vagy a pártsajtót böngészni, este pedig eldúdolni otthon, hogy „Te, rongyos élet!”

A hatvanas évek közepéig Léva tehát Lenin és a rongyos élet metszéspontjában aludt. Akkor aztán elkezdődött a város erőteljes iparosítása. Lakótelepek épültek, új lakók költöztek be tömegesen, de az élet minősége is javult az ötvenes évekhez képest. A város magyar nemzetiségű lakossága a nyolcvanas évekre annyira megfogyatkozott, hogy ma már felkapom a fejemet, ha magyar beszédet hallok az utcán. Gyerekkoromban a város abszolút kétnyelvű volt. Nemcsak a magyarok beszéltek szlovákul, hanem a szlovákok többsége is jól beszélte a magyart, s a kétnyelvűség az üzletekből és a hivatalokból sem szorult még ki. Milyen multikulturális kis paradicsomot lehetett volna teremteni itt!

Ehelyett a Husák-korszakban megkezdődött a városrendezésnek csúfolt városgyilkolás. Nemcsak házak, hanem egész utcák tűntek el a föld színéről, s akár jelképesnek is tekinthetném, hogy az egyik akkor épült szálloda az Atom nevet kapta a keresztségben. Valóban, ha tősgyökeres lévai néz ma széjjel a belvárosban, az a benyomása támad, hogy egy kisebb atombombát dobtak le itt. Csak dicséret illetheti a mai lévai városatyákat, hogy mentik, ami menthető még, s megpróbálják feléleszteni a lévai lokálpatriotizmust is. Ami a nyolcvanas évek rombolását követően megmaradt a városközpontból, azt mára kicsinosították, kellemessé, lakályossá varázsolták, bár a pusztítás nyomai sokfelé látszanak még. Sokkal jobb érzés manapság végigmenni a városban, mint úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, a nyolcvanas évek közepén arra figyelmeztetett a szálloda jóindulatú portása, hogy sötétedés után ne nagyon mászkáljak a városban, mert nem biztonságos. Itt van most az egész szlovákiai alvilág, mondta keserűen. Ők is építették szocialista iparunk egyik büszkeségét, a mohi atomerőművet.

A leendő nagy változásokból persze az ötvenes években alig látszott még valami. Az időhöz való viszonyomról is árulkodik, hogy szeretem a dolgokat állandónak látni magam körül. A változások mindig megrendítenek egy kicsit. Hát még amikor egy egész város arculata változik meg drámai módon egyetlen emberöltő alatt! Nem arról van szó, mintha nosztalgiát éreznék a régi Léva iránt. Egyébként sem vagyok hajlamos a nosztalgikus melankóliára. Csupán hiányzik nekem valami a mai Lévából. Nem tudom megfogalmazni, hogy micsoda. Utazni és hazaérkezni egyformán szeretek.

Talán az hiányzik, azért vagyok kedvetlen Léván, mert Lévával kapcsolatban ma már nem érzem azt, hogy hazajöttem. Alighanem itt van a kutya elásva. Lévához rengeteg emlék köt, a régi város szinte minden szegletéhez, és amikor ezek az emlékek megelevenednek, az ifjúságom hatalmas szeletét hozzák vissza. Kíméletlenebbül fogalmazva: azt, hogy nem vagyok már fiatal, s ki tudja, talán már az a bizonyos állomásfőnök is ott leselkedik rám valamelyik utcasarkon. Az utazás ismeretlen tájak és városok felé számomra voltaképp menekülés is, de nem a múlt, hanem a jövő elől. Idegen, ismeretlen helyen a felfedezés és megismerés izgalma villanyoz föl és ejt rabul. Lévára jőve azonban a múlt, tengernyi emlékével. S ez más közérzetet evokál. Egyszeriben mintha több pár szemem lenne, s mindegyik valamim mást látna egyidejűleg az idő egymásra rakodó rétegeiben. Ezt a közérzetet megidézni valóban csak olyan szövegömléssel lenne lehetséges, amilyen Proust műve. Csapongva, ahogy egyik emlék előhívja asszociatív módon a másikat – esetleg mindjárt egy másik időrétegből.

S micsoda elképesztő részleteket! Mulatságos és megejtő egyszerre, ahogy, például, több mint négy és fél évtized iszonyatos messziségéből újra hallok egy végtelenül banális mondatot, amely így hangzik: „Böske néninek elveszett a kalaptűje.” A mondat anyám egyik barátnőjének a szájából hangzott el, s az égvilágon semmi jelentősége nem volt az életem vagy sorsom alakulásában. Gyerekkoromból emlékszem ugyan néhány Böske nénire, de valamennyiük arca szinte a felismerhetetlenségig elmosódott már bennem. Arról pedig a leghalványabb fogalmam sincs, hogy ez a végzetes tragédia – a kalaptű elvesztése – melyik Böske nénit sújtotta a sok közül. Sőt! Röstelkedve kell bevallanom, hogy bár fél évszázad súlya görnyeszt, sejtelmem sincs róla, hogyan néz ki egy kalaptű. De arról sem, hogy mire való. Ha láttam is valaha kalaptűt, nem tudom, hogy az kalaptű. Vagy nem is kalaptű volt, hanem kötőtű? Meglehet ugyanis, hogy a kötőtű a négy évtizednyi pillanat során kalaptűvé alakult át az emlékezetemben. Egyszerűbben szólva, hogy az emlékezet egyáltalán nem csalhatatlan. S ha az emlékezés során a kötőtűből kalaptű lehet, hol a bizonyosság arra nézve, hogy a másféle emlékeim megbízhatóbbak?

De akárhogyan van is, az a kalaptű fontos lehetett Böske néni számára. Ha nem lett volna fontos, nem kürtöli világgá az eltűnését. De mi közöm van nekem Böske néni kalaptűjéhez, ha azt sem tudom, hogyan néz ki? Miért raktározódott el az emlékezetemben? Talán megijedtem a rossz hír hallatán? Na de miért ijesztett volna meg egy kalaptű eltűnése, amely ráadásul nem is az enyém? Vagy attól ijedtem meg, hogy a környezetünkben levő dolgok, amelyeket megszoktunk és megszerettünk, egyik pillanatról a másikra (ukmukfukk) eltűnhetnek? Azt sejtettem meg gyerekszemmel, hogy semmi nem örök és semmi nem állandó? Már ezeknek a kérdéseknek a föltevését is vigasztalanul hiábavalónak tartom. Annak a mondatnak, hogy Böske néninek elveszett a kalaptűje, azonkívül, hogy grammatikailag is meg szemantikailag is száz százalékosan korrekt, semmi értelme sincs. Öncélú, mint egy Mallarmé-vers. Öncélúan lebeg az emlékezetemben, semmit nem tudok kezdeni vele, csupán hallom. Amikor ez a mondat elhangzott, talán dúlt még a koreai háború, nyakra-főre gyártották az atombombákat – na de nem akarom tovább sorolni a globális problémákat. Mert nem ezeket tárgyalták az asszonyok?! Ilyen bolondságot persze csak megszállott pártideológusok követelhetnek rajtunk. Az ember nem beszélhet reggeltől estig az atombombákról. Az ilyen világ nagyon unalmas lenne.

Meg aztán, nagy a gyanúm, Böske néni számára a kalaptűje százszor fontosabb volt akárhány atombombánál. Szemére lehet vetni, hogy lám, milyen szűk a horizontja, alig terjed tovább egy vacak kalaptűnél. Én mégis igazat adok neki. Ha Böske néninek lett volna atombombája, s azt is úgy szerette volna, mint a kalaptűjét, s ha nem a kalaptűje, hanem az atombombája veszett volna el, bizonyára ugyanúgy fájt volna neki kedvenc tárgyának eltűnése, mint a kalaptűé. S az én emlékezetemben is egy másik mondat visszhangozna most, az, hogy: „Böske néninek elveszett az atombombája.” Hiába, már csak ilyen gyarlók vagyunk mi, emberek. Mindig az a fontos dolog számunkra, ami a szívünkhöz nőtt, vagy amihez valami érzelmi közünk is van. S ebből a szempontból talán még az is egyre megy, hogy ez a viszonyunk pozitív vagy negatív töltésű-e.

Most joggal teheti fel a kérdést a kedves olvasó, hogy mi a túrónak hadoválok én itt annyit egy vacak kalaptűről, amikor nekem Léváról kellene beszélnem. A tisztesség úgy kívánja, hogy válaszoljak. Válaszom pedig egyszerű lesz. Amikor Lévára megyek, ez a város számomra nem csak az impozáns főtérrel és a felújított Denk szállóval azonos. Nem csak a város megmaradt házaival és középületeivel, vagy a század elején épült szép kéttornyú katolikus templommal. Nem a tárgyak fontosak számomra, hanem ami az életem egy fontos szakaszából visszasugárzik rám ezekből a tárgyakból. Nem csak a régi barátok, ismerősök és rokonok és az öcsém, meg a fiai, meg a temető, ahol a szüleim nyugszanak. Hanem mindaz, ami ebből bensővé vált bennem. Nem a Történelem, hanem az én magántörténelmem. Ezért olyan nehéz tárgyilagosan írnom és beszélnem ezekről a dolgokról. Az emlékezet temető is, de olyan, amelyben a feltámadás folyamatos. Ezért lesz mindjárt minden ambivalens a számomra, ami Lévával kapcsolatos.

Mit is keresek én Léván? Ennek az írásnak a végére érve, azt hiszem, tudom már. Kalaptűt keresek egy szénakazalban, tudva, hogy az úgysem találom már meg. S talán itt a magyarázata annak is, hogy ez a banális, kalaptűs mondat mért éppen most támadt fel emlékezetemben négy és fél évtizedes tetszhalál után.