„Ki hazája művelődését előmozdítja”

A kiszáradt, kicserepesedett ajkakat a halkan dúdolt dallam, a félhangosan elmondott imádság is felsebezheti, mint ahogyan az öntudatában eltikkadt közösséget a nagy történelmi káromlások visszhangjai is megrendítik, megingatják, gyökereiben megtépik. Keményebb széljárások idején pedig a kötődések hiányában elsodródnak, eltűnnek – s a legjobb esetben is csak az eltépett hajszálgyökerek kuszasága marad utánuk. Az utódállamok magyar közösségeinek – sokszoros hátrányt jelentő kisebbségi helyzetükből eredően – az európaian kanonizált formáknál is erőteljesebben kell a történelmükbe kapaszkodniuk, hisz őket sem a jogalkotás, sem a jogszolgáltatás civilizációs intézményei nem védik a régió szélsőségektől sem mentes politikai-ideológiai széljárásaitól. A csallóközi, a székelyföldi, a bácskai, a bánáti, a drávaszögi, a muravidéki magyar embernek csak akkor lesz jövője, ha makacsul és megingathatatlanul ragaszkodik nemzeti örökségéhez, hagyományaihoz, historikus emlékeihez, ha eltéphetetlenül kötődik történelméhez. Mert számára a történelem nem más, mint a megmaradás tudományának erkölcsi-morális törvényekre alapozott hatalmas építménye. A puszta tény, hogy ő ma visszanézhet, bizonysága annak, hogy a múltban van mit meglátnia, van mit felfedeznie, s van mit önmaga javára fordítania. Annak bizonysága, hogy van út, amely a régi időkből hozzá elvezet, s hogy van minek nekifeszítenie a hátát, van miből erőt merítenie. Azért, hogy ma múltunkra visszatekinthessünk, emberöltők sokaságának legjelesebb elméi tették hitük és legtisztább meggyőződésük szerint a dolgukat, végezték feladatukat, hogy cselekedeteik idő múltával tanúsággá, történelemmé forrják ki magukat, s tisztuljanak bazaltmagaslatokká, amelyekhez méltán lehet hittel és reménnyel mérni magunkat.

A kisebbségbe szakadt magyar közösségek a második világháborút követő fél évszázadnyi kényszernémaságtól szabadulva az 1990-es évek elejétől kezdve egyre határozottabban fogalmazzák meg a történelmi tisztánlátás igényét, mi több: a történelmi örökség újbóli számbavételének és visszaperlésének a jogát. A feladat kettős (s éppen ettől olyan szép, olyan kihívó): új, a történelem iránt érzékeny, a történelmi tanulságokra fogékony értelmiséget kell útjára bocsátani, amelynek kellő szakmai tudással rendelkező tagjai feltárják mindazt, amit az idő homálya a szemünk elől ma még eltakar, de aminek nem szabad homályban maradnia, mert érték, éltető erő és biztatás. Régi történeti munkákat kell újból kézbe venni, eddig meg nem írt műveket kell formába önteni, a népélet hagyományainak teljes ismeretanyagát kell feltárni, s ezen belül régésznek, történésznek, néprajzkutatónak, demográfusnak, szociológusnak, pedagógusnak és hitoktatónak egyaránt megvan a maga feladata. S hogy mennyire a kor kihívásával állunk szemben, bizonyság erre az, hogy szinte egyidőben szökkent szárba a régió-, illetve a helytörténetírás a Felvidéken és a Délvidéken, Erdélyben és a Muravidéken, Kárpátalján és a Drávaszögben. Valamennyi magyar közösségre egyként jellemző, hogy szinte hamvaiból kell újjáélesztenie a történettudományt és a történetírást, hogy meg kell teremtenie a tudomány intézményes hátterét, hogy levéltárakat és könyvtárakat kell részben felkutatnia, részben újrateremtenie, szétszórt és töredezett részeiből újra egésszé formálnia. A feladat nagyságát Koncsol László határozta meg a legpontosabban, amikor a Csallóközi Kiskönyvtár című történeti könyvsorozatot útjára bocsátotta. „Az, hogy a régió népét szembesítenünk kell hiteles és a lehető legteljesebben föltárt múltjával, azért is fontosnak látszott, mert népünknek a Trianont és Párizst követő évtizedek történelmi-társadalmi-nemzeti viharaiban főleg kapaszkodnia kellett, s nem a tegnapot, hanem a holnap esélyeit kellett fürkésznie a túlélésért, ez pedig, ez a múlttalan létezés különösen egy ilyen elidegenítő lelki-szellemi és fizikai nyomásnak kitett nemzettöredék jövőjére tekintve végzetessé válhat.”

Koncsol László annak a nemzedéknek a tagja, amely a nemzeti önismeret padláslesöprő korszakában vált történelmi értelemben is felnőtté. Nemzedéke számára a nemzeti múlt, ezen belül pedig a régió, a szülőföld – vagy ahogyan mostanában némi aggodalommal mondani szokták–, a kishaza hagyományainak és történetének megismerése lehetetlennek bizonyult. Két világháború, két forradalom, megannyi impériumváltás, deportálás és szellemi terror, kirekesztés és száműzetés, a magyar értelmiség elüldözése, közgyűjtemények – könyvtárak, tékák és levéltárak –, családi irattárak felszámolása és eltüntetése látszólag sivárrá tette a historikumától megfosztott közösség életét. Mindez erőteljes erodálódási folyamatok kialakulásához vezetett, s akiben volt akár szemernyi érzés is a közössége sorsa iránt, fel kellett ismernie, hogy „a bő és pontos tudással ki nem bélelt, üres öntudat sebezhető”, s mint ilyen, kiszolgáltatottá tesz, és a beolvadás veszélyét vonja maga után. Tenni kellett hát valamit a múlttalanságot hirdető ideológiák ellen – írott emlékeinek a felkutatásával és megjelentetésével élővé kellett avatni a történelmet. Így született meg Koncsol László egyszemélyes műhelyében a Csallóközi Kiskönyvtár könyvsorozatának ötlete, amelynek kivitelezéséhez, megvalósításához Szigeti László, a Kalligram Könyvkiadó igazgatójának személyében igazi társra talált.

Koncsol László valóban annak a generációnak (a határozottságából eredően) kimagasló tagja, amely eszmélésének egy adott pillanatában rádöbbent, megfosztották a saját történelmétől, s még az emlékezés jogát sem hagyták meg sértetlenül a számára. Ha a múltjáról, a kisebbségi magyar közösséghez való tartozásának historikumáról esett szó, illett bűntudatot éreznie, s még azt is elvárták tőle – s nemzedéke valamennyi tagjától –, hogy kellő megbánást tanúsítson, éljen bár Pozsonyban, Kolozsvárott, Szabadkán, Munkácson, Eszéken vagy Lendván, vagy a hajdanvolt magyar glóbusz legeldugottabb kis falujában. Hogy a formabontó modern költészet barátjából hogyan lett a szülőföld, a régió történelmi múltjának komoly, tiszteletet parancsoló tudósa (mi több, fáradhatatlan kutatója), hogy a líra érzelmi-indulati magánya milyen utakon át vezette őt el a történelem közösségi élményéhez, azt Filep Tamás Gusztáv Koncsol Lászlóról írt kismonográfiájában egészen pontosan nyomon követte. Rámutatott, a szellemi kifosztottság megrendítő látványa vitte őt az okok felkutatásának szándékával az első világháborút követő köztörténetírás és népiségkutatás felé. (Ez azonban bizonyos mértékig általános érvényű jelenség, hiszen a kisebbségi magyarság azon közösségeiben, elsősorban a Délvidéken, ahol a hatalom erőszakos eszközökkel is tiltotta a történeti kutatást, a történettudomány művelését, ott a néprajztudomány tette meg az első lépéseket a hagyományok feltárása, a népismereti kutatások terén, fokozatosan nyitva ezzel teret a helytörténeti kutatások, a köztörténetírás előtt.) Amikor a soviniszta szándék a csallóköznyi kisháza magyar nemzeti közösségét (is) múlttalan, s ebből eredően arctalan néptömegnek szeretné látni, Koncsol László arccal e közösség felé fordult. „Az emberi szellem érdekli, a teljesítőképesség, az ember erkölcsi és széptani fogalmai, vállalásai, tudásának kiterjedése és határai, koronként változó, de gyakran azonos alapokra épülő, vállalt értékei, az egy-egy korszakot meghatározó – s akkor megingathatatlannak vélt – erkölcsi és tudati javak” – írja róla Filep Tamás Gusztáv. S aki eszmetörténeti indíttatással, a népélet megjelenési formáinak eredetét kutatva az időben visszafelé halad, s afféle oknyomozó-forrásfeltáró kutatásokat végez, az már a történelem területén jár. És mivel az elmúlt korok emberi magatartásformáira, értékorientáltságára, viselkedési normarendszerére és a szokásrend közösségformáló erejére a történelmi forrásokból lehet következtetni, az egyetlen igazi megoldás, ha az önismeretében megrendült közösségnek megmutatjuk mindazon múltbeli értékeket, amelyek közvetlen örökösének érezheti magát. Koncsol László első „helytörténeti” munkája az 1986-ban megjelent A Barátság kórus – A Dióspatonyi Csemadok-szervezet és a községi Művelődési Központ vegyeskara 1971-1985 című, egyébként erősen alkalmi kiadvány. Arra mindenesetre jó, hogy a ténytiszteletben messzemenően következetes irodalomkritikus kipróbálja forráskutatói képességét. Az 1990-ben kiadott Öt levé l– Egy csallóközi tanítónő vallomásai (1931-1947) című könyv, amelyben Félegyházyné Gregosits Irén emlékezéseit jelentette meg, már valódi történetírói munka. S mert a vallomás az egyéni sorskérdéseken túl egy falu, egy régió közösségének a két világháború közötti életéről, a háborús évekről szól, a történész feladata, hogy kellő jegyzetanyaggal tegye érthetőbbé, átláthatóbbá az elmondott történéseket. A jegyzetanyag szinte párhuzamos művé terebélyesedik: a nevek, intézmények, évszámok, művelődéstörténeti események részletes bemutatása már azt sugallja, Koncsol László meglelte valódi, történetírói műfaját. Felismeri, a mai és a jövőbeni olvasónak „az elérhető legnagyobb ismeretanyagot” kell nyújtani a kor és a választott tárgykör tartalmi lényegéről. A Diósfórgepatony című történelmi olvasókönyv – amelynek első kötete 1991-ben, második kötete pedig 1993-ban jelent meg – már valódi forrásmű, s a cél, a szándék is módosult. Már nem csak egyetlen település, hanem egy egész régió, a Csallóköz számára kell bizonyítani, hogy nem történelmietlen a táj, nem visszhangtalan az idő, amit maga mögött tudhat.

Közben azonban 1992-ben megjelent Koncsol László Kacsa, Kacsa boszorkány vagy! című régi csallóközi bűnügyeket bemutató műve, melyben már teljes felkészültségében áll előttünk a közössége múltját kutató történész. Levéltári kutatásai során régi századok bűnügyeivel – halálos kimenetelű párbajvétséggel, gyermekgyilkossággal, jogtalan birtokkisajátítással, felekezeti üldözésekkel és boszorkányság ügyében folytatott vizsgálattal – foglalkozó bírósági (inkvizicionális) jegyzőkönyvekre lelt, melyeknek porlepte titkai mögül soha nem sejtett valóságukban bomlanak ki az egykori hétköznapok eseményei. „A jegyzőkönyvek varázsa abban rejlik – írja könyvének bevezetőjében a szerző –, hogy az eleven életre, a mindennapok titkaira nyitnak egy-egy ablakot, szereplőiket cselekvés közben leshetjük meg és hallgathatjuk, s az ódon szövegek egy-egy képsorát sohasem fogjuk feledni. Ennél hitelesebb és életszerűbb képet egyetlen más forrásból sem kaphat őseinkről az olvasó.” A kutató a jegyzőkönyveket lapozva ráébred: pótolhatatlan ismereteket nyújtó forrásra bukkant, emberi sorsok mérhetetlenül gazdag leírásaira lelt, melyek a napvilágon mintha új életre kelnének. Türelmetlenség és lázadás, indulat és féltő szeretet, emberi butaság és történelmi balsors egyaránt próbára tette elődeink életét is, és ők küzdöttek ellene, vagy reményvesztetten feladták a harcot, miközben maguk sem tudták, hogy ami velük történik, az maga a történelem. Talán a Nagy Kata boszorkányságát vizsgáló bírósági jegyzőkönyv nyújtja a legátfogóbb társadalom-képet, nem véletlen, hogy a történész – miután megállapítja, hogy „a ránk maradt anyagok történelmi értéke felbecsülhetetlen” – szinte fogadalmat tesz, amennyiben kegyes lesz hozzá a sors, visszatér e forrásokhoz.

Így érett be 1993-ra a historikumra módfelett érzékeny Koncsol Lászlóban a felismerés: a történelem az emberi szellem igazi, s egyben a legteljesebb megnyilvánulási formája, s mint ilyen, minden értelmes cselekedetnek és gesztusnak dimenziót ad. Erkölcsnek, hitnek, szépségnek és meggyőződésnek egyaránt bizonyítja a hitelét és a mélységét. A történeti munka, az adatföltárás, a forráskutatás ugyan a múlt felé fordítja a figyelmet (jusson eszünkbe Illyés Gyula okos figyelmeztetése, miszerint: „Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják!”), ám valódi célja a távlatok megmutatása. Ez a felismerés vezette őt, amikor Szigeti László, a Kalligram könyvkiadó igazgatójának biztatása nyomán kidolgozta a Csallóközi Kiskönyvtár könyvsorozatának tervét. „Most jött el az ideje annak, hogy a népünk lelkében érezhető éhséget és szomjúságot elsősorban ezzel a sorozattal gyorsan és kiadósan csillapítsuk” – áll az 1993-ban megjelent Csallóközi Kiskönyvtár tájékoztatója című kiadvány bevezetőjében. Persze az elképzelés immár sokkal messzebbre tekint: a Csallóköz múltjával foglalkozó és annak művelődéstörténetét, szokásrendjét, felekezeti, oktatási, gazdálkodási és gazdasági életét bemutató harminc kötetes sorozat időközben szélesebb horizontok felé is nyitott. „A Kiskönyvtár céljául tűztük ki – írja 1997-ben született vallomásában a terv kidolgozója –, hogy a többi szlovákiai magyar tájegység (a Mátyusföld, a Garam völgye, az Ipoly-mente, a gömöri és a nógrádi palócság, a Hernád völgye, a Bodrogköz és az ungi részek – az ungi Tiszahát) szakembereinek példaként szolgáljon hasonló sorozatok elindításához. Ezekkel a kiadványokkal kellene megalapoznunk az eljövendő századok intenzív magyarságkutatásait, járulékos célként pedig történelmi önismeretét és tartalmas magyar öntudatát.” Ezt szem előtt tartva már nem tűnik túlzásnak, hogy időközben a sorozat terve százhúsz kötetnyire terebélyesedett. A tervbe vett kiadványok között persze nem csak szorosan vett helyi érdekű történeti művek szerepelnek, hiszen Bél Mátyás, Ipolyi Arnold és Fényes Elek műveiben a magyar nemzeti történelemre vonatkozóan is igen fontos adatokat találnak az érdeklődők – s igazából ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a voltaképpeni köztörténetírás hogyan építkezik, hogyan alkotja meg a nemzeti emlékezet hatalmas építményét.

Koncsol László Csallóközi Kiskönyvtár című könyvsorozatával – anélkül persze, hogy erre hivatkozás történne – azokat a célokat valósítja meg, amelyeket Mályusz Elemér a Magyar Történelmi Társulat Századok című tudományos folyóiratának 1924. évfolyamában megjelent A helytörténeti kutatás című tanulmányában megfogalmazott. A neves történész, aki már Turóc megye kialakulása című, 1922-ben írt disszertációjával is a „helytörténetírás hasznára” igyekezett rámutatni, részletesen kifejtette, hogy az, amit a magyar közigazgatás sajátos körülményei közepette territórium-történetnek nevez, valahol a német történetírásban használt Ortsgeschichte és a Territorialgeschichte között foglal helyet. Egy-egy német territórium történetével ugyanis fejedelmek, uralkodócsaládok vagy nagyhercegek udvari élete is kapcsolatos, ami viszont önálló gazdálkodási elképzelést, pénzpolitikát, mi több, a nemegyszer önállóan viselt háborúk révén független külpolitikát is jelentett. Különösen kidomborodtak ezek a sajátosságok a vallásháborúk idején. Magyarországon ezzel szemben a királyi hatalom erősen centralizált jellege folytán a vármegyék nem szabdalták fel egymástól független, közjogilag is önálló részekre az országot. (Mályusz ugyan tisztában van azzal, hogy a magyar királyságon belül erősen karakterisztikus Magyarország, Erdély, Horvátország, Szlavónország és a „bizonytalan közjogi helyzetű délvidéki bánságok” elkülönülése, de ez a német fejedelemségekkel szemben eredendően más tagoltságot jelent.) Érthető tehát, hogy a Territorialgeschichte megfelelője a magyar történetírásban nem alakult ki. Az Ortsgeschishte megfelelője a településtörténet lenne, amelynek azonban egészen 1867-ig, a Magyar Történelmi Társulat megalakulásáig, semmilyen tudományosan elismert előzménye nem volt. Mi több, programként is csak 1875 után jelentkezett, amikor Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos és Szilágyi Sándor személyében új történésznemzedék vette át az MTT irányítását. Ők voltak azok, akik – Hóman Bálint szavaival – „a specializálódás és a tudatos munkamegosztás elvét hirdetik, (...) felismerik az aprólékos részkutatás és a monografikus feldolgozás fontosságát”. Nem véletlen, hogy ettől kezdve egymást követően alakulnak meg a vármegyék történelmi és régészeti társulatai, az elsők között a Szepes vármegyei, a Délmagyarországi, a Bács-Bodrog vármegyei, a Hunyad vármegyei, valamint a Verein für Siebenbürgische Landeskunde intézménye is. Munkájuk során a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveire érnek be az első vármegye-, város- és település-monográfiák. Mályusz Elemér azonban úgy látja, hogy a „helytörténet művelőinek” munkái messze nem érik el a kívánt tudományos színvonalat, azt a színvonalat, amelyet a magyar középkorkutatás eredményei és hagyományai ismeretében a történészektől és a történetírástól méltán várt el a szakma és az igényes olvasóközönség. A művek legnagyobb fogyatékosságának azt tekinti, hogy egyrészt bizonytalan és hiányos a történészek forrásismerete, másrészt pedig – ami még ennél is fontosabb – nem bírnak elmélyült népismerettel. E tekintetben számára követendő példa Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól (1833) című közgazdasági műve. Úgy látja, „...a helytörténeti kutatás működésének körébe vonhatja az irodalmi élet, a szellemtörténet jelenségeinek megfigyelését is s ezen a hálás talajon oly feladatokat oldhat meg, amelyek máskülönben nem is volnának elvégezhetők. (...) Olyan monográfiákra van szükségünk – írja a továbbiakban –, amelyek a mozaikszemek összeillesztése közben nem feledkeznek meg a lakosság jellemének feltüntetéséről, amint az a különböző népelemek egybeolvadása révén kialakult s történetében, ma pedig foglalkozásmódjában megnyilvánul.” E tekintetben a szociográfiát is integráló francia történetírás szolgálhat követendő példákkal. Majd megfogalmazza, hogyan látja ő a magyar helytörténetírás jövőjét. „Azt reméljük, hogy a helytörténetnek helyes alapon való művelése lehetővé fogja tenni, hogy ez az irány nálunk is gyökeret verjen. Nem tömegjelenségek történetírása volna ez, hanem olyan, amely az okok ezernyi szálával egybekapcsolt inponderabilis tényezőkkel is számol, nemcsak egyes emberek lelkivilágát tudja szétboncolni, hanem pártok, szembenálló szellemi irányzatok jellegét is meg tudja állapítani, nemcsak egyes intézmények gyökeréig tud lehatolni, hanem mélyen a talajban a különböző gyökérszálak szövevényes egymásbakapcsolódását is észre tudja venni.” Ilyen szellemben hirdette meg Mályusz Elemér egyetemi előadássorozatát is. Bevezetés a magyar népiségtörténetbe című előadásában a kutatás módszertanára is javaslatot tett. Úgy véli, hogy ehhez a nyelvtudomány, a néprajz, a szociológia, az etnológia, az antropológia, a földrajz, a településtudomány, az archeológia, a statisztika és a művelődéstörténet nyújtotta tudományos eredményekre van szükség. Vagyis: különböző tudományágak szintézise teremtheti meg a helytörténetírás alapját, csak a részeredmények arányos együttese alkothatja meg egy-egy település vagy régió történeti képét.

Koncsol László, amikor közzétette a Csallóközi Kiskönyvtárral kapcsolatos programját, amikor elsőre harminc kötetben határozta meg a csallóközi magyarság territórium-történetének feltárását, voltaképpen a Mályusz Elemér által megfogalmazott követelményeknek tett eleget. Hiszen első látásra kiderül, hogy nagyszabású programjában valóban együtt van mindaz, ami az elmélyült népismerethez – annak a távoli múlttól kölcsönzött historikus dimenzióival együtt – szükséges. A Csallóközi Kiskönyvtár tehát maga a szintézis, amelyhez „résztudományként” valamennyi kötet hozzáteszi a maga egészét. Ha úgy tetszik, Koncsol László tulajdonképpen rekonstruál egy olyan történeti munkát, amelyet három évszázad tudása, ismeretanyaga, forráskutatása az idők során már megalkotott. Így, egyedül így érdemes olvasni a csallóközi „népiségtörténetet”, hiszen historikumának határozott körvonalai harmonikusan illeszkednek azon regionális történelmekhez, amelyek egésze végül is nemzeti történelmünk szép panorámáját is megmutatja.

A Csallóköz esetében voltaképpen arról az egészen sajátos tájegységről van szó, amelynek az idők során számos méltatója akadt, de a legihletettebb sorokat minden bizonnyal a Komáromi Tudós Társaság folyóiratában, a Péczeli József szerkesztette Mindenes Gyűjtemény 1790-es évfolyamában olvashatjuk: „Magyar Országon tekervényesen folyván a Duna és ágakra oszolván sok szigetet tsinál. Nevezetes ezek közt a Tsalló-Köz, mely Posonnál kezdődik s Komáromig tart: hossza tiz-, legnagyobb szélessége pedig három mér-föld. Neveztetett Arany Kert-nek, mind a benne termő szép gyümöltsökért, mind pedig talán a Dunában található arany fövenyekért. Különösen szerette Mátyás király ezt a szigetet és örömest múlatott benne. Az öreg emberek most is beszélik, melly áldott föld volt ez tsak ez előtt 60 esztendőkkel is, de a Dunának tsak nem minden esztendőben való kiáradásai a mi időnkben ezt a Szigetet nagyon megvesztegették.” Az író tehát azt állítja, hogy a XVIII. század első feléig visszanyúló emlékezet még az áldott föld szépségeit idézi, amiben lehet némi igazság, hisz Komárom 1745-ben Mária Teréziától megvásárolta a szabad királyi város jogcímet, minden ezzel együtt járó privilégiummal együtt. A kiváltságok megszerzése határozott lendületet vitt a vidék fejlődésébe. Arany Kert – elsősorban Corvin Mátyás korát idézve – persze csak annyiban lehetett, amennyiben Erdélyország valaha Tündérkert volt, a lényeg, hogy az emlékezetnek legyen mibe fogódznia, s hogy az utókornak nyugalmat keresve, legyen min megpihentetni a tekintetét. Bél Mátyás a komáromi vár leírásakor nem nevezi meg a Csallóközt, ő csak a szigetről ír: „Ez a vár a Duna szigetén fekszik, amelyet a németek Schütte-nek neveznek. Ez szinte az egész Dunának a legnevezetesebb szigete. Pozsony alatt kezdődik, ahol kétfelé ágazik a Duna, és tíz mérfölddel odébb végződik, ahol a folyó ismét összefolyik, miután északról, tehát Lengyelországból és a Kárpát hegyekből a Vág folyót magába fogadta. Több mint tizenkétezer lakója van, s a sorozatos háborúktól mindig érintetlen maradt. Ennek a szigetnek a végén, ahol a Duna újra egyesül, van Komárom ősi vára...”

Bél Mátyás jól ismerhette a Felvidéket, hiszen maga is a Zólyom város közelében lévő Ocsován született, élete jelentős eseményei Losoncon, Kálnon, Alsósztregován történtek, halléi tanulóévei után Besztercebányán és Pozsonyban volt evangélikus lelkész és gimnáziumi tanár. Nehéz időkben vállalta az egyházi hivatást: 1686-ban felszabadul Buda, s a török százötven év után végérvényesen kiszorul a vidékről, de a nyomor, a szegénység még sok évtizeden át kísért e tájon is. „Üszkös romok közt, elnéptelenedett falvakban élt a megtizedelt lakosság, amely az egész történelmi Magyarország területén – Erdélyt is beleszámítva – alig 4–4,5 millió lelket számlált” – írja Bél Mátyás műveinek kiváló ismerője és fordítója, Vilimszky László. Az elszegényedett lakosságnak el kell tartania a nagy létszámú német katonaságot, közben egyre kegyetlenebbül dúlt a vallásháború. Ilyen körülmények közepette indult országjáró útjára Bél Mátyás, hogy szándéka szerint a legeldugottabb városokat, falvakat és településeket felkeresve, megismerje a népélet, a gazdálkodás, a szokások világát, kifürkéssze a földművelés, a szőlőtermelés, a halászat tájanként változó titkait, meghallgassa a legendákat, tanulmányozza a fellelhető okiratokat, s a lehető legalaposabban leírja a várak, kastélyok és templomok történetét. Terve az volt, hogy személyes megismerés alapján elkészítse Magyarország vármegyéinek történelmi-földrajzi-néprajzi leírását. A nagy lélegzetvételű műnek a Notitia Hungáriáé novae historico-geographica latin címet adta, amit magyarul Magyarország történelmi-földrajzi ismertetéseként szokás emlegetni. Hazánkról előtte hasonló igényességgel és tudományos alapossággal nem született leírás, Bél Mátyásé az érdem, hogy a korábbi legendás elbeszélések műfaját a tudományos történetírás szintjére emelte. 1749-ben bekövetkezett haláláig azonban hatalmas életművének mindössze négy kötete jelent meg, majd később még egy, összesen tíz vármegye leírásával. A többi kéziratban maradt a kései századokra. A Komárom vármegye című könyv – Vilimszky László fordításában és gondozásában – 1989-ben jelent meg Tatabányán, a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatában pedig 1996-ban érte meg második kiadását.

Bél Mátyás tehát személyesen járta be Komárom vármegye akkoriban közigazgatásilag három részre, a győri, az újvári és a szigeti járásra tagolt területének valamennyi települését, és ismerte meg a népélet színes világát. A római örökség, majd a középkori emlékek kiváló ismerőjeként csodálatosan szép leírását adja a műemlékeknek, miközben kiváló érzékkel mutat rá a történelmi értékekre. Oklevelekből idéz (IV. Béla 1263. március 18-án kelt okiratából, majd István nádor 1327. január 7-i rendeletéből, amellyel a tatai Szent Péter és Pál kolostort javaiban megerősíti), történeti feljegyzésekre hivatkozik, miközben nem titkolt elragadtatással szól Corvin Mátyás országépítő tetteiről, a tatai vár csodálatos függőkertjeiről, vízvezetékéről és gondozott halastavairól, „...kedveljük Corvin minden művét – írja hosszú fejtegetései során –, különösen amiket ott hozott létre. Ez a dicső király semmi közönségeset nem vitt véghez, hanem csak olyat, ami az ő nagyságáról beszéljen, s bizonyítsa az utókornak, hogy sehol a világon nem volt olyan csodálatos dolog, amivel ő ne tudott volna Magyarországon versenyezni, vagy sokszor felül is múlni őket.” Olykor úgy tűnik, a hatalmas király művéhez szeretne maga Bél Mátyás is felnőni, stílusa oly tökéletes, elemzése oly élvezetes, a nemzeti történelem értékeinek felkutatásában oly elszánt, mintha történeti munkájával egyenesen Corvin Mátyás előtt szeretne megjelenni. A legkopottabb, legsivárabb faluban is talál csodálatra és bemutatásra méltó részletet. Környe határában a római kori vízvezeték maradványainak leírását követően megjegyzi: „örömmel írtam le egy kicsit hosszabban e csodálatos régiségek előkerült emlékeit, hogy gyönyörködtessem azokat, akik méltóképpen kedvelik ezeket a dolgokat.” Őszinte elragadtatással ír a népélet különböző megjelenési formáiról. Nem mulasztja el, hogy felkeresse a nagyobb piacokat és vásárokat, hogy a kocsmák sajátos hangulatának részese legyen, miközben hódolattal szól a profán szépségekről is: „Egyébként csodálatra méltó a nők külseje – írja –, akik nem lebecsülendő alakúak és arcúak, s a mezei munkában is jártasak, amelyekhez, úgy látszik, erőteljes és egészséges testet adott nekik a természet, hiszen nem ritkán a férjüket is pótolják a nagy munkákban, mégis, alakra sem megvetendők.” Következő mondatában azonban már azokat dicséri, akik a műveltségre való igényüknek is jelét adják, s elmarasztalja azokat, akik idegen szokások kedvéért feladják a „magyar szellemmel jól egyező illendőséget”. Harmadfél évszázad múltán Bél Mátyás műveinek olvasója úgy érzi, szerencsés az a közösség, amely őseire ismerhet e nagyszerű történetíró könyveiben.

Mint ahogyan büszkén vállalhatja történelmi örökségét Ipolyi Arnold műveinek olvasója is. A Magyar Mythologia szerzője, az esztergomi Keresztény Múzeum megalapítója, Besztercebánya, majd később Nagyvárad püspöke egész pályája során rendkívüli érdeklődést tanúsított a történelem iránt. Az 1867-ben megalapított Magyar Történelmi Társulat elnöki székében ugyan még a magyar történetírás nagy öregje, Horváth Mihály ül, de az alelnöki tisztséget már Ipolyi tölti be. S amikor Horváth Mihály halálát követően 1878-ban a Társulat őt választja elnökéül, az egyben a magyar történettudomány művelőinek nagy nemzedékváltását is jelenti. „A tudósképzés, a tudományos munka szervezése és irányítása a hetvenes évek végén már teljesen Ipolyi és Szilágyi nemzedékének a kezében van, mely hivatva volt a kutatásnak új irányt szabni s a magyar történettudomány útját félszázadra kijelölni” – írja Ipolyi Arnold nemzedékéről Hóman Bálint egy 1925-ben közzétett tanulmányában. Szándékuk a történeti résztudományok módszertani elmélyítése, ezért a specializálódás és a tudatos, a megtervezett forrásfeltáró munka jelentőségének a hirdetői. Irányításukkal az Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat központi szervezetei mellett egymás után alakulnak meg a régészeti és helytörténeti kutatások vármegyei szervezetei. Ipolyi Arnold tehát annak az ifjú történész nemzedéknek a tagja, amely felismerte a helyi, a regionális történelmi értékek jelentőségét, s úgy vélte, hogy a köztörténeti apró tényanyag lehető legteljesebb megismerése útján alkotható meg, építhető fel a nemzeti történelem hatalmas katedrálisa. Hogy Ipolyi Arnold nemcsak hirdetője volt a történetírás megújítását szorgalmazó korszerű felfogásnak, hanem művelője is, arra bizonyság az az út is, amelyet a felvidéki, csallóközi helytörténeti kutatásoktól a Magyar Mythologia jelentette szintézisig megtett.

Koncsol László tanulmányából tudjuk, hogy a kiváló történész három művet is írt a Csallóköz és környéke múltjáról. A Vasárnapi Ujság 1858. évfolyamának 1–11. száma tette közzé Csallóközi uti-képek című művét. Szintén a Vasárnapi Újság lapjain jelent meg 1859–1860-ban a Fehérhegységi uti-képek, míg a Csallóköz műemlékei című monográfiája az Archeológiai Közleményék első füzeteként jelent meg ugyancsak 1859-ben. Koncsol azt is bizonyosnak véli, hogy a csallóközi helytörténeti kutatásokhoz Ipolyi számára Mednyánszky Alajos 1825-ben német nyelven kiadott Festői utazás a Vág folyón, Magyarországon című műve jelentette a legerőteljesebb ösztönzést. (Mint ahogyan Mednyánszky 1829-ben ugyancsak német nyelven megjelent Regék és mondák című művére is gyakran hivatkozik Ipolyi Magyar Mythologiájában.) A tanulmányíró szerint valószínű, hogy a zohori katolikus plébános 1856-ban két alkalommal, május 30. és július 11., valamint augusztus 10. és szeptember 8. között utazta be a Vasárnapi Ujság illusztrátorával Csaplár Benedekkel a Csallóköz tájait.

Ipolyi Arnold történetíró nagy elődjéhez, Bél Mátyáshoz hasonlóan felidézi az Aranykert-legendát. A rege szerint „itt volt azon Aranykert, melyben a tündérek honoltak, hol örök tavasz virít, s arany gyümölcs terem. Fölemelkedve vízi palotáikból, hol mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, többnyire a Kis-Duna közepén fekvő Jóka – vagy mint régebben folyvást írva találjuk, Ilka – szigetén tartózkodtak. Itt lakott királynéjuk, a szép Tündér Ilona, s innét jártak át Macska-réven a mogyorósi rétekre, hol egy agg fűzfa alatt megteríték asztalukat. Akinek kedve tartá, mindenki hozzáállhatott és jóllakhatott, s ha távoztak, hajukból nyomukba még aranypor is hullott, ki mennyit bírt, annyit szedhetett abból. Nem is volt akkor sem koldus, sem szegény az egész Csallóközben.” Persze a tündérvilágnak is akadtak gonosz megrontói, s a megcsúfolt tündérek elhagyták a vidéket, helyükbe a nyomor, a szegénység és az ínség költözött. Amivel az utazó útja során találkozott, az többnyire az elhagyatottság, a nemtörődömség, a felelőtlen hanyagság. „Sujtásos és talán históriai meg tradicionális nemzet lehetünk, de monumentális bizonyára nem vagyunk” – állapítja meg keserűen Ipolyi Arnold, amikor pusztuló történelmi emlékeinket számba veszi. A templomokat, kápolnákat, elhagyott, vagy csak gondozatlan kastélyokat, vidéki kúriákat, jelesebb középületeket, vagy csak egy-egy oltárképet, útszéli szobrot felkutatva, annak szomorú állapotát látva az utazó történész keserűen veti papírra: „Mennyire műértőbb kornak örvendhetett egykor Csallóköz is, mutatja számos gót templomának faragott kövű ívgerincezete és párkányzata, ékes ablakkeretjei, rózsái és domborművei. És hogy mennyire süllyedett az ízlés a művészetben és tudományban annyira előhaladottnak vélt korunkban, tanúsítják jelenlegi renaissance idomú, pajtaszerű, csupasz egyházaink, melyekben a kőből faragott díszítményt és domborműveket a vakolat vagy legföljebb tégla és gipszből készült áloszlopszálak és oszlopfők – úgynevezett lizének – és álpárkányzatok helyettesítik. Lehet-e csudálni azután, hogy az ekképp megvesztegetett ízlés semmi kegyelettel sem viseltetik a régi épületek jellemző s művészi éke iránt, s hogy korunk egyenlőségi irányeszméjének némileg képviselője, a mész és meszelő, minden kitűnőt egyiránt befehérítve és kérgével bevonva, egyformává igyekszik tenni.” A művészettörténeti emlékek szépségei iránt fogékony lélek mintha ama Aranykert szépségeit siratná, amely a tündérekkel együtt eltűnt a vidékről. Persze azért lelkesedni is tud. Szinte ujjong, amikor az Amadé család bősi kastélyában találkozik Karácsonyi „levéltárnok úrral”, aki oly „kitűnő tárgyavatottsággal” bánik az okiratokkal, hogy azt a híres párizsi Ecole des Chartes vagy Foucard velencei diplomatikai intézetének tudós tanoncai is megirigyelhetnék. Mint ahogyan lelkes akkor is, amikor a Szent-Antal faluban található ferencesrendi zárda egyik tanárának könyvtárában „az összes régibb és újabb bölcsészi és klasszikai, különösen hellén irodalmat a legjobb példányokban tartalmazó oly teljes” gyűjteményére bukkant, amely a legjelesebb szakiskoláknak is díszéül szolgálhatott volna. Legfőbb kifogása is ezzel kapcsolatos, az tudniillik, hogy a Csallóköznek nincs fő- vagy középtanodája, hisz enélkül sem természetvizsgáló, sem históriai, sem archeológiai társulat nem működhet. Úgy véli, ezzel függ össze a lelki és a szellemi nemesség hiánya is. „Vajha hazánk s ezen vidék annyi nemese – sóhajt fel útirajza utolsó soraiban – ezen a téren is megszerezné újra nemessége bizonyságát. Mint hajdan csak az tartatott nemesnek, ki hazája védelmében vitézül kitűnt: úgy ma csak azt tarthatjuk annak, ki hazája művelődését előmozdítja.” S ezek már a későbbi tudományszervező történész oktató szavai.

A Csallóközi uti-képek tulajdonképpen egyféle előtanulmány a Csallóköz műemlékei című művészettörténeti monográfiához, amelyet Ipolyi Arnold az előzővel szinte egyidőben írhatott, hiszen 1859-ben már könyv formában is megjelent. A különbség mindössze annyi, hogy ez utóbbi – lévén szó tudományos műről – szigorúan művészettörténeti elemzéseket tartalmaz, s elmarad a népélet, a szokások, a hiedelmek apró villanásainak, föl-fölbukkanó csodáinak a bemutatása. A módszer egyébként ugyanaz, felkutatni minden történeti értéket, legyen az akár egy XIII. századi oklevél, egy félig befalazott szenteltvíztartó, egy fallal elfedett, s szépségeit csak rejtve megmutató oszlopsor, egy régen eltűnt bástyafal megmaradt tornya, vagy a vidéki kápolnák sekrestyéjében található XVII. századi Mária-kép, szentségtartó, vagy középkori síremlék. Ipolyi kiváló stílusismeretekkel rendelkezett, jó érzékkel tett különbséget az ókeresztény „bazilika idom”, a bizánci stíl, az „átmeneti idom” (ti. a románból a gót ízlésbe), a gót, majd a reneszánsz stíl között, illetve fedezi fel az átmeneteket, még akkor is, ha a helyi építészeti hagyományok azt némi módosításokkal jelenítik meg. Nem leplezi fájdalmát, ha nyilvánvaló pusztítás, háborús rombolás nyomaira bukkan. „Mily sokat szenvedhetett Csallóköz ezek s még talán az ehhez járult elemi csapások által is, leírásunkban nem egy erre vonatkozó adat tanúsítandja (1. például Alistál, Csütörtök, Kürt stb. alatt), leginkább mutatja pedig azon körülmény, hogy Csallóközben lakott híres történetírónk, Istvánffy Miklós tanúsága szerint korábban még, a XVI. században 257 népes helységgel bírt volna, míg jelenleg csak mintegy 150-et számít.” S mert a pusztulás megállíthatatlannak tűnik, Ipolyi Arnold nem kevesebb, mint százhúsz település műemlékeinek a leírását foglalja kötetbe.

Csallóköz műemlékei című monográfiájával a történész több mint egy évtizedes adósságának tett eleget. 1847. február 22-én a Magyar Akadémia felszólítást tett közzé „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében”. A felhívás kiemeli, nemzeti összefogással minden bizonnyal még megmenthető a pusztulástól az eleddig kellőképpen meg nem becsült műemlékeink sokasága. „...teljes bizodalommal hívja fel ez ügy irányában segedelmét mind azoknak, kik a hazai régi műveltség fényre derülését, s így a nemzeti becsület emelkedését, szívükön hordozzák.” Márpedig 1847-ben ki ne hordozta volna a szívén a nemzeti becsület ügyét! A forradalom és a szabadságharc eseményei azonban egy időre háttérbe szorították a műemlékvédelem kérdését. 1858. január 4-én azonban Wenzel Gusztáv rendes tag javaslatot tett az Archeológiai Bizottmány létrehozására, melynek az 1847-ben megfogalmazott műemlékvédelmi program megvalósítása lenne a feladata. Ennek a megismételt felhívásnak tett eleget Ipolyi Arnold, amikor a Toldy Ferenc szerkesztette Archeológiai Közlemények című füzetsorozat számára elküldte frissen befejezett művét, mely azután 1859-ben, az eredeti céloknak megfelelően gazdagon illusztrálva meg is jelent. Az evangélikus hitvallású Bél Mátyás után a katolikus Ipolyi Arnold is messzire fénylő műveiben örökítette meg azt a vidéket, amely voltaképpen mindkettejüket nemzeti történetírásunk legnagyobbjainak sorába emelte.

Jelentősen növeli a kötet tudományos és történeti értékét Hushegyi Gábor szerényen csak jegyzeteknek minősített tanulmánya, melyben a tudós szerző nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy kiegészítse Ipolyi – a maga nemében is páratlanul értékes – művét. „E terjedelmes jegyzetanyag elsőrendű célja az – írja a tanulmány szerzője –, hogy a Csallóköz műemlékei című Ipolyi-tanulmányban bemutatott műalkotások további sorsát föltárja, s ezzel együtt a szerző múlt századi művészetszemléletét kiegészítve, ill. ellentételezve ismertesse azokat az evangélikus, református és izraelita építészeti alkotásokat is, amelyek többsége már a klasszicista vagy egy későbbi stílus jegyében fogant.” Hushegyi Gábor tehát a nagy előd által bebarangolt területet újra végigutazta, és Alistáltól Vízvárig mind a százhúsz település műemlékeit újból számba vette. Örömmel állapítja meg, ha az újabb kutatások Ipolyi Arnold egykori feltételezéseit igazolják, másutt kiegészíti a múlt századi művészettörténész tévedéseit. Alistál esetében így ír: „Ipolyi feltételezését, hogy a Szent Miklós püspökről elnevezett templomot még a 15. században építették, az újabb kutatások teljes mértékben igazolták. Fény derült arra is, hogy a poligonális szentélyzáródású, egyhajós szakrális teret 1746-ban, majd a 19. század első felében átalakították.” Csicsó műemlékeinek áttekintésekor viszont kénytelen megállapítani: „Ipolyi látogatásakor már állt – ám elkerülte figyelmét – a reformátusok klasszicista temploma.” A mulasztás pótlásaként röviden bemutatja a templom történetét és pontos művészettörténeti leírását adja az épületnek. A csütörtöki Szent Jakab-templom bemutatásakor dicséri a nagy előd „magabiztos formaelemzését”, a fertálykápolna említésekor pedig hivatkozik Püspöki Nagy Péter meglátásaira is. Hushegyi Gábor minden részletet pontosan ellenőriz, ha kell, helyesbít, ha szükségesnek véli, kiegészít vagy pontosít. De ami a legfontosabb: Ipolyi Arnold leírását követően is figyelemmel kíséri Csallóköz műemlékeinek sorsát. Szándékának és elhivatottságának igazi mélységéről vall a szinte szégyenlősen elrejtett, ígéretnek is tekinthető vallomás, miszerint: „A szakirodalomnak a feltételekhez mért lehető legátfogóbb megismerése, a helyszíni szemle és az abból levonható tanulságok és következtetések ellenére is ez a jegyzetanyag csupán kezdetét jelenti a csallóközi régió művészete feldolgozásának. Több éves munka szükséges a számtalan tisztázatlan kérdés megoldására, s ehhez mindenképpen a Csallóközi Kiskönyvtár-sorozat további értékes kötetei is hozzájárulnak majd.” A jegyzetek forrásai című kiegészítő rész gazdagsága pedig önmagában is jelzi, milyen hatalmas munkát végzett az Ipolyi nyomdokain járó utód.

Mindazt, aminek Bél Mátyás az 1740-es évek táján tett Komárom vármegyei útja során tanúja volt, száz évvel később újra bemutatja Fényes Elek Komárom vármegye leírása (1848) című művében. Szerzőjét, a statisztikai tudományok magyarországi megalapítóját, a forradalom idején létrehozott Országos Statisztikai Hivatal megszervezőjét és vezetőjét ugyancsak szoros szálak fűzték a Csallóközhöz. Nagyváradi és pozsonyi tanulóéveit követően rövid ideig részt vett a pozsonyi országgyűlés munkájában – minden bizonnyal ekkoriban mélyült el benne a Széchenyi István által meghirdetett reformok iránti elkötelezettség –, majd 1831-től közel öt éven át a csallóközi Sárosfán bérelt birtokon gazdálkodott. Hogy eredményesen-e, az erősen kétséges, hiszen sárosfai otthonából járta be az ország közeli és távoli tájait, hogy az ekkor már megfogalmazott statisztikai-földrajzi tervéhez adatokat gyűjtsön és segítőkész munkatársakat toborozzon. 1848. február l-jén keltezett, és a Komárom vármegye leírása című kötetéhez Előszónak szánt írásában így fogalmazott: „Hazánk az újabb időkben nevezetes átalakulási ponton van. A fejedelemtől kezdve az utolsó honpolgárig mindenki meg van győződve, hogy reformokra, gyökeres reformokra van szükségünk, ha nem akarjuk, hogy nemzetünk az élők sorából irgalmatlanul kitöröltessék. És lőn mozgalom: indítványok tétettek egy új s igazságos adórendszer, örökválság, büntető törvénykönyv, népnevelés, k(irályi)városi rendezés, ipar és kereskedés létesítése s megalakítása ügyében.” De midőn a felsorolt célok megvalósításához kezdtek volna, meglepődve kellett tapasztalniuk, mennyire szűkre szabott a cselekvési lehetőségük, hiszen „nem ismerjük hazánkat, adataink, melyek biztos vezérfonalul szolgálhatnának, csonkák vagy éppen teljességgel nincsenek”. Ezért hát országos mozgalom indult a nemzet állapotának számszerű felmérésére és leírására.

Hogy Fényes Elek milyen mértékben vette ki e reformkori országépítő és nemzetteremtő munkából a részét, azt bizonyítja az 1836–1840 között megjelent hat kötetes, Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben című monumentális műve. (1851-ben Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik címmel lényegesen átdolgozott változata is megjelent.) Az 1831 és 1851 közötti forrongó és lelkes két évtized a statisztikai tudományok művelője számára tehát felettébb szorgalmas munkában telt el, a szabadságharc bukását követő megtorlás így őt sem kímélte, tudósi pályája megtört, állását elveszítette, s még a Magyar Tudományos Akadémia is törölte tagjai sorából. Huszonöt éven át, 1876. július 26-án bekövetkezett haláláig a budapesti lapokban publikált írásainak tiszteletdíjából tartotta fenn magát. Ám még így is, megtört életpályája első negyedszázadának gazdag termésével nemzeti történetírásunk legnagyobbjai között tarthatjuk őt számon.

Szerencsés vidék az, amely másfél évszázad során oly nagy tudósokat szólított meg, és késztetett írásra, mint Bél Mátyás (1740 körül), Fényes Elek (1848) és Borovszky Samu (1907). És szerencsés az a közösség, amely több évszázad pontos megfigyelései és leírásai alapján tekinthet vissza értékeire, életének alakulására, történelmének gyászosan tragikus és felemelően szép pillanataira. Nem mondhatja, hogy mostoha volt hozzá a Teremtő, hiszen múltja teljes gazdagságában megörökíttetett. S ez jó érzéssel töltheti el még akkor is, ha egyes történetírók – mint Fényes Elek – olykor elmarasztaló véleményüknek is hangot adnak. Az elmúlt századok során a Csallóköz területén három – Komárom, Pozsony és Győr – vármegye osztozott, ilymódon a vármegyei leírásokban ez a vidék többször is szerepel. Fényes Elek mindenesetre úgy látja: „Legkevesebb rész jutott természeti szépségekből a csallóközi járásnak, melynek szépségéből erdőtlen, vizenyős vidékein a nép szorgalma is igen ritkán változtat az unalmas egyszerűségen.” Ezzel együtt is úgy ítéli meg, hogy szükséges a vidék statisztikai-geographiai bemutatása, gazdagsága pedig, ha rejtve is, de mindenképpen megmutatkozik.

Fényes Elek figyelmét nem kerüli el semmi, ami számszerűsíthető: ami ölben, hüvelyben, négyszögölben és holdban, mérföldben és lábban, lélekszámban és váltóforintban kifejezhető. Ahol pedig a matematikai tényszerűség nem vezet célra, ott a legpontosabb leírásra törekszik. Nem riad vissza a felsorolástól akkor sem, ha a Komárom vármegyében honos növényfajokról, vagy a „számos nemesség” egyenkénti néven nevezéséről van szó. A tudós nem ismer lehetetlent, számszerűsít évi fuvardíjat és gabonatermést, egyházi jövedelmet és tanítói fizetést, örökösödés útján osztódó birtokrészeket és az ebből származó adóbevételt. Kimutatást készít a „köz- és jótékonysági” intézmények és egyesületek bevételéről, a hitelintézetek, a takarékpénztárak és a biztosítótársaságok alaptőkéjének gyarapodásáról. Műve – mint a tudományos munkák általában – igazán élményszerű kétségtelenül a népélet és a történelmi múlt bemutatásakor lesz. Komáromot a legmagyarabb vármegyék egyikének tartja, Komárom városának lakóit pedig „kumai, vagy régi kún” eredetűnek tekinti, akik nem a mai „Kis- vagy Nagy-Kúnságban lakó cumanusok közül valók, kik hasonlóképp a Kuma vizétől vették ugyan nevöket, s ezekkel szinte egy népfajt tesznek, hanem az előbb a baskíriai vagy uráli magyaroktól elszakadt magyaroktól erednek, kik Kiovnál még Álmossal és Árpáddal egyesültek, s együtt mostani hazánkba kijövén, Rétel vezérsége alatt a Vágh alsóbb részeit, a Nyitra és Zsitva folyók vidékeit, a hajdani Csallóközt elfoglalták, s mostani lakóhelyökön Rétel fia Oluptulma által megtelepíttettek.” A statisztikus tudós szigora minduntalan oldódik, ha a városok és falvak lakóinak leírását végzi. Komárom szabad királyi város bemutatásakor a Bél Mátyásnál tapasztalt lelkesedés őt is magával ragadja: „Női nyájasak, szelíd s közönségesen szép tekintetűek, s egészen ellentétben látszanak lenni férfiaikkal, kiknek férfias, komoly tekintetén rendesen borús mélaság ül, s barátságuk eleinte hideg, de később legfensőbb fokig képes melegedni. A szorgalom csak középfokon áll, s régi vágásában mozog, az újításoknak kevés baráta találkozván...” A lakhelyekről írva pedig úgy látja, hogy „épületeik csínjára és tisztaságára nézve” messze a németek járnak az élen, a magyarok és a tótok sorrendben csak utánuk következnek. Elismerésnek számít a részéről, ha valamelyik településről leírja: „derék magyar falu” (Ács).

Elragadó, lelket melengető olvasmány Fényes Elek Komárom vármegye leírása (1848) című műve. Elragadó, mert a nála tapasztalható tudósi lelkesedés, nemzeti ügyszeretet ma már csak a régi korokra jellemző, lelket melengető, mert az általa választott vidék pontos leírásából a reformkori vármegyék szerkezete, társadalmi, gazdasági és művelődési élete – ha úgy tetszik: az akkori Magyarország képe – köszön vissza mindazoknak, akik hisznek a történelem erkölcsnemesítő, megtartó erejében. Akik hisznek a tiszta szándék történelemformáló hatalmában. Bél Mátyás, Fényes Elek és Ipolyi Arnold művei a legtisztább forrásai a csallóközi ember múltjának, s aki ilyen értelemben keresné önmagát, bízvást fordulhat a nagy történetírók életműve – és a belőlük felszökő tanítás felé.

A Csallóközi Kiskönyvtár 1997 nyaráig megjelent tizenhárom kötete között mindenképpen központi jelentőségű Machnyik Andor 1993-ban közzétett Csallóköz című, gyakorlati agrár- és szociálpolitikai tanulmánykötete. Az eredetileg 1935-ben megjelent és a Tanulmány a honismeret, az agrár- és a szociálpolitika köréből alcímet a tartalmi megjelölés szándékával viselő könyv a csallóközi magyar paraszti társadalom Trianont követő mérhetetlen pusztulását mutatja be, számos olyan kitekintéssel, melyek lehetővé teszik a szlovenszkói és a ruszinszkói paraszti közösségek romló helyzetére vonatkozó általánosítást is. Történeti jelentőségű Machnyik Andor műve már azért is, mert olyan kimerítő látleletet nyújt a kisebbségi helyzetbe került, s ebből eredően történelme talán legsúlyosabb, legtragikusabb mélypontját megélő csallóközi (és a felvidéki) magyar közösség sorsáról, ami önmagán túlmutató következtetések megfogalmazására is alkalmat ad. Megmutat egy élethelyzetet, amelynek valamikori történelmi gazdagságát kiemelhetik, hagyományait és örökségét színezhetik a kiskönyvtár sorozatban a Csallóköz társaságában megjelent (vagy megjelenés előtt álló) művek, esetleg kellő nyomatékkal mutatnak rá mindarra, amit e közösség az évtizedek, évszázadok háborúi, erőszakos pusztításai, önkény okozta katasztrófái során elveszített. A Tanulmány... olyan történeti jelentőségű mű, amely a vízbe dobott kő mintájára, koncentrikus köröket rajzol maga köré. Bél Mátyás, Ipolyi Arnold, Fényes Elek, Alapy Gyula és mások könyvei – akár évszázadnyi távolságból is – színezhetik, részleteit kiemelve mozgalmasabbá tehetik a Csallóköz látképét, a népélet igazi mélységeit azonban ugyancsak sok évszázados érvénnyel Machnyik Andor leírása mutatja meg. Pedig ő nem tesz egyebet, mint a lehető legegzaktabb módon, a statisztika eszközeivel bizonyítja, hogy a trianoni döntést követő új államképződmény, Csehszlovákia az 1930-ig végrehajtott földreform során az életlehetőségeitől fosztotta meg a vidék magyarságát, elzárva ezzel az új államon belüli integrálódás lehetőségét is. „E drága anyaföldünk 17.000 mezőgazdasági munkása, 10.000 parasztja, valamint az e szegényes, elmaradt földterület rögei mellett mindhalálig hűséggel kitartó mintegy 64.000 családtag képezi szűkebb otthonunk legnagyobb kincsét” – fogalmaz a szerző a veszteségek összegzésekor, amikor számba veszi a csendes pusztulás tényeit. Pedig a történelem bizonyította – írja a továbbiakban –, hogy a „művelt, erős, egészséges és szociális szempontból is sziklaszilárdan álló paraszt- és munkásnép képezi a népek megmaradásának és továbbfejlődésének legjobb biztosítékát.” Vagy legalábbis az egészségesen tagolt társadalmi rend egyik legbiztosabb támaszát. Machnyik úgy látja, hogy amint a régi nagy népek, a zsidók, a görögök és a rómaiak „a parasztságuk tönkremenetelével széthullottak”, úgy emelkedhetnek vagy pusztulhatnak parasztságuk sorsában a mai nemzetek.

Pedig Machnyik Andor – saját bevallása szerint – eredetileg csak a csehszlovák földreform statisztikáját szerette volna elkészíteni, nem állt szándékában egy körképpé szélesített társadalomrajz felvázolása, még kevésbé a történelmi dimenziójú következtetések levonása. Vallomásnak is felfogható fejtegetésében mutat rá: „Kezdetben tisztán és egyedül üzemgazdasági problémák képezték e munka hajtóerejét, és csak a földbirtokreform útján feldarabolt nagybirtokon személyesen végzett üzemtani kutatásoknál kikerülhetetlen mezőgazdasági munkáskérdéssel való foglalkozás ébresztette fel a talán minden emberrel közös szociális hajlamot és ezzel a szegény, elhanyagolt néptömegek iránti gyengébb érzelmeket.” Azt tehát, hogy könyve mégis példaértékű korrajzzá terebélyesedett, a tanú felelősségtudata hozta magával. „A lelkiismeret diktálja – írta másutt –, hogy az oly sok emberéletbe és földi boldogságba kerülő nehéz idők tanulságai az utókor részére, a jobb jövő megteremtésére és az emberiség helyzetének javítására megörökíttessenek.”

Vadkerty Katalin a kötethez írt és utószóként szereplő tanulmányában hangsúlyozza, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött utódállamok vezető politikusai szinte kivétel nélkül a társadalmi igazságteremtés szándékával hirdették meg a földreformot, aminek végső soron közérzetjavító célzata is volt. Eredeti szándékuk lehetett volna akár az erős középbirtokosi réteg megteremtése is, amely azután piacteremtő gazdasági erejénél fogva akár a társadalom legdinamikusabb, a polgárosodást is erőteljesen fellendítő csoportjává izmosodhatott volna. Ezzel szemben Romániához és Jugoszláviához hasonlóan Csehszlovákiában is a földreform az állam nacionalista törekvéseinek legerőteljesebb megvalósulását eredményezte. Romániában kereken 6 millió, Jugoszláviában 1.430.000, Csehszlovákiában pedig – Machnyik Andor adatai szerint – 4.057.158 hektárnak megfelelő területet foglaltak le a földbirtokreform céljaira. Ez utóbbin belül a 939.007 hektárnyi magyarlakta területből 325.852 hektár került hasonló célok érdekében lefoglalásra, majd később újra elosztásra. Csakhogy az újbóli elosztás során már sajátos érdekek érvényesültek.

A Csallóközben a csehszlovák földbirtokreform céljaira 59 földbirtokos 109 gazdasága, a hozzá tartozó 136 majorja és 55.159 hektárnyi földtulajdona került lefoglalásra. „Ez a közvetlen a világháborút követő földbirtok-lefoglalás nem jelentett itt a kimondott agrárterületen egyebet, mint az itteni, sőt idegen vidékek mezei munkásainak munkát, kenyeret és ezáltal családi boldogságot egyedül biztosító mezőgazdasági közép- és nagybirtokok máról holnapra való megszűnését.” Az új birtokviszonyok kialakítása elhúzódott 1930-ig, ekkorra alakult ki az új, kolonista földbirtokrendszer, amelyen belül a legnagyobb tulajdonos a csehszlovák állam lett, miközben a 200–400 hektáros középbirtokosi réteg, a paraszttársadalom legvirulensebb csoportja teljesen megszűnt. Ennek egyenes következménye az lett, hogy a földnélküli magyar zsellérek, cselédek és napszámosok egyik napról a másikra munkalehetőség nélkül maradtak. Machnyik Andor ebben látja a csallóközi – tágabb kitekintésben az egész felvidéki – magyar paraszttársadalom megroppanásának legfőbb okozóját. Hangsúlyozza: a csehszlovák földbirtokreform legnagyobb eredménye az lett volna, ha „megfelelő szakképzettség, műveltségi fok, tőkeszerzési lehetőség, szövetkezeti előkészítettség stb. útján gazdasági és szociális céljainak megfelelően az itteni föld alkalmas, képzett, önzetlen magyar parasztjaival hajtották volna végre”. A nacionalista célok szomorú eredménye: a birtokait elveszítő magyar földtulajdonosi osztály pusztulása, a mezőgazdasági földterülethez nem jutott parasztság kiszolgáltatottsága, valamint az új tulajdonosok szakismeretének hiányosságai folytán rohamosan csökkenő terményhozamok nyomán jelentkező gazdasági, társadalmi és szociális (mindez együttesen pedig történelmi) veszteség.

Machnyik Andor véleményét, lehangoló agrárpolitikai végkövetkeztetéseit statisztikai tényekkel támasztja alá. Biztos kiindulási pontot jelent a számára az 1895-ben elvégzett magyarországi mezőgazdasági statisztikai üzemösszeírás, amelynek alapján megállapítja, hogy a csallóközi agrártermelés 1913-ig minden tekintetben egészségesen fejlődött. A csehszlovák földbirtokreform eredményének matematikai pontosságát viszont az 1910–1911 és az 1929–1930 közötti tizennyolc esztendő történéseinek összevetése biztosítja. E közel két évtized eseményeinek eredménye az a „parasztpusztulási és nép-elszegényedési” folyamat, amely erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt megroppantotta a csallóközi magyarságot. A felaprózott parcelláknak csökkent, vagy teljesen megszűnt a családeltartó ereje. „A végletekig megkisebbedett földbirtokon, sőt zsellérházikókban a nagyszülőktől kezdve az unokák sorozatáig kell a folytonos szaporodóknak ilyen nyomortanyákon életüket végigtengetniök, hogy aztán a kiöregedők, illetve elhalók helyét ez a munkanélküliségre kárhoztatott, de most már többnyire részaratáshoz sem jutó, nyomorúságban felnevelt, jövő nélküli gyermeksereg foglalja el.” Az agrárkérdés ezen a ponton válik általános társadalmi kérdéssé, ettől kezdve minden egyes statisztikai adat a társadalmi erózió okának egy-egy konkrét mutatójává válik. Innen már világosan látszik a földnélküliek kiszolgáltatottsága és a kisebbségi közösség erősen megroppant önmegtartó ereje közötti összefüggés. Az életlehetőséget biztosító földtulajdon elveszítése nem pusztán az elszegényedést, a munkanélküliséget és a kilátástalanságot hozta magával, de lehetetlenné tette a társadalom megújulását is. Az általános elszegényedés következtében megszűnnek a magyar intézmények működési feltételei is, ellehetetlenül az anyanyelvi oktatás, aminek azután egyenes következménye a műveltség terén tapasztalható hanyatlás. „Anyaföldünk leghűbb tartozéka – írja az agrártörténész –, kisebbségi életünk legértékesebb része így szegényedik, így pusztul, és vele szép csendesen minden idevaló magyar érték. A falvak elégedetlensége és elmaradottsága, a szegények, a földnélküliek és proletárok elszaporodása teszik népünket elégedetlenné, tolvajjá és becstelenné, fegyházak és börtönök töltelékeivé.” Hol van már az egykor szebb napokat látott Aranykert legendája, vigasztaló, szép üzenete?

Machnyik Andor statisztikai adatokkal alátámasztott okfejtése eleve cáfolja a gazdasági világválság okozta általános visszaesést, valamint a vidék mezőgazdaságának történelmi elmaradottságát emlegető hivatalos csehszlovák véleményeket, és megdönthetetlenül bizonyítja, hogy az elszegényedés egyetlen és kizáró oka a rosszul végrehajtott, tehát alkotmánysértő földbirtokreform. Úgy véli, „alkotmánylevelünkben biztosított jogaink” maradéktalan érvényesítése jelenthetné a csallóközi magyarság számára a túlélés, a megmaradás lehetőségét. Politikai kérdés, hogy a felvidéki magyarság választott politikai vezetői tesznek-e valamit a tarthatatlan helyzet megváltoztatása érdekében. A szerző úgy látja: „E szegény, gyenge, magára hagyott kis magyar néptöredék legnagyobb kincse ez az elhanyagolt falusi nép. Ezért e pusztulni készülő parasztságunkat mind a kisebbségi, mind az állami vezető férfiak és irányítók figyelmébe és oltalmába ajánljuk. Megfelelő gazdasági szervezetek és szövetkezetek, valamint helyes irányú (...) szellemi és lelki nevelés útján ez a nagyszámú, de ezideig csak a nélkülözéssel és politikai célzatú kihasználásokkal megismerkedett munkás parasztifjúság képezhetné magyar kisebbségünk és ennek révén államunk legszilárdabb elemét és támaszát.” A gazdálkodás törvényeit jól ismerő, a szakmai ismeretekben is járatos, közössége iránt felelősséget érző, fiatal értelmiség felnevelése és útjára bocsátása igazi, Széchenyi Istvánéhoz fogható nemzetstratégiai programnak is tekinthető. Ez a legtöbb, amit „nyilvános lelkiismeret”-ként az agrártörténész kisebbségi sorsra jutott gondolkodóként közösségéért megtehet.

Persze a mezőgazdaság a Csallóköz lakosainak életében csak a XIX. század második felétől kezdődően játszott ekkora szerepet. Korábban, évszázadokon át sokkal inkább a víz – a Duna, a Vág közelsége, a számtalan elárasztott és kisebb-nagyobb tavak szövevényes láncolatává átalakult, holt ágakkal át- meg átszőtt terület – határozta meg a letelepedett lakosság életét, mindennapi tevékenységét. „Aki ezt a földet csak félszázad előtt is láthatta, annak is feltűnik a nagy változás, amelyen keresztülment. Régi állapotáról, vizeinek sokaságáról és az emberi őskultúra nyomairól a helyi történetírás sok ízben beszámolt, megállapította, hogy milyen népek lakták, és azok milyen életet éltek. De minden megállapításból kicsendül, hogy ezek a népek, éltek bár a történelmi korszakban vagy az előtt, az ősfoglalkozások közül elsősorban a halászatot űzték az itteni vizeken.” Az idézet Alapy Gyula 1933-ban megjelent A csallóközi halászat története című – Machnyik Andor művénél nem kevésbé jelentős – történeti munkája bevezetőjéből való, amely 1994-ben jelent meg újra a Csallóközi Kiskönyvtár ugyancsak forrásértékű kiadványaként. A vízközelség, a halászó életforma tehát a csallóközi népélet meghatározó eleme, tényezője volt. Bonfini, majd Galeotto Marzio, őt követően pedig a vidék valamennyi krónikása megemlékezik arról, „mily nagy volt a halaknak bősége” egykor, s hogy a halászok mesterségük után bizony jól megéltek. A Komárom környéki halbőségre utal az a körülmény is, hogy az 1518. évi országgyűlés egyik rendelete szerint a város a királyi konyhára elsősorban vizával és tokkal, de jó minőségű kecsegével is szolgálni tartozott. Bél Mátyás az 1730-as években írt Notitiájának Komárom vármegye leírása című könyvében fontosnak tartja kiemelni: „...nem annyira a madarászat, mint a halászat iránt van érdeklődés a komáromiaknál. Amikor a Duna és a többi folyók kezdenek halakban bővelkedni ezen a tájon, máris főként azoknak a fogása felé fordul itt a figyelem, mert sehol nem találhatók nagyobb számmal halászok. Bizonnyal aki csak folyók mellett lakik, halászásra adja a fejét. Bár a gabonatermesztés és állattenyésztés szűkösségét a halak fogása enyhíti, s ily módon a húsigényt kipótolja, mégsem elégíti ki a halászat ennek a környéknek minden lakóját. Halászbokrokba társulnak, és /: :/ vonulva lemennek Pest, Tolna, Baranya és Bács vármegyékbe.” Majd, hogy megfigyelésének hitelt is adjon, hozzáteszi: „Láttuk ifjú korunkban /: :/ ezt a komáromi halász társaságot Duna Földváron, a solti partok közelében, amint oly eredményesen feküdtek neki a munkának, hogy kétszáz tokhalat és vizát tartottak készen kötelekre függesztve, hosszú sorban úsztatva a folyón.” De Oláh Miklós esztergomi érsek sem véletlenül ragadtatta magát túlzásra, amikor így fogalmazott: „Novemberben, a tél beállta előtt, a Dunát bizonyos helyeken egész szélességben gerendákkal rekesztik el, kivéve a folyó medrének a közepét, mely szabadon marad. A szabadon maradt részt és a gerendák közét is hálóval zárják el. Azalatt az úszó gát felett, a vizák ismeretes tanyáján kőhányó gépek a vizet felzavarják, a halak a víz sodrával a hálókba kerülnek, és ezek összevonatván, a halászok kezeibe jutnak. Gyakran egy ilyen halászat után, a másnemű halakat nem is számítva, ezer darab vizát is fognak, melyek közt 12, sőt több lábnyi hosszúságúak is akadnak.” Az ezer viza természetesen túlzás, a megbízható krónikák szerint a halászat tekintetében talán legeredményesebb 1571-es esztendőben is 144 vizát fogtak a halászok (1570-ben 114 vizát és 22 tokhalat), ám a halászat jelentőségére mindenképpen rámutat. Fényes Elek Komárom vármegye leírása (1848) című művében is lényegesnek tartja kiemelni: „Halban oly bősége van ezen megyének, hogy azzal nem megvetendő kereskedést űzhet. Már a régi időkben Komáromnak és Tatának kötelességökben állott a királyi udvart hallal tartani. A Duna tokot, vizát, a Vágh csukát, harcsát, pontyot, kecsegét, valamint a Csallóközi és Udvardi járás számos tavai is ugyane halnemeket, a Gesztesi és Tatai járás tavai pedig leginkább pontyot, csukát, kárászt, sügért és compót szolgáltatnak. (...) A Vágh melléki mocsárok, különösen pedig a Gesztesi járásban a Czonczó ere sok csíkot és néha tekenősbékát is szolgáltatnak.” Jellemző, hogy Fényes Elek korában már nem is csak halászatról, sokkal inkább halgazdálkodásról van szó, hiszen a halászatból élő lakosság már szaporító, nevelő és hizlaló részekre osztja fel az egymásból eredő tavak rendszerét.

A csallóközi halászat története Alapy Gyula művében a népéletet bemutató, teljes társadalomtörténetté szélesedik, lévén, hogy nemcsak a halászatot, mint megélhetést biztosító mesterséget, annak minden kellékét, meghatározó szokásrendjét mutatja be, hanem – elsősorban az oklevelekre támaszkodva – a birtokviszonyok háborús és békés körülmények közötti alakulását, a peres eljárások révén kirajzolódó joggyakorlatot, az adózás és a piaci árusítás, a szállítás körülményeit is. A halászati jog a történelem során királyi adomány volt, és a földesurak, apátságok és várkapitányok mindenkor szívesen éltek vele. „Ha végigtekintünk három évszázad halászati viszonyain – írja a történész –, arra a megállapításra jutunk, hogy már első királyaink korszakában is külön királyi adományozás tárgyát alkotta a halászati jog, amely nem volt egyszerű tartozéka a partnak, hanem azt a birtokadományozó oklevelek mindig külön emelték ki. Ez azután fennmarad a jószágadományozások későbbi folyama alatt is, amikor az oklevél formulájába belekerülnek a halászóvizek és halászóhelyek (piscinae, piscaturae), melyekhez később a malomépítési jog is járul.” Ilyen értelemben az első fennmaradt írásos emlék, amely a halászati jogot szabályozza, az 1037-ben keletkezett bakonybéli bencés apátság okirata. A birtoklevelek azonban IV. Béla király uralkodása idején, a tatárjárást követő országépítő tevékenysége során sokasodnak meg. 1268-ban, Komárom „második megalapításakor” kiadott Nagy Diploma – amely Walter budai comest megerősíti a város és a vár birtokában – pontos felsorolását adja a korabeli Komárom határviszonyainak, vizeinek és szigeteinek. Ebből és az ehhez hasonló okmányokból rekonstruálható a táj középkori jellege, a bennük előforduló személy- és helynevek, valamint a halászóhelyek, a halászóeszközök, a halfajok leírása pedig nemzeti történelmünknek is különleges értékei.

A mohácsi katasztrófa és a török előrenyomulása a Csallóköz halászó népének életét is megváltoztatta – a Duna határvonalat képezett a török által megszállt magyar területek és a császári csapatok felvonulási területét jelentő északi és nyugati térségek között. Ennek következtében a háborús pusztítás veszélye is állandósult. S amíg a középkorban – főleg Zsigmond király idején – a halászati joggal rendelkező és a negyedadózás kötelezettségét vállaló jobbágyok úgynevezett halászbokrokba tömörülve igyekeztek jogaiknak érvényt szerezni, addig a XVII-XVIII. században már a halászcéhek is létrejöttek. Komáromban 1698-ban hirdették ki az első céhszabályzatot. Szükség is volt rá, mert ekkorra módfelett bonyolulttá váltak a halászat és a halkereskedelem feltételei. A céhbe tömörült komáromi halászoknak egyszerre kellett megküzdeniük a várgrófok határtalan mohóságával, a mindig zsoldhiánytól szenvedő, s ezért rablóhalászatot folytató katonákkal, a naszádosokkal, a messzi vidékről idetévedt, többnyire rác kereskedőkkel, akik a piaci árakat a saját érdekeiket szem előtt tartva alakították, valamint az úgynevezett falusi olcsó halászokkal, akik a rendeletek megkerülésével igyekeztek portékájukat értékesíteni. A céhbe tömörült halászok az elfogadott szabályzat értelmében panaszaikkal közvetlenül a bécsi udvarhoz fordulhattak, ahol az esetek többségében megértésre is találtak.

Hogyne találtak volna, hisz a komáromi és a csallóközi halászok a császári udvar közvetlen ellátói voltak. Ama nevezetes 1571. esztendőben, amely a halászati rekordok révén került be a krónikákba, a halszállító szekeresek 340 forintnyi fuvardíjért hatvan vizát és ugyanennyi kecsegét vittek Komáromból Bécsbe, de a varsói udvarba is jutott viza a lengyel királyné asztalára. Az 1581. évi jó fogásból a francia királyné konyhájára is jutott a dunai nemes halból. (A kifizetett halfuvarokról készített kimutatások ezekben az esztendőkben komoly bevételekről tanúskodnak.) Emellett a bécsi udvari előkelőségek – élükön a császárral – gyakran vettek részt személyesen is a tavaszi vagy az őszi nagy halászatokon. Közvetett módon ugyan, de nemzeti tragédiáink egyike is egy ilyen halászathoz fűződik. 1566. október 23–25-én Miksa császár több főherceggel és főúrral Komáromnál mulatott. „Győrből, a királyi táborból rándult ide, ahonnan nem akart a török ellen indulni Szigetvár felmentésére. A halászatot nézte Komáromban. A szigeti hős levágott fejét a budai basa nemsokára Komáromba küldi, hogy azt tisztességgel eltemessék.”

Igen gazdag az a forrásanyag, amelynek felhasználásával Alapy Gyula az 1526. esztendőt követő időszakot bemutatja. Takáts Sándor történész ugyanis – akit Alapy nagy elődjének tekintett, olyannyira, hogy könyvét is az ő emlékének ajánlotta – alapos levéltári kutatások nyomán eredeti forrásokra támaszkodva összeállította az 1546–1584 közötti közel negyven esztendő hiteles halászati krónikáját. Komárom történetében ez volt a Burggrafok – a császár által kinevezett, általában idegen várgrófok – legsötétebb korszaka. „Nem volt rossz hivatal annak – írja róluk Alapy Gyula –, akinek a gyomra bevette, hogy a lakosságot szorongassa.” Komárom és a környező települések lakóinak ez volt a „két pogány között” keserves időszaka. A Burggrafok (magyarul udvarbírák) könyörtelen tisztviselők voltak, akik királyi kegy folytán jutottak kinevezésükhöz, s mert a kegy bármikor visszavonható volt, igyekeztek rövid idő alatt mesés vagyonokra szert tenni. „Ahol például harminc jobbágyhely volt, és a török harcok következtében azoknak háromnegyede elhagyta földjeit és házait, ott a megmaradt hét jobbágynak kellett a harminc helyett adóznia.” A kirótt terhek csak azt követően enyhültek, hogy 1584-ben Pálffy Miklós, Győr felszabadítója az udvari kamarától bérbe vette a vártartományt. Ennek a kornak a krónikáját írta meg Takáts Sándor A komáromi vizahalászat a XVI. században című művében, amelyből Alapy Gyula is bőségesen merít.

Komárom 1745-ben, Mária Terézia uralkodása idején, 12.000 aranyért megvásárolta a szabad királyi városi címet és a vele járó jogokat. Hallatlan erőfeszítést jelentett ez a város számára, de elérte, hogy ettől kezdve a mindenkori várparancsnokok nem szólhattak bele a város életébe. A privilégiumok egyik pontja kimondta: „A halak árának limitatiója a várost illeti, ehhez a katonaság is tartozik alkalmazkodni.” A szabad királyi városi jogok megszerzése volt az első lépés a polgárosodás útján, hisz a szabad jogérvényesítés az ipar, a kereskedelem és a gazdasági élet terén is új lehetőségeket kínált. „A privilégium a halászokra nézve valóságos áldást jelentett” – írja Alapy Gyula, s Komárom halásztársadalma a következő évben hálája jeléül két szép négy mázsás vizát küldött élve a királynénak. A Csallóközben a körülmények nemigen változtak, bár azzal, hogy megkezdődtek az ármentesítési munkálatok, kevesebb lett az árvíz, kevesebb lett az elárasztott rész, így csökkent a „lehalászható” terület is. Érthető módon egyszerre nagyobb becsülete lett a halászmesterségnek. A XIX. század a reformkor társadalmi-politikai programjával indul, Széchenyi István folyamszabályozásai gyökeresen átalakítják Magyarország vízrajzát, s ezzel együtt átalakítják a folyókhoz és az árterületekhez szorosan kötődő életformákat, a falusi és a városi életet egyaránt. Csallóköz sok évszázados halászélete gyökeres átalakulások elé nézett. Olyannyira, hogy a hajdanvolt halászó életforma társadalmi és gazdasági feltételezettségével együtt mára már történelmi emlékké nemesedett, s ezzel valódi jelentősége is megnőtt. Timaffy László a kötetben előszóként szereplő tanulmányában joggal hangsúlyozza: a csallóközi halászat sok évszázados hagyományainak bemutatása „sok értékes történelmi anyagot nyújt az olvasóknak, kutatóknak” egyaránt, hisz nem csupán annak a szinte teljessé kerekedett társadalomképnek van ma már felbecsülhetetlen értéke, amely a halászó életforma részletes bemutatásakor az utókor előtt kirajzolódik, hanem az apró részleteknek is. A halnevek és halfajták, a határrészek és a halászóhelyek, a halászszerszámok és a halászás fortélyainak megnevezése már önmagában is történelmi kincseket rejt magában. Mint ahogyan a vizek vándorlása, a szigetek megjelenése, folytonos átalakulása és eltűnése, a holtágak önálló élete, az árvizek tragikus eseményei együtt és külön-külön is mind Csallóköz régi vízivilágát idézik. Timaffy László megállapítja: „Nagy tudomány a halászat. Nemcsak a szerszámok kezeléséhez, készítéséhez, javításához értettek, hanem ismerték a halak titokzatos járását és a víz ezer fortélyát is. Tudták mikor érdemes keríteni, mikor futtatni (laftolni), mikor milingezni, mikor melyik szerszám a legalkalmasabb, vagy mikor nem érdemes egyáltalán kimenni a vízre.” Csallóközben nem volt ember, aki ne tudott volna vészit szúrni és vörsét állítani, vagy ne tudta volna tapogatókkal lehalászni a lőtyéket, hiszen ez jelentette számukra az életet.

Alapy Gyula műve megírásakor hatalmas mennyiségű levéltári anyagot nézett át. Bevezetőjében maga is utal a bécsi állami és volt közös pénzügyi levéltár kimeríthetetlen adatforrásaira, valamint Komárom város, Komárom vármegye és Pozsony vármegye levéltárainak gazdag okmánygyűjteményére. Az 1930-as évek elején végzett kutatómunkájában a legnagyobb gondot az egykori uradalmi levéltárak – a Zichyek, a Waldstein grófok és a pozsonyi káptalan levéltárának – kutathatósága során támadt nehézségek jelentették. Már ekkor jelentkezik a forráskutatás problémája, ami az elkövetkező több mint fél évszázad alatt nem hogy megoldódna, de egyre mélyül, egyre emésztőbb gondot jelent.

Ha az elmúlt fél évszázad során volt a történetírásnak elhanyagolt területe, az minden bizonnyal az egyháztörténet volt. Legalább annyira mostohán kezelték, mint amennyire népszerűtlen volt a hit és a vallási élet kérdéseivel a nagy nyilvánosság előtt megjelenni. Sokszorosan hátrányos helyzetben volt az egyháztörténet kérdése a kisebbségi magyarság egyébként is szűkre szabott historikumának ösvényein, hiszen a hatalom – s a hatalmi ideológia – egyfelől a polgári történetírás visszatérő vagy megújuló veszélyeit látta benne, még akkor is, ha a néprajztudomány választotta vizsgálódása tárgyául a népi vallásosság némely kérdését, másfelől reflexszerűen azonnal a kleronacionalizmus veszélyeit vélte felfedezni, ami megintcsak amellett szólt, hogy e felettébb gyanús tudományt az egyházi élet szigorúan zárt keretei közé kell visszaszorítani. A mesterségesen keltett ellenséges hangulat és az esetenként célzatosan hatalmassá növesztett botrányok – melyek Erdélyben és a Délvidéken egyként előfordultak – az egyháztörténet-írás lelkes művelőit úgyszólván illegalitásba kényszerítették. Ebből ered, hogy az 1989-es változásokat követően a megújuló és új utakat kereső historiográfia e méltánytalanul háttérbe szorított műfaja előtt is megnyíltak az új lehetőségek. Persze a megújuláshoz ez esetben is óriási szükség van a tisztes örökség számbavételére, mindannak ismeretére, amit elődeink értékes örökségként reánk testáltak. Minden bizonnyal ez a felismerés vezette Koncsol Lászlót is, amikor a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatában 1993-ban újra kiadta Kúr Géza A Komáromi Református Egyházmegye című monográfiájának első, először 1937-ben megjelent kötetét. (A második kötet kézirata ma is lappang valahol.)

Csémy Lajos Tájékoztatás címmel írt a kötethez forrásértékű bevezető tanulmányt, amelyben idézi egy Bohumil Müller nevű cseh újságíró 1934. november 13-án Pozsonyból keltezett cikkét. Ebben a szerző a csehszlovák államot fenyegető veszélyre hívja fel a figyelmet: „A magyarok egyik legerősebb bástyája Szlovenszkón a kálvinista egyház, amely majdnem teljesen magyar. (...) A kálvinisták intézményeiket is úgy helyezték szét, hogy Losonctól egészen Kassáig uralhassák a határvidéket. Jóllehet a legtöbb kálvinista a volt Gömör vármegye területén él, Losoncnak kálvinista teológiája van, és a püspökség Gömör megyéből, a kálvinisták központjából áttette székhelyét Kassára. Ez egyenesen a mi határainknak stratégiai elfoglalása olyan intézmények által, melyek nálunk magyar-nacionalista részről a legkeményebbek...” Önmagában az a tény, hogy az új államhatalom önjelölt ideológusainak egyike potenciális veszélyt lát a magyar református egyházközösség létezésében, Kúr Géza azon feltevését igazolja, mely szerint a reformáció Magyarországon történt megjelenésének pillanatától a nemzeti függetlenséget féltő magyarok felekezeti-vallási közössége, s mint ilyen, „nemzeti öntudatát egyedül tartotta fenn az elnyomó germán hódítással szemben, mert a protestáns egyház nyelve a nemzeti magyar lett” Ebből azután az egyháztörténész számára sokminden következik, hiszen ha a protestánsok a magyar nyelv egyedüli őrzői voltak, akkor mi sem természetesebb, mint hogy ők teremtették meg nemzeti irodalmunkat is – elegendő a protestáns iskoladrámákra vagy Bornemisza Péterre és Veresmarti Mihályra hivatkozni –, s ha Bocskai Istvántól kezdve Bethlen Gáboron át I. Rákóczi Györgyig a nemzeti függetlenségért küzdő legkiválóbb fejedelmeink sorát tudhatták hittársaik sorában, akkor kézenfekvő a következtetés: a XVI. századtól (a török pusztítás pillanatától, s a magyar államiság megszűnésétől) kezdve Magyarországon a nemzeti függetlenség kérdése szorosan összeforrt az evangéliumi igazság hirdetésének ügyével. Kétségtelen, hogy történetírásunkban nemzeti múltunk utolsó fél évezredes történetének ilyen értelmezése is jelen van, mint ahogyan Oláh Miklós, Pázmány Péter és a jezsuiták követői (akár az iskoladrámák nemzetnevelő szándékának a szintjén is) igen határozottan a nemzeti ügy szolgálóinak vélik magukat. Kúr Géza művének nem is e kérdés eldöntése a feladata. Sokkal fontosabb az, hogy a Komáromi Református Egyházmegye történetén keresztül a trianoni döntést követő nagy, nemzeti próbatételek korában a szellemi önvédelem, a hites önbecsülés, a tisztességes és lelkiismeretes emberi helytállás példáinak hosszú sorát mutassa meg. Ahogyan a bécsi udvarral évszázadokon át vívott küzdelmekben lehetett a nemzeti függetlenség ügyét szolgálni, úgy a trianoni békediktátumot követően is lehet – mi több: kötelessége minden nemzetét féltő magyarnak – tisztességes emberi helytállással megőrizni és gazdagítani történelmi hagyományainkat, kulturális örökségünket, óvni nemzeti intézményeinket. Hiszen az istenhit kérdése is messze fölötte van az igehirdetés mindennapi politikumán.

Hogy valóban a kisebbségi magyarság sorsáról van szó akkor is, amikor a felekezeti múlt emlékeit eleveníti fel a történész, azt ugyancsak Csémy Lajos tanulmánya bizonyítja. Az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság területén a történelmi Magyarország megszűnte után 275 református anyaegyház, 66 társegyház, 87 leányegyház és 12 missziói egyházközség maradt. Ebből alakult meg a Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház. (Szlovenszkón 143.887, Kárpátalján pedig 69.239 egyháztaggal, s ebből az államfordulatot követően mindössze 10.000 volt szlovák nemzetiségű.) Ennek a 213.126 főt jelentő felekezeti közösségnek egyetlen zsinati döntése vagy határozata sem nyer állami megerősítést, ami a jogfosztottság legsúlyosabb formáinak egyike volt.

Némi jóindulattal egyháztörténeti műként is olvasható – bár voltaképpen ennél jóval kevesebb – Engel Alfréd A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve című munkája. A címben az emlékkönyv meghatározás a döntő, a szerző ugyanis egy tragikus körülmények közepette eltűnt, egykor igen népes közösség gazdag hétköznapjait, hitvilágának szépségeit, mindennapjainak meghittségét, a zsidóságot összetartó szeretetet és a hagyománytudat formáló erejének titokzatosságát emeli ki, érthető érzelmi fellángolással. Fényes Elek 1848-ban kiadott Komárom vármegye leírása című művének Szaporúság és halandóság fejezetében a statisztikai fejtegetések nyomán a lakosság lélekszámának közlését követően megjegyzi: „ezen számban a zsidók, kik még anyakönyvet rendesen nem vezetnek, nincsenek felvéve”. A Népnevelés és iskolák című fejezetben – a statisztika tényszerű világában egyébként kiválóan jártas tudós – kénytelen megállapítani: „A zsidók rendes iskolákat igen ritka helyen tartván, inkább házi s magánoktatás által nevelik gyermekeiket, azért tanulóik számát maghatározni éppen nem lehet.” Az Orvosi ügy, beteg- és szegényházak című részben pedig az elhalálozottak számának közlésekor jelzi, ebben nem szerepelnek az említett népcsoport halottjai, lévén, hogy a zsidóknak „rendes halotti jegyzékök nincs”. Illetve: minden bizonnyal volt, csak ehhez a statisztikus nem jutott hozzá. Már ezek a tények is sejteni engedik, mennyire zárt, mennyire befelé forduló életet élt a XIX. században a magyarországi zsidó közösség. S ha ez így van – márpedig Fényes Eleknek hinni lehet –, akkor az országunk újkori történelmében oly jelentős szerepet játszó közösség számunkra sem közömbös történetét hitelt érdemlő módon (vélhetően) csak e közösség komoly felkészültséggel és tárgyismerettel rendelkező történészei írhatják meg. A probléma érzékenységére a sorozat szerkesztője, Koncsol László is rámutat, amikor kiemeli: a keresztények és a zsidóság élete szoros gazdasági és kulturális szimbiózisban zajlott, „együtt éltették a hűbéri, majd a polgáriba hajló társadalmat”, belső nyelvüket, vallási szokásaikat azonban a magyar ember nem értette, titkaikba bele nem tekinthetett, éppen ezért bizonyos mértékig „idegenül szemlélte” őket.

Vitathatatlan, hogy a magyarság történetét nem ismerhetjük meg kellő mélységben, megnyugtató pontossággal, ha nem ismerjük meg a történelem során vele egy birodalomban – a történelmi Magyarország határain belül – együtt élő nemzetiségek, etnikumok és vallási közösségek életét és történelmét. Az együttélés kérdéseinek részletes kifejtésére a régiók történetének vizsgálata kiválóan alkalmas, hiszen az etnikai közösségek egy-egy régión belül már a saját törvényeik szerint szerveződő és saját szokásrendjük parancsai szerint berendezkedő társadalomként is értelmezhetők. A csallóközi – s ezen belül a dunaszerdahelyi – zsidóság története, amellett, hogy elkülönítő, elhatároló jegyeket is felmutat, minden vonatkozásában magán viseli a magyar-zsidó együttélés sok évszázados jellemzőit. „A magyar zsidóság tragédiájának vizsgálatánál sajátos szempontokat vet föl – írja ugyanott a kötet szerkesztője –, hogy éppen a történelmi ország türelme folytán itt gyűlt össze Európa legnagyobb zsidó közössége, hogy itt születtek meg az első európai emancipációs törvények”, mégis a két nép kapcsolatának, közös történelmének értékelésekor a második világháború során elszenvedett mérhetetlen szenvedések emléke vet visszafelé is árnyékot.

Engel Alfréd emlékkönyve – mely 1975-ben Izraelben jelent meg először – a dunaszerdahelyi zsidóság múltjának megértéséhez kevés történelmi adatot szolgáltat. Mindössze annyi derül ki, hogy III. Károly az 1726. október 16-án kiadott Familianten Gesetz-cel súlyosan sértette az osztrák örökös tartományok területén élő zsidóságot, s ezeken a sérelmeken lényegesen Mária Terézia sem változtatott. Ekkor, az 1740-es esztendőket követően indult meg a zsidóság Magyarországra történő tömeges bevándorlása, ahol nem voltak érvényesek az említett rendelkezések. A Pálffy grófok – Pozsony megye akkori leggazdagabb és legbefolyásosabb birtokosai – Dunaszerdahelyen telepítették le a bevándorlók egy jelentős csoportját, amely az évtizedek, évszázadok során megerősödött, kialakította, megalkotta a maga közösségi életét. Az 1770-es összeírások már 53 szerdahelyi és 60 környékbeli zsidó családot, mintegy 600–700 főt tartanak számon. 1848-ban csak Dunaszerdahelyen már 363 zsidó család, mintegy 1.500 lélek él. 1910-ben a 4.747 lakos közül a többség, 2.378 a zsidó hitközséghez tartozott. Olyan tények ezek, amelyeket nem lehet megkerülni, ellenkezőleg, szükséges lenne tárgyilagosan és indulatmentesen bemutatni, részletezni. Erre azonban az emlékkönyv mint műfaj nem igazán alkalmas, ezért – írja Koncsol László – „nem is ettől, hanem egy majdani szintézistől várjuk el a bonyolult és mardosó kérdés árnyalt elemzését”. Különösen nagy szükség lesz a tárgyilagosság hangsúlyos jelenlétére a XX. századi események részletezésekor. Engel Alfréd úgy látja: a XIX. század második felében érte el a dunaszerdahelyi zsidó hitközség szellemi fénykorát. „Röviddel a századforduló után kissé lankadt a fejlődés lendülete, majd az első világháború befejezése és a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után, T. G. Masaryk, e ragyogó szellem és tiszta ember elnöksége alatt érte el a hitközség számbeli fejlődésének csúcspontját.” Árulkodóan történelmietlen mindazon állítások sokasága, amelyek ebben az egy mondatban olvashatók. S ha egyéb más feladata nem is lenne a Csallóközi Kiskönyvtár történelmi könyvsorozatának, már azzal is sokat tesz, ha a máig magunkkal cipelt, a lelkünk mélyén hurcolt balítéletek felszámolásához erőteljesen hozzájárul. Ezen belül A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve című kötet jószerével csak kihívás, a zsidó történelmi kutatások ösztönzése, hisz a feladat minden jóérzésű ember számára egy és ugyanaz: elfogultságoktól, indulatoktól és előítéletektől mentesen nézni egymás szemébe. (Erre szolgál a történelem tanulsága.) A zsidóság a történelem során több volt, többet jelentett a magyar nemzet számára, mint ahogyan az Engel Alfréd érzelmektől túlfűtött, éppen ezért megtévesztő könyvéből kiderül.

A Csallóközi Kiskönyvtár eddig megjelent kötetei között Sill Ferenc Csütörtök mezőváros históriája című könyve az, amely tudományos értelemben is valódi településtörténet. Egészen pontosan: egy, a honfoglalástól napjainkig ezerszáz évet maga mögött tudó, sorsát erőteljesen alakító magyarországi település története – s ebben a meghatározásban minden szónak külön súlya és jelentősége van. „Ebben a rövid összefoglalásban Csütörtök mezőváros és község múltját, plébániájának történetét törekszem bemutatni, mégis úgy, hogy az általános történelmi események sodrába állítom” – írja a kötet bevezetőjében Sill Ferenc.

Nagyon nehéz ma tudományos igényű településtörténetet írni, hiszen az általános történelmi ismereteken túl a történésznek egyebek között ismernie kell a genealógiát, a heraldikát, a történeti földrajz és az egyháztörténeti kutatások legfontosabb eredményeit, a gazdaságtörténet módfelett szerteágazó kérdésfelvetéseit, a jogszokások és a törvényalkotások rendjét, a nyelvtudomány, a művelődéstörténet és a néprajztudomány megannyi rejtett titkát, emellett nagyfokú jártasságra van szükség a forráskutatás terén, miközben a forráskritika alkalmazása is megkerülhetetlen. S ami ma már igazán ritkán mondható el: ismerni kell a latin nyelvet, hiszen a középkori oklevelek felkutatása és olvasása enélkül elképzelhetetlen, valamint a német nyelvet is, hiszen a XVII–XVIII. századi okiratok és történeti források megértése legalább ennyire fontos. S még így sem biztos, hogy mindent felsoroltam, hisz újabb nehézséget jelenthet, ha több nemzetiségű településről van szó, amelynek területén esetleg sok évszázadra nyúlnak vissza az együttélés történeti tényei és dokumentumai. A településtörténet tehát – úgy tűnik – még a kor- és korszaktörténetnél is összetettebb történetírói műfaj. Nem véletlenül a legfiatalabb is, lévén, hogy Magyarországon igazán csak Ipolyi Arnold nemzedékének jelentkezését követően, 1875-től a történetíráson belül kifejezésre jutó specializálódás elmélyülésekor és a részkutatások jelentőségének felismerésekor vált kedvelt és népszerű műfajjá.

Csütörtök mezőváros – vagy ahogyan a történeti emlékekben a leggyakrabban előfordul: Csallóközcsütörtök – neve Bél Mátyás, Ipolyi Arnold és Fényes Elek munkáiban is gyakran megtalálható, szerepel a birtokösszeírások lajstromában és a vásárok jegyzékében is. Csallóközi uti-képek című könyvében Ipolyi lelkesen méltatja a látottakat: „Ezen egykor virágzó, s mint a hely története tanúsítja, számos német iparos által lakott városka később, az idők viszontagságai között igen megfogyott, mai lakói már tisztán magyarok. Régi kéttornyú egyháza még egyetlen emléke előbbi virágzásának. A plébánia jegyzőkönyvei szerint hajdan káptalan is volt, és a hagyomány Sz(ent) István által építettnek véli. Az elsőről ugyan a magyar egyháztörténet mit sem tud, az utóbbival pedig a templom sajátságosan három hajóval alakított, későgót ízlésű, tehát XV. századi építészeti idoma ellenkezik, ámbár a torony egyes részein még az előbbi román ízlés nyomai is észrevehetők...” Fontos a jeles történész kételyeit idézni, hiszen Sül Ferenc éppen a plébániatörténeten (és természetesen a templom történetén) keresztül igyekszik bemutatni Csallóközcsütörtök elmúlt évszázadait. „Kiemelt gondossággal gyűjtöttem a templomra vonatkozó feljegyzéseket – írja a szerző. – Az Árpád korból megmaradt kéttornyú templom zömök falai történelmet őriznek. Régi írások győztek meg arról, hogy ennek a templomnak a sorsa valamiképpen a mezőváros és plébániájának sorsát is szemlélteti.” S bár maga is bevallja, hogy a templomnak a korai történetét, keletkezését ma sem ismerjük kellő részletességgel (ehhez szükséges lenne „falainak megkutatása” és közvetlen környezetének régészeti feltárása), a szakszerű művészettörténeti elemzés mégis nyújt bizonyos támpontokat. Sill Ferenc Náray György csütörtöki plébános 1677-ben lejegyzett krónikájából idéz: „Ezt a Szent Jakab apostol tiszteletére emelt ősi egyházat – a néphagyomány szerint – Szent István, első magyar király építtette. A magyar nép megtérése után azon első egyházak közül való, amelyek, mint az elültetett hit első tanúságkövei, elhelyeztettek az égi Jeruzsálem kapuiként, és amelyekben a 12 apostol neve íratott fel.”

Az eredetében bizonyíthatóan román stílusú templomot a Szentgyörgyi család építette feltételezhetően a XIII. században, hiszen egy 1333. július 9-én kelt birtokmegosztási oklevélben már szerepel. Kérdés azonban, vajon nem egy már korábban is létező templom alapjaira épült-e, hiszen alaprajza meglepő hasonlóságot mutat az 1217 előtt alapított bényi kolostor templomának alaprajzával. Sill Ferenc részéről nagyfokú stílustörténeti jártasságra vall az a magabiztos elemzésekre alapozott megállapítás, mely kimondja: tévesnek bizonyult az az elképzelés, hogy a román stílus Lombardiából származott át Pannóniába, a Duna mellékére. Sokkal valószínűbb, hogy Dalmáciában, Knin környékén volt az a központ, amely stílusában a Duna melléki templomok építésére erőteljesen hatott. Pusztán ez a tény is annak bizonysága, milyen körültekintőnek kell lenni egy településtörténésznek. Csütörtök történetírója feltevéseit minden egyes esetben korabeli oklevelekből és leírásokból vett idézetekkel és tényekkel is bizonyítja.

Csütörtök helység első, okiratban történt említése királyi adománnyal és a vásártartással kapcsolatos. E tekintetben egy 1206-os és egy 1217-es oklevél kelt némi bizonytalanságot, Sill Ferenc azonban forráskritikai elemzéssel bizonyítja, hogy az első esetben a Morva völgyi Detrekőcsütörtökről van szó, s csak az utóbbi szól a csallóközi Csütörtök vásárvámjának adományozásáról. A vásár és a vásárvámmal kapcsolatos kérdések mindvégig jelentős szerepet játszanak a település történetében, királyi adományként történő okiratos előfordulásuk megannyi következtetésre ad alkalmat. Némileg ezzel függnek össze a kereskedő- és a mezővárosok kialakulásának eltérő sajátosságai is. „A királyi fennhatóság alatt fejlődő kereskedővárosokban a piac rendszerint négyszög, amelyet a kereskedők házai vesznek körül, ez a mezővárosokban jobbára egy kiszélesedő utca.” A két várostípus közötti különbség a közigazgatás kiépítésének mikéntjében is megmutatkozik, de különbséget jelent az is, hogy „amíg a jelentősebb kereskedővárosok kiterjedése szinte a beépített területtel azonos, addig a mezővárosoknál a határ a népességgel arányosan növekszik”. Érdemes ezeknél a megállapításoknál hosszabban elidőzni, hisz a történész minden egyes esetben a helyi jelenségektől a magyar nemzeti történelem általános kérdéseihez vezeti az olvasót. Olyan módszertani kérdés ez, amely az összefüggések következetes feltárása révén a források helyes értelmezését is igazolja.

Márpedig eredeti forrásokban nincs hiány, hiszen a monográfiához csatolt Oklevéltár nem kevesebb, mint 38 – ebből 23 középkori – oklevelet (vagy oklevélrészletet) közöl eredeti latin nyelven, illetve magyar fordításban. Az idézett oklevelek ilyen gazdagsága a XIX. század végén keletkezett vármegye- és várostörténeti monográfiákra (vagy azok legtöbbjére) sem volt jellemző – Sill Ferenc történészi önbecsülését jelzi ez a körültekintő alaposság. Ennek az eredménye, hogy Csütörtök mezőváros történelmének középkori része, annak sokszínűsége, több szempontú, de mindig okadatolt megközelítése a magyar középkorkutatás legnagyobb tudósainak, Domanovszky Sándornak és Marczali Henriknek a műveit idézi. A fejezetek után közölt irodalom- és forrásjegyzékből kiderül, hogy a monográfus voltaképpen milyen átfogó történelmi ismeretekkel rendelkezik. Sill Ferenc újfent bizonyította: a helytörténeti kutatásokra épülő köztörténetírás lehet a legbiztosabb alapja a nemzeti történetírás valódi szintézisének.

Igen magas szintű bizonyságát adja a levéltári dokumentumok történelmi értékének Kocsis Aranka A vajkai szék nemesei című, XVII–XIX. századi hagyatéki leltári jegyzőkönyveket tartalmazó forrásgyűjteménye. A közel két évszázad több mint kilencven inventáriuma a Csallóköz egyházi birtokain élők sajátos társadalmának, gazdálkodásának, életvitelének olyan eleven bemutatását nyújtja, amilyent semmilyen történelmi vagy szépirodalmi mű nem adhat. A kései feudalizmus sajátosan magyar valóságának legalább olyan értékes kincsei ezek, mint a középkori birtokadományozásokról készült oklevelek: megismerésük révén a teljes társadalmi valóság panorámájára nyílik kilátás. A vajkai érseki szék sokáig hányódó levéltári dokumentumai a maguk kézírásos közvetlenségével gazdálkodói „életművek” kiteljesedéséről vagy hanyatlásáról, családok fényes felemelkedéséről vagy magvaszakadtának következtében történt eltűnéséről, keserves munkával szerzett vagyonok foggal-körömmel történő megtartásáról, vagy nemtelen eszközök révén történő könyörtelen birtokszerző ügyeskedésekről, kiszolgáltatottságról és szívós munkáról, reményteljes fiatalok és magatehetetlen öregek földdel-vízzel vívott küzdelméről szólnak. Vagyis az életről, amit magukkal ragadnak az eltűnő századok, s csupán annyi marad belőle, amennyit a történelmi leltárkönyvek az utókor számára megőriznek. Idők múltán – szerencsés esetekben – általuk válik rekonstruálhatóvá az élet minőségének mindazon részlete, amit tanulságként, s talán példaként is érdemes a mindenkori utókor figyelmébe ajánlani.

„Az egyházi nemesség intézményének eredete a középkorba nyúlik vissza” – írja Kocsis Aranka a forrásgyűjteményéhez csatolt bevezető tanulmányában. A főpapok a világi főurakhoz hasonlóan birtokaik védelmére saját katonaságot tarthattak, ezek szolgálatát béke és háború esetén egyaránt igénybe vehették. A fegyveres szolgálatra jelentkezőket birtokaikra telepíthették, vagy birtokot, örök használatra szóló telket, prediumot adományozhattak nekik. Szolgálataik fejében kiváltságokban – elsősorban adómentességben – részesültek, prediális nemessé avatták őket, amely nemesség ugyan kisebb jog volt az országos nemességnél, de mindenképpen egyféle kiválasztottságot jelentett. A prediális nemesek közösségei önkormányzatokat, úgynevezett székeket alkottak, amelyek a XV. században fejlődtek ki, s amelyek igazságszolgáltatási és igazgatási feladatokat láttak el. A mohácsi vész előtt szinte mindegyik püspöknek és káptalannak voltak nemesei, a székek többsége azonban a török pusztítás következtében nem élte meg a XVIII. századot. A XIX. század elején mindössze öt főpapnak, a zágrábi és a győri püspöknek, a győri székeskáptalannak, a pannonhalmi főapátnak és az esztergomi érseknek voltak prediális nemesei. A vajkai az esztergomi érsek birtokain működő négy szék egyike volt, területéhez tartozott Vajka mezőváros és hat falu: Doborgaz, Keszölcés, Bacsfa, Pinke-, Mórockarcsa és Kisalbár (valamint Szentgyörgyúr, Bense, Péterfa, Dohafa puszta és néhány nemesi telek, curia Püspöki mezővárosban). A vajkai érseki szék – amely a dokumentumok tanúsága szerint az 1840-es években hagyta abba gyakorlati tevékenységét – történelmének utolsó százötven évében területe tekintetében változatlan maradt. Az Oláh Miklós érseksége idején készült összeírásból kiderül, hogy 1550–1554 között a vajkai szék fizette a legtöbb hadipénzt az érsek kasszájába, összesen 69 forintot. Gazdagsága azonban a XVIII. század második felétől folyamatosan hanyatlott. A szék területe megye volt a megyén belül, valódi önkormányzattal rendelkezett, önállóságát és közigazgatási függetlenségét a pecsét és a zászló jelképezte. Élén az érsek által kinevezett nádor állt, akinek tisztsége a vármegye főispánjáéval azonos szinten állt – a bírói hatalom és a törvénygyakorlási jog egyszemélyes megtestesítője volt (emellett a katonaállítás és az adózás rendjét is meghatározta). A szokásjog szerint az érseki (prediális) nemest egyedül földesura, az érsek adóztathatta meg, ám az úgynevezett hadiadót csak békében kellett fizetni, háború esetén kötelező volt a katonai szolgálat. A XVIII–XIX. században azonban ezt a feladatot is az úgynevezett „fogadott katona” látta el, természetesen kellő anyagi ellenszolgáltatás fejében. A prediális kiváltságok – a dolgok rendjéből eredően – tehát nem a személynek, hanem a földnek, a curiális teleknek szóltak. (Ha a nemes elköltözött a telkéről, kiváltságai megszűntek, illetve más megye területén – szemben az országos nemesi kiváltságokkal – nem ismerték el őket.) Voltaképpen ez a szigorú szokásjog s ennek következetes érvényesítése vezetett a vajkai szék elszegényedéséhez, majd eltűnéséhez is. A curiális telek birtoklása biztosította tehát a kiváltságos jogokat. Ám ez az ősi juss a századok múlásával az örökösödési rend szerint egyre kisebb részekre osztódott, olyannyira, hogy a XIX. században már gyakoriak voltak az olyan piciny belterületi parcellák, amelyekre már házat vagy gazdasági épületet sem lehetett emelni. Az úgynevezett „beltelekhez” – legyen az akár tenyérnyi is – mindenki ragaszkodott, hiszen az a nemesi státuszt őrizte, ennek alapján járt az adómentesség, mi több, a prediális nemes ennek alapján részesült a külső határrészekből is, ami ugyancsak a gazdálkodás lényegi tartozéka volt. A parcellányi birtokok eredményezték, hogy „a vajkai szék predialistáinak többsége a feudalizmus utolsó fél évszázadában nem élt jobb körülmények között, s magasabb nívón, mint a környék jobbágyai” – írja Kocsis Aranka már idézett bevezető tanulmányában.

Az érseki nemesség kései korszakának inventáriumai tehát ennek a hanyatlásnak a rideg és tényszerű dokumentumai, a megindultság és a megrendültség legfeljebb kései olvasóiban újul meg. „Mi alul irattak ezennel bizonyittyuk mint Tettes Molnár Rudolf Al Ispány Úr mint Tisztikarban meg ösmért Urunk meg hagyáso mellett – Méhes Ferentz Árváinak Javai felvettetődvén” – áll a Boldog Asszony Hava 4-ik Napján 1832-ben Vajkán felvett inventárium első bekezdésében. Majd kezdődik az Atyai ház becsült értékének feltüntetésével, s folytatódik az istállók, a kerítések, majd a rétek és a gazdasági szerek felsorolásával. Minden a megszokott gazdálkodásra és az életre utal, csak éppen egy végső elszámolásról szól. És közben fogyatkozik, osztódik az ősi juss, elszegényedik az élet, s a nemesi kiváltságokkal együtt járó pompa már csak az álmokban él. Az életben, a nemzedékek egymásutánjában lassan kiteljesedik a történelem. A történész, a történetírás legnemesebb feladata, hogy megmutassa e folyamatok életszerű, tartalmi értékét és jelentőségét. A monumentális várfalak, az impozáns katedrálisok, a főúri paloták sok évszázados méltósága mellett a könyörtelen leltári összeírások is – hasonló magabiztossággal – a múlt emlékét őrzik. Biztosabban, mint az elszálló, vagy az emlékezetben egyre fakuló népdalok vagy közmondások, biztosabban, mint az elhalványuló dűlőutak névanyagának öröksége. Nagy kincse a táj lakójának, ha a történetíró ezeket az emlékeket jelenünk birtokolható részévé avatja, ahogy tette azt Kocsis Aranka, további feldolgozásra kínálva fel őket a historiográfia számára.

Majdan elkészülő településtörténeti monográfiák írói minden bizonnyal nagy haszonnal forgatják Koncsol László Patonyföld I. című vaskos forrásgyűjteményét is, amely azzal, hogy a hűbériség korának értékes dokumentumait közli, Kocsis Aranka hagyatéki leltárakat, vagyonösszeírásokat, becsüket és árverési jegyzőkönyveket egybegyűjtő könyvével együtt ugyancsak értékes színfoltja a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatnak. Egy olyan kötet, amely, ahogyan könyvéről maga Koncsol László írja: inkább tanít, mint ünnepel. Patonyföld sajátos vidékének gazdasági iratai, az urbáriumok, az összeírások (Conscriptiók), a táblázatok (Tabellák), a telekkönyvek, a bérleti jogokat és kötelezettségeket is tartalmazó szerződések, valamint a szerződésszegések kapcsán keletkezett bírósági eljárás jegyzőkönyvei valóban a mindennapi élet történéseinek folyamatairól szólnak, olyan eseményekről, amelyek formát adtak munkának, magatartásnak, erkölcsnek, olykor talán még a hitnek, a reménynek is. Látszólag száraz adatok, felsorolások, kemény, tényszerű leírások, a ma visszatekintő utódok számára azonban nélkülözhetetlen források elődeink életének rekonstruálásakor.

Nem könnyű olvasmányok ezek a sok évszázados dokumentumok – keletkezésük idején a közigazgatás nyelve a latin, majd ezt követően a német volt, s szabályozott magyar helyesírás is csak a XVIII. század második felétől könnyítette meg az írni-olvasni tudók helyzetét –, mégis valami hallatlan gazdagságról tanúskodnak. A mai olvasót elgyönyörködtetik a személy- és helynevek, az egyszerű ember szófordulatai, s ahogyan a vallomásokat papírra vető írnok küszködik a dolgok és jelenségek pontos megnevezésével. Akár imádságként is felfoghatjuk az 1771-ben keletkezett úriszéki tárgyalás jegyzőkönyvének legelején közölt könyörgést, melyben „Nagy Méltóságú Gróff Feld-Marsal, és Örökös Földes Urunk, nékünk jó Kegyelmes Urunk!” megszólítással „alázatos Szolgai, s hív Jobbággyai Gellei Vidékbéliek” ajánlják „alázatos hívségünkből, minemű Kötelességekre, és Szolgálatokra” magukat, mert nagy az ínség, s a nyomorúságon valahogyan enyhíteni kellene, „...méltóztatik Excellentiad ezen alázatos Instantiankhoz annectalt Punctumokbol, s azokban foglalt hasonló könyörgésünkböl bővebben meg érteni, esedezvén tovább is Excellentiádnak Kegyelmes Színe előtt, méltóztassék mind az elmúlt gyümöltstelen Esztendők, és sok rendbéli szerentsétlenségek miátt, s mind pedig a jelen való mostoha idők, és fogyatkozások miatt nem tsak meg gyengült, de éppen elromlott sorsunkat kegyelmessen szívére venni...” A patonyföldi Tiborc panasza ez, szinte még az Ómagyar Mária-siralom nyelvén, kevés finomítással. Szól nemcsak a maga üdvéért, de jobbágyközössége megmaradásáért is. S mintha erre a könyörgésre lenne válasz a Patonyföld I. teljes dokumentum-gyűjteménye. Mi kényszerítette a gellei vidékbeliek szószólóját a panaszok megfogalmazására? A hűbéri világ belső rendje, amely – lettlégyen bármennyire is könyörtelen – meghatározott korszakban formát adott a történelmünknek. Egy-egy urbáriumból kiderülnek a földtulajdoni viszonyok, a jobbágytelkek megművelésének körülményei, a társadalmi élet bonyolult összefüggései, a közösségi kapcsolatrendszerek, a jogszolgáltatás sajátosságai. Az első, 1246-ban keletkezett patonyi oklevél kivételével a kötetben szereplő dokumentumok kivétel nélkül jogi és gazdasági iratok, közülük is az első, 1574-ben keletkezett – s éppen ezért igen nehezen értelmezhető – pozsonyi várbirtok Gelle mezőváros tizenöt jobbágyfalvának (Diós Paton, Hegy Paton, Felzer Paton, Beogeol Paton, Leoger Paton, Benke Paton, Chechen Paton s a többi, a mai fülnek is szépen csengő falu) urbáriuma. Ebből, s az ezt követő valamennyiből kiderül, az urbáriumokra földesúri-jobbágyi jogviszony épült, melyet esetenként írásba is foglaltak. Ezeknek a szerződéseknek többé-kevésbé meghatározott formája volt: néven nevezte a megművelhető területet, pontosan feltüntetve annak nagyságát (a telek, a szántó és a rét birtokolható arányát), felsorolta a kötelezettségeket (a robotot, a készpénzben fizetett adó, az évi árenda összegét), s esetenként szólt a szerződésszegés jogi következményeiről. Az urbáriumok részletei a századok során finomodtak, s talán gazdagodtak is, joggal írja a könyv gondos szerzője: „Hála e dokumentumok mérnöki pontosságának, a régi jobbágyok földjeit ma is négyszögölnyi szabatossággal, dűlőről dűlőre kimérhetnénk leszármazottaiknak (...) az ugyancsak visszaszerkeszthető történelmi dűlőrendszer mértani idomaiba.”

Az urbáriumok csak a földesúr tulajdonában lévő jobbágyfalvakat érintették, a nemesi közigazgatású településeket nem. Ezeket megkerülték az összeírok, ezért hiányoznak a korai időszakból eredő belterületi leírások. Egyetlen kivétel a II. József negyven kérdést tartalmazó listája alapján 1785-ben készült országos fölmérés. Óriási a jelentősége ennek az összeírásnak, hisz ettől kezdve jószerével nyomon követhető a magyarországi birtokviszonyok alakulása. „Ezek nélkül az egzakt ismereteket nyújtó anyagok nélkül – fogalmazta meg összegezésként Koncsol László – csak tévelyegnénk és tapogatóznánk falucsoportunk múltjának sűrű homályában”. Ezek azok a dokumentumok, amelyek sok más forrással (anyakönyvekkel, birtokviszályok jegyzőkönyveivel, a panaszlevelekkel, a bűn- és boszorkányperekkel, az adóösszeírásokkal, a céhszabályokkal és -rendeletekkel, a római katolikus és a református egyházlátogatások jegyzőkönyveivel) együtt közel hozzák a ma emberéhez mindazon életszerű eseményeket, amelyekből maga a történelem is építkezik.

Hatalmas levéltári kutatómunkát végzett Koncsol László, amikor az 1574 és 1856 közötti három évszázad urbáriumait, szerződéseit és bírósági jegyzőkönyveinek szövegét – ezeket a ma is életszerű és eleven feljegyzéseket – kötetbe gyűjtötte, értelmezte és jegyzetekkel látta el. S ha valahol, hát itt szólni kell arról a komoly szakmai tudást és felkészültséget igénylő szerkesztői munkáról is, amely – azon túl, hogy megálmodta és szükségét a valóságban is felismerve létrehozta a Csallóközi Kiskönyvtár történelmi könyvsorozatot – a legapróbb részletekre is kiterjedő figyelemmel oldja fel a ma már esetleg homályos részleteket, ezzel téve élvezhetőbbé és olvasmányossá az urbáriumtól és a bírósági perek jegyzőkönyveitől kezdve a megyei monográfiákig mindazon történelmi dokumentumokat, amelyek ismerete újra otthonossá teheti veszendőnek indult világunkat. Hiszen az eddig napvilágot látott több mint tucatnyi kötetnek nincs egyetlen sora, egyetlen – akár zárójelbe rejtett, akár lapalji jegyzetbe burkolt – megjegyzése sem, amely nem szolgálná okulásunkat, s amely bizonyságot adó múltunkat ne fűzné sok-sok ezer szállal áfonyaízes valóságunkhoz. Nincs a megjelent műveknek egyetlen régies szófordulata, feledésbe merült földrajzi neve, idegen nyelvű (latin vagy német) megfogalmazása, a századokkal eltűnt fogalma, amelyet ne értelmezne, ne oldana fel és ne magyarázna meg. Föloldja a régi mértékegységek, űrmértékek, távolságok, megszólítások és titulusok egyébként archaizmusukban is varázslatos titkait, tévesen közölt neveket helyesbít, címeket pontosít, családi és rokoni kapcsolatokat világít meg, s mindezzel az egyszerű szöveggondozásnál sokkal nagyobb feladatot vállal: eloszlatja azt a természetes homályt, amely esetleg elriasztaná a jószándékú érdeklődőket a történelmi művek újraolvasásától. Közben korabeli illusztrációkat válogat, táblázatokat szerkeszt, és ügyel a szöveghű közlésre. Körültekintő szerkesztői munkájának legszebb eredménye az a gazdag jegyzetanyag, amellyel Ipolyi Arnold Csallóközi uti-képek című könyvét kiegészítette, de hatalmas ismereteiről tanúskodik a Bél Mátyás Komárom vármegye című művéhez csatolt nevek és földrajzi nevek mutatója is. Munkája mögött világos a felismerés: a történelmi emlékek a mai ember okulását szolgálják, nem maradhat tehát egyetlen félreérthető vagy értelmezhetetlen részlet sem, amely elbizonytalanítaná az olvasót. Tudja, hogy vállalkozása az elkövetkező századoknak szól, nem lesz, aki belátható időn belül a régióról szóló történeti munkákat egybegyűjtené – tévedni tehát nem szabad. Szerkesztői, szöveggondozói, tárgy- és fogalomértelmezői munkájának köszönhető, hogy a Csallóközi Kiskönyvtár sorozat egységes műként olvasható.

Eredendően történeti tárgyú művek és dokumentumgyűjtemények szérűje a Koncsol László által útjára bocsátott könyvsorozat, ám ezen belül, az elképzeléseknek megfelelően – sajátos történeti műfajként – helyet kapnak az irodalomtörténeti monográfiák, közöttük is elsőként Edélyi Pál Jókai útja Révkomáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig című, keletkezéstörténetében is sajátos utat felmutató műve. A monográfia az 1925-ös centenáriumi évben a Jókai Emlékbizottság által kiírt Jókai-óda és Jókai-életrajz megírására felszólító – egyébként az utóbbi tekintetében sikertelen – pályázat nyomán született. S mivel értékelhető életrajz nem íródott, az Emlékbizottság elnöksége Erdélyi Pált kérte fel a Jókairól szóló könyv megírására. A döntés mellett szólt, hogy Erdélyinek az Alapy Gyula és Fülöp Zsigmond által szerkesztett, és 1925-ben megjelent Jókai emlékkönyvben megjelent Jókai című tanulmánya, amely később jó alapul szolgálhatott egy átfogó és részletesebb monográfia megírásához. A mű elkészült, majd azonmód elkallódott, végül 1939-ben mégis megjelent, hogy úgyszólván egyszerre állítson emléket a romantikus, nagy mesemondónak, a kishazának, amely őt útjára bocsátotta, és kései utódjának, a kisebbségi megpróbáltatások ellenére is szülőföldjéhez teljes szeretetével ragaszkodó Erdélyi Pálnak.

Nem akármilyen a pálya, amely Erdélyi Pálnak osztályrészéül jutott. A Filep Tamás Gusztáv által e Jókai-monográfiához írt bevezető tanulmányban megrajzolt életút a Kőszívű ember unokáinak sorsát példázza. Amint az nemzeti történelmünk sorsdöntő korszakaiban lenni szokott, Erdélyi Pál nemzedékének életútja is szorosan összeforrt az ország sorsával, volt pillanat, amely pályát nyitott előtte, tudása és ismeretei alapján naggyá tette őt, megadta a szakmai érvényesülés lehetőségét, hogy pályája csúcsán a történelmi Magyarországgal együtt hulljon a bizonytalanságnál is súlyosabb semmibe, a kisebbségi élet keserű próbatételeinek mélységeibe. 1864. február 12-én született Sárospatakon, a filozófus, költő, nép­algyűjtő, könyvtáros, szerkesztő és mindenek előtt a példamutatóan nagyszerű tanár, Erdélyi János fiaként. Így tehát a magyar reformáció egyik nagy szellemi központja bocsátotta őt útjára, amely út 1867-től, a kiegyezés évétől igencsak csábító lehetőségeket biztosított az érvényesülni vágyó értelmiséginek. Apja korai halála után ugyan a család kényszerűségből az anyai nagyanyja csallóközi birtokára, Felsőgellére költözött, ám ennek is megvolt a szellemi hozadéka, Erdélyi Pál a komáromi bencés gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ami későbbi, pesti egyetemi éveihez igazán kiváló alapot biztosított a számára. (S több mint fél évszázad múltán, az 1918–1920-as nagy száműzetések idején majd újra otthont, sovány megélhetést, és ha mégoly szűköset is, szellemi érvényesülést nyújtott az akkor már nagy tudósként számon tartott Erdélyi Pál számára.) A diákkori naplójában szerepel egy 1882-ben tett felvidéki utazásról szóló leírása, amely az ifjú Erdélyinek a „második szülőföldhöz” fűződő ragaszkodásáról tanúskodik.

Erdélyi Pál egyetemi tanulmányai végeztével, 1886-tól a Nemzeti Múzeum könyvtárában, a Széchény Könyvtárban dolgozott, 1887-től pedig a könyvtárügy megreformálásával foglalkozó írásaival már rendszeresen szerepelt a Magyar Könyvszemlében is. 1896-ban kinevezik a kézirattár vezetőjévé, de 1900-ban kultuszminiszteri rábeszélésre sikeresen pályázta meg a kolozsvári egyetem könyvtárigazgatói posztját. Igen összetett feladat állt az újdonsült igazgató előtt: egyfelől az igen elhanyagolt könyvtárügy szakmai felemelését kellett felvállalnia és megszerveznie, másfelől a könyvtár elhelyezésének közel három évtizedes gondját is meg kellett oldania. Mindkét tekintetben azonban használható örökségnek tűnt az Erdélyi Múzeum-Egyesület immár patinás hagyománya: a szellemi felemelkedés intézményes lehetőségének a megteremtése Erdélyben a gróf Mikó Imre által megfogalmazott nemzeti program óta általános érvényű követelménnyé vált. Ebbe a munkába kellett Erdélyi Pálnak is bekapcsolódni. Erőfeszítései eredményeként 1909-ben Kolozsvárott átadták az akkori Európa legkorszerűbb könyvesházát, amelyben egy korábban megkötött egyesség értelmében a Múzeum-Egyesület könyvtára és egyéb gyűjteménye is helyet kapott. Erdélyi Pál az 1912-ben született Az erdélyi könyvtárakról című írásában fogalmazta meg a legátfogóbb módon könyvtárosi hitvallását. „Erdélyi könyvtárakról szólván – írta –, követnünk kell a skolasztikusoknak elavult tanácsát, és minden félreértés elkerülése végett meg kell állapítanunk, hogy nem feledkeztünk meg az únióról, s így ez összefoglaló elnevezésen a minket közelebbről érdeklő erdélyi könyvtárakat, mint a nagy magyar közművelődés szemeit, fogjuk vallatóra.” A nemzeti felemelkedés ügyének szolgálatát tudatosan vállalta Erdélyi Pál, amikor közel két évtizedes munka során Kolozsvárott megteremtette Magyarország egyik leggazdagabb, legszínvonalasabb szolgáltatásokat biztosító könyvesházát. Ám mire munkája gyümölcse beért volna, román csapatok szállták meg Kolozsvárt, s 1919 első hónapjaiban az egyetemet, annak könyvtárával együtt lefoglalták az akkor még nem is legitim román hatalom számára. S mert a neves könyvtáros nem volt hajlandó kinyilatkoztatni „Románia királya és a Kormányzótanács” iránti lojalitását, rövid időn belül el kellett hagynia Kolozsvárt.

1920-ban egyetlen biztos örökségnek tudott családi birtokára, a csallóközi Viharosra indult, hisz egyedül itt remélhetett némi megélhetési lehetőséget. Könyvtárteremtő hatalmas munkája ebek harmincadjára került, irodalomtörténeti forrásföltáró tevékenységének eredményeit azonban megőrizték könyvei, amelyek közül a legkiemelkedőbbek, a Fáy András élete és művei (1890), a Balassa Bálint 1551–1594 (1899), Az énekes könyveink a XVI. és XVII. században, valamint A XVI. és XVII. századi magyar históriás énekek, a Kuruc költészet című antológia bevezető tanulmánya (1903), a Hídvégi gróf Mikó Imre emlékezete (1905), valamint az Erdélyi Múzeum 1916–1917. évkönyvében megjelent Báró Jósika Miklós és Gróf Eszterházy Kálmán (1830–1916) című írása. A filológiai aprómunkára épített forrásföltáró kutatói múlttal és tapasztalattal a tudományos intézményeitől megfosztott felvidéki kisebbségi életbe menekülni? Milyen lehetőségek várnak rá, miben reménykedhet? Erdélyi Pál bizonyára ezzel is számot vetett, bár – ahogyan Filep Tamás Gusztáv kiváló filológiai alapossággal megírt tanulmányában rámutatott – nem programszerűen vállalta a kisebbségi sorsot. Az adott pillanatban más megoldása nem volt, s minden bizonnyal ez – és az Erdélyi Páléhoz hasonló emberi és értelmiségi sorskérdések – is a Csallóköz történelmének egy még feltárásra és értelmezésre váró részlete. 1921-ben a komáromi Jókai Egyesület társelnökévé választották, 1925-ben pedig a Jókai-centenárium rendezvénysorozatának országos intézőbizottságában is helyet kapott. (Filep Tamás Gusztáv a centenárium esztendejét más felvidéki történészekkel együtt a „szolid áttörés évé”-nek nevezi, amikor a csehszlovákiai magyar tudományosság a tragikus évek múltán, úgy tűnik, végre rendezi sorait.)

A Jókai útja Révkomáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig című mű jószerével inkább ihletett esszé, mint komoly forráskutatásokra támaszkodó irodalomtörténeti monográfia. Méltatója, s könyvének gondos szerkesztője a már idézett bevezető tanulmányában írja: „Két pilléren nyugszik Erdélyi Pál írásos öröksége: az adatokat gyűjtő, csoportosító, számba vevő és egymás mellé sorakoztató mikrofilológiai szakszerűség az egyik, a másik pedig a néha kimért, komótos, néha finoman ironikus, de mindvégig választékos esszéstílus és forma.” Szlovenszkóban keletkezett írásai szinte kivétel nélkül ez utóbbiak sorába tartoznak. Van valami megindító abban az érezhetően mélyről feltörő szeretetben, ahogyan a Jókai család történetét kutatva Erdélyi Pál a múlt felé fordul. „Úgy látszik, a tündérvilág fénye és emlékei a mai Csallóközben már egészen elhomályosultak.” S a komoly forráskutatói ismeretekkel rendelkező tudós kicsivel később kénytelen megállapítani: „Az itt mutatkozó nehézségek kutatása helyett elégedjünk meg azzal, hogy a gyallai és csallóközi Jókayak az idők folyamán a kisebb birtokú és a közélettől visszavonuló vagy visszaszorított köznemesek közé fakultak, és sem a megyei közéletben, sem a szellemi küzdelmek világában nem tűntek ki, kik közül csak József, a költő édesapja vált szélesebb körben ismertté.” Mintha ezekben a sorokban a Csallóköz múltját faggató történészek tekintélyes seregébe állt volna be ő is. Művére egyébként is Jókai és a táj, a szülőföld felfokozott szeretete egyaránt jellemző, miközben finom tollvonásokkal rajzolja meg azokat a szellemi áramlatokat és mutat rá azokra az ihletforrásokra, amelyek a fiatalembert írói pályáján elindítják. Közben lehetetlen nem észrevenni azt a deresedő szomorúságot, amely egyéni tragédiájából fakad ugyan, de Jókai előtte tornyosuló hatalmas alakja teszi igazán érzékelhetővé. A sikeres pálya sziporkázó csillagszórói mintha növelnék a kései korok homályát, fájdalmat lopva be a szerencsétlenebb sorsú utódok szívébe.

Erdélyi Pál Jókai-könyvének megjelentetése is azt bizonyítja, hogy a történeti könyvsorozat megálmodója Csallóköz teljes történelmére tekint vissza, hisz ebben a történelemben nemcsak a virágzó korszakok és a pusztító háborúk, nemcsak az ínséges esztendőket váltó terített asztalok emléke, de még csak nem is a vagyonszerzés, a gyarapodás vagy a tragikus elszegényedés, nem is a műemlékeket, gazdag gyűjteményeket létrehozó szándék teremti meg az idő, a kor igazi mérhetőségét, hanem az élet, amely teret és formát biztosít minden alkotókedvnek, amely lehetőséget teremt a szellemi fölülkerekedés belső parancsának kiteljesítésére. Ilyen értelemben része a történelemnek minden teremtő ember, minden életmű, legyen az a Jókaiéhoz foghatóan dicsőséges és teljes, vagy az Erdélyi Páléhoz hasonlóan megtört, ám nem kevésbé gazdag és elragadó. Arcuk tükrében a táj jelenik meg, tetteikkel pedig a történelmet alakítják. Papok és katonák, tanítók és művészek, földművesek és kereskedők vállvetve építenek korszakokat, teremtenek olyan világot, amely kiteljesedésének pillanatától kezdve már történelem.

Egységes táj- és településtörténeti monográfiák, útirajzok, egyháztörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti összefoglalók, a népélet sokszínűségének és gazdagságának a leírásai, történelmi léptékkel mérve is jelentős gondolkodók tolla nyomán született lelkes, okos és elkeseredett üzenetek, irodalmi alkotások esetenként pajkos gondolatai (mint a csallóköziek körében módfelett kedvelt Földes György művében, a Kukkónia lelkében olvasható fanyar önbírálat) és sok-sok évszázad emlékét őrző levéltári dokumentumok tanúságai – ezek olvashatók ki a Kalligram Könyvkiadó történelmi könyvsorozatának eddig megjelent tizenhárom kötetéből. A Koncsol László szerkesztette Patonyföld I. kötethez írt utószó utolsó bekezdésének gondolatát általánosítva: íme hát a könyvsorozat, „amely inkább tanít, mint ünnepel. Nem a föllobogózott, hanem a verítékes, gondba öltözött arcát mutatja falvainknak. Vígasztaljon mégis bennünket, hogy az ősök igazi arcáról lebbenti föl a súlyos, több százados időfátylat, s azt hiszem, végül is éppen ez az igazi ünnep, ez a józan, mélyen elgondolkodtató, igaz lelkű történelmi találkozás a múlttal, a förgei domb mélyén, az egyházgellei és szentmihályfai temetőkben s a felsőpatonyi sírkertekben nyugvó, itt mégis egy sajátos új földi életre kelt ősökkel, akikből a jelen sarjad, hogy maga is új nemzedéket sarjasszon magából a jövendőnek.” Egészen biztosan más lesz a jelene, a hite és az elszánása annak, aki a történeti művek olvasása révén a múltból merít erőt – ha másért nem hát azért, mert érzi, hogy nincs egyedül, hogy a mostoha századokat előtte a legbölcsebbjeink művelték meg és tették otthonossá. Pusztítottak bennünket mindenre elszánt hordák, ellenünk fordult az idő is, de a legtöbb kárt hitszegéseinkkel mi tettük önmagunkban. Ám erre csak akkor jövünk rá, ha – amint azt a Csallóközi Kiskönyvtár sorozat lehetővé tette – folyamataiban látjuk az időt és benne a táj lakóját: örökös önmagunkat.

De mintha Koncsol Lászlónak ez sem lett volna elegendő, mintha a népe múltja iránt jelentkező mérhetetlen szomját pillanatra sem oltaná a tucatnyira gyarapodott forráskiadvány. Kutatómunkája során újra felvesz egy évekkel korábban, ideiglenesen elejtett szálat: Ág Tibor és Barsi Ernő ismert népzenekutatókkal együtt 1997-ben Kemény a föld a patonyi határba’ címmel megjelentette Dióspatony csodálatos népzenei hagyományait tartalmazó, közös gyűjteményüket. A gyermekdalokat, katonanótákat, lírai és balladás dalokat és egyéb dallamokat tartalmazó kötet ugyan nem a Csallóközi Kiskönyvtár című történelmi könyvsorozat részeként látott napvilágot, de anyagával szorosan kötődik Koncsol Lászlónak a teljes népélet tartalmi lényegét bemutató, forrásföltáró programjához. A népzenei kiadványhoz írt előszóban így fogalmazott: „Amikor patonyi történelmi kutatásaimat 1985 októberében megkezdtem, figyelmem a falu népzenei hagyományaira is kiterjedt, noha az ottaniak rendre azt mondták, hogy hiába is kérdezősködöm, nem énekel ott már senki, különösen népdalokat nem.” Kíváncsiságát azonban mindez nem csendesítette el, hisz emlékezett, százharminc évvel korábban, mielőtt Ipolyi Arnold és Csaplár Benedek rálépett volna Csallóköz járható és járhatatlan útjaira, ugyancsak azzal a vélekedéssel találkozott, „hogy ott már mi sem található, mindent elpusztított a török-tatár, a többit meg már régen elfeledték”. S mert nem hittek a fejcsóválóknak, megszületett a Csallóközi uti-képek című csodálatos mű. A fejcsóválók a kései utódot sem győzték meg, bár saját bevallása szerint a szerencse is nagy mértékben közrejátszott abban, hogy a dióspatonyi Almási Ilon özvegy pásztorasszony kézzel írott énekeskönyve a kezébe kerülhetett. „Elég volt egy pillantás, hogy lássam, valóban kincseket rejt az a vonalas irka” – írja a már idézett előszóban a kutató. A füzetben talált mintegy hatvan népdal jelentette a Kemény a föld a patonyi határba’ című könyv alapját, amely Ág Tibor 1968-ban és 1971-ben végzett gyűjtésének anyagával (valamint a Barsi Ernő által gyűjtött gyermekdalokkal) kiegészülve 167 dallammal és 161 szöveges adattal úgyszólván teljessé teszi Dióspatony népzenei örökségének leltárát. Ám korántsem egyszerű gyűjteményes kiadásról van szó, Ág Tibor és Barsi Ernő a népdalok tudományos értékelését is elvégzi, körültekintő tanulmányaikban a népélet azon sajátságaira is rámutatnak, amelyek szerepet játszottak a népdalok élettel teli továbbélésében. Ezen túlmenően külön értéket jelent, hogy az adatközlők, az énekesek életrajzi vallomásaik révén maguk is megjelennek a dallamvilág történelemmé színesedő égboltjának lehanyatló napfényében, hogy a dióspatonyiak, a csallóköziek, és a kárpát-medencei sorstársaik kórusával együtt énekeljék: „Bús magyarok imádkoznak, égi anyánk, hozzád, / Fordítsd felénk, magyarokra, jóságos szent orcád. / Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, / Ennyi tenger sok fájdalmat mégsem érdemeltünk.” Hogy megérdemeltük-e, s hogy egyáltalán hogyan mérik a történelemben az érdemeket, arról szól az öt éve útjára bocsátott Csallóközi Kiskönyvtár minden eddig megjelent kötete.

Horváth Mihály a Történelmi Társulat 1867. május 15-én megtartott első közgyűlésén elhangzott beszédében történetírói hitvallását és a történelem jelentőségét kérdés formájában fogalmazta meg: „És ki nem tudja, ki nem tapasztalta önmagában, hogy a nemzeti érzelemnek a történelem tudománya képezi leghatékonyabb dajkáját? Bizonyára tévedés veszélye nélkül állíthatjuk, hogy nincs, nem lehet öntudatos nemzeti érzelem senkiben, a ki nemzete történelmét nem ismeri. És ha meggondoljuk, hogy maga a honszeretet, a hazafiság is párhuzamosan jár a nemzeti érzelemmel, hogy ez annak legtevékenyebb ébresztője és ápolója: nem fogjuk-e azt is érezni, hogy minden nemzetnek legelső kötelességei közé tartozik a maga történelmének buzgó tanulmányozása?” Beszéde azon az ülésen hangzott el, amelyen Ipolyi Arnold nemzedéke meghirdette a nemzeti történetírás új programját, amelynek egyik legfontosabb elemévé az úgynevezett „köztörténetírás” vált. Ezen a tanácskozáson hirdették meg egyébiránt „a történetírókat és búvárokat a közönséggel szorosabb érintkezésbe hozandó történelmi társulat” eszméjét, amelytől már csak egy lépés volt a regionális történeti társulatok létrehozásának programja. E program megújult, korszerű változatának lehetnek tanúi mindazok, akik Koncsol László és egyre szaporodó munkatársai –dr. Csémy Lajos, Filep Tamás Gusztáv, Hushegyi Gábor, Kocsis Aranka, Timaffy László, Vadkerty Katalin, Vilimszky László és mások – történelemfeltáró könyvsorozatának olvasóivá szegődnek, s akiket a kiadványok gyarapodtával arányosan egyre erőteljesebben gyötör a népélet kiapadhatatlan ismeretei, rejtelmei és titkai iránti szomjúság.

Egészen bizonyos, hogy az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt a Csallóköz régészetével foglalkozó pap, a műemlékeket csodáló tudós, a statisztikai adatok látszólagos sivárságától is megmámorosodó kutató, a népe sorsáért aggódó vidéki tanár, vagy a megsárgult akták titkait fürkésző levéltáros mind ugyanazt szerette volna, és szeretné ma is: gazdagabbá tenni az életet, a lehető legszélesebbre tárni lelki-szellemi tájképeink panorámáját. A visszafogott lelkesedés szította belső tűz és az elszabaduló történelmi indulatok kívülről támadt ostroma terel bennünket, mai botorkálókat azokon a százados ösvényeken, amelyeken nem mi indultunk el ugyan, és nem mi fogunk célba érni, de egy adott – s hinni kell, hogy a legszebb – szakaszukat nekünk kell megtenni. Jó, hogy ugyanaz a csallóközi, székelyföldi, drávaszögi, muravidéki, bácskai és bánáti por lepi be sarunkat, amely elődeink lépéseit is emelte – és mérte, jó, mert ismételten ráébredhetünk: nem vagyunk egyedül az időben. Lehet, hogy ez mégis ünnep? A búcsújárók csendes áhítatának zsolozsmás ünnepe, amely elsősorban mégiscsak önbecsülésre tanít.