Babérkosz.

Van, ugye, az irodalom (itt, persze – elfogultságunk tárgyára szűkítve az objektívet –, a szépirodalomra gondolunk) és van az irodalmi élet. Az irodalom (a „szép”) jól megvan az irodalmi élet (sőt, esetenként az ún. kis betűs élet) nélkül is, legfeljebb saját szerepét kell némileg újraértelmeznie, a helyzethez igazítania. Az irodalmi élet viszont egyelőre nemigen nélkülözheti az irodalmat.

Mint ahogy (szimpla, kis betűs) élet nincs levegő nélkül, az irodalmi élet profi és nonprofit képviselői sem létezhetnének irodalom híján. Számukra tehát éppoly természetes az irodalom léte, mint a levegőé. Ezért aztán – és ez itt a kritikus pont! – helyen–, koron- és időnként levegőnek nézik. Természetes közegük, olyannyira, hogy – mintha csak a fénysebességen túli sebesség tótágast állt fizikai törvényei szerint – a közegellenállás is éppenséggel gyorsítja őket, fokozza aktivitásukat. Az irodalom pedig sosem okoz csalódást: tisztességes mértékben ellenáll. Nem éppen direkt módon, csupán a puszta létével, megismerésmódjának alapvetően különböző jellegével. Gyorsulhatnak tehát, haladhatnak előre; ettől aztán úgy néz ki, mintha tartanának valahová. Mintha a kritikus ponton túl ennek a valahova-tartásnak a szolgálatában állna a közeg. A közeg, melyet sokszor teljesen pejoratív értelemben néznek levegőnek.

Különben érthető: a szépirodalmi mű légüres térben is megszületik, s ha valamely lényeges alkotás hatása visszhang híján idő előtt el találna enyészni, sebaj, majd születik helyette más, hisz a szépszöveg meg a szépíró szapora, mint a..., egyszóval: életképes minta. Jó irodalomból valamivel mindig több van, mint „rostán a lyuk”. Valami mindig fönnakad. Meg hát fönn is kell akadnia, hiszen a rostát szilajon markolók számára kissé snassz is lenne minduntalan csupán az árhullájából kivonni a saját nélkülözhetetlenségük hangsúlyozásához elengedhetetlen „leget”. Ám mégis-mégis: övezhetik a szépirodalmi művet különféle elismerő jelzők, az az igazi, ha valamely alkotás irodalomtörténeti jelentőségű (értsd: nem csak az irodalom, hanem egyenesen az irodalomtörténet szempontjából is bizonyos jelentőséggel bíró!). Ámbár az értékelés újabban nem követeli meg feltétlenül a (határozott) véleményalkotást. Ez már a függetlenedés, egyik első jele. Végül is egy-egy módszer elmélyült ismeretének bemutatása és a háttérben felhalmozott tetemes műveltséganyag megcsillantása akár egy tűzvédelmi szabályzat elemzése révén is elképzelhető. Egyelőre azonban nem eléggé elegáns. Ám ez csak idő kérdése. Reméljük, nagyon reméljük.

Addig is furcsa dolgok történnek... Például az, hogy az irodalmi életből lassacskán kiszorulnak a szépírók. Pedig nem is olyan rég még ők voltak az irodalom körüli bozsgás központi figurái: a kávéházi asztaltársaságok és a stílusirányzatok vezéregyéniségei, akik nem csak beszélgetőasztaloknál köszörülték egymáson vagy csiszolták egymáshoz véleményüket, álláspontjukat a lapok hasábjain is kifejtették, leveleztek és ars poeticát, sőt, kritikát is írtak, s noha stílusuk eközben sem veszített művésziességéből és érzékletességéből (értsd: tudománytalan, inkompetens jellegéből), volt azért néha egy-egy jó meglátásuk. Habár nem igazán szakszerű. Igaz, a szépirodalomról szóltak szépírói eszközökkel. És egyáltalán nem állt szándékukban elvenni az irodalomtudósok kenyerét (az esszéisztikus hangot megütő ítészeket meg egyenesen maguk közül valónak tartották!). Ámde az átfogó rendszerek kimunkálására egyre képtelenebb filozófia, feladva hagyományosan összefoglaló szerepét, a szaktudományok irányába mozdult el vagy tehetetlenségében egyenesen speciális (mű)elemzőtechnológiák megalkotásába gabalyodott, és – sok más mellett – rátelepedett az irodalmi életre is. És jó közegre lelvén benne – gyorsulni kezdett. Egyre magabiztosabban száguldozott saját logikai láncai mentén és gúzsba kötötte az irodalmi életet, amely korábban szerves egységet képezett a szépirodalommal.

A művészi irodalom azonban nem bizonyult megzabolázhatónak, így hát kiszellent összezsugorított természetes közegéből – az ő nagy szerencséjükre! Nem tudtak ugyan rátelepedni, viszont fölöttébb életképes (mert öntörvényű) közegnek bizonyult, elképesztő közegellenállást tanúsított, tehát továbbra is lehetett benne gyorsulni, aktivizálódni, tökéletesedni, olyannyira, hogy immár a függetlenedés jelei mutatkoznak, a láthatáron feltűntek a tűzvédelmi szabályzatok, a járványügyi jelentések és az árvízvédelmi kiskáték. Már csak a szépirodalom maradék többletpresztízse tartja vissza őket. Meddig, istenem, meddig még?

Na jó, hát a szépirodalom így vagy úgy továbbtermelődik, megkapaszkodik, megmarad. De mi lesz (és már most is mi van) a szépírókkal? Kifutott lábuk alól az irodalmi élet – lesz-e erejük, igényük, merszük utánalódulni és a daliás időkben elfoglalt központi szerepüket visszaszerezni? Mert hogy az íróféle nem uralja többé a szellemi életet, pláne az elitet, az még rendjén is volna (ha már ez a trend lett a rend), de hogy a saját portáján se óbégathasson kedvére a szegény flótás és hogy a sutban dudorásszon, akár egy félnótás, az már több a soknál – kevés! Hogy szántson, vessen, arasson, de a termőföldről, a vetőmagról meg az időjárásról ne pofázzon, mert hülye hozzá!? Szó nélkül tűrje, hogy a kékharisnyák, most, amikor végre színt vallottak, azt higgyék, szintet is váltottak, pedig hát hiába hogy seggig érőbb homlokok előtt kuporodnak a porba, ugyanolyan tyúkok maradnak, mint voltak, s egy részüknek egész egyszerűen itt a helye, itt, ezen a portán kell placcot foglalniuk s ezt az óbégatást kelletik hallgatniuk kedvvel, nem mintha különösebben hiányoznának ebből az amúgy is tyúkszaros művészlétből, de hát az idetolakvóknak, a kéretlenül idetörleszkedőknek is maradéktalanul itt kell lenniük – így kerek a hiány.

Egyelőre azonban marad(na) az elefántcsonttorony, már ha olyan lenne a légkör, hogy sejtelmesen és jelentőségteljesen lehetne kivonulni belőle, de ez a tömény érdektelenség, ez a hivalkodó máshovafigyelés suta eloldalgássá silányítja a nagyjelenetet, így hát az alkotói magány sasfészke sem tud nemesb anyaggá magasztosulni, s ha ki behúzott farokkal eblábol el a baromfiudvarról, az még a kakasülőre sem tud szimbolikus értelemben felkapaszkodni.

Mármost, ha nyilvánosan óbégatni se, meg elefántcsonttoronyba vonulni se, akkor mit lehet cselekedni? Írni... Persze, azt lehet, sőt kell is, meg Muszáj is (de Herkules már nem!). Beülni az irodalmi estekre, ironizálgatni, díszpintyeskedni, s hagyni, hogy külsősök mondják meg, mennyi a milyen.

Egymás közt lehetne beszélgetni akár az irodalomról is, lehetne levelezni is. Ezeket a leveleket aztán – némi kurázsival – le lehetne közölni. De nem! Mintha csak magunk is elhittük volna már, hogy nem tudunk érdemben szólani, hogy érdemben így, ahogy mi tudnánk, nem lehet. Pedig az egyes szám első személyű birtokos személyrag is arról tanúskodik, hogy az érdem az enyém, aki mondom, aki egyre csak szórom a rizsát (elegánsan, persze; csuklóból), aki elhiszem, hogy csakis így a jó, ahogy én mondom; s következésképp: az, hogy ez végre igazán (vég)érvényesen ki vagyon mondva, az én érdem.

Ebben azonban, valljuk be, gyengék vagyunk. Mert ha rizsa, hát rizsa, az nem gond; aki mond, aki valamit szólant, mind beleesik a szórásba – de a hit! Hinni, hogy a Világnagy Objektívben csücsülsz, s a pártatlan és parttalan (s akkor már partiatlan) Logika süti rád a blendét – ez nem megy. Meg aztán számunkra ez valahogy nem is tűnik igazán elegánsnak. Ezeket a kérdéseket feszegetni azonban még kevésbé elegáns. Lándzsát törni, toborozni, tyúkokat visszakukorékolni nem lehet csuklóból, se elcsukló hangon. Ezért aztán belátható időn belül nem leszünk dúsak érdben, sőt, talán sosem leszünk érdesek.

Nem érdekes.

Ha nem, hát nem. Hanem az érdek és a nemek figyelembevétele nélkül, csupáncsak passzióból, egymás iránti érdeklődésből miért ne...!? De nem.

Azért csak vannak kivételek! Itt van például az alábbi levélváltás. Ráadásul – vagy inkább: persze! – a levelet váltó urak költők. S persze – s noná, hogy inkább már csak: ráadásul! – büszkék is erre, habár halkan. És kedvelik is egymást, csak úgy sugárzik soraikból az egymás iránti szimpátia; pedig egyik jobb, mint a másik. Nem nagy dolog, mondhatnánk, pedig – és: mégis! – fölöttébb ritka. A személyes ismeretség csupán felületes, és lám, mégis levelet tépnek babérkoszorújukból, s átküldik egymásnak a határon.

Kurta két levél. Bárcsak megfiadzana...