Csirketúltengés

A stúdió ERTÉ – megalakulásának 10. évfordulója alkalmából – múlt év őszén (szeptember 25-e és október 2-a között) Érsekújvárott szervezte meg az Intermediális művészet 9. fesztiválját. A rendezvény ezúttal a somorjai zsinagóga At Home Gallery-jében, majd a budapesti Műcsarnokban folytatódott. A fesztivál, mely indulásakor az „alternatív” művészetet kívánta bemutatni, majd az évek folyamán az „experimentális” és „intermediális” művészetet, végül is a Transart communication (Művészet általi kapcsolatteremtés) elnevezés mellett döntött. Közben a résztvevők köre is egyre bővült, a fesztivál igazi nemzetközi művészeti eseménnyé vált, sőt egyre inkább interkontinentális jelleget öltött (az Érsekújváron már otthonosan mozgó japánok mellett idén már bangkoki és singapore-i vendégek fellépéseit is megtekinthettük...).

A művészeti fesztivál minden egyes eddigi évfolyamát többé-kevésbé valami sajátos jegy fémjelezte. Hol a testművészet – body art – képviselőinek ruhátlan performenszei voltak túlsúlyban, hol a természeti elemek (tűz, víz, agyag), hol élelmiszerek (kecsap, csirke, tojás) alkalmazása, máskor az audiovizuális költészet stb.

Idén valahogy (újra) megszaporodtak az élő- és élettelen csirkék a művészeti akciókban. Az állatok felhasználása természetesen évtizedek óta ismert a világ akcióművészetében. Ennek ellenére nem állítom, hogy nem lehet újat mondani általuk. Csak éppen lassan kezd már úgy tűnni, mintha más „segédeszköz” nem is létezne. Ezeknek az elcsépelt „médiák”-nak a túlzott használata kezd visszataszítóvá válni és inkább árt e zsáner nevének. Főként, ha gyakorta nem is igazán mélyértelmű gondolatok kifejezésének szolgálatában áll, hanem felületes, színházias, kiüresedett, művészkedő gesztusokat takar. Most azonban szeretném inkább azokat a művészeket és azon alkotásokat reflektorfénybe állítani, melyek színvonalukkal maradandó élményt nyújtottak számomra.

Szemző Tibor magyarországi zenész együttesének kíséretében fuvolán és szintetizátoron játszott. Produkciója, melyben a (Japánban felvett) videót élő szereplők sörözés közbeni poétikus párbeszédével és élő zenével egyesítette, egyike volt a legszebb élményeknek. Témája a nemzetek közti kulturális kapcsolatok lehetőségeinek keresése volt.

A szlovák Peter Kalmus Hamupipőkeként szándékosan hosszasan osztályozta az összekevert babot és lövedékeket. (Rokonszenves volt, ahogy a jelenlevőkből toborzódott önkéntes nemzetközi csapat végül is segített neki ebben...).

A fiatal japán Tadashi Watanabe saját testét és egy csokor fehér margarétát szimbolikusan leöntött fekete festékkel, majd az élő anyagot ecsetként felhasználva festett a földön fekvő fotópapírra. A fekete festékbe mártott hallal hasonlóan festett, mint valaha Yves Klein női testekkel. Performensze nyilvánvalóan az ökológiai katasztrófákra és az emberi tekintetnélküliségre akarta felhívni a figyelmet.

A Föld akut veszélyeztetettségével foglalkozott a bangkoki Paisan Plienbangchan is. Kissé átlátszó jelképességgel bírálta a Föld ajándékaival való pazarlásunkat. Bár ez is a „kecsapos” akciók egyike volt, ám korántsem minden gondolatiság nélkül.

Némely előadásnak szinte protesztszong jellege volt és mentorszerűen emelte fel hangját a húsevés vagy más negatív jelenség ellen. Közülük a szlovákiai Kantár Csaba és Borka Zoltán produkciója volt viszonylag a legérdekesebb, melyet egy üvöltő torok és egy kukacos húsdarab szimultán videóvetítésével kötöttek egybe. Michal Murin performensze viszont – szimpatikusan humoros hangvétele ellenére – túlságosan felszínesnek, előadása amatőrnek hatott.

A magyarországi Kovács István – a fesztivál rendszeres résztvevője – ismét saját maga szerkesztette plasztikus szobor-konstrukcióval jött. Idei fellépése – melyben megint szerepet kapott testjátéka is –, úgy vélem, a génmanipuláció, a robotemberek gyártása ellen szólt.

A lengyel Wladyslaw Kazmierczakot tartósan a hatalom problémája foglalkoztatja. Travoltát idéző, pomádés imidzsével az erőszakot és közönyt jelenítette meg a színpadon. (Q. Tarantino Pulp fiction című filmjének zenéjére üveglapokat tört szét a fején, miközben partnernője – egy asztalra helyezett széken állva – közönyösen egy faág leveleit tépegette). Folyton a sebesülés mezsgyéjén mozgott, az élet és a halál közti törékeny határra utalva. Az élet árnyékos oldalára való lecsúszás veszélyét érzékeltette, mely könnyen a nagyvárosi ember érzelmi kiégettségéhez vezethet.

A hollandiai Peter Baren ugyancsak olyan helyzeteket idézett elő, melyekben a „lenni vagy nem lenni” törésvonalán találhattuk magunkat (fehér csontváz-maszkban, sítalpon lavírozott az épület tetőzetének szélén).

Az ír Andre Stitt és angol társnői – Catherine Waller és Kate Ellis – előadása a néhai külvárosi lovardában egyike volt a legteátrálisabbaknak. Tökéletesen kidolgozott darabot mutattak be, szinte sátáni orgiát idézve. Vészjósló zene, csendbe belehasító gong, fekete ruházat, fekete fátyol, majd egyszer csak mintha a pokol szabadult volna el: állati hangok, az ösztönök diadala, féktelen zabálás, köpködés, maszturbáció mímelése kenyérrel, izzó parázs, fehér vászon fröcskölése „vérrel”, zokogás gyerektrikók fölött... Csak éppen nem volt eléggé világos, mit szolgál mindez: a rossz elítélését vagy épp ellenkezőleg, annak elismerését. Az erőszakot ugyanis szinte kéjelegve adták elő. Mellesleg, több mint húsz évvel a bécsi akcionisták után a rituális, erotikus erőszak terén aligha sikerülhetett újat mondaniuk. (Hermann Nitsch és társai mindezt valamikor nem játszották, a valóságot adták elő, s az agresszivitást annak végső következményeiig vezették. Hússal, vérrel dolgoztak, sőt, egyikük, Rudolf Schwarzkogler, mint ismeretes, nyilvánosan öngyilkosságot követett el...). A fiatal közönség egy részét azonban a szuggesztív, drámai látvány lenyűgözte.

Drasztikus eszközökkel próbált rámutatni az emberek közti megromlott kapcsolatokra, a „ki az erősebb” jelenségre két fiatal japán művésznő – Mamiko Kawabata és Tomomi Oikawa. Egyik előadásukban arra ment ki a játék, kire esik rá hamarabb a földbe fúrt rúd.

A Pozsonyban élő Rónai Péter performenszében a Szlovákiában jelenleg uralkodó viszonyokat, az általa „kultúrbolsevizmusnak” nevezett jelenséget parodizálta. Mindehhez a szabadságszobor maszkját, s villanyégőkkel ellátott, ragyogó sarlót-kalapácsot használt fel.

A hangokkal kísérletező magyarországi Szántó Éva, talán kissé túlnyújtott szereplése során, kislányát használta fel a manipuláció, önfeláldozás, beavatás, megalázás, szenvedés problémakörének megközelítésére.

Boris Nieslony (Németországból) társaival (M. Jackisch, E. Santamaria) Láttam az angyalt című performensz-sorozatának újabb darabját mutatta be. Nyilvánvalóan őt is az emberek manipuláltsága foglalkoztatja leginkább. A közönség és a szereplők közt szerepcserét idézett elő; a nézők egy bizonyos pillanatban kénytelenek voltak dönteni, hajlandóak-e feláldozni passzív kényelmüket és segíteni, szerepet vállalni. Másrészt tudatosítaniuk kellett, hol van a segítőkészség határa, s mikor válik a részvállalás kihasználtsággá, megalázottsággá, ami fokozatosan az identitás elvesztéséhez vezet. Hasonló gondolatok ihlették a mexikói Elvira Santamaria kísérletét a somorjai zsinagógában. Akciójában önkéntesek szimultán olvastak fel részleteket magyar és szlovák népmesékből, valamint három különböző – szlovák és magyar – szlovákiai napilapból (visszafelé...). A szereplők kezében levő, szlovák és magyar népzenét tartalmazó magnókazettákból váratlanul húzni kezdte a szalagot, a szalagcsokrot kivitte a szentély elé, s nem tért vissza. A létrejött kakofónia egyre halkult, ahogy a résztvevők fokozatosan tudatosították, készségességükkel nevetségessé váltak. A szimultán felolvasás régi ötlete itt új tartalommal töltődött fel. A többrétegű mondanivaló egyik síkja a nemzetek közti megértés fontosságára hívta fel a figyelmet, egy másik sík viszont a napi sajtó értelmetlen ballasztját karikírozta.

A japán Seiji Shimoda családos fellépése kedves, csendes, emberi volt. Míg felesége a színpadon nyugodtan szoptatta féléves kisfiúkat, s kétéves kislányuk szabadon járt-kelt körülöttük, felváltva meséltek családi életükről, önmagukról. Seiji közben bejelentette, hogy elbeszélésükbe két hazugságot rejtettek. Mint megtudtam, rajtam kívül senkit sem érdekelt, mik voltak azok. Az ázsiaiak titokzatosságára jellemzően ő viszont nem erőszakolta rá senkire titkát. Nekem elárulta, s átnyújtott egy képeslapot a család előző szereplésének fotódokumentációjával, melynek címe One lie (Egy hazugság) volt. Vagyis a művész – családjával a világot járva – lényegében konceptuális sorozatot valósít meg, melynek során történetükben egyre több lesz a kitalált elem. Somorjai előadásában Seiji „előregyártott” és rögtönzött elemeket kombinált. A magnóból szóló szlovák népdalt saját rögtönzött japán emlékszövegével és rituális tánccal kapcsolta össze.

A Németországban élő, singapore-i Jay Koh Tuck Weng két, tibeti buddhista rítusokat bemutató videófilmet vetített egyidejűleg. Azt tai-csi mozgássorozattal kísérte, szemléltetve a belső energiával való bánást, melyet tibeti sámánoktól tanult. Somorján a zsinagóga homlokfalára diapozitívokat vetített, melyeket (mint megtudtam) nem sokkal a csernobili robbanás után, ott helyben vett fel. Megjátszottan arrogáns viselkedésével az emberek feledékenységét, mások egzisztenciális problémái és a katasztrófák iránti közömbösségét kívánta demonstrálni. (Elárulta, hogy a bejáratnál földre írt szám a robbanás napjának dátuma... Ismét a különös ázsiai természet, mely szereti, ha a dolgok egy részét titokzatos köd fedi).

A japán Koso Haranaka egy kövecskékből kirakott körben villanyújságot installált. Ez az új időt, az ún. Hiroshima time-ot hirdette (0052), a hirosimai atombomba robbanásának időpontjától számítva (1945. aug. 6). Egyúttal a jelenlevők rendelkezésére bocsátotta Hirosima legismertebb napilapjának „aznapi” számát, melyet ötvenkét évvel később nyomtattak ki. A szerző rövid utószavában azt a kívánságát fejtette ki, hogy az emberek örökre „felejtsék el” az atomfegyvereket.

A svájci Markus Eichenberger a free jazz stílusában szimultán variációkat rögtönzött egy rendkívül szuggesztív, monoton eszkimó – helyesebben inuit - zenei motívumra. A somorjai templomban előadott klarinétszólójával aratta talán a fesztivál legnagyobb sikerét. „Antihangokkal” megtűzdelt, ugyancsak free jazz szólója után mesterien tért át egy 30-as évekbeli szirupos evergreen melódiára, újra visszatérve az „ál-zenei hangokhoz”.

Bartolomé Ferrando (Spanyolország) sajátos humorérzékkel kreált előadása rövid volt, de annál hatásosabb. Tudatosan az ötvenes évekbeli FLUXUS művészeti csoport követőjeként lépett fel. Kalapáccsal „játszott” egy játékxilofonon, melynek fokozatosan széttört darabjait műalkotásként, dokumentumként szétosztotta a hallgatóság között.

A néhai FLUXUS-ból merített ihletet kevésbé vallotta be a dán Kirsten Justesen és Henning Frimann. John Cage ismert kijelentésének („Minden zene”) egy sor különféle használati tárgy segítségével történő illusztrálása végtelenül hosszúnak (és feleslegesnek) tetszett.

Lois Viktor csoportjával ismét monoton elektronikus zenét adott elő önmaga gyártotta, sajátosan megvilágított hangszer-szkulptúráin. E mechanikus objektumok főleg mosó- és írógépek alkatrészeiből készülnek.

Julia-Andree Tremblay (Kanada) mazochisztikusan könyörtelen performenszében saját testén kémlelte a szubjektív (női?) szenvedés elviselhetőségének határait. Akárcsak az ő produkciója, a pozsonyi Anča Daučíková előadása is radikális feminista nézeteket közvetített, noha eltérő felfogásban. Daučíková már évek óta kerülő úton tér vissza eredeti üvegművészi munkásságához. Számára az üveg a törékenység, az áttetszőség, a veszély jelképes kifejezését szolgáló médium. Saját videófilmjét nem először kapcsolta össze testművészeti előadásával (mindkettőt minimalista-konceptualista módon valósította meg). Szűk női ruhába öltözött, tűsarkú cipőben cukrot kínálgató társa állítólag transzvesztita fiatalember volt. (Daučíková nyíltan harcol a homoszexuálisok jogainak elismeréséért. Alkotásaiban gyakran fekteti a hangsúlyt az erotikára, miközben videófilmjeiből szeretetszomj árad.)

A párizsi Esther Ferrer – a bombasztikus, túlzsúfolt megnyilvánulásokkal ellentétben –- ugyancsak az egyszerűséget, gondolati és formai tisztaságot részesíti előnyben. Minimalisztikus előadásaiban habozás nélkül, amellett elegánsan – bárminemű zenei-akusztikai kíséret vagy felesleges segédeszköz nélkül – tárulkozik ki előttünk. Ezúttal – a számokat újra alkotó módon alkalmazva – az öregedésről és az elgyengülésről gondolkoz(tat)ott el hatásos, ám nem sikerhajhász performenszében.

Enzo Minarelli bolognai hangművész az audiovizuális költészet világszerte ismert képviselője. Kiforrott, temperamentumos előadása, melyben hangkölteményeit sajátkészítésű videó kíséretében adta elő, valódi élmény volt.

A költészet, mint minden évben, most is képviselve volt a fesztiválon. A délutáni poétikai összeállításban azonban – Minarelli „nemzetközileg” is érthető előadásán kívül – kevesen voltak (kivételt talán csak az eperjesi Jana Bodnárová audiovizuális videóperformensze képez), akiknek magyarul vagy szlovákul előadott alkotásait a más nyelvű hallgató is élvezni tudta volna. Ennek ellenére figyelemreméltó volt a tragikusan elhunyt Talamon Alfonz emlékére készített műsor.

*

A fesztivál szervezői bizonyos hiányosságok és a hullámzó színvonal ellenére elismerést érdemelnek. Ha másért nem, hát azért, hogy már tíz éve képesek életben tartani ezt a Szlovákiában egyedülálló rendezvényt, mely kitartó szervezőmunkát, s nem utolsó sorban sok pénzt igényel. Azt, hogy a művészet által tényleg lehet „kommunikálni”, bizonyítja az egész országból összeverődött nézők viszonylag nagy száma, s mindenekelőtt a világ különböző tájairól érkezett neves művészek egyre szélesedő skálája. Némelyikük rendszeres visszatérése (sokakat megragadott Érsekújvár sajátos légköre) alátámasztja azt a nézetet, hogy a vélt periféria gócpontjai – kitartó és vonzó kulturális aktivitás által – központi szerepre tehetnek szert. Úgy tűnik, hogy a hivatalos és nem hivatalos kultúra közti feszültségek – a relatív kiegyensúlyozottság rövid ideig tartó szakasza után – kezdenek újra kiéleződni. Míg a hivatalos, állam által támogatott művészet egyre konzervatívabb, önmagába zárkózottabb, az állami intézményeken kívül álló, nem hivatalos művészet kiveti a kortárs művészeti vonulatokat és közös érintkezési pontokat keres a világgal. Mint azt a legutóbbi fesztivál is bizonyította, mindig létezni fognak olyan közös emberi és szakmai problémák, melyekhez az alkotók a művészet univerzális nyelvén kívánnak hozzászólni.