Erkölcstan helyett ösztöntan

„Nevetséges dolog azt képzelni, hogy létezik egy Igazság nevű valami, ami felülmúlja a kéjt és a kínt.”

(R. Rorty)

Már a legősibb vallások és filozófiák foglalkoztak azzal a kérdéssel, mi az emberi természet lényege, mi az, ami az emberi létezést sajátossá teszi. A kérdést úgy is megfogalmazták: miben különbözik az ember az állatoktól, az emberi világ az állatvilágtól. A görög gondolkodók gyakran állították, hogy az erkölcs és az értelem képessége teszi leginkább az embert emberré. Tehát az erény és az ész – valamint az ezekhez kapcsolódó teremtő munkatevékenység (techné) – révén válik az ember magasabb rendű lénnyé. Az észelvűség, a racionalizmus a későbbiekben is a filozófiai gondolkodás egyik fő tradíciója maradt. E racionalizmus nemcsak az ember, hanem az egész világ lényegét a rációban látta. A világ ésszerűségének biztosítéka a teremtő Isten volt. Isten a legfőbb Észt, a legfőbb Erényt és a legfőbb Jót is megtestesítette. Az ész kultusza a felvilágosodás idején jutott csúcspontra, amikor mind a francia, mind a klasszikus német filozófia ennek bűvkörébe került. A felvilágosodás meghatározó hatást tett a XIX–XX. századi modernitás világára. Ez megmutatkozott a világ megismerhetőségébe vetett hit elterjedésében, a természettudományos és technikai fejlődés hatalmas eredményein alapuló optimista világképben, a középkorias, dogmatikus vallásosság visszaszorulásában stb.

Az ész eme „diadalútja”, amely pl. a francia forradalom idején a Legfőbb Lény „vallásos” kultuszában, Hegelnél az Abszolút Eszme metamorfózisaiban, Marxnál a proletárforradalomnak a dialektikával való alátámaszthatóságában nyilvánult meg, megdönthetetlennek látszott.

Egyoldalúság volna azonban, ha megfeledkeznénk arról, hogy az emberi világ eszesként, az ember észlényként való leírása soha nem tett szert abszolút érvényre és kizárólagosságra. Ősidők óta ismert, hogy léteznek az emberben az értelemmel konkurráló, annak ellentmondó, általa nem kontrollálható erők és jellemzők. Már a Bibliában ezt olvashatjuk: „Ami az emberből jő ki, az fertőzteti meg az embert. Mert onnan belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belülről jőnek ki és megfertőztetik az embert.” (Márk 7, 20-23.)

A természet tehát – s benne az emberi természet – nem egyértelműen értelmes és jó. Megtaláljuk e felismerést Szent Ágoston Vallomásaiban éppúgy, mint a reneszánsz Giordano Bruno vagy a felvilágosult Diderot írásaiban. A felvilágosodás vallás- és tekintélyellenessége helyenként szenzualizmussal és az érzékiség jogainak hangoztatásával járt együtt. Bár az újkori deizmus és panteizmus még isteni értelmet, rendező erőt látott a természetben, már érződött, hogy van egy másik arca is; amely amorális, irracionális, ellenőrizhetetlen, féktelen. Az irodalomban erre utalt a dr. Jekyll és Mr. Hyde-típusú hősök megjelenése.

A filozófiában a múlt század közepétől nagyszabású támadás zajlott az ész (hegeli) mindenhatósága ellen. A kierkegaard-i Hit, a schopenhaueri Akarat vagy a nietzschei „dionüszoszi” szellem már egyáltalán nincs alávetve az értelem hatalmának.

A világ e filozófiákban már értelmezhetetlen, kaotikus, szellem nélküli erők játéktere, s ezek az erők határozzák meg − lelke legbensőbb zugából hatva − az ember tevékenységét, lehetőségeit is. Oda a megismerhető, feltárható, a tudás erejével „legyőzhető” természet illúziója. A „Világakarat” Schopenhauernél vagy a Dionüszosz-metafora Nietzschénél elemi erejű, fékezhetetlen belső energiák munkájáról tanúskodik, amely nem zabolázható meg, sőt le sem írható az értelem logikájával. Ugyanakkor az értelemmel összekapcsolódó morál is csődöt mond, hiszen a lélek mélyén ható indítékok – ösztönök, érzékek, érzelmek, indulatok – túl vannak „jón s rosszon”, „érvénytelenítik”, károsnak nyilvánítják a korábbi (vallás)erkölcsi érték- és normarendszereket. A hegeli Világszellem még nem halott ugyan – Marx, Engels az osztályharc és a forradalom elméletével még életre galvanizálják –, de a Lukács György által később az „ész trónfosztásának” nevezett folyamat már elkezdődött.

Ebben az eszmetörténeti szituációban – a racionalizmus és az irracionalizmus közötti „patthelyzetben” – lépett színre Sigmund Freud (1856–1939) osztrák orvos és pszichiáter, korának egyik legeredetibb és legnagyobb hatású gondolkodója. Freud nem vallotta magát filozófusnak (még kevésbé erkölcsfilozófusnak), nézetei és munkássága mégis oly mértékben megváltoztatták a modern emberről alkotott képzeteket és megítéléseket, hogy hatása alól az etika sem vonhatta ki magát. Az ember új képét – egy új típusú filozófiai antropológia alapelveit – teremtette meg, amelyben az emberi személyiség keretein belül a racionalizmus és az irracionalizmus addigi tradícióinak sajátos szintézise jött létre. Munkásságának részletes taglalása e helyen lehetetlen, csupán az általa felvázolt új emberfelfogás néhány meghatározó eleme ragadható meg.

Freud – elsősorban Schopenhauerhez és Nietzschéhez kapcsolódva – elismerte az ember „kettős” (értelmi és „irracionális”) természetét, s ezek közül utóbbit, az érzelmi, akarati, ösztön-meghatározottságot tekintette döntőnek. Az egyén és a társadalmi környezete (szokások, törvények, normák, elvárások, tilalmak stb.) kapcsolatát konfliktusosnak, eleve ellentmondásosnak gondolta el.

Az ellentmondás mindenekelőtt abban állott, hogy az egyén belső ösztönkésztetései és a társadalmi érték- és normarendszerek között áthidalhatatlan szakadék van. Ez az ellentét nem volt ismeretlen: Schopenhauer is tudta, hogy e diszharmónia oka az, hogy a vágy korlátlan, a kielégülés korlátozott. Nietzsche ezt a konfliktust a korlátlan ösztönenergiáit érvényesítő „dionüszoszi” és az értelem evolutív erejére hagyatkozó „apollói” karakter szembenállásával fejezte ki.

Freud azonban az egyénen (én-en) belül érzékelte az összeütközést a „tudattalan” (ösztön) és a „tudatos” (társadalmilag kontrollált) szféra között. A „tudattalan” (vagy tudat alatti) személyiségréteg nála természetesként, természettől valóként, ámde amorálisként jelent meg, szemben a moralitást képviselő „társadalmi” énnel. Az én tehát itt kettéhasadt, s előállt az óriási kérdés: mit kezdjünk énünk nem tudatosult, tehát értelmileg-erkölcsileg sem kontrollált szférájával, amely kiolthatatlan energiákat képvisel, és érvényt kíván szerezni magának a tudatos énünkkel szemben. Másképp fogalmazva: hogyan egyeztessük össze magunkban − és a társadalmi környezethez való viszonyunkban − a bennünk rejlő irracionálist a racionálissal, az amorálist a morálissal.

Amikor Freud kidolgozta a személyiség lélektani vizsgálatának módszerét (pszichoanalízis), az emberi természethez a „kulcsot” a „tudattalan” szféra elemzésével kívánta megtalálni. Túllépett tehát a hagyományos erkölcstan kérdésfeltevésén (mit kell tennünk, hogy helyesen cselekedjünk?), hiszen utóbbi csak a tudatos én (a társadalmi normák) szintjén adott eligazítást. Freud a meghatározó erejűnek vélt tudattalant akarta feltárni, de nem „metafizikai” vagy metaforikus-irodalmi eszközökkel, hanem a természettudományos egzaktság igényével. A pszichoanalízist „alkalmazott” természettudománynak tekintette, és meg kívánta teremteni azt a módszertani és fogalmi apparátust, amelynek segítségével rendszeres leírás (elmélet) születhet az emberi lélekről, illetve gyógymód a lelki betegségekre. Így állította az értelmet (a tudományt) a nem értelmi (tudattalan) szféra megismerésének s adott esetben a gyógyításnak a szolgálatába, és valósította meg ezzel a racionalizmus és az irracionalizmus történeti tradíciójának összekapcsolását. Bár tudatában volt annak, hogy a „tudattalan” (ösztön-én, libidó, „ősvalami”) éppen végtelen és korlátozatlan természeténél fogva a tudomány erejével sohasem lesz teljesen feltárható vagy megérthető, mégis fenntartotta a tudós következetes megismerő-értelmező attitűdjét. Nietzschei kifejezéssel élve: felismerte a „dionüszoszi” erejét, hatalmát, amoralitását, de − tudósként − nem adta fel az „apollói” értelem és morál hadállásait, megkísérelte összeegyeztetésüket. Ebben végső soron Freud racionalista beállítottsága mutatkozott meg. Célja volt egyfelől megérteni, racionalizálni a tudattalant, az ösztön-ént, másfelől megtalálni az ösztön-én (elkerülhetetlen) érvényesülésének olyan lehetőségeit, amelyek nem sértik a tudatos (morális, társadalmi) én birodalmát, szabályait. Elismerve az ösztöntermészet erejét, titkait, hatalmát, az értelem, a morál pártjára állt.

A pszichoanalízis foglalata című művében Freud rövid, tömör összegzését adta saját pszichoanalitikai nézeteinek.

Az emberi pszichét olyan „lelki készülékként” írta le, amely a tanulmányozás során elkülöníthető organikus részekből, tartományokból épül fel. A legrégibb ilyen tartományt, a tudattalant ösztön-énnek nevezte el, s öröklöttnek, alkatilag meghatározottnak, egyben a legfontosabb én-szektornak tekintette. Az „én” elnevezést annak a sajátos lelki organizációnak tartotta fenn, amely közvetítő szerepet játszik az ösztön-én és a társadalmi környezet között. Ily módon az én a külvilághoz való alkalmazkodás és célszerű önérvényesítés eszköze. Következésképpen harcot kell folytatnia az ösztön-én ellen: kontrollálja, mérlegeli az ösztön-én igényeinek kielégítési lehetőségeit, szükség esetén radikálisan visszaszorítva ezen igényeket. Az én az élvezet, az öröm elérésére, a kín elkerülésére törekszik, az ösztön-én igényeinek kielégítési lehetőségeit, szükség esetén radikálisan visszaszorítva ezen igényeket. Az én az élvezet, az öröm elérésére, a kín elkerülésére törekszik, az ösztön-én és a valóság konfrontációja során azonban törekvései súlyos nehézségekbe ütközhetnek. A társadalmi normák, elvárások ugyanis szintén beépülnek az énbe, az én tehát az ösztön-én és a társadalom kettős szorításában létezik. Társadalmi „nyomásra” az éntől különválik az ún. felettes én, amely a társadalom normarendszerét képviseli, és az énnek „harmadik hatalomként” kell vele számolnia. Az ösztön-én és a felettes-én ily módon két szembenálló „hatalmat” képvisel, mindkettő a múlt meghatározó hatását hordozza: az ösztön-én az öröklött, a felettes én az átvett, tanult társadalmi hatásokat testesíti meg a személyiségben. Miközben az én funkciója az ösztön-kielégülés legkedvezőbb, legveszélytelenebb módjainak megtalálása, addig a felettes én feladata alapvetően e kielégülés korlátozása.

Az ösztönöket analizálva Freud két alapösztönt különböztetett meg: az éroszt és a destruktív ösztönt. Az érosz (szerelmi ösztön) és a destruktív (halál-) ösztön együtt vagy egymás ellenében fejtik ki hatásukat a létfenntartás és a fajfenntartás igényeinek megfelelően. Ez az ösztönpár alapozza meg életünkben a vonzás-taszítás, szeretet-gyűlölet, egyesülés-szétválás, félénkség-agresszió ellentétpárjainak küzdelmét. Freud az ösztönök mögött mindenkor valamely energiamennyiséget feltételezett (pl. az érosz mögött a libidót), amely érvényesülést keres, ugyanakkor beleütközik a felettes én korlátaiba és tilalmaiba, azaz elfojtást szenved. Az elfojtott ösztönenergia a pszichén belül romboló (önromboló) munkát fejt ki, és patogén hatású lehet. Az agresszió ilyenkor öndestrukcióba csap át, és olyan belső konfliktusokat okoz, amelynek feloldása éppen a pszichoanalízis mint gyógyító módszer feladata.

Az érosz érvényesülése leginkább a nemi funkció, a nemi élet területén követhető nyomon, noha ez korántsem azonos közvetlenül a szexuális érintkezéssel. A freudi pszichoanalízis egyik alapvető nóvuma, hogy a nemi élet nem csupán a serdülő- ill. felnőttkor sajátossága, hanemha tágabb értelemben vett szexualitás az első életévektől kezdve jellemzője az embernek. A gyermekkori szexualitás felfedezése, sajátosságainak elemzése egyrészt a gyermekkorra mint kitüntetett életszakaszra irányította a figyelmet, másrészt átértékelte a szexualitás korabeli értelmezését, amely a szexust a közvetlen nemi aktussal, a genitális érintkezéssel azonosította. A gyermeki nemiség kibontakozását Freud a következő szakaszokra osztotta:

a.         orális

b.         anális

c.          fallikus

d.         genitális

A különböző gyermeki életszakaszokban eszerint más és más testtájakhoz kötődik elsősorban a nemi funkció, s e fázisok vezetnek el a kora felnőttkori nemi érettséghez.

Bár a szexualitás ezen fejlődési szakaszai korántsem mechanikusan követik egymást és egyáltalán nem problémamentesek, mégis annyiban közös jellegzetességeket hordoznak, hogy a gyermek − ösztönkésztetései nyomán − az örömelvet igyekszik követni, s egyes testtájékait mint erogén zónákat fedezi fel. (Jóllehet Freud nemcsak egyes kitüntetett testtájékokat, hanem az egész testfelületet potenciálisan erogén zónaként fogta fel.)

Freudot saját orvosi tapasztalatai győzték meg arról, hogy a gyermekkornak az egyén fejlődéstörténetében kiemelt szerepe van, s a pszichés fejlődési zavarok, a felnőttkorban kifejlődő lelki betegségek okai nagyrészt a gyermekkori élményvilágban keresendők. A gyermeki pszichikumot olyan (gyakran szexuális jellegű) traumatikus élmények érhetik, amelyeket nem képes feldolgozni, az erős felettes én (pl. a vallásos nevelés, az apai tekintély szigorúsága révén) elfojtja ezeket az impulzusokat. Az elfojtás viszont később, felnőttkorban − a tudatalattiban felgyülemlett, s adott esetben onnan előretörő feszültség révén − lelki, sőt testi betegségeket is okozhat.

Freud − orvosként, ideggyógyászként − azt tartotta feladatának, hogy épp a lelki betegek sikeres gyógyítása érdekében a pszichológiát a tudattalannal foglalkozó természettudománnyá tegye, megfigyelések, tapasztalatok útján feltárja annak törvényeit és alkalmazza felismeréseit a gyakorlatban.

A lelki minőségek vizsgálatakor megállapította, hogy az ösztön-énben a tudattalan minőségének van egyeduralma. Hipotézise az volt, hogy ha sikerül a tudattalanban elfojtott traumatikus élményeket, vágyakat, késztetéseket tudatosítani, akkor nemcsak a tudattalan működéséről juthat információkhoz, hanem a beteget megszabadíthatja az énjét terhelő (pusztító) belső feszültségtől, s ezáltal megtalálhatja a gyógyítás útját. Ezért a pszichoanalitikus kezelés a tudattalan tudatosításának, felszínre hozásának sajátos és bonyolult feladatát vállalta fel.

Freud felismerte, hogy alvás közben a felettes én kontrollja gyengül, a tudattalan tartalom benyomul az énbe, ezért az álom tanulmányozásával közelebb lehet jutni a tudattalan szféra megfejtéséhez.

Az álomfejtés azonban külön módszertant igényelt, az álommunka szabályszerűségei élesen eltértek a tudat ébrenléti működésétől. Az álombeli emlékezet információkat nyújtott az ösztön-énről (a szexuális vágyteljesítés szükségleteiről, az én szorongásainak legbensőbb okairól, gyakran a kisgyermekkorból eredő feszültségekről), de nem a logika számára megszokott és érthető formákban, hanem az álomtevékenység sajátos öntörvényei szerint és szimbólumrendszere útján. Megfejtésükhöz ki kellett dolgozni az álomban megnyilvánuló sűrítés, eltolás, szimbolizálás stb. értelmezésének elméletét és gyakorlatát.

A pszichoanalízis foglalatában Freud külön fejezetet szentelt a pszichoanalitikus technika kidolgozásának és alkalmazásának. Nagy súlyt fektetett az orvos felelősségére, a beteggel való érzékeny kapcsolat és bizalom kiépítésére. Hangsúlyozta, hogy a neurotikus, depressziós stb. betegek gyógyítása őszinteséget, különös érzékenységet, óvatosságot, szerénységet követel az orvostól. Hogy a beteg megnyíljék orvosa előtt, hogy (jórészt a gyermekkorból származó) élményvilága feltáruljon, szoros kapcsolatra van szükség az analitikus és a páciens között. Ez adott esetben előnyökkel és veszélyekkel is járhat a kezelés szempontjából. A beteg felszínre hozott gyermekkori élményeit, vágyteljesítő szükségleteit stb. „átviheti” orvosára (indulatátvitel), amely helyzetet az analitikusnak meg kell próbálnia a gyógyítás szolgálatába állítani.

A pszichoanalitikus kezelés eszköztára természetesen nem merült ki az álomfejtésben. A beteggel való kommunikáció során a szabad asszociáció, a gyermekkori emlékek felidézése is fontos szerepet játszott. A gyermekkorban elfojtott traumatikus élmények, vágyak, késztetések felszínre hozására gyakran eredményes módszernek bizonyult a hipnózis (hipnotikus álom) módszerének alkalmazása. Ez esetben is a felettes én ellenőrző funkciójának legyengüléséről van szó, amikor a mélyen „tárolt”, nagyrészt a kisgyermekkorhoz fűződő elfojtott tudattartalmak megközelíthetővé válnak.

Freud meg volt győződve arról, hogy a felnőttkori neurózisok okai a kisgyermekkorban − az első hat életévben − rejlenek, ezért ez az életkor adta meg számára leginkább a felnőtt psziché rejtelmei megfejtésének egyik kulcsát. (E tekintetben nem tett különbséget beteg és egészséges psziché között.)

A feltárult gyermekkori élményvilág vizsgálata során elemezte azokat a gyermekkori komplexusokat (Ödipusz- ill. Elektra-komplexus), amelyek a gyermeknek a szüleihez fűződő problematikus, ellentmondásos kapcsolatait jellemzik, és „kimenetelük” nagy hatással lehet az egyén pszichoszexuális fejlődésére, a felnőttkori pszichés karakter milyenségére.

A pszichés betegségek gyógyításának tapasztalatai juttatták el Freudot ahhoz a felismeréshez, hogy a pszichikus normalitás és abnormalitás közé nem lehet éles határvonalat húzni, sőt a lelki betegségek megértése vezethet el a normális lelki működés megértéséhez. Annyi bizonyossá vált, hogy az ösztönök önmagukban véve se nem jók, se nem rosszak, nem pozitívak és nem negatívak. Minden emberben működő „energiaforrások”, amelyek legmélyebb természetünkből fakadnak. Az ösztön-én, személyiségünk magva nincs is közvetlen kapcsolatban a külvilággal, a korláttalan kielégülésre törő ösztönkésztetéseinket énünk egy másik ellenőrző szférája, „lelki hatósága” közvetíti. Utóbbi akadályozza meg, hogy az erkölcsre és társadalomra veszélyes (vagy éppen magát a személyiséget romboló) impulzusok a maguk nyers erejével hassanak. Az ösztön-ént az örömelv vezérli, amit az én más szférái kioltani nem, legfeljebb módosítani, mérsékelni képesek. Az ösztön örömelvével szemben igyekeznek a valóságelvet érvényesíteni, vagyis a kielégülésre törő ösztönigényeket a gondolkodás segítségével mérlegelve eldönteni, hogy mennyiben és milyen módon nyíljék tér a valóság törvényeinek ismeretében az ösztönkésztetés megnyilvánítására. Az ily módon megvalósított ösztönkorlátozás lehet elfojtás is, de egészségesebb és hasznosabb, ha az ösztönkésztetéseket az énnek (vagy a felettes énnek) sikerül társadalmilag hasznos, értékteremtő célok irányába fordítani. Ha e célok nem is felelnek meg az eredeti ösztöncéloknak, a kreativitás, a kulturális javak jelentős részének létrehozása éppen a szexuális eredetű ösztönerők korlátozásának és „átcsoportosításának” következménye.

A társadalmi, társadalomban élő ember számára tehát nem kikerülhető a nagy feladat: hogyan képes (képes-e) öröklött, eredetileg gáttalan ösztönenergiáit a társadalom normarendszerével összhangba hozni, sőt társadalmilag elfogadott értékké transzformálni. Mindezt úgy elérni, hogy lényegileg ne sérüljön (ne fojtód-ék el kórosan és önpusztítást okozva) az ösztön-én, hanem − az értelem és a morál elveinek fennállása mellett − tudja érvényre juttatni magát.

Freud hatalmas kísérlete az ösztön es az értelem, az amorális és a morális összeegyeztetésére a XX. századi gondolkodás zseniális, máig aktuális tudományos teljesítménye. E vállalkozást akkor is grandiózusnak kell neveznünk, ha tudjuk (s tán már Freud is tudta): kitűzött célját maradéktalanul nem érhette el. Az értelem illetékességi köre nem terjeszthető ki korlátlanul a személyiség belső világára (ösztönéletére), az értelem hegeli univerzuma nem támasztható fel többé. A XX. században a „felvilágosult” tudomány optimista attitűdje már komoly korlátokba ütközik. Freud, az „aufklérista” tudós hősies elszántsága, az Igazság (az emberi természet mélységeinek) feltárása érdekében végzett munkássága nem hozhatott „megnyugtató” és végleges eredményeket.

Freud maga is úgy látta: az ösztön-én „megzabolázása” és „jó” irányba fordítása csak részlegesen lehetséges, az ellentmondás, amely a korláttalan ösztön és a korlátozó értelem, morál között feszül, az egyén számára sohasem lehet teljesen feloldható. Ez az, ami nemcsak az egyéniséget illetően tette Freudot pesszimistává, hanem az emberi társadalom jövőjét, a boldogság „társadalmi szintű” elérésének lehetőségeit tekintve is. Az ösztön és az értelem (morál) világa nem ugyanaz a világ, s ez alighanem kiküszöbölhetetlenné teszi a „rossz közérzetet” a kultúrában.

Freudot nemcsak gazdag életművének önálló értéke, hanem annak rendkívül széles körű hatástörténete is századunk egyik meghatározó szellemévé avatta. Iskolateremtő egyéniségként, a freudizmus tudományának névadójaként teljesebb képet nyújtott az emberről, megkönnyítette a modern ember karakterének megértését, új perspektívákat nyitott a pszichológia, a pszichiátria, a filozófia, az etika számára.

Szellemi hagyatékát olyan egymástól látszólag távol álló gondolkodók is felhasználták, mint a szeretet művészetéről értekező E. Fromm, illetve az orgazmus funkciójáról, a szexualitás „forradalmi” erejéről író W. Reich. De hatása fellelhető az etiko-erotikus forradalom marcuse-i tanításában, a hatvanas évek „szexuális forradalmának” jelszavaiban, nem beszélve az irodalomra és a művészetekre gyakorolt „felszabadító” hatásokról.

Freudnak és a freudizmusnak a kilencvenes években megfigyelhető újabb reneszánsza azt mutatja, hogy a lényegileg a modernitást képviselő Freudnak a modernitás leáldozásának, a „posztmodern” felemelkedésének korában is van aktualitása. Maga Freud ugyan aligha értett volna egyet R. Rortyval, aki szerint az Igazság keresése nevetséges dolog. Viszont Freud volt az, aki, ha nem is az Igazságot, de sok hasznos, ma is nélkülözhetetlen igazságot tárt fel számunkra önmagunkról, a bennünk rejtező természet titkairól, gazdagságáról. Mindezek ismeretében talán a jelen létezés kéje és kínja is könnyebben elviselhető.