Fogolyvár, nicht wahr?

Lina, szegény megboldogult, mindig a szerelem betege volt, abba is halt bele – vallotta be csendes rezignációval Sándor Gittának azon az 1936-os szabadkai látogatáson, amikor tíz napig náluk vendégeskedett Lexivel, s idejük java részét valójában nem is Szabadkán, hanem Palicson töltötték. Hosszú sétákat tettek a strandtól a Bagolyvárig és vissza, sokszor esteledett rájuk így az idő. Sándor a tavat nézte, úgy érezte, épp egy ilyen homályba vesző vízfelület lehet a legjobb kifutópályája házasságára vonatkozó emlékeinek. Minthogy sokkal sűrűbben váltott levelet Gittával, mint Ilával, Gitta elég sok részletet ismert e házasság viszontagságaiból, pedig minderről Sándor csak igen tartózkodóan tudósította. A maga házasságában megélt kitöltetlen űr késztette Gittát arra, hogy sokat töprengjen mások sorsán. Sándorról és Lináról is kialakult benne egy összkép, mely igen sok szorongató részletet tartalmazott.

Sándor nem sokkal a nagyháború előtt került Temesvárra, de ezt akkor senki sem tekintette végérvényesnek, nyilván ő maga sem. Könyvkereskedéssel egybekötött könyvnyomdát szeretett volna létesíteni, sokat utazott (még egy útirajza is megjelent valaha, 1906-ban Az éjjeli nap országában Svédországban címmel). Uhrmann Henrik könyvnyomdáját akarta megnézni Temesvárott, végül, hogy-hogysem, Rösch Károly könyv- és zenemű-kereskedésébe került alkalmazásba. Rösch, jövendőbeli apósa, rövid beszélgetés után azon nyomban felajánlotta, hogy lépjen be hozzá, hogy itt a német behozatali könyvek jelentik máig is a legnagyobb hasznot, Sándor tájékozottsága, ismeretségei és összeköttetései sokat jelentenének a cégnek, de kiváltképp a friss magyar könyvtermésben való válogatásban tehetne neki nagy szolgálatot, mivel, noha tud ő magyarul, olvas is, beszél is, ír is, ha kell, de valahogy máig sem érez e téren biztos talajt a lába alatt. Egyszóval: magyar irodalmi tájékozódása nagyon bizonytalan, a jövőre nézve viszont enélkül aligha lesz esély egy nyomda létrehozására, amit ő is régóta tervbe vett. Itt van ez a Dél Irodalmi Társaság, Sándornak aktív részt kell vállalnia benne, könyvek ismertetését és eredeti művek írását propagálnia. Egyszóval: adva van a lehetőség, interesszálja magát minél szélesebb körökben.

Sándor nem először járt Temesvárott, tudta, hogy annyi nyelven beszélnek a városban, ahány a cégtábla (ezt annak idején olvasta valahol, s a helyszínen lepődött meg, hogy ez valóban nem esik messze a valóságtól). Németek voltak a legtöbben, de majdnem annyi magyar is, valamivel keve­ebb szerb és román lakta a várost. A német ismerete nélkül azonban az ő szakmájában itt semmiképpen sem lehetett volna érvényesülni. Sose gondolta volna, hogy Eichinger Amália német nyelv iránti különös honvágyának és féltve őrzött német könyveinek még hasznát is veszi. Sándor, mint legidősebb fiú, Amália kedvence volt, vele mindig németül beszélt, sőt írni-olvasni is megtanította németül. Később pedig hosszú délutánokon át olvastatott fel magának Sándorral a saját, féltve őrzött német könyveiből. Sándor azon kevesek közé tartozott a családban, akik csodálták Amáliát, szeretett vele lenni, nem a felolvasások miatt ugyan, hisz jobbára csak a szavakat értette e könyvekből, a mondatokat már sokkal kevésbé, nem is igen törekedett megérteni, de anyját figyelve úgy érezte, egyre közelebb kerül kiismerhetetlen, fura lényéhez, mely felett a család többsége csak szimpla legyintéssel siklott tova.

Két hónapja volt már Rösch Károly Könyv- és zenemű-kereskedésének az alkalmazottja, s főnökével egyre jobban összehangolódtak. Károlynak a szakma a kisujjában volt, több évtizedes, jól kiépített összeköttetés-hálózattal rendelkezett. Sándor kezdetben biztosra vette, hogy ezt az embert csak az üzlet érdekli. Később jött rá, hogy kitűnő memóriája a könyvek tartalmi vonatkozásaira is kiterjed, sőt hogy megszállottságig menő olvasási rohamok vesznek rajta erőt időről-időre, s míg e szenvedélyét ki nem elégíti, nem lehet vele kapcsolatot teremteni, nem képes kilépni olvasmányának bűvköréből. Kicsit bogaras ember, tájékoztatták Sándort a cég többi alkalmazottai, ami szerintük abban mutatkozik meg, hogy időnként összevissza beszél. Károly egykettőre felismerte Sándorban az igazi partnert, aki tökéletesen értette őt. Annyi sok magányos évtized után Károlynak végre sikerült olyan emberre találnia, aki partnere tud lenni olvasmányaira vonatkozó, mindeddig önkörükben forgó gondolatainak megosztásához.

Röschék családi vacsorára szóló meghívása, a többi alkalmazott szerint, nagy megtiszteltetésnek számított. Fura família, ahol két nő körül forog a világ. A Fanny méltóságos asszony egy igazi nagyvilági dáma, még ma is mindenkit levesz a lábáról, de jaj annak, aki nem üti meg azt a mértéket, amelyet egy művelt embertől elvár! Az unokája pedig még rajta is túltesz. Sándor inkább kedvetlenül mint szorongva készülődött erre a kitüntetésszámba menő családi vacsorára, miközben azon töprengett: hogyhogy a méltóságos asszony és az unokája? Ezek szerint Linának nincs is anyja? Soha egy szót sem szólt róla eddig senki. Azt ugyan csak utólag ismerte be magának, hogy ha mégis szorongott, azt az okozta, hogy valójában maga sem tudta, a csalódástól fél-e jobban, vagy attól, hogy lenyűgözi a család, vagy Lina inkább, akit addig sohasem látott.

Röschék a Belvárosban laktak, méghozzá a Losonczy-tér egyik egyemeletes „palotájában”. Ezen az estén mindenki önmaga magaslatán volt, sőt ha lehet, még túl is szárnyalta önmagát. Ezt a későbbi tapasztalatok fényében határozta meg magában ekképp Sándor. Károly felesége, akit Käthenek hívtak, nem véletlenül szokott kimaradni a családi felsorolásból. Csöndes, visszahúzódó teremtés volt, viszont kitűnő háziasszony, s a jókedély pírját a jól sikerült vacsora csalta arcára, nyilván főképp abból kifolyólag, hogy Sándor igazi gurmanként dicsérte meg a legválasztékosabb műgonddal készített fogásokat. Pontosan annak arányában dicsért mindent, ahogyan az Käthe értékrendjének megfelelt. A többieknek, Károlynak, s anyjának, a „méltóságos asszonynak”, nem is beszélve Lináról, szóra sem érdemes ügy volt, de Käthe oly ritka öröme őket is egykettőre derűsre hangolta. Fanny méltóságos a dohányzóban elköltött desszert és cognac közepette máris rázendített szemlátomást kedvenc „áriájára”. Mit szól ehhez a mi városunkhoz, sag’n Sie mir? A társalgás végig a magyar és a német összevissza keveréséből tevődött össze, Sándor mégis bájosnak tartotta ezt a habarcsot, nyilván elsősorban Fanny méltóságos beszédmódjából kifolyólag, aki vele született kacérságát – korához illően – már csak erre a nyelvkeveredésre korlátozta. Valamiféle intellektuális kacérságként lehetne néven nevezni ezt a sajátos beszédmódot, mert soha sem egyik vagy másik nyelv nem ismeretéből fakadt, hanem mindig kicsit gunyoros jellemzést is jelentett, mert gunyorosság alkalmazásában Fanny méltóságos önmagát sem kímélte. Miféle Temesvár? Sokkal inkább Fogolyvár, nicht wahr? Nemcsak a múltra értem, amikor három felvonóhidas kapu választotta el a belvárost a külvárostól, s a világtól, s este kilenc után (ja igen, a péterváradi kapu 11-ig volt nyitva), de nagy általánosságban az volt a helyzet, hogy aki este kilenc után kint maradt, nem jöhetett be, aki bent volt, nem tudott kimenni. De meg azért is, mert aki egyszer idejött, nem tudott többet elmenni innen. Vagy ahogy vesszük: elköltözni elköltözhetett ugyan, de csak a másvilágra. Es ist kein Witz! Dédapám mesélte, hogy úgy érkezett ide Németországból (meg nem mondom most, pontosan honnan is, szolgáljon mentségemre: akármilyen öreg vagyok is, azokról az időkről nincsenek személyes emlékeim), hogy a rokonait jön meglátogatni, és mein Gott, egy fia rokont nem talált itt, mind meghaltak maláriában. S akkor, ahelyett, hogy – mirnichts-dirnichts – sofort odébbállt volna, fogta magát és letelepedett itt. Valahol meg is írták, hogy Temesvár a Monarchia Szibériája, ide hozzák meghalni az embereket. Mindenki azt hiszi, hogy ez csak amolyan Tritsch-Tratsch. Nem is csoda, mire rájönnének, hogy igaz, már javában útban vannak a másvilágra. Aber, Mama, es ist wirklich die Spitzte, pironkodott néha Käthe, de ez Fanny méltóságosnak csak olaj volt a tűzre.

Károly is, Lina is szakasztott egyforma büszkeséggel elegy derűvel hallgatták Fanny méltóságos történeteit, az „áriákat”, ahogy később, beavatottként Sándor is átvette ezt az igen találónak vélt kifejezést. Sándor szemben ült Linával, aki mellett unokafivére (Ross) Ödön foglalt helyet. Ödön ez idő tájt postamesterként ténykedett Versecen, s csak alkalomszerűen tartózkodott Temesvárott. Szemlátomást csöndes fiatalember volt, a hálás közönség fajtájából való. Sándor kapott helyet Fanny méltóságos mellett, s ha nem őt követte tekintetével, óhatatlanul Linára kellett néznie. Mindez azonban a társas együttlét sodrásában nem is tudatosodott benne. Hazafelé menet azonban szinte percről percre mélyebben ivódott bele Lina látványa, s vele együtt egész valója. Máig sem tudja, vajon valóban szép nő volt-e megboldogult felesége. Csak részletekben képes felidézni. Barna szemét, mely olykor bársonyosan lágy volt, máskor meg oly kihívó és kegyetlen, oly követelőén birtokoló, mint aki a majdani túlvilágról is foglyaként birtokolja. Maga előtt látja finom vonalú tarkóját, mely előnyösen hangsúlyozódik laza kontyba fűzött, vörösbe játszó szőke hajkoronája alatt. Egyre csak a búcsúzóban fülébe súgott mondat ismétlődött benne, mintha nem is volna más, csak egy dallam. Alex, ich bin so traurig, besuchen Sie mich mielőbb (baldmöglichst!), kérem! S ő, mintha soha, de soha nem is értette volna meg e szavak jelentését, mintha e dallamnak szegődött volna csupán a nyomába. Mintha e dallam lett volna az, amelytől soha többé nem volt már szabadulása. Mind gyakoribb találkozásaik során is csak azt tapasztalta, hogy nem képes odafigyelni arra, amit a lány mond, azt se tudja, hogy ő maga miről beszél, egyedül az uralja az agyát, az idegrendszerét, összes érzékszervét, hogy a lány ott van mellette, ott van ugyanabban a színház- vagy bálteremben, könyvkereskedésben, könyvtárban, cukrászdában, vendéglőben, táncteremben, „ugyanabban” a ligetben. Egyszóval: semmi más nem volt számára fontos, csak hogy ugyanott legyen, ha szót sem váltanak, ha tekintetük sem találkozik, még akkor is. Mert ha Lina nem volt ott, minden oly kihalttá lett egyszeriben, s oly végtelenül hiábavaló.

Lina halála után Sándor lassacskán beismerte magának, hogy kezdettől fogva tudta, hogy Lina sohasem szerette, csak birtokolni akarta. Ő volt Lina egyetlen biztos pontja, s ahogy egyre csapongóbb, kapkodóbb bizonytalansággá lett benne és körülötte minden, annál nagyobb szüksége volt rá. Csak az utolsó hónapokban döbbent rá a felesége, hogy már képtelen őhozzá is, mint egyetlenegy létező iránytűhöz igazodni, illetőleg hozzá újra meg újra visszatérni. Ám ha figyelt volna is Sándor Lina szavaira, az sem változtatott volna kapcsolatuk alakulásán, ebben ma már biztosabb, mint valaha. Lina baráti közvetlenséggel – mint régi jó ismerősének – már első találkozásuk alkalmával megvallotta, hogy évek óta szerelmes egy Treisz Andor nevű vámtisztbe, aki itt érettségizett a főreálban, de akkor ő még nagyon kis lány volt, noha már akkor is fülig szerelmes volt bele, és rengeteg névtelen szerelmes levelet írt neki. S amikor végre ő is részt vehetett élete első megyei bálján, s Andor, mit sem tudva a szerelmes levelek írójáról, többször fel is kérte táncolni, két hét múlva Fiuméba (!) helyezték. Kapott tőle néhány lapot, ő is írt néhányat, de a szerelmes leveleket többé nincs mersze elküldeni abba a reménytelenül távoli Fiuméba.

Mint utóbb kiderült, Linának erről az „obszessziójáról” a család minden tagja tudott. Fanny méltóságos szerint Lina a „távolságok szerelmese”, majd kinövi. Lina viszont minden hozzá közeledő fiatalembert elutasítva, diadalmas bizonyságát adta nagyanyjának, hogy nem növi ki. Így Sándor valójában annak köszönhette Lina bizalmát és rokonszenvét, hogy nem volt temesvári. Sokkal ritkább volt tehát ama derű, mely a család hangulatát Sándor első vacsorameghívása alkalmával jellemezte, mint azt gondolhatta volna. Andortól nem érkezett már üdvözlőlap huzamosabb idő óta, de hogy Lina álmodozott-e róla továbbra is, azt senki sem tudhatta. Sándor már Lina halála után jutott arra a következtetésre, hogy házasságkötésük idején Lina őbenne csak Andor temesvári helytartóját látta, s belenyugodott, hogy énjének egyik részével mégiscsak jobb, ha alkalmazkodik a helyi körülményekhez, annál szabadabban szárnyalhat reménytelenül messzi távolokban lényének másik fele, melyet – talán maga sem tudta – soha nem lehetett sehová hozzákötni semmivel. 1915-ben jutott el a hír Temesvárra, hogy Andor „hősi halált” halt. „Ettől kezdve jó ideig már nem csak temesvári, de evilági helytartója lehettem Andornak.” Mert Lina időnkénti tüneményes kedveskedései, hízelgései, hódító „manőverei” valójában nem neki szóltak, hisz a vak is láthatta, mennyire ki van szolgáltatva mindenestül a feleségének. Hacsak vele született tartózkodása nem kelthette olykor azt az illúziót, hogy újra meg újra meg kell hódítani. Az is lehet, hogy a szerelem nem is személyre szabott élmény, csak önszító lobogós, s a vak véletlenen múlik, kibe képzeli bele tárgyát.

Mindenkire rettenetes hatással volt a világháború, Lina ideges nyugtalansága és rémálmai egész biztosan innen datálódtak. Apján keresztül mindenkit megmozgatott, hogy segítsen elérni, Sándort ne vigyék el katonának. Verejtéktől csapzottan és csuromvizesen ült fel éjszakánként ágyában, arra ébredve, hogy hallja a tulajdon jajveszékelő sírását, mert férje éppen most esett el valamelyik harcmezőn. Álmaiban Sándor volt Andor? Sándor simogatta, borogatta, nyugtatgatta, ahogy tudta. Végül lassacskán lecsendesedett, bágyadtan követte tekintetével Sándor figyelmes tevés-vevéseit, elmosolyodott és csorogtak a könnyei. „Ezek voltak azok a pillanatai házaséletünknek, amikor Lina csak engem látott, amikor a lelke mélyéig hálás volt és teljes odaadással ragaszkodott hozzám.” Noha a háborúnak csak nem akart vége lenni, anyagi helyzetünk egyre romlott, Lina gyereket akart, hogy „igazi család legyünk”. Nehéz időkben, 1918-ban született meg Lexi, s Lina mérhetetlenül boldog volt, szinte nem is látszott tudomást venni a mind borzasztóbb külvilágról. Ennek a boldog korszaknak azonban egykettőre véget vetett a trianoni békeszerződés. Napokig valami csendes téboly tartott fogva bennünket. Úgy éreztük, egy rémálomnak lettünk foglyai, és sehogyse hogy felébrednénk végre. Az, ahogy egyik napról a másikra megváltoztak az emberek. Ahogy román ismerőseink egy része egyszeriben átnézett a fejünk felett, ahogy a magyar családok egész sora tűnt el egyik napról a másikra. Valóságos ragályként terjedt a menekülés az immár határokkal elválasztott Magyarországra, s onnan, ki tudja, ki hova, merre vette az irányt. Vagy ki mindenkit puffantottak le mielőtt bármelyik határon is átjuthatott volna. Közülünk senki sem akart menekülni. Még Lina sem említette egy szóval sem, pedig nagyon szenvedett. Nem is tudom, miért is mesélem mindezt, hiszen ti éppúgy átéltétek, mint mi, édes Gittám.

Ekkoriban kezdődtek újra Lina éjszakai rémálmai. Szinte naponta arra ébredt, hogy sír, zokog, jajgat, és mindig azt álmodta, hogy be van zárva. Egy szűk és büdös cellába van bezárva, és soha többé nem fogják kiengedni. 1922 elején, Réka születésekor, akit igazából már nem is várt, nem is kívánt, minden anyai teendő Fanny méltóságosra és Veronkára hárult, aki már Lina születésekor is a háznál volt (Käthe még 17-ben meghalt tüdőbajban). Lina egyre kísértetiesebben emlékeztetett anyánkra. Ő sem szólt napokig egy szót sem. S hogy honnan jutott eszébe, amit annak idején anyánk halálával kapcsolatban mondogattunk, nem tudom. Fanny megfogalmazása volt, de találóbbat nem is tudnék elképzelni. Lina hol napokig feküdt, s meg sem mozdult, hol pedig úgy járkált a lakásban, mint aki soha többé nem fogja abbahagyni. Időnként azonban megállt, kezébe temette kétségbeesett arcát, s egyre csak azt suttogta maga elé: jaj Istenem, elég az agyam! Jaj, Istenem elég az agyam!

Orvos orvost ért a háznál. Semmilyen nyugtató nem használt. Pullmann doktor, ma is emlékszem a nevére, úgy döntött, hogy morfiummal tesz kísérletet. Nem tiltakoztunk, a helyzet tűrhetetlen volt. És Linának visszatért a nyugalma s a jókedélye is. A gyerekekkel továbbra se sokat törődött, de olvasott, érdeklődéssel és élvezettel, s ez mindannyiunknak nagy meg­könnyebbülést jelentett. Ekkoriban figyelt fel egy írásra az egyik folyóiratban, melyet egy Bán Elemér nevű író írt. Emlékszem, meg is kérdezte tőlem: Te ismered Bán Elemért? – Hogyne, mondtam közömbösen, semmi különös. Semmi különös? – nézett rám egyszeriben szúrós tekintettel. – Az egy nagy író – szögezte le dacosan. Ennek is persze csak utólag van jelentősége. Ám Lina egész életét és halálát sem tudom még csak elképzelni sem, ha nem állok meg legalább néhány soránál annak az írásnak, amelynek alapján a fenti kérdést feltette és megválaszolta. Bán Elemér Franciaországban töltötte nyári vakációját, amikor kitört a világháború, és sokadmagával, mint az ellenségnek számító Monarchia állampolgárát, civil fogolyként öt évre bör­tönbe zárták. Lina erről olvasott egy rövid feljegyzést: „Sokszor kérdeztem magamtól ez öt év alatt, miért csuktak be bennünket, miért kínoztak és nyomorgattak óceáni szigetek nedves, sötét erődítményeinek odúiban? Ma sem tudok rá felelni. Hirtelen, minden átmenet nélkül elvágtak az élettől, és most ugyancsak úgy kiraktak az élet partjaira. Vakít a fény, a nagyvárosi zaj szédít, és egy új világban találom magamat, mintha száz évig aludtam volna. Nappal azzal foglalkozom, hogy remegő kézzel igyekszem volt életem fonalát az újhoz bogozni, melynek csak a csücske lóg ki a jövő zárva tartott gomolyagjából, éjjel azonban, ha csukott szemem mögött felépül a bűvös álompanoráma, visszarepülnek a fogsági képek, letelepszenek az álomkertek fáira, és mozdulatlan, irigy szemmel figyelnek, mint várfalakon a baglyok, ha a hűvös este leereszkedik a várárokba.”

Linában, furcsamód, mintha éppen ez a kis följegyzés tudatosította volna, hogy ő maga nem is a reménytelen szerelmek, a mindent végérvényesen szétziláló világháború, nem is egy visszataszítóvá lett ország foglya, hanem a tulajdon sorsáé, s mindez annyira önmagán belül van, hogy soha, míg él, nem lehet belőle szabadulása. Lina irtózott ettől az új országba szakadt Temesvártól, hetekig, sőt hónapokig ki sem tette a lábát az utcára. Annyit olvasott, mint aki a könyvekbe, folyóiratokba menekítette át az egész életét. Apjától örökölte ezt a fajta megszállottságot, csak neki – nem tudom, vesztére-e vagy szerencséjére – megadattak a körülményei ahhoz, hogy áldozhasson is neki. A nagy olvasások eme nyugalmasabb korszakának azonban egy csapásra vége szakadt, amikor Lina értesült róla, hogy Bán Elemér, otthagyva Pestet, visszatelepült Kolozsvárra. Mindenáron találkozni akart vele. Meg kell ismerkednem azzal az emberrel!, mondta, szinte kiáltotta, szemében csupa nyugtalan lobogással. Nem volt e tekintetben már akkor sem egy szikrányi öröm, nem ködösödött el valamely boldog várakozás, titkos álom átsuhanó visszfényében. Metszően éles volt nemcsak a tekintete, hanem egész arca is, mint aki önmaga ellen forral iszonyú bosszút. Mint aki végképp elszánta magát, hogy a tulajdon belső poklába belenézzen. Ebben az időszakban számtalan irodalmi társaság alakult vagy éledt újjá a megváltozott határok más körülményei között. Egy-egy irodalmi rendezvénynek már a terve is óriási visszhangot keltett, kemény harcot kellett vívni a hatóságokkal, hogy megtartását engedélyezzék. Mindannyiunknak szívügye volt tehát. Az egész család részt vett valamilyen formában ezeknek a rendezvényeknek a megszervezésében, még Fanny méltóságos és Lina is. S arról is tudtunk, ha valami Aradon, Nagyváradon vagy Kolozsvárott készülődött. S ha tehettük, nemegyszer elutaztunk magunk is. Ha Linában az írásnak csak egy szikrányi képessége is meglett volna, vagy bármely más műformában ki tudta volna fejezni önmagát! De semmi effajta képesség nem adatott meg neki. Mindaz a cikázó merészség, eredetiség, végletesség, mely lényét olykor az izzásig hevítette, önmagát kellett, hogy égesse, s perzselje lassan fel. Ebben volt ő a legvégletesebben fogoly: önmaga megválthatatlan foglya.

A sokféle ünnepség közül, amelyeken magunk is részt vettünk, a legem­lékezetesebb az az Ady ünnepély, amelyet az Ady-szülők aranylakodalma alkalmából vagy inkább ürügyén rendeztek meg 1924-ben Zilahon. Nyár volt, még a dátumra is emlékszem: július 20. Itt találkozott Lina először Bán Elemérrel. A bemutatkozás, beszédbe elegyedés nem okozott gondot, nagyon összetartottunk valamennyien, akiknek létfontosságúak voltak ezek a rendezvények. Lina ekkoriban már – talán mondanom sem kell – igazi morfinista volt, de ez még csak izgatóbbá tette egész, légiesen karcsú és könnyed alakját, izzó tekintetét. Eleven lobogós volt habkönnyű fodrokkal szegélyezett fehér selyemruhájában, különös hatást keltve a távoliság aurájával, mely finoman körbekeretezte. Nem tudok számot adni róla ma sem, milyen volt Lina és Elemér kapcsolata. Hogy Elemér első pillanatban felfigyelt rá, s hogy nem tágított mellőle egész idő alatt, azt láthattam. Emlékmise, ünnepi szónoklatok, megemlékezések, hangverseny, általános zsongás, mindenki mindenkivel meg akart valamit beszélni. Én is, így Lináról sokszor hosszabb ideig nem is tudtam, hol van, mit csinál, kivel beszélget. Sőt, erre is emlékszem, szándékosan kerültem is nem egyszer a nap folyamán. Pontosan tudtam, nem is az eszemmel, de az idegrendszerem minden szálával, hogy sorsdöntő ez a nap. Ha Lina és Elemér egymásba szeretnek, Lina egykettőre Elemérhez köti az életét, s talán ki is gyógyul betegségéből. Kívánhattam én ezt igazán? Csak győzögettem magamat, jobb lenne, nemcsak neki, nekem is, mindannyiunknak. De nincs az az észérv és szívjóság, mely ilyesmiről igazán meggyőzhetné az embert. Linából mindig hiányzott minden konvencionalitás. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy ekkortájt már morfinista volt, magától értetődővé lesz, hogy csöppet sem titkolta Elemér iránti szenvedélyes rajongását, mely már jóval személyes találkozásukat megelőzően is magas hőfokon lobogott benne. Erről úgy beszélt nekem, mintha a testvérbátyja lennék, mintha föl sem merült volna benne, hogy velem e lobogás azért mégsem lehet megosztható. Nem tudom, mi volt ebben számomra súlyosabb teher, az, hogy pontosan tudtam, vagy az, hogy férjvoltom utolsó szála is elszakadt, s vele e „státus” visszaállíthatóságának minden reménye is.

A zilahi ünnepségről hazafelé menet Lina egy árva szót sem szólt, szemlátomást teljesen a találkozás hatása alatt állt, de az arca, a tekintete semmit sem árult el élményeiről, benyomásairól. Olyan hatást keltett, mint aki nagyon figyel valamire, de úgy, mintha nyitott szemmel, mozdulatlan szemgolyóval mégis álmodná csupán e figyelmet. E találkozást követte még néhány. Lina ilyenkor minden köntörfalazás nélkül közölte velem, hogy utazik Kolozsvárra Elemérhez. Nem tudom, milyenek voltak ezek az együttlétek. Azt sem, hogy mi okozta e találkozások gyérülését, majd elmaradását. Annyit azonban tudok, hogy a lobogásnak azt a hőfokát, melyben Lina perzselődött, nincs is talán ember, aki el tudná viselni. Az talán már csak arra lehet jó, hogy akire irányul, abban leperzselje az ébredő szerelmet, a vágyat is, mindent. Mert Linában e szerelemnek nem volt kibontakozása, csak tetőzése volt, s ez, azt hiszem, minden más ember számára érzelmileg követhetetlen. Nem tudom elképzelni sem, hogyan viszonyult Linához Elemér. Ma már tudom, mennyire megtörte őt a fogság, s mindaz, ami oly gyökeresen megváltoztatta az életét a háború után. Talán volt benne együttérzés, s nem hárította el értetlenül, durván és ostobán e reménytelen, s talán nem is a személyének szóló lángolást. Erre engednek következtetni azok a mozzanatok, amelyeknek szemtanúja voltam. Linában nem ébredt keserűség és harag Elemér iránt, csak a lángolása változott meg. Ehhez persze tagadhatatlanul hozzájárult a morfium roncsolása.

A találkozások elmaradása – külsőleg legalábbis – a pusztító méreg hatásának volt következménye. Lina számos alkalommal bejelentette este, hogy másnap reggel utazik Kolozsvárra Elemérhez, másnap reggel viszont szemlátomást teljesen megfeledkezett róla. Olykor napokig sem jutott eszébe nemcsak az utazás, de még Elemér sem. – Fanny álmaiban időzöm mostanában – mondta nekem olykor, s a tekintete ilyenkor épp olyan volt, mint annak idején, amikor lidérces álmaiból ébredve nyugtatgattam, borogattam, simogattam, s ő csupa hálával követte tevés-vevéseimet, mosolygott rám, és csorogtak a könnyei. Nem tudom, volt-e valaha is Fannynak ilyen álma, nem is lényeges, Lina ragaszkodott ehhez a „címhez”. Ebben az álomban a régi temesvári Várban bolyongott, fényes nappal volt, tehát nyugodtan kijuthatott volna, ám amikor odatalált a bécsi kapuhoz, az be volt zárva, sehol egy lélek, ő pedig eszeveszetten dörömböl. Rettenetes szorongás vett rajta erőt, arra gondolt, biztosan éjszaka van, de ő nagyon lázas, ettől fénylik úgy a teste, hogy nappalnak látja az éjszakát. Ekkor az egyik toronyórán észrevette, hogy tíz perc múlva kilenc. A bécsi kapu őrei nyilván elunták az őrködést, s elhúzódtak valahova aludni, de kilencig még nyitva kell hogy legyen az erdélyi kapu. – Repülni szerettem volna, de mintha valami kegyetlen erő ragadott volna magával, benyomott a földbe, s ott kellett puszta kézzel kivájnom magamnak az utat. Még most is mintha csupa dohos sár borítaná az egész testemet – nézegette eliszonyodva csontsovány karjait. – Nem tudom, hogy sikerült odatalálnom az erdélyi kapuhoz, de hiába volt az egész, az is zárva volt. Tikkasztó hőség, sehol egy lélek. Ó, miért is nem maradtam a föld alatt?! – fogott el az iszonyú kétségbeesés. Lefeküdtem a földre és zokogtam. Nem is akartam már sehová mozdulni, de megint csak valami ismeretlen erő fölrángatott és sodort, akaratom ellenére. Biztos a péterváradi kapu felé megyek, gondoltam magamban, és még az is megfordult a fejemben, hogy milyen pontatlanul fogalmazok, hisz nem is én megyek, ismeretlen valami taszigál csupán. Ekkor, mintha mégiscsak én magam mennék, szabad akaratomból, eszembe jutott, hogy a péterváradi kapu tizenegyig van nyitva, ott még simán kijuthatok. Újra megnéztem hát egy közeli toronyórán az időt: kilenc órát mutatott. Aztán már csak a toronyórákat néztem, mind az összes kilenc órát mutatott, s én már tudtam, hogy ennek sose lesz vége... Nem is tudom, felébredtem-e vagy éppen most aludtam el. –

Bizonyos részletek alapján arra következtettem, hogy vannak más ismétlődő álmai is. Ő Szigetvárosban él, mely a nádasok és mocsarak miatt nehezen hozzáférhető helyen van, és olyan mint egy mélyen a vízben fekvő sziget. Elemér is vele van, csak néha nem tudja felidézni az arcát. De volt úgy többször is, hogy kinyitva a szemét azt mondta: víz alá került a Basa Kútja, s mindenestül befagyott, azóta is csak korcsolyázunk, mint a mesében. Majd mint aki több évszázadot száguld át visszafelé gondolatban, ekkoriban már holtmerev arcán egyszeriben lányos, csupa igéző reménnyel teli mosoly jelent meg, s azt suttogta: nemsokára itt a farsang. Egyre súlyosbodó állapotában aligha tudhatott bármit is Elemér betegségéről. S persze arról sem, hogy halálos kórral küszködve írja fogságáról szóló regényének utolsó fejezeteit. Elemér 1931 márciusában fejezte be regényét. (Sokat írtak erről akkoriban a lapok.) A hónap közepén ágynak esett, hetek alatt önmaga árnyékává fogyott, öregedett. Áprilisban Budapestre, a Herczog-klinikára szállították. Itt kapta meg regényének első nyomtatott példányait. A regény óriási sikert aratott. Nemcsak a kritika fogadta osztatlan elismeréssel, de az olvasóközönség is. Elemér százszámra kapta naponta az olvasók leveleit. Nem sokáig. 1931 júniusában végzett vele a májrák.

Linának én magam szereztem be Elemér regényét. Lassan haladt az olvasással, ekkor már inkább a maga álmaiban volt otthonos, még a rémálmaiban is, noha a könyvtől egy pillanatra sem vált meg, aludni is úgy aludt, hogy karjaival átfonta. Elemér halálhírét úgy fogadta, mint aki ezt már rég tudja. Könyvét azért továbbra is olvasta, de sokáig nem gyakorolt rá semmilyen hatást. Olyan volt az arckifejezése, mint aki régóta mindezt szóról szóra ismeri. Csak életének utolsó heteiben változott meg. Mint akinek most jutott el a tudatához, hogy Elemér meghalt. Emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett minden mondatot átérezni, átgondolni. Mint akinek végig kell járnia Elemér szenvedésének minden stációját...

Ma sem tudom, szándékosan adagolta-e túl magát, vagy szétroncsolt szervezete épp akkor mondta fel a szolgálatot, de aznap halt meg, amikor a könyv végére ért. Iszonyú volt a jajveszékelésbe csapó zokogása, ahogy odavonszolta magát az ajtóhoz, ahogy minden erejével dörömbölni próbált, miközben egyre fogyó hangerővel végül már csak suttogni tudta: engedjetek be! Engedjetek be! Engedjetek be! Engedjetek be!