Kedves Árpád!

Kedves Árpád!

Noha sem mentség, sem magyarázat nincs elmaradt válaszomra, annyit mégis, hogy a „szokásos” történt: olyan szép és kedves levelet kap az ember, hogy nem akar csak úgy kapásból s ukk-mukk-fuck válaszolni, vagyis az alapos válasz ideje tolódik, tolódik, s minél inkább, annál nagyobb lelkifurdalást gyűr maga elé – fotel a szobaszőnyeget –, mely rendetlenséget már csak még alaposabb válasszal lehetne enyhíteni, mely alaposabb válasz ideje tolódik és tolódik, s megint elölről.

Aztán az ember rácsukja Gordiuszra az ajtót, és elmegy nyaralni.

Az elmaradt választ – túl azon, hogy tahóság – főleg amiatt szégyellem, hogy a könyved igazán örömöt okozott, még a nyár elején végigolvastam, a továbbiakról lásd az előző bekezdést. Nagyon jó kötet, úgy mondanám: finom könyv egy számomra fontos és szeretett terepen, hisz ebbe a mívesség és rontás, maszk és „alanyiság”, fennséges és alantságos közötti káeurópai térben – Fátok öld-je és Guszta ország – én is eléggé otthon érzem magam. Tér, ami hagyomány, hagyomány, ami nyelv, mely nyelv mégsem csakcsupán nyelv, hanem túl ezen, babérlében főtt, sápadt és marha, és tolnai és orbán és bertók és tőzsér és tandori és oravecz, meg pontos, meg tárgyias, úgy értve, hogy tárgyakból van, nyelvtárgyakból, mint a violapiros daganat, a kétfelől jelentő Kasza-húgy vagy éppen az űri viheder – ezt külön is szeretem, Jókai jut róla eszembe, Jókai Móricz fényképezőgépén a vaku, mondjuk –, szóval otthonosan éreztem magam ebben a szép könyvben, kívülről is szép Albin Brunovský szürreáliáival, egy szó mint száz: köszönöm.

Aminthogy azt is, amit a Jolánról írtál, én is azt hiszem, hogy ez is evidensen része a könyvnek, ez, hogy egyszerre vagyunk koldusok és királyfiak (az egyikben a „dús”, másikban az „irály”), meg hogy az életünk, az élésünk 80–90 százalékában bizony, hogy dilettánsok vagyunk, úgy is mint gyönyörködök és úgy is mint balfaszok, s profizmusunk, az az összeolvasztott nehézfémes egynegyed, hányszor de hányszor műkedv az is – ezzel együtt a kicsi kritikusi melléértések is részei a könyvnek. Merthogy eléggé zavaros ügy ez, én 89 végén (mintegy a magam rendszerváltásaként) megírtam e szöveget, utána odaírtam fölé, hogy Sárbogárdi Jolán, mely „üres” névhez utóbb, két év múlva teremtettem egy figurát, a szegény Sárbogárdi Jolán ibusári jegykiadót (ld. a mellékelt könyvben), aki viszont ezt a city-bornirt lányregényt aligha írhatta illetve írhatná, mindegy, ember perverz, isten végerz, és sekély e mély, küldöm a drámakötetet szeretettel.

Barátsággal üdvözöl

Parti Nagy

szept. 9.

Olyan let Neki mind egy Parti-cédula.

Meg Érdemli mert Engem Nem Hagyott

Szóhoz jutni. Pedig én vagyok a föld szója:

Sárbogárdi Jolán